Őnök (Aspius Ag.)

Az őnök, Aspius Ag., nemzetségébe megnyúlttestű, oldalról kissé lapos halak tartoznak. Szájnyílásuk hosszú. Két sorban álló torokfogaik kúposak, kampóshegyűek. A külsőben 3, a belső sorban pedig 5 garatfoguk van. Hátúszójuk rövid és a has-, továbbá a hátúszó között lévő térnek megfelelő helyet tölti ki. Kevésszámú faja közül nálunk csak egy él.

A ragadozó őn (Aspius rapax Ag.)

1. Garda v. sugár kardos (Pelecus cultratus L.). - 2. Ragadozó őn (Aspius rapax Ag.). - 3. Vésettajkú paduc (Chondrostoma nasus L.).

Bár a pontyfélék jámbor és veszedelmesnek éppen nem mondható állatok, egyes rablóhalak mégis akadnak közöttük. Ilyen a ragadozó őn, balin, nyílkeszeg, őn, őnhal, őnborjú, vagy vadászkeszeg, Aspius rapax Ag.

Teste megnyúlt, oldalt kissé lapított; szája ferdén felfelé nyíló, előreugró alsóállkapcsa, amely, mint a küsznél, a felsőállkapocs megfelelő mélyedésébe illik bele; a hasúszó mögött eredő hátúszó rövid; a pikkelyei aprók; garatfogai kétsorban, mégpedig három és öt fog alakjában helyezkednek el, amelyeknek kampósan visszahajló símaszélű koronájuk van. A ragadozó őn rendesen eléri a 60–70 cm-es hosszúságot és a 6 kg-os súlyt. Háta acélkék, oldala kékesfehér, hasa fehér. A hát- és farokúszó kékesszínű, a többi rózsaszínű. A hátúszót 3 és 8, a mellúszót 1 és 16, a hasúszót 2 és 8–9, az alsóúszót 3 és 14, végül a farokúszót 19 sugár tartja kifeszítve.

Ezt a fajt Közép-Európától a Lappföldig minden nagyobb folyóban, vagy tóban megtalálták. Angliából és Franciaországból azonban, úgy látszik, teljesen hiányzik. Gyakori a bajor és osztrák tavakban, a Dunában és a Balatonban. Előfordul egész Észak-Németországban, s ettől kelet felé egészen Kelet-Oroszországig, amelynek folyóiban néha óriási nagyságot és 30 kg súlyt is elér. Tiszta, de lassan folyó vízben szeret tartózkodni, mert a tápláléka nemcsak növényi anyagokból és apró állatkákból, hanem halakból, békákból és fiatal vízimadarakból áll. A szélhajtó küszöket állandóan tizedeli, s olyan hevesen üldözi, hogy gyakran a partra menekülnek előle, s vak dühében a rabló maga is követi őket. Ívása idején, amely áprilisra és májusra esik, de gyakran már márciusban megkezdődik, s néha júniusig is eltart, az őn is vándorolni kezd. A tavakból felhatol a folyókba, vagy legalábbis a mélyvízből feljön a sekély szélvizekre.

„A ragadozó őn teljesen megérdemli a nevét, mert különösen a küszhalaknak valóságos veszedelme; roppant sebes, ügyes úszó, mely villámgyorsasággal veti magát prédájára. Rendesen a víz színéhez közel úszik, úgyhogy rohanáskor barázdát von a vízen. Ezekért a tulajdonságokért ő a magyar halászság vezérhala, nyíl- és fenekekeszege.” Így jellemzi Herman Ottó az őnt.

A tejeseken szintén nászkiütés látható, amely félgömbölyű fehér szemölcsökből áll, s főleg a háton, az alsóállkapocs oldalain, a pofákon, kopoltyúfedőkön és a hátsópikkelyek hátulsó szélén jelentkezik.

Bár a ragadozó őn, mint minden ragadozó hal, rendesen magános életet él, íváskor, a halászok állítása szerint, három nap tartamára, apró csapatokká egyesül. Gyorsan növekszik, de érzékeny és kevéssé ellentálló hal, ezért elevenen nehezen szállítható.

Fogása hálóval és horoggal történik és főleg ívása idején igen jól jövedelmező, mert ilyenkor kevésbbé óvatos, s nagyobb tömegben kerül hálóba. Mondják, hogy az ívás ideje alatt fehér és ízletes, de szálkás húsa főzés közben nem fő úgy széjjel, mint rendesen, ha nem hideg vízbe teszik fel főni.

Az őn horgászásáról Behyna Miklós leírását („A sporthorgászás kis kátéja”, Kincses Kalendáriom, 1930.) iktatjuk ide. „Egy-egy kitanult öreg példány néha olyan problémák elé állítja a sporthorgászt, hogy ugyancsak törheti a fejét és kutathat fegyvertárában, amíg kifog az óvatosságán. Erre jó példa a következő. A lágymányosi téli kikötőbe ömlik a fővárosi villanytelep turbináin átment, kissé fölmelegedett víz, amely hatalmas iramával mozgásban tartja a félkikötő vizét. A nagy cementcsőből kitóduló sebes vízben néha szép ragadozó őnök kergetik az apró halacskákat. Ennek a sebes víznek vendége volt heteken át egy hatalmas őnhal, amelyet egy sereg sporthorgász úgyszólván személyesen ismert. Semmi furfang sem fogott az óvatos állaton, pedig hatalmas ugrásaival, szökelléseivel ugyancsak felcsigázta vágyainkat. Sok hiábavaló kísérlet után egy kisujjnyi döglött halon olyan patonyt húztam át, amelynek végén háromágú horog volt a kis hal farkára szúrva, szájánál pedig 5 mm-es horog akasztotta meg. A kis hal elé 3 méterrel jókora úszót szereltem s a készséget az őn (balin) birodalmába, a parttól 20–25 m-re beengedtem. A sebesen rohanó víz hamar kivitte a szerszámot. Ezután a botot mindig más oldalra téve át, nagy nyolcasokat írt le kis halam a vízben. A számítás sikerült. Nemsokára, éppen amikor a készség fordult s az őn azt hitte, hogy most menekszik előle a kis hal, hatalmas rántás, majd veszekedett iramú menekülés jelezte élete végét. Kifárasztása eltartott jó negyedóráig, mert szerszámom nem volt ilyen nagy példányra való, de az eredmény annál inkább kielégített: a zsákmány súlya 4 és fél kg, hossza pedig 71 cm volt.”