4. család: Csupaszangolna-félék (Gymnotidae)

FEJEZETEK

Harcsa-félék (Siluroidae)

A villamos angolna (Gymnotus electricus L.)

Villamos angolna (Gymnotus electricus L.).

A XVII. század vége óta, amikor Richter Guayanában utazást tett, több orvos és természetbúvár megemlékezett egy halról, amely villamos ütéseket tud adni, s ez a tulajdonsága jobban fejlett, mint a többi, addig ismert elektromos halé. Humboldt Sándor érdeme, hogy erről a halról bővebb tudomást szerezhettünk. Leírását a mult század hetvenes éveinek végén Sachs C. egészítette ki.

„A llanokon, különösen Calabozó közelében álló- és folyóvizekben, s az Orinokóba ömlő patakokban igen gyakori a villamos angolna – írja Humboldt Sándor. – Hálóval igen nehéz ezt a fürge halat megfogni, mivel kígyómódra hirtelen befurakodik az iszapba. Fogására az ú. n. barbasco-t, kábítószert használnak, amelyet a Piscidea erythrina, a Jacquinia armillaris- és a Phyllanthus-félék gyökerei szolgáltatnak. Ha ezeket a gyökereket bedobják a vízbe, a villamos angolna elkábul tőlük. Ezt a módszert akartuk mi is felhasználni, mire az indiánok azt mondották, hogy ők lovakkal akarnak halászni. Vezetőink a pusztából csakhamar kb. 30 vad lóval és öszvérrel tértek vissza, s ezeket belehajszolták a vízbe.”

„A lódobogás szokatlan lármája kizavarta az iszapból a halakat és támadásra ingerelte. Festői képet nyujtott ezeknek az egymástól annyira különböző állatoknak a viaskodása.

Az indiánok szigonyokkal és vékony bambuszbotokkal fölfegyverkezve sűrűn állták körül a tavat. Egyesek felkapaszkodtak a fákra, amelyeknek az ágai vízszíntesen terültek el a vízszín fölött. Ha a lovak a vízből menekülni próbáltak, harsány ordítozással és a hosszú nádbotokkal zavarták vissza őket. A villamos angolnák a lármától elkábulva, ismételt kisütésekkel védekeznek. Jó darabig úgy látszott, hogy övék a győzelem. A hatalmas ütéstől elbódulva több ló merült el egymás után. Mások felborzolt sörénnyel, horkolva és a vad félelemtől kidülledt szemmel ismételten megkísértik, hogy kitörjenek és ezzel a láthatatlan ellenségtől megszabadúljanak. Néhányuknak sikerült is a halászok éberségét kijátszani, s ezek a partra jutva, roskadozó léptekkel vonszolták magukat tova, majd a halálos fáradtságtól megmerevedett tagokkal rogytak le a homokra. Öt perc leforgása alatt újabb két ló merült el. A másfél méteres villamos angolnák a lovak hasa alá siklottak és elektromos szerveikkel teljes hosszúságukban erős ütést mértek ellenfelükre. A villamos ütés a hasidegeket, a zsigereket és a szívet érte. Ez a hal lovakra nézve sokkal veszedelmesebb, mint az emberekre, mert az utóbbi csak lábával és kezével érinti. A lovakat az ütés nem sújtja halálra, csak elkábítja, s így önkívületükben fulladnak bele a vízbe.”

„Sokáig azt hittük, hogy a halászatban résztvevő valamennyi állat egymásután pusztul el, az egyenlőtlen harc hevessége azonban fokozatosan csökkent és a kimerült angolnák szétszóródtak. Hosszabb időre és bőséges táplálkozásra van szükségük, hogy elpazarolt villamos erejüket pótolják. Az öszvérek és a lovak is fokozatosan megnyugodtak, sörényük lesímult, tekintetük szelídebbé vált. Az angolnák félénken közelebb úsztak a parthoz, ahol a hosszú zsinegekre erősített hajító szigonyokkal fogdosták össze őket. Néhány perc alatt öt nagy példány birtokába jutottunk, amelyek csak könnyebben sebesültek meg.”

Kevés természeti leírás tett szert olyan nevezetességre, mint Humboldtnak ez az eleven rajza a lovak és a villamos angolnák csatájáról. „Egészen természetes, hogy Berlinben, amikor utazásom tervét elkészítettem, magam is arra gondoltam, hogy lovakat hajszolok bele a mocsárba, s így fogom a tanulmányaimhoz szükséges villamos angolnákat beszerezni – írja Sachs C. – Minden reményem megvolt tervem sikeres végrehajtására. A Canyo Rastro, amely tanyám mellett folyt, a bennszülöttek állítása szerint, bővelkedett villamos angolnákban. Megérkezésemet követő napon lakótársam, Juan Baptiste egy csomó gyanúskülsejű fickót szedett össze számomra, akiket valami Rafael Maria Alma nevű, barnabőrű legény vezetett. Közöltem velük tervemet. Másnap reggel angolnahalászatra megyünk, de költségkímélés céljából nem lovakat, hanem szamarakat fogunk használni. Csodálkozásomra embereim eleinte nem értették meg, mit is akarok tulajdonképpen, mire elmondtam nekik Humboldt leírását. Miután felvilágosítottam őket, az egész társaság harsány hahotázásban tört ki. Az a gondolat, hogy a „tremblador”-okat ilyen módon halásszák, szerfölött nevetségesnek tűnt fel előttük, úgyhogy csak igen nehezen tudtam visszatéríteni őket komolyabb hangulatba. Sem ezek az emberek, sem pedig a vidék legöregebb lakói soha hírét sem hallották annak, hogy valaha lovakkal halásztak volna villamos angolnákra. A körülmények véletlen találkozásának sorozata oda vezetett, hogy egyetlen egy élményt az egész vidék jellemző szokása gyanánt tüntettek fel. Teljes lehetetlenség ugyanis, hogyha a llanokon valaha szokásban lett volna villamos angolnákat a vízbe hajtott lovakkal fogni, ennek valami emléke ne maradt volna fenn azoknak az ivadékainál, akik Humboldt társaságában voltak. Nem lehet tehát mást feltételezni, minthogy a Humboldttól leírt jelenet egyszeri esemény volt. A llanokon a villamos angolnának nincs is meghatározott fogási módja, a bennszülöttek ugyanis félnek tőle, ha tehetik, elkerülik. Trembladorok csak egy-egy nagyobb hálóhúzásnál keverednek a zsákmány közé.” Így hangzik Sachs tudósítása ugyanarról a helyről, ahol 76 évvel azelőtt Humboldt híressé vált leírása kelt a lovak és a villamos halak küzdelméről.

A villamos angolna teste megnyúlt, hengeres, feje kicsi, szeme apró, szája szűk, a hátúszó elsatnyulása és a végbélnyílás helyzete a toroktájékon, az angolnához teszi hasonlóvá, amelyekhez a régi rendszerezők be is osztották. A csontváz és a belső szervezet behatóbb vizsgálata azonban arra vezetett, hogy a pontyalakúak közé kell besorolni.

A villamos angolna 2 m-esre is megnő, súlya pedig eléri a 15–20 kg-ot. Háta, mint Sachs leírja, olajzöld, sötéten árnyékolva, hasa narancsvörös. Hátán és az oldalán a fejétől a farkáig két, vagy több sorban álló, cseresznyenagyságú, világossárga pettyek díszítik. A hosszú alsóúszó palaszürke és fehér, egyes példányokon pedig pirossal van beszegve. Az említett foltok egy-egy mirigyvezeték nyílását veszik körül, amelyeken keresztül a test felületére állandóan nyálka ürül. Húsos nyelvén kis sárga szemölcsök vannak. Gyomra kérges felületű, a rendkívül nagy, 80 cm hosszú úszóhólyag, túlér a bélcsatornán és a hátizmok mellett folytatódik. A végbélnyílás egészen előlre került.

A villamos szervek a test hosszának ötödét foglalják le és a gerinc mindkét oldalán helyezkednek el. Súlya az egész test súlyának csaknem harmada. A villamos szerv módosult izomelemekből áll, amelyek oszlopszerűen egymáshoz csatlakozó lemezekké váltak. A lemezek számát 6–8000-re becsülik. A farok felőli oldalán minden lemezen gazdag ideghálózat van, a fej felőli oldala pedig kocsonyás anyag, amelyben erek futnak. Az egész szerv egymásután kapcsolt elemekből szerkesztett villamos telephez hasonlít. A lemezek nagy száma következtében tekintélyes nagyságú elekromotórikus erő termelődik, amelyet Du Bois Reymond 300 Daniellre becsül. A villamos angolna szerve tehát valamennyi elektromos halé között a leghatásosabb, mindenesetre figyelembe kell azonban venni azt is, hogy a tenger vízében kisebb elektromotórikus erő is nagyobb hatást tud kifejteni, mivel a sós víznek jóval kisebb az ellenállása. Az áram a villamos angolna szervében a farok felől a fej felé halad. A szervet kb. 350 gerincagyi ideg látja el. Az elmondottak után nem nehéz megérteni, hogy a villamos angolnáknak az első ütése a leghatalmasabb. Embert és nagyobb állatot nem tud ugyan vele megölni, de ha az ütés érzékeny testrészt talál, elkábítja vele őket. Kisebb állatokat könnyen elbódít, s úgy esnek össze, mintha villám sujtotta volna őket. Kappler, amikor egyszer egy szurinami folyón átgázolt, a lábai között átúszó angolnától akkora ütést kapott, hogy mintha villámcsapás érte volna, azonnal elmerült, s éppen csak annyi ereje volt, hogy egy fagyökérben megkapaszkodjék. Kappler kísérő nélkül mindenesetre elmerült volna, ha az ütés véletlenül mélyebb vízben, vagy a parttól távolabb éri.

A villamos angolna Dél-Amerika nagy részében, nevezetesen egész Észak-Brazíliában, Guayanában és Venezuelában el van terjedve. Csak egészen meleg vízben él, s ezért hegyvidéken nem található, a hideg víz ugyanis erejének legnagyobb részétől megfosztaná. Elterjedése általánosságban a llanok vizeire korlátozódik. Sachs szerint legszívesebben keskeny, iszapos és erősen beárnyékolt patakokban és árkokban tanyázik. Nappal a fenéken tartózkodik, de átlag minden fél percben a felszínre emelkedik, száját kinyujtja a vízből, hallható zajjal levegőt szippant, utána nyomban lesüllyed, s az elhasznált levegőt kopoltyúrésén kibocsátja. A felsorolt szakemberek megfigyelése szerint, sohasem lélekzik kizáróan a vízből. A bennszülöttek a villamos angolna jelenlétéről éppen jól hallható lélekzetvétele nyomán szereznek tudomást. Az állat a sötétség beálltával indul vadászatra. Villamos szerve még a legnagyobb ragadozó halakkal szemben is félelmetes ellenséggé avatja. Mindenféle elnyelhető zsákmányt elfogyaszt, ami csak a vízben előfordul, megeszi a halat, a rákot, sőt a vízbe hullt rovarokat is. Alsóúszójának hullámos, kígyózó mozgásával és rövid mellúszóival úszik. Mozgása kecsesebb, mint bármelyik más halé. A száraz időszak bekövetkeztekor, mint Bates megfigyelte, mély kerek lyukat váj az iszapba, miközben maga körül forog. Ha a víz fogyni kezd és nem menekült el idejében, a lyukba húzódik vissza. Ha azonban teheti, odébb áll. A szárazon keresztül nem tud vándorolni, sőt a nedves iszapon sem képes áthatolni, s ha a környező tócsáktól elrekesztődik, éppen úgy elpusztul, mint a többi hal.

Szaporodásáról Sachs épp olyan keveset tudott megállapítani, mint elődei. Sachs azon a véleményen van, hogy a nemeknek időközönként való csoportosulása az ívással van összefüggésben, ami azonban nehezen magyarázható meg. A bennszülöttek állítása szerint a villamos angolna eleveneket hoz a világra.

A bennszülöttek rettegnek a villamos angolnától és gyűlölik. Húsa igen szálkás és nem valami jó, de nem is egészen élvezhetetlen. A villamos szerv ragadós és kellemetlen ízű. Humboldt szerint a villamos angolnát azért gyűlölik, mert neki tulajdonítják, hogy a llanok vizei halban annyira szegények. Ugyanis sokkalta több halat öl meg, mint amennyit elfogyaszt. A villamos angolna jól bírja a fogságot. A londoni állatkert 1842-ben két példányt kapott, amelyek egyenként egy angol fontot nyomtak. Ezek közül az egyiknek 1848-ben 40, a másiknak meg 50 font volt a súlya.

A villamos angolnát nemcsak az utazók figyelték meg, hanem fogságban való életmódjukról is sok leírás áll rendelkezésünkre. Fogása csak alkalmilag, hálókkal történik. A halat vagy a hálóba kergetik, vagy pedig kíváncsiságára számítva, kődobálással csalják elő. A patakot egy helyen hálóval elrekesztik, a másikat pedig, amely ólomnehezékkel van ellátva, a vízfolyással szemben közelítik az elsőhöz. „Ilyenkor hiában csapdossa szét haragjában mennyköveit a bekerített villamos angolna; a víz felszínén hirtelen felbukkanó döglött halak és békák, továbbá a patakban álló halászok időnkénti feljajdulása jelzi villamos ütésének erejét. Végül is kiemelik a hálóval együtt és ott vergődik a homokon.”

Sachs igen szemléltetően ír le egy rendkívül kiadós halászatot, amelyet rekesztőhálókkal rendezett, s amely többszáz trembladort eredményezett. A rekesztőhálót elhelyezték, s a felfogadott emberek „botokkal fölfegyverkezve begázolnak a vízbe. Egyik parttól a másikig láncot alkotva, rettentő ordítozással és botjaikkal a vízszínt csapkodva, lassan nyomultak előre. Magam a háló közelében foglaltam helyet, s mialatt igen csekély reménységgel nézegettem a víz tükrét, nagy örömömre hirtelen a jól ismert zöld és vörös helyek bukkantak fel előttem. A trembladorok hatalmas tömege verődött össze ezen a helyen. Embereim lármájától megriadva a rekesztőhálóba kerültek és testüknek kígyószerű rángatózásával igyekeztek kiszabadulni, ami azonban nem sikerült. Gyorsan odahívtam embereimet, hogy a másik hálót is bocsássák le, mai hamarosan meg is történt, úgyhogy az egész társaság rövid idő alatt a két háló közötti szűk térre zsufolódott össze. Guancho attól tartva, hogy a szorongatott trembladorok erőszakkal kitörnek a szélesszemű hálóból, embereinek előnyomulását megállította és a magával hozott vetőhálóhoz folyamodott. Meztelenül állott a vízben, s olyan ügyesen kezelte hálóját, hogy ólmos széle körben kiterülve csapott le a vízbe. Ezenközben felhúztam a Berlinből magammal hozott kaucsukkesztyűt, hogy a zsákmányul ejtett halakat bátran megfoghassam. Át kellett kelnem a másik partra és hogy ruhám vizes ne legyen, az egyik legénynek a nyakába ültem. A legény azonban valami vízalatti gyökérben megbotlott és mindketten a vízbe fordultunk. Gyorsan kikecmeregtem ugyan, de ruhám teljesen vizes lett. Abban a pillanatban fogott pöndörhálóval Guancho egy villamos angolnát. A villamos ütések ellen védő gummikesztyűs kezemmel fölvettem az erősen fickándozó másfélméteres halat, hogy gyorsan a tartóba tegyem. Az angolna azonban kicsúszott a kezemből s a lábom elé zuhant, mégpedig olyan módon, hogy feje és farka hozzám ért. Abban a pillanatban a legerősebb ütést éreztem, amit csak egy nagy és frissen kifogott elektromos angolna adhatott. Az állat ugyanis a szárazon volt, ahol a jólvezető víz nem csökkentette ütésének erejét. Amint azonban nedves ruhámhoz ért, amely jól vezette az áramot, s még hozzá azon a két ponton, amelyeknek az összeköttetése a legerősebb ütést adja, nevezetesen a negatív és pozitív sarkon, amely az állat farkán, illetve a fején van elhelyezve. A hal egy pillanatig volt az itt vázolt helyzetben, s én az ijedségtől nem tudtam megmoccanni, mivel az erősen fölingerelt szörnyeteg a hatalmas ütések egész záporát zúdította testemre. A nagy fájdalomtól kiabálni kezdtem, míg az állat lecsúszott a lábamról és visszamenekült a vízbe.”

„Ez volt az első eset, hogy frissen kifogott, nagy villamos angolna erejét megtapasztalhattam. Mindenkit biztosíthatok arról, hogy ez nem csekély. Humboldt említi, hogy hasonló baleset következtében egész nap hevesen fájtak az izületei. Nálam nem járt ilyen következménnyel az eset, de valószínű, hogyha az ütések a lábam helyett a törzsöt, vagy a fejemet érik, rosszabbul jártam volna. Embereim, akik az első pillanatban harsogó nevetésben törtek ki, a baleset után ismét munkához fogtak. A tartókat most már közvetlenül a víz mellé helyezték, hogy a kifogott halakat hálóstul együtt rögtön beléjük tehessék. Természetesen ez a művelet sem ment végbe anélkül, hogy mindenkinek ki ne jutott volna ütésekből. Guancho nyakig a vízben állva a gyomrára kapott akkora ütést, hogy a hatalmas ember menten elterült. Öntudatát azonban nem vesztette el, s az ütésnek semmi komolyabb következménye nem lett.” Sachs annyi villamos angolnát fogathatott volna, amennyit akart, de megelégedett tíz nagy élő példánnyal, amennyivel azelőtt sohasem rendelkezett. A szárazra húzott hálókba még sok villamos hal volt belegabalyodva. Ezeket a dühös halászok könyörtelenül lebunkózták.

A villamos angolnát Sachs valamennyi hal között a legelegánsabban úszónak mondja. Nem tudott eleget gyönyörködni a fogságban tartott villamos angolna mozdulataiban. Ha a halat szűk medencébe teszik, nyugtalanul úszkál ide-oda és megpróbál az akvárium peremén átsiklani, ami gyakran sikerül is neki. Mihelyt azonban kényelmes, tágas medencébe helyezik át, beletörődik sorsába, kinyújtózkodik és rendesen és a lélekzőmozgásoktól eltekintve, tétlenül tölti el az egész nappalt, azonban lehetően a legsötétebb helyet választja ki. Estére kelve az állat élénkké válik. Ha a medencét hirtelen megvilágítják, nagy izgalomba jön. Hetekig megvan éhen, de hihetetlen falánk, ha korlátlan mennyiségben juthat eledelhez. Amikor Sachs fiatal halat, vagy rákot tett be hozzájuk, menten megindult a vadászat. Az áldozat megbénítására többnyire elég volt egyetlen ütés, de ha az üldözöttnek sikerült a felszínre menekülni és kiugrani, a villamos angolna után vetette magát és a levegőben kapta be.”