Jászok (Idus Heckel)

A jász-nemzetséget, Idus Heckel, a mérsékelten megnyúlt és csak kevéssé lapos test, a széles homlokú fej, a végsőállású ferde szájnyílás, a hátúszó vége mögött kezdődő alsóúszó, továbbá mindkét oldalon három sorban elhelyezett 3 és 5 garatfog jellemzi. A garatfogak koronája oldalról lapított, hegyük pedig horgos.

Az ónos jász (Idus melanotus Heck.)

Ónos jász (Idus melanotus Heck.). - Pirosszemű kele (Scradinius erythrophthalmus L.). - Veresszárnyú koncér (Leuciscus rutilus L.). - Fejes domolykó (Squalius cephalus L.).

A nemzetség legismertebb képviselője az ónos jász, Idus melanotus Heck., más néven: jászkeszeg vagy ónkeszeg, a nagyobb termetű ponty-félék közé tartozik. Megnő 50–55 cm-nyire is, súlya 3 kg-nál is többre rughat, rendszerint azonban kisebb marad. Színezete előfordulási helye, évszak, életkor stb. szerint változik. Tavasszal és ívás idején az ónos jásznak a háta szürkésfekete, aranyosan fénylő, oldala világosabb, hasa ezüstfényű, feje és kopoltyúfedője aranyszínű, hát- és farokúszója szürkéskékbe vagy ibolyásba játszik, a többi úszója pedig vöröses. Ősszel a színezet sötétebbé válik s a háton feketésbe megy át, az aranyfény pedig sárgásfehérré változik át. Az ónos jásznak már az öreg Gesner idejében megkülönböztették egy változatát, amelynek színe az aranyhaléhoz hasonló s ezt aranyos jász, aranyorfa vagy vörös orfa-névvel jelölik. Ennek narancssárga vagy rézvörös a háta és az oldala, az alsó része pedig ezüstfényű. A hátoldal sötétebb piros színét a has felső, halványabb részétől elmosódó, széles, ibolyaszínű sáv választja el. Az aranyos jász úszóinak töve piros, hegye pedig fehér.

Úgy látszik, hogy aranyos jász egyes vidékeken gyakrabban fordul elő. Bajországban régóta tenyésztik. Nálunk Migazzy Vilmos gróf Aranyosmaróton tenyésztett belőle óriási példányokat, amelyek az 1885-i országos kiállításon megérdemelt feltűnést keltettek. Ma már sok helyen rendszeresen tenyésztik, de inkább tavakban, mint akváriumokban. Kerti medencékbe igen alkalmas. Élénk, fürge és igénytelen. Jobbára a víz felszíne alatt szeret tartózkodni s ez a tulajdonsága is alkalmassá teszi a díszhal szerepére.

Az ónos jász Európa és Északnyugat-Ázsia nagyobb tavainak és folyóinak lakója. Ekström szerint a tengerben a norvég szigetvilág vizeiben épp annyira gyakori, mint Skandinávia kristálytiszta tavaiban és folyóiban. Úgy látszik, hogy a tiszta, hideg és mélyebb víz az életfeltételei közé tartozik. A sekély partot csak ritkán keresi fel, esténként azonban feljön a nyugodt vízfelületre. Télen a víz legmélyebb helyein tartózkodik. Tápláléka a férgek és a rovarok s valószínűen az apróbb halak közül kerül ki, de ragadozónak nem mondható. A hím május elején kezdi magára ölteni nászruháját, nem sokkal ezután az ónos jász a tavakból a folyókba hatol fel és homokos, vagy pedig növényekkel dúsan benőtt helyeket szemel ki ívásra. Kedvezőbb esztendőkben a szaporodási időszak előbb, áprilisban, sőt már márciusban bekövetkezik, viszont kényszerítő körülmények következtében júniusra, júliusra, sőt augusztusra tolódhatik ki. Ezalatt halásznak rá hálóval és horoggal. Csalétek gyanánt szöcskét, bogarat vagy apró halat használnak. Húsa szálkás ugyan, de ízletes s emiatt kedvelt. Az ónos jászt pontyos-tavakban is tartják, mivel a felszín közelében tartózkodván, hamarább észreveszi a ragadozómadarakat, mint a ponty, melyet menekülésével magával ragad.

Hazai előfordulási helyei: Tisza, Cserna, Maros, Szamos, (Heckel); Mura, Dráva (Petényi); Duna, Körös, Latorca, Borzsa (Herman Ottó); Balaton (Vutskits); Fertő-tó (Mika–Breuer).