Sokszárnyú csukák (Polypterus Geoffr.)

A sokúszóscsukák két nemzetsége közül a Polypterus Geoffr. nemzetség a trópusi Afrika folyóiban igen elterjedt. Több, egymással közelrokon faj él Nyugat-Afrika folyóiban, de a Nílus felső folyásában is gyakoriak. Egyiptomban két régebbi természetbúvár, Geoffroy Saint-Hilaire és később Heuglin figyelte meg e halakat. Ez utóbbi leírása szerint „tulajdonképpeni trópusi hazájából csak az árvíz hozza le Egyiptomba. Ott azután főleg az öntöző-csatornát követi, amely a folyamból a Mőri-tóba vezet, legalább arra vall, hogy a Fayum-oázisban gyakrabban fogják, mint máshol”. Újabban Budgett megfigyeléseiből jól megismertük a sokúszóscsukák életmódját. Ez az angol természetbúvár feladatul tűzte ki magának e hal fejlődésének tanulmányozását. 1898–1903 között négyszer utazott le a Gambiához, a Nílus felső folyásához és a Nigerhez. Az utolsó útján sikerült a maga elé tűzött feladatot megoldani, s mesterséges megtermékenyítés által a Polypterus különböző fejlődési fokait megkapnia. Sikerét azonban életével fizette meg, mert visszatérte után pár hónappal megölte a malária, amelyet Afrika mocsaraiban szerzett. Megfigyeléseiből tudjuk, hogy a Polypterus-fajok mind a három említett folyamban gyakoriak, mert mindenütt könnyen tudott belőlük bennszülött halászok útján anyagot szerezni. E hal a száraz időszakban a folyókban él, s a fenéken tartózkodik. Egyetlenegyszer látott csak Budgett egy csapat sokúszóscsukát a víz felszíne alatt úszni. Az egyik egy rákot zsákmányolt, s a többiek üldözték. Az esős évszak tartama alatt halaink az elöntött mocsárvidéket keresik fel. Ott is ívnak. Az ívás az egyes fajoknál az esős évszak kezdetétől a végéig különböző időben kezdődik.

Az ívásról és az ikra megtermékenyítéséről még semmi bizonyosat sem tudunk. A hím alsó úszója az ívás idején igen duzzadt és ráncos, úgyhogy valószínűen az ivartermék átvitelére szolgál. A belső termékenyítés lehetőségét támogatja az is, hogy Budgett néhány nőstény testüregében osztódó petéket talált. Valószínűen nem építenek külön fészket, hanem ikráikat vízinövényekre ragasztják. Az ikra aprószemű és felső részén fekete.

Míg a sokúszóscsukák mellúszóikra támaszkodva nappal majdnem mozdulatlanul feküsznek a víz fenekén, addig éjjel igen virgoncok. Ekkor járnak zsákmány után, amely főleg halivadékból, rákokból és rovarlárvákból áll. Óvatosan odalopódzkodnak zsákmányukhoz, amíg csőszerűen kiemelkedő orrnyílásaikkal majdnem megérintik, akkor hirtelen nekiugranak és egyetlen nyeléssel egészben nyelik le áldozatukat. A fiatal lárvák kezdetben valószínűen a vízinövények fiatal rügyeiből élnek.

Miként a tüdőshalaknál, úgy a sokúszóscsukáknál is lélekzőszerv lett az úszóhólyagból. Legalább is megfigyelhették, hogy ezek a halak időszakonként a víz színére jönnek fel és szájukon át levegőt szívnak be, ha aztán újból lesüllyednek, a levegőt fecskendőréseiken át bocsátják ki. Ha a nyilt vízben elhelyezett drótháló által meggátolták őket abban, hogy a víz színére jöhessenek, akkor 2–3 óra alatt elpusztultak, míg Budgett szerint egy megszökött és vízen kívül hálóban tartott példány még 24 óra mulva is élt. Arról azonban semmit sem tudunk, hogy beásnák magukat a szárazság ideje alatt az iszapba, mint a tüdőshalak, s hogy ott csak a körlégből lélekzenének. Harrison szerint P. bichir, a nílusi sokúszóscsuka vizen kívül csak akkor élhet el 3–4 órát is, ha nedves fűvel, vagy lombbal takarják be.

Első útjáról Budgett számos sokúszóscsukát hozott magával Angliába, amelyek ott évekig éltek. Kezdetben igen félénkek voltak, de hamarosan megszokták ápolójukat, s végül kezéből vették el a táplálékot. Minthogy szaporodásukról még semmit sem tudunk, igen értékesek Budgett testvérének erre vonatkozó megfigyelései, amelyeket a fogságban tartott halakon végzett. „A nászjátékukat megindíthatjuk, ha a rendesen mintegy 20 °-os vízben tartott halak vizének hőmérsékletét emeljük. E játékokat több szakaszra lehetne osztani, de nem vagyok benne biztos, hogy ezek mindig az itt leírt sorrendben követik-e egymást. Az első, ami figyelmet kelt az, hogy a halak folytonosan kiugrálnak a vízből. Előbb gyorsan ide-oda cikáznak a medencében, úgyhogy a fej eleje szántja a víz színét, aminek, úgylátszik, bódító hatása lehet, azután kezdődik meg a kiugrálás. Az ugrás után lassan lesüllyednek a fenékre. Megfigyeléseim szerint ezeket a mozdulatokat a két nem nem egyszerre végzi, hanem felváltva; az éppen pihenő állat látszóan mit sem törődik a ficánkoló társával, ha az úszkálás közben véletlenül meg nem érinti. E szakasz után a tejes az ikrás mellé úszik. Most azután már nem ugrálnak és nem forgolódnak többé, hanem igen gyorsan, de egyenletesen kígyózó mozgásokkal egymás mellett úsznak; a két hal mozdulatai olyan pontosan követik egymást, hogy olyan, mintha egymásra tekerőznének. Később a tejes szorosan követi az ikrást, bármilyen szeszélyesen cikázik is az a medencében ide-oda, miközben feje egészen érinti az ikrás fejét. Máskor az ikrás csendesen fekszik a fenéken s a tejes lassan elúszik fölötte.”

Halaink más tulajdonságairól Budgett még ezeket írja: „Hátúszóját mindkét nem vagy részben, vagy egészen felmereszti, ami azonban, úgylátszik, az ívással nem függ össze. A hátúszók fölmeresztése sorban történik vagy elülről hátra, vagy hátulról előre menő sorrendben. Ha nyugodni kívánnak, nagy szeretettel bújnak meg a medence növényzetében, hogy csak a fejük és mellúszóik látszanak ki abból. Legélénkebbek hajnalban és este.”

A legrégebben ösmert faj a nílusi sokúszóscsuka, Polypterus bichir Geoffr., amely 1 m hosszú is lehet. Ehhez igen hasonló a szenegáli sokúszóscsuka, P. senegalus Cuv., amely azonban csak 40 cm-esre nő meg.

Ebbe a családba tartozik még a sokszárnyas csukák, Calamoichthys J. A. Sm., nemzetsége, egyetlenegy fajjal, s ez a C. calabaricus J. A. Sm. nevű, angolnaalakú hal.