4. család: Valódi rájafélék (Rajidae)

A valódi ráják (Rajidae) testének lapos korongja rombuszalakú, az arcorr ékalakúan megnyúlt; a farka, amely végefelé a két hátúszót és a farokúszó csökevényét viseli, hengeres és vékony, a hasúszót bevágások osztják meg; a bőr többé-kevésbbé érdes, apró tüskékkel van borítva és a hímen különösen íváskor a mellúszókon hegyes, nagy tüskék fejlődnek; a fogazat majd lapos, majd hegyes fogakból áll.

A családnak mintegy 40 faja van, amelyek az összes tengerekben, főleg a mérsékelt égöv alatt élnek, nagyobb számmal az északi, mint a déli féltekén. Egyes fajok, kemény húsuk ellenére is, mégis szerepet játszanak a halászatban.

A síma rája (Raja batis L.)

Sima rája (Raja batis L.). Villamos rája (Torpedo marmorata Risso).

A síma rája (Raja batis L.), amely a Földközi- és az Északi-tengerben is előfordul, 1 m-es nagyságot és 50 kg-nyi súlyt ér el. Hegyes arcorra és a felső állkapocsban 52–56 fogsora van. Jóval szélesebb, mint hosszú, síma vagy alig tüskésbőrű, csak a szemei előtt és mögött, meg a farkán vannak tüskéi és egyenletes olajzöld, gyakran számos, világos folttal tarkított hátoldallal és sötétszürke, feketés árnyalatú hasoldalával élénken elüt más fajoktól.

A Quarneróban, – mint Garády közli („A Természet”, 1927, 37. lap), – fenékjáró hálóval 2 m hosszú és 2 mázsa súlyú síma ráját fogtak. Garády vizsgálatai szerint a síma rája az értékes norvégráknak (szkampi) a legnagyobb pusztítója. Egy 2 méter széles és másfél méter hosszú síma rája gyomrában Garády a következő 28, teljesen ép állatot találta: 6 kisebb-nagyobb norvégrákot (Nephrops norvegicus), 6 iszapi tarisznyarákot (Portunus depurator), 3 munida-rákot (Munida rugosa), 4 pézsmás polipot (Eledone moschata), 2 narancssárga kalmárt (Todarodes sagittatus), 2 villás morgóhalat (Peristedion cataphractum), 1 ördöghalat és 1 fiatal fehérfoltos cápát (Mustelus laevis).

A síma rájának hófehér húsa van, amely frissen igen ízletes és Angliában különösen kedvelik.

A tövises rája (Raja clavata L.)

Tövises rája (Raja clavata L.).

A sokkal elterjedtebb, Európa minden partján gyakori tövises rája (Raja clavata L.) északon ritkán nő meg 1.5 m hosszúra és 1 m szélesre, de a délibb melegebb tengerekben állítóan eléri a 3–4 m-es hosszúságot, a 2–3 m-es szélességet és a 200 kg súlyt. Elálló farka valamivel hosszabb, mint a teste; alul lapos és végén úszókkal ellátott, hasúszója két egyenlőtlen karéjra tagolódott; teste lapos, felülről nézve majdnem kockalap; bőre durva, finom tüskékkel ellátott; idősebb állatoknak a hátán és hasán nagy, rózsaalakú töviseik vannak. A hát színe barna, számtalan világosabb folttal, a hasoldal fehér.

Minden rája a tenger homokos vagy iszapos fenekén él és legtöbbnyire beássa magát a homokba, figyeli a fölötte levő vizet. Ha zsákmány közeledik, hirtelen előszökellenek s megragadják. Fogaik szerkezete alkalmatlan arra, hogy nagyobb halakat foghassanak, ezért beérik apróbb halakkal és mindenféle rákokkal, de főleg fiatal nyelvhalakkal és garnélákkal táplálkoznak. Szaporodásuk ideje a tavasz legelejére esik. A tojásokat 6–8, vagy még több darabot, nyáron tojják le. A tojások olyanok, mint a macskacápák tojásai, de inkább négyszögletes az alakjuk és kacsszerű függelékeik rövidek. Mikor a kis rája kikel, már annyira fejlett, hogy szíkzacskója legnagyobb részét is felhasználta. Ezután a felnőttek életmódjára tér át.

Néhol teljesen megvetik a ráják húsát, más vidékeken ízletesnek mondják. Londonban évente sok százezer ráját fogyasztanak el és igen keresik, Anglia északi részében a ráják húsát viszont csak csaléteknek használják, de Londonban is csak ősszel és télen fogyasztják, mert tavasszal és nyáron, az ívás alatt és után, élvezhetetlennek tartják.

Főleg fenékhoroggal fogják, amelyet rákokkal, csigákkal vagy kis halakkal csaliznak fel. A tüskés ráját ilyen módon sok ezerszámra fogják, húsát besózva, téli készletként elteszik.

A ráják igen mulatságosan viselkednek az akvárium medencében és jól bírják a fogságot. Legtöbbször könnyen megszokják új környezetüket, azonban nem mindig s ilyenkor nem esznek és éhenpusztultak; de azok, amelyek táplálkoznak, évekig életben tarthatók a fogságban is.

A többi fenéklakó haltól eltérően, testük elejével sohasem fekszenek egészen a talajon, hanem mellúszóikra olyanmódon támaszkodnak, hogy a test közepe alatt üreg maradjon. Napközben ilyen helyzetben maradnak; testük jó része és mellúszóik homokkal vagy kaviccsal vannak fedve, s nem törődnek a körülöttük mozgó élettel, sőt mozdulatlanul eltűrik, hogy más állatok a hátukon mászkáljanak. De ha beáll az esthomály, felélénkülnek, s egész éjjelen át elevenek. Ha egyszer mozogni kezdenek, közvetlenül a fenék fölött úsznak tova, úgyhogy úszóikkal érintik azt, s így keresik táplálékukat. Mert testük alsó része éppen olyan érzékeny, mint amilyen érzéketlen testük felső oldala, s testük alsó részével végigtapogatják a feneket. Ha zsákmányt érintenek meg vele, egy pillanat alatt megfordulnak, ráborulnak a talált állatra, vagy bedobott falatra, megragadják szájukkal és élénk rágómozgások közben lenyelik. Így kutatják végig a medence fenekét, s így bolyongnak a szabadban és a tengerfenék nagy szakaszai fölött. Miután jóllaktak, magasabb vízrétegekbe emelkednek és itt úszógyakorlatokat végeznek. Bár idomtalan és nehézkes állatoknak látszanak, mégis kecsesen és könnyen úsznak. Mozgásuk a két mellúszó hullámos mozgatása által olyanmódon történik, hogy a test eleje kezdi el a hullámzást, amely végigfut a testen hátrafelé. A hosszú farok, amelyet nem sokat használnak, a kormányozás szerve. A rájának teljesen mindegy, hogy vízszíntes, vagy függélyes helyzetben úszik-e a vízben. Első esetben úgy úszik lebegve a vízben, mint a nagy ragadozó madarak a levegőben, utóbbiban tánc gyanánt hatnak mozdulatai, annál is inkább, mert gyakran felúsznak a víz színére, úgyhogy orruk is kiáll belőle. Rászívják magukat az akvárium üvegfalára is. E szívóhatás úgy keletkezik, hogy az állat a mellúszók között felszívja hasfalát. A ráják jóbarátságban élnek egymással. Egyik a másik fölött elúszhat, sőt rá is telepedhet anélkül, hogy ellentállásra izgatná.

A kétoldalt éles farkon sok rájánál sajátságos izomrészletet találhatunk, amely villamos szerve az állatnak. Az ütések, amelyeket ezzel oszthat, olyan gyengék, hogy az ember nem érzi meg, de a ráják zsákmányául szolgáló állatok valószínűen megbénulnak tőle, úgyhogy ez a szerv támadó és védő fegyvere lehet a rájának.