HATODIK REND: Tüdőshalak (Dipnoi)

FEJEZETEK

A tüdőshalak (Dipnoi) rendje igen elárvult csoport, amelynek vizsgálatával különösen sokat foglalkoztak. A tüdős- vagy kettőslélekzésű halakat csak későn, 1835-ben fedezték fel és lélekzésük sajátságossága miatt igen nagy feltűnést keltettek. A megszokott kopoltyúk mellett ugyanis tüdejük van, amely egy vagy két, hártyásfalú zsákból áll, s a magasabbrendű gerincesek tüdejével minden lényeges pontban megegyezik. E tüdők a bél fölött helyezkednek el s hasoldali hangrés útján össze vannak a garattal kötve. Ugyancsak a garatba nyílnak hátulsó orrjáratukkal az orrüregek is, úgyhogy ezek az állatok a körlég levegőjét az orrukon át felvehetik és tüdejükbe szivattyúzhatják be. Csakugyan be is bizonyosodott, hogy a tüdőshalak a víz felszínére emelkedve levegőt lélekzenek be, sőt némelyik fajuk egyideig egészen elhagyja a vizet és csupán csak a körlégből lélekzik. E sajátságos kettős lélekzés miatt a tüdőshalak feltűnően hasonlítanak a kétéletűek lárváihoz, az úgynevezett ebihalakhoz. A tüdőshalakban tehát összekötő kapcsot láttak a halak és a magasabbrendű gerincesállatok között, s így érthető, hogy vizsgálatukkal miért foglalkoztak olyan sokan.

Bár a pontosabb vizsgálatok ezt a felfogást sem igazolták egészen, s valószínű, hogy a tüdőshalak a nagy gerincestörzs önálló ágát alkotják, testük szerkezete és életmódjuk mégis igen értékes útmutatásokkal szolgál részünkre annak a megértésére, hogy milyen körülmények között alakult át a vízi lélekzés légkörivé.

A tüdőshalak külsejükben az angolnához, vagy a vízigőtékhez hasonlítanak; hosszúra megnyúlt állatok, amelyeknek testátmérőjük mindenütt kb. egyforma, csak a farok felé keskenyedik egyenletesen. Bőrüket valódi halpikkelyek fedik, amelyek azonban némelyik fajon visszafejlődtek. A fejet, amely háromszögletes és kicsiny, számos csontlemez vértezi, a száj nagy. A szájüregben igen jellegzetes foglemezek foglalnak helyet, amelyek számos fognak az összeolvadásából keletkeztek; az állkapcsok szélén nincsenek fogak. A felsőállkapocs, a köztesállkapocs és az alsóállkapocs fogakat viselő része hiányzik. A hát közepétől a farkon át a hasoldali végbélnyílásig egységes úszószegély húzódik végig, amelyet számos lágy sugár támaszt meg. A párosúszók igen sajátságosan alakultak, ugyanis vagy nyelesek és széles levélalakúak, vagy pedig lándzsahegy formájúak, vagy hosszú vékony fonallá satnyultak. A farokúszó felső és alsó része teljesen egyformán fejlett és hátul csúcsba fut ki. A kopoltyúk többé-kevésbbé csökevényesek, a kopoltyúrészeket kopoltyúfedő takarja, amelyen függélyes keskeny nyílás van. Fiatal korban a kopoltyúk faalakúan elágazó bőrlebenyek alakjában a kopoltyúüregből messze kilógnak, úgy mint a kétéltűek fiatal lárváin. A gerincoszlop jól megmaradt gerinchúrból áll, amelyet a felső és az alsó csontívek vesznek körül. Igazi csigolyák és bordák nincsenek. Az úszósugarakat ízekre tagolt csontos pálcikák támasztják. A bél egyenesen fut a testben végig s jól fejlett csavaros bélbillentyűt visel. A szívben a pitvar artériás és vénás pitvarrá kezd kettéoszlani. A szívkamrából kilépő véráramot az artériás kúp úgy vezeti tova, mint a kétéltűekben, hogy a tüdőkből jött artériás vér főleg a fejbe jusson. A kiválasztó- és az ivarkészülék olyan, mint a cápáké, vagy a kétéltűeké; a hosszúra nyúlt ősvese a hím ivarmirigy-kivezetőcsatornáit is felveszi s úgy a hímcsirasejteket, mint a vizeletet a kloakába vezeti. A nőstény érett petéi a testüregbe jutnak s innen a petevezetékek bő száján át távoznak.

A tüdőshalak rendjébe manapság két család és három nemzetség tartozik, melyek mind az édesvizekben élnek, mégpedig egy nemzetség Ausztráliában, egy Afrikában, egy pedig Dél-Amerikában. Kitünő szakemberek megfigyelései révén, akik külön e célra szervezett expedíciókon vettek részt, e csodálatos halak életmódját már jól ismerjük.