8. Kosorrú antilopok (Saiga Gray)

A szajga vagy tatárantilop (Saiga tatarica L.)

Nőstény tatárantilop (Saiga tatarica L.).

Mely a mi földrészünk keleti részének a lakója, határozottan a legcsúnyább az összes antilopok közt. Alakjánál és egész lényénél fogva a juhra emlékeztet, viszont más tekintetben a rénszarvast juttatja eszünkbe. Alakja nagyon esetlen, törzse vastag és zömök, aránylag alacsony elhelyeződésű, mivel lábszárai bár karcsúak, azonban nem hosszúak, bundája rendkívül hosszúszőrű és oly sűrű, hogy símagyapjasnak látszó takarót alkot. Azonban minden más bélyegénél jobban jellemzi a szajgát orrának az alkotása: Az állkapcson túl előrenyúló orrát egy hosszanti barázda kettéosztja, bőre porcszerű, ráncokba összehúzható és ezért nagyon mozgékony, hegye lecsapott, orrlyukai kerekek, kerületük szőrös, az orr vége beljebb csupasz. Az egész valóságos ormánynak nevezhető. Az orr külső részeinek e túlfejlettségével szemben annak csontos része, az orrcsontok, erősen visszafejlődtek úgy, hogy a koponya orrnyílása nagyon nagy. Az orr szerkezetének sajátságait nyilvánvalóan alkalmazkodás eredményének kell tartanunk, alkalmazkodásnak az olyan vidéken való élethez melynek levegőjébe hatalmas viharok nagyon sok homokot kavarnak föl. Hasonló, bár kevésbbé határozott sajátságok figyelhetők meg a hasonló viszonyok közt élő csiruk is. Sőt még egyes sivataglakó gazellákon is megállapíthatók a nyomai annak, hogy orruk külső része kissé megduzzadt, kapcsolatban az orrcsontok kisfokú visszafejlődésével.

Szarvai rendszerint csak a hímnek vannak; ezek kissé távol állanak egymástól a szemüreg fölött, lantalakúak, meglehetősen erősen gyűrűzöttek, hegyük megvékonyodott és síma, haloványszínű és áttetsző. Fülei rövidek, tompák, belül laza bolyhokkal fedettek, szemei közepes nagyságúak, messze hátul fekvő, erősen kiálló szemüregekben ülnek, szemhéjai majdnem csupaszok, szempillái felül egészen, alul csak középütt sűrűek, szembogara hosszúkás, szivárványhártyája barnássárga. Szemgödöralatti mirigyei, melyek a szemzugok alatt bizonyos távolságban találhatók, tágak, nyílásaik azonban nagyon szűkek, udvar veszi őket körül s duzzadnak valami bakszagú váladéktól. Ajkai kívül fehéresszürke szőrrel fedettek, fönt síma szélei feketén foltosak és egy barázda osztja ketté őket. Nyakán a gégefője kissé előre áll, azonban a nélkül, hogy tulajdonképpeni golyvát alkotna. Karcsú lábai kissé befelé fordultak, elülső csülkei rövidek, hátul kérges, boltozott csülökbőr fedi őket, elül háromszögletesek, a hátulsók hasonló alkotásúak, azonban hegyesebbek; kicsi, tompa, hátulsó lábain vastagabb fattyúcsülkei távol állanak a csülköktől. Farka rövid, töve meglehetősen vastag, alul csupasz, kívülről felálló és a vége felé hosszabbodó szőrökkel fedett. A mélyen kivájt lágyékgödrök, melyeket hátul a csípők felé egy redő határol el, szintén erős illatú zsiradékot választanak el. Nyáron a szőrözet legföljebb 2 cm-nyi hosszúságot ér el, ellenben az ősz folyamán 7 cm-nyire vagy még hosszabbra is megnő. Háta és oldalai nyáron szürkéssárgák, lábszárai a térden alul sötétebbek, alsó oldala, valamint lábainak belső oldala fehér, homloka és fejeteteje sárgásszürke vagy hamúszürke; egy lándzsaalakú folt a kereszttájon, melyet durvább és hosszabb szőr fed, feketésbarna színű. Felfelé világosabbá válik a bunda színe s az állat szőrruhája halovány szürkéssárga, kívülről fehéres lesz. A fiatalok szőrözete nagyon lágy, az újszülötteké a fejtetőtől kezdve a hát közepéig kondorgyapjas, színe szürkésebb, mint az öregeken, a fejtetőn és a háton majdnem feketebarna. A kifejlett bak hossza eléri az 1.3 m-t, amiből a farokra 11 cm esik; magassága a marjánál alig 80 cm, a kifejlett bak szarvának hossza a görbület mentén mérve 25–35 cm. A nőstény tőgye négy csecsbimbót hord. Alsó állkapcsában csak 5 zápfog van.

A szajga elterjedési területe a régihez képest nagyon összezsugorodott, A pleisztocén korban egész Közép-Európán keresztül Angliáig ért. Pallas idejében, a XVIII. század közepe táján, Lengyelország és a Kárpátok jelölték elterjedésének nyugati határát. Azonban a megművelt terület kiterjedésével és a népesség növekedésével területe még jobban megszűkült. Glitsch szerint, akinek a szajga kitünő monográfiáját köszönjük („Bull. Soc. Imp. Nat. Moscou”,1865), az állat abban az időben Európában csak a kalmük steppének a Volga és Don közé eső részén fordult elő.

Hecknek Falz-Feintől nyert értesülései szerint a szajga Európában ma már csak a kalmük steppének a Manics és Volga közé eső részén maradt meg, ellenben a Volga és Ural közéről kiirtották. Ázsiában megtalálható Szibéria és Orosz-Turkesztán steppéinek az 55-ik szélességi foktól délre eső részein mindenütt, kelet felé Dsungáriáig és Mongolországig, azonban Transzkaszpiában nem él.

Glitsch szerint a szajga nyáron szét van szóródva hazájának egész területén, télire azonban annak déli részeire húzódik vissza és ezt az időszakot a kalmük steppén a Szal és Manics folyók fűben dús völgyeiben tölti el. A hóolvadás megkezdődtével ismét északra húzódik, előbb a bakok, azután a nőstények, míg május végére el nem éri elterjedési területének északi határát. Különösen szigorú teleken százával esik áldozatául az időjárás csapásainak vagy az ember üldözésének, úgy hogy az európai szajga számának további csökkenésétől kell félnünk.

A szajga mindig nagy csordákban él, mert a vén bakok nyáron át is azokkal maradnak. Pallas megfigyelte, hogy egyszerre sohasem pihen valamennyi állat, hanem egyesek mindig legelnek és vigyáznak, míg a többi kérőzve hever a földön, és azok közül egyik sem pihen le addig, mielőtt egy másikat egy sajátságos bólintással és nem kevésbbé furcsa feléje somfordálással a fölkelésre föl ne szólított vagy fölváltásra ne rendelt volna. Csak miután az fölkel és az őrséget átveszi, fekszik le.

Érzékei közt a legfejlettebb a szaglás; mert a szimatja kitünő. Látása nagyon gyengének látszik, mert a naptól elkápráztatva néha nekirohan a kocsiknak, vagy az ellenséggel szemben állva bután és határozatlanul tekintget körül, mintha nem tudná felismerni. Félénk, mint a steppe minden állata. Alig tud különbséget tenni a veszélyes ellenség és más, ártatlan állatok közt, és amint valami idegen lényt vesz észre, futásnak ered; a csapat tagjai eleinte együtt futnak, aggodalmasan nézegetnek körül és azután hangtalanul futnak egy hosszú darabig, menekülés közben is folyton hátra nézegetve. Rendesen a bak rohan elül, azonban a vezetést néha egy vén nőstény veszi át. Járása nem fürge és azért nem látszik kecsesnek, mert az állat nyakát erősen előre nyujtja és fejét lelógatja, bár ugrásai meglehetősen kiadósak, azonban alig emlékeztetnek más antilopok kecses ugrásaira, hanem inkább esetlenek és ügyetlenek. Hirtelen négy lábra való ugrása sem kelt valami szép benyomást, mert fejét közben elülső lábai közé veszi. Hangot csak a fiataloktól lehet hallani, ezek a juhokhoz hasonlatosan bégetnek; a vének állandóan némák.

A szajga táplálékát főképpen azok a sós növények alkotják, melyek a napos, száraz, sós forrásoktól sok helyütt megszaggatott tatár steppéket itt-ott rengeteg tömegben borítják. A szajga húsának nyilvánvalóan a sajátságos táplálék következtében olyan csípős szaga van, hogy legalább a kezdőket visszariasztja élvezésétől. Ivarzási ideje december közepén kezdődik; a bakok ez időben heves párviadalokat szoktak vívni, a fiatalokat pedig kiűzik a csordából. A nőstények májusig vemhesek és rendesen már e hónap közepe előtt szabály szerint két, ritkán egy fiatalt ellenek, melyeket mintegy 5 hónapig szoptatnak, azonban a következő ivarzási időkig maguknál tartanak. A nőstények Heck értesülései szerint már első, a bakok azonban csak második életévükben válnak szaporodásra érettekké.

Bármíly értéktelen is a szajga húsa, mégis szenvedélyesen vadásszák. Lóhátról, kutyával hajszolják. Néhány más antilophoz hasonlatosan néha jelentéktelen sebek is veszélyesekké válnak ránézve. A kirgizek ösvényeket vágnak a steppe füvébe és a nádasokba, a nádat, kórót itt bizonyos magasságig levagdalják és lóhátról ide hajszolják a szajgacsordát; az állatokat az éles torzsák megsebesítik és sebeibe sok belepusztul. De gyakrabban puskával vadásszák, itt-ott pedig vadászmadarak segítségével. Ilyenül nem nemes sólymot alkalmaznak, hanem a szírti sast, amely egyébként is a szajga legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik és így beléje van oltva a vadászat szenvedélye. A farkas és más ragadozó állatok állítólag nem lehetnek veszélyesek rá nézve, mert azok legföljebb a fiatalokat tudják elérni. Ellenben nagyon sokat szenved egy légyfélétől, a pöcsöktől (Oestrus); ez petéit bőrébe rakja, néha oly tömegben, hogy kikelő nyűveik gyulladásos daganatokat okoznak s azokba az állat bele is pusztulhat.

A fiatal korától fogva fogságban nevelt szajga nagyon megszelídül, gazdáját kutyaként követi, még folyón keresztül úszva is, elfut vadon élő testvéreitől és este a maga jószántából tér vissza istállójába. Németországba ismételten vittek élő szajgát, azonban azért még mindig állatkertjeink ritkaságai közé tartozik. Stader szóbeli közlése szerint világrajötte után pár órával fogják és addig neveltetik juhval vagy kecskével, míg maga nem tud táplálkozni és hosszan, nehéz utat is ki nem bír. Körülbelül egy éves korában szállítják messzebbre. E fiatal állatok külső megjelenése egészen sajátságos és mint már szó volt róla, éppúgy emlékeztetnek a rénszarvasra, mint a juhra. Mozgásaik azonban határozottan az antilopokéihoz hasonlók. Rendesen nyugodt, szabályos járással haladnak tova, azonban járásukat gyakran néhány gyors ugrással szakítják meg, miközben meglehetősen magasan szökkennek a levegőbe. Az időjárás viszontagságai ellen teljesen érzéketlennek látszanak, még a leghidegebb éjszakákon is szívesen kerítésükben maradnak, istállójukba nem mennek be és reggel vastagon fedve dérrel vagy éppen hóval, szemmelláthatólag a legjobb kedvben fekszenek ugyanazon a helyen, ahol este lefeküdtek. Lefekvésük nem megy végbe minden ceremónia nélkül: előzőleg hosszasan keresgélik a megfelelő helyet, ott néhányszor körbe forognak, csak azután ereszkednek a térdükre s fekszenek végül le egészen. Az általam ápolt példányok mindenféle alkalmas táplálékot megettek, amelyet adattam nekik, a legtöbb antilophoz hasonlóan fölötte mohón vágytak a só után, s ráadásul naponta még meglehetősen tekintélyes mennyiségű földet is ettek. Ürülékük hasonlít a mi kecskénk és juhunk ürülékéhez.

Jóllehet az általam ápolt vagy egy egyébként megfigyelt szajgák rövid időn belül megbarátkoztak ápolójukkal és nagyon szelídekké váltak, mégis csak keveset sikerült éveken át életben tartani. Ebben azonban csak ritkán volt hibás a nekik talán nem megfelelő táplálék, hanem annál gyakrabban a végtelen steppékhez szokott steppelakó állatok jó részét jellemző ijjedősség, amennyiben valamiféle szokatlan esemény miatt megriadva hirtelenül ész nélkül neki rohantak az általuk mégis csak jól ismert rácsnak, miközben vagy nyakukat törték, vagy pedig a rács rúdjai közé szorulva fulladtak meg. Az első benyomás, amelyet a szajga a szemlélőre tesz, nem kedvező, mert a megfigyelő rögtön látja, hogy módfölött ostoba állat, és viselkedése ezt a benyomást nem hazudtolja meg.