Baingok (Leucaspius Heck.)

A baing, Leucaspius Heck.-nemzetséget egy jelentéktelen és kevésbbé szembeötlő hal képviseli, s ez:

A kurta baing (Leucaspius delineatus Sieb.)

A kurta baing, Leucaspius delineatus Sieb. főbélyegei a következők: megnyúlt, oldalról lapos test; éles hasvonal; aránylag nagy és könnyen leváló halpénzek; hiányos oldalvonal; rövid, hátul elhelyezett hátúszó; függélyes hasítékú száj; előreugró alsó állkapocs és a garatfogak sajátságosan váltakozó elrendeződése. Az utóbbiak vagy mindkét oldalon 1–1 sorban állanak és számuk 5, vagy pedig 4 és 5 fog van két sorban elhelyezve. A garatfogak koronája, legalább is a belső sorban levőké, oldalról lapított, fűrészes és a hegyük horogszerűen hajlik be. Fejének teteje és a háta zöldesbarna, oldala és hasa ezüstfehér. Oldalának hátulsó részén acélkék hosszanti sáv látható. A hátúszót 3 és 8, az alsót 3 és 11–13, a farokúszót 19, a mellúszókat 1 és 13, a hasúszókat pedig 2 és 8 sugár feszíti ki. A kurta baing hossza 7–8, legfeljebb 12 cm.

A kurta baing elterjedési területének, úgy látszik, Oroszországban van a középpontja, mivel ott az összes folyamokban és folyókban gyakori. Az Ob alsó szakaszán szeptember elején ezrekre menő csapatokba verődik és közvetlenül a part mellett a víz sodrával szemben rajzanak. Elterjedésének területe innen egyrészt egészen Görögországig, másrészt Németország északnyugati részéig nyúlik, valószínűen előfordul azonban Szibéria többi folyamaiban is, úgyhogy a kurta baing a legelterjedtebb édesvízi halak közé sorolható. Könnyen meglehet, hogy ez a kis hal máshol is megtalálható, de annyira nem feltűnő, hogy szinte észre sem veszik. Hazánkban Mocsáry Sándor fedezte fel a Sebes-Körösben 1897-ben. Vutskits a Balatonon kívül a Gyöngyös-patakból, Buzsák turfás vizéből (Somogy vm.), a fejérmegyei nagy- és kishantosi tavakból, továbbá a bács-bodrog-megyei, kisszállási tóból gyüjtötte és életmódjáról igen részletes leírást tett közzé („Állattani Közlemények”, II. k., 1903.). Dékány Mihály a Ciglenica-mocsárban, Csáktornya és Zalaújvár közt találta meg. Újabban Mika Ferenc és Breuer György a soproni fürdőházi árok vízéből írták le („Archivum Balatonicum”, II., 1928.), ahol a szélhajtó küsz társaságában él.

A kurta baing életmódjáról Vutskits a következő adatokat közölte:

„A baingok kisebb rajokban a víz felszínén úszkáló, könnyen riadozó halacskák, melyek lesve leesik a víz tükrére aláhulló apró kérészféléket, kisebb szöcskéket és más apróbb rovarokat, s nyomban be is kapják őket. Azonban a vízben úszkáló kérész- és szúnyoglárvákat is élénk figyelemmel kísérik, s az apróbb vízi bogarakat, nevezetesen a Gyrinus natatort is üldözőbe veszik és aszerint, amint a zsákmányuk a víz magasabb vagy mélyebb rétegeibe menekül, nyomon követik, míg csak el nem ejtik. Sohasem láttam, hogy a szabadban vízi növényeket, vagy iszapot ettek volna.

Ragadozó természetüket eléggé elárulja, hogy a horogra, amelyre csalinak gilisztát vagy saját fajtársainak apróbb darabjait húztam fel, örömest rájártak. De minthogy kicsinységük miatt még a legapróbb horgot sem tudják bekapni, ilyen módon egyet sem tudtam kifogni. Utóbb több példánynak megvizsgáltam a bélcsatornáját, s nagyon kevés növényi rész mellett, annál több meg nem emészthető chitinvázat, bogárlábízeket, szárnyat, fejet és torgyűrűket találtam benne.”

„Korán reggel valamivel mélyebb rétegekben úszkálnak, de a déli órákban a víz színére sereglenek és itt mintegy sütkéreznek. Mozdulataik rendkívül ügyesek. Lökésszerű helyváltoztatásuknál leginkább farkúszójukat használják, anélkül, hogy fejüket vagy törzsüket mozgatnák. Ha valamitől megriadnak, roppant gyors, cikázó mozdulatokkal iramodnak a víz mélyebb rétegeibe.”

„A buzsáki teljesen átlátszó turfás vízben, melynek felületét helyenként nád, tavi rózsa és közönséges rencse (Utricularia vulgaris) lepi el, a kurta baing seregei különösen a rencse gyökérszerű, hólyagos szárát kerülték, mely valóságos útvesztőt alkot a víz mélyebb rétegeiben. A kárászok e sűrűségben tanyáznak és innen úszkálnak ki méltóságteljes lassúsággal, hogy – tótágast állva – iszapot szopogassanak e növényekről, azonban baingokat sohasem láttam a rencse közelében. Amidőn a gyüjtés helyén egy kis rencsét tettem üvegedényem vizébe, az előbb vígan úszkáló halacskák nyomban lassabban mozogtak, látszólag kényelmetlenül érezték magukat és óvatosan igyekeztek e növényt kikerülni. Lehet, hogy a villámgyors halak tapasztalásból ismerik a természetes háló veszedelmességét, s azért úszkálnak a víz felszínén és azért keresik fel inkább a víz tisztásait.”

„Fogságban tartott halacskáimat apró vízi rovarokkal tápláltam, melyeket csakhamar kifogdostak a víztartó edényből. Valamint a szabadban, úgy itt is a víztartó fenekén levő iszapból a felszínre törekvő apró lényeket vették üldözőbe, s föl- és lefelé egyaránt a leggyorsabb fordulatokkal követték, amíg el nem fogták őket.”

„Ha a lenyelt falatnak puhább volt a váza, az többé nem került napvilágra, de a keményebb vázú bogarakat többször bekapdosták és szájukból ismét kivetették, s csak a végső szükségben nyelték le.”

„Az akvárium fenekén levő iszapot csak akkor kóstolgatták és köpködték ki, ha a vízben már nem voltak apró bogarak; ugyanakkor a tartóban levő vízinövényeket is csipegetni kezdték.”

„Ha nem tehettem szert élő rovarokra, akkor finomra vagdalt nyers húst dobáltam az akváriumba, melyet alászálltában iparkodtak felkapdosni, ámbár korántsem oly mohón, mint az élő állatokat. Az iszap színére süllyedt húsrészecskéket is megérezték és igyekeztek róluk kisebb darabkákat lecsipkedni, de legtöbbször magasabbra vitték a falatot, s ott szabadon eresztve alámerültében kapkodtak utána.”

„Akváriumban nem nagyon szívós életűek, mert húsz, elevenen hazaszállított halacskáim közül a fogságban csak kettő maradt másfél hónapig életben. Azonban valószínű, hogy a szabadban szívósabbak, mert a Bikamalom teljesen alkalmatlannak látszó, időnkint ki is száradó, iszapos tócsájában hosszasan elélnek.”

A kurta baingot újabban akváriumokban is tartják. Erre a célra igen alkalmas, mivel igénytelen. Fürge és díszes halacska. Többen megfigyelték szaporodási módját is. Érdekes, hogy ikráit nem bízza egyszerűen a vízre, hanem sorokban ragasztja rá vízinövények szárára és leveleire. Leginkább gyűrűs sorokban szereti ikráit a növényekre rögzíteni, úgy, mint a gyűrűspille szokta a petéit. Olykor találni azonban elnyúlt csavarvonalakat is, vagy pedig a növényszárak barázdáiban, sőt levéllemezeken felhalmozott ikracsomókat is, amelyeket ragasztóanyag tart össze. Ilyen helyeken az ikrák száma 80–150 közt ingadozik. A nőstény a lerakás után egyáltalán nem törődik többé az ikrákkal, úgyhogy az ivadékgondozás feladata teljesen a hímre hárul. A hím állandóan az ikrahalmaz körül úszkál és mellúszóinak élénk mozgatásával állandóan oxigénben gazdag, friss vizet lapátol rá. Az ivadékok körülbelül 2 nap mulva bújnak ki az ikrákból és ázalékállatkákkal s egyéb lebegő szervezetekkel könnyen fölnevelhetők. Az akváriumokban tartott idősebb példányokon kannibáli hajlamot figyeltek meg.