Domolykók (Squalius Bp.)

A domolykó-nemzetség, Squalius Bp., egész Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában képviselve van. Ezt a nemzetséget a hengeres test, a nagy fej, a rövid hát- és alsóúszók, az aránylag nagy halpénzek, továbbá a kettesével és ötösével két sorban elhelyezett garatfogak jellemzik. A garatfogak koronája oldalról lapos és a vége horgas. A nemzetség legismertebb tagja:

A fejes domolykó (Squalius cephalus Heck.)

A fejes domolykó, Squalius cephalus Heck., más néven: domolykó, domorkó, egérfogó, fejérkeszeg, fejeshal, fejesponty, jác, ják, jászkeszeg, jászponty, jáz, keling, lógga, nagyfejű hal, száp, sütő, telen, telény, tomolykó, tömpekeszeg és törő, jól megérdemli a nevét, mivel feje rendkívül nagy. Orra lapos, a végső állású száj hasítéka igen széles és hátrafelé nyúlik, teste csaknem hengeres, háta feketészöld, oldalán sárgászöldes fehér, hasa sárgás, a pofa és a kopoltyúfedő aranyfénybe játszó rózsapiros, ajka vörös; hát- és farokúszója feketés alapon vörösesen van futtatva, a pikkelyek szegélye és közepe sötétszínű. A hátúszóban 3 és 8, a mellúszóban 1 és 16–17, a hasúszóban 2 és 8, az alsóban 3 és 7–9, a farokúszóban pedig 19 sugár van. Hossza a 60 cm-t, súlya pedig a 4 kg-ot is meghaladhatja.

Közép-Európa folyóiban és tavaiban, a legszélsőbb nyugattól egészen az Uralig, a tenger színétől egészen 1000, sőt Svájcban egészen 1400 m-ig mindenütt a közönségesebb halak közé tartozik. Angliában ritka. Az Alpoktól délre kistermetű helyi változata él, amely legfeljebb 30 cm-nyire nő meg, s amelyet Tessin-kantonban cavedanonak neveznek. Hazai előfordulási helyeit a következőkben jegyezték fel: Szeben, Olt, Maros, Szamos, Dráva, Mura, Zala, Balaton (Heckel), Duna, Felső-Vág, Garam, Tarca, Dacsó-Lam (Petényi), Berettyó, Bódva, Borzsa, Ipoly, Körös, Kraszna, Küküllő, Latorca, Poprád, Rába, Sajó, Szernye, Vargyas, Füle, Kormos, Zagyva, Torna (Herman Ottó). Amíg fiatal, többnyire a kisebb folyókban és patakokban homokos, vagy kavicsos fenék fölött tartózkodik. Csendes zúgokban százával nyüzsögnek együtt, s a legkisebb zörejre villámgyorsan szélednek szét. Kifejlődve az alföldek és a közép-hegységek tavaiban és folyóiban él. Tápláléka eleinte férgekből és rovarokból áll, később, amikor már fölcseperedett, s a mélyebb vizeket is fölkeresi, vagy pedig a nagyobb folyókba és tavakba vándorolt be, valóságos rablóhallá alakul át. A felnőtt fejes domolykó kisebb halakkal, békákkal, rákokkal, sőt egerekkel is táplálkozik. Úgylátszik, hogy a fejes domolykó ragadozó természete délen erősebben van kifejlődve, mint északon, ahol egyenesen a békés halak közé sorolják. A fiatalok akváriumokban is jól tarthatók, de figyelemmel kell lenni arra, hogy gyorsan folyó oxigéndús vízhez vannak szokva. Legjobb tavasszal az árterületek kiöntéseiben összefogdosni és fokozatosan helyezni át vízvezetékbeli vízbe. Ha első félelmük már elmult, könnyen megfigyelhetők, s mozgékonyságuk miatt igen vonzó akváriumi állatok. Táplálásuk semmi gondot nem okoz, mivel a domolykó úgyszólván mindent megeszik. A halászok szerint a domolykó súlya igen gyorsan gyarapodik. Bő zsákmány mellett évente 500 g-mal válik nehezebbé. Szaporodási ideje májusra és júniusra esik és csaknem négy hétig tart. A nősténynek körülbelül 40.000 ikrája van.

A domolykó természetrajzához érdekes megfigyeléssel járult hozzá Vadász Vilmos sporthorgász, aki tapasztalatairól így számol be („Sporthorgászat”, 1929): „A gödi sziget partján csendes fenékhorgászatot űztem egy verőfényes őszi napon. A víz alacsony és kristálytiszta volt. Alacsony homokpad húzódott közvetlenül a víz színe felett, melyen egerecskék ugráltak. Egyszer-kétszer szaladt ide-oda a kis egérke, máris óvatosan bukkant fel egy-egy hatalmas domolykó-fej, mely éber figyelemmel kísérte a kis állatka játékát. Lassan húzódott közelebb s aztán ügyes ugrással úgy elkapta, mint a kakas a legyet. Alig kezdődött ismét az egérkék sétája, már három-négy hatalmas fej emelkedett ki a vízből s mint a villám, csaptak a homokpadra, minden alkalommal egy-egy kis cincogót rántva magukkal a mélységbe.” Az irodalom idáig csak arról tud, hogy a domolykó és a csuka bekapja a vízbe pottyant egeret, de az, hogy a partról ragadja el, legfeljebb a halászok előtt volt ismeretes. Legalább ez gyanítható abból, hogy a nép a fejes domolykót a Duna mentén „egérfogó”-nak nevezi.

A fejes domolykóra csak olyan helyen halásznak, ahol más értékesebb hal nincs. Sok helyen nemes halak etetésére használják fel. A délen élő fejes domolykó vad, erős és furfangos hal, úgyhogy fogása a sporthorgásznak is élvezetet nyujt. Ennek a déli fajtának a húsa is ízletesebb, mint a többié.

A domolykó fogására Zsarnovitzky Árpád („Halászat”, 1912, 210. l.) a következőket tanácsolja:

„Nagykorában majdnem valamennyi horgászó készséggel foghatjuk. Ha a víz tiszta, mindenesetre a legsportszerűbb és legsikeresebb is, ha a felszínen legyekkel, sáskákkal, cserebogarakkal, stb. horgászunk, ekkor csak itatott zsinórt, patonynak pedig 1–2 méter hosszú közepesvastag selyemféregbelet, s középnagyságú vékonyszárú, tehát könnyű horgot használjunk. Félkilósnál nagyobb példányokat is foghatjuk 5–8 cm hosszú halacskákkal, különösen a hideg őszi napokban. Ha a víz zavaros, úgy a víz fenekén halászunk. Minthogy a hal a csalit falánkan egyszerre bekapja és rögtön lenyelni igyekszik, azért azonnal is lehet vágni, csak a cserebogárcsalinál 20–25, a sáskánál 10–15 másodpercet kell tartani, addig a zsinórt utána kell engedni, s csak akkor vágjunk be, mikorra a hal tőlünk már távozóban van. Védekezése közepes, de elég kitartó; ha zsinórunk erejében bízunk, siessünk mielőbb kihúzni, mert a domolykók csoportosan tanyáznak, s ha a megfogottat sokáig engedjük vergődni, a többieket elijesztjük. Meleg évszakban a reggeli és késő délutáni órákban, hideg időben pedig a déli órákban ugrik legszívesebben. Tikkasztó nyári napokon az árnyékos partokon, vagy bokrok és vízinövények alatt keresendő. Félénk természeténél fogva tiszta vízben óvatosan kell a horgot kivetni, tehát rejtekhelyről, vagy 15–20 m távolságról.”

A fejesdomolykó a szélhajtó küsszel kereszteződik.

A nyúldomolykó (Squalius leuciscus L.)

A nyúldomolykó, Squalius leuciscus L., épp annyira gyakori, mint az előbbi, s talán még elterjedtebb faj is, mint a fejes domolykó, amelytől abban különbözik, hogy teste és feje oldalról kissé lapos, hogy szájnyílása szűk és alsó állású és hogy színezete egészben véve világosabb. Háta többnyire fémfényű feketéskék, oldala és hasa vagy sárgás, vagy pedig fényes fehér, páros úszói halványsárgák, vagy narancsvörösek, hát- és farokúszója pedig sötétszínű. Hátúszójában 3 és 7, mellúszójában 1 és 16–17, hasúszójában 2 és 8, alsóúszójában 3 és 8–9, farokúszójában pedig 19 sugara van. Hossza csak ritkán haladja meg a 25 cm-t.

A nyúldomolykó Közép-Európa összes folyamrendszereiben előfordul. Yarrel szerint Angliában sem ritka; megtalálható Dél-Franciaországban és Itáliában is. Éppúgy, mint rokona, a nyúldomolykó sem tesz különbséget álló- és folyó édesvíz között; tartózkodási helyéül a nyugodtabb, mélyebb vizeket szemeli ki; férgekkel és rovarokkal táplálkozik, utánaveti magát a víz felszínén evickélő légynek, s minden más vízbepottyant rovarnak és ugyanolyan hevesen kap utánuk, mint akár a pisztráng. Szaporodási ideje, amelynek bekövetkezését a tejesek bőrén megjelenő finom szemcsék jelzik, márciusban és áprilisban van. Igen szapora. Húsát csak a horgászok becsülik meg, mivel a nagyobb pisztrángfélék fogásához használják, konyhába ellenben alig kerül. A pontyfélék közül a nyúldomolykó alkalmazkodott a legtökéletesebben a hidegebb vízhez. A pisztrángos tavakban sok helyen járulékos hal gyanánt tenyésztik.

A nyúldomolykó, Kohaut szerint, hazánkban valószínűen sok helyen előfordul, de eddig igen kevés helyről említik. Chyzer a Bodrogból gyüjtötte, Kohaut pedig Lendl Adolf intézetében a Szamosból származó példányokat látott. Zsarnovitzky („Halászat”, 1917, 225. l.) a Vág középső szakaszából a gyérebben előforduló halak közt sorolja fel.