6. család: Tüskésrája-félék (Trygonidae)

A tüskésráják (Trygonidae) családja, amelybe mintegy 50 faj tartozik, főleg forróégövi tengerekben él, de egyes képviselői valószínűen belvizekben is előfordulnak. Minden idetartozó halnak általában rájaalakú teste van. Farkuk azonban igen hosszú és ostorszerű, amelyen nincs oldalt kiemelkedő redő és rendesen nincs rajta hátúszó sem. Ehelyett azonban egy, vagy több hosszú, fűrészes élű tüskét visel. A mellúszók teljesen körülölelik a fejet és a száj előtt összenőttek egymással; a szájban számos, hosszúkás tojásdad, vagy éles fog van.

„A lapos halak közé, – mondja Gesner – tartoznak a mérges ráják, vagy nyilashalak is, melyek az összes tengeri halak között a legmérgesebbek. E halnak pikkelymentes sima bőre van, s farka közepén, amely a patkány farkához hasonlít, hegyes nyíl, vagy szigony helyezkedik el, amely ujjnyi, vagy féllábnyi hosszú és végén két másik kisebb nőtt ki. A nyíl egész hosszában apró horgocskák vannak, amelyek okozzák, hogy csak igen nagy fáradsággal lehet őket onnan kihúzni, ahová egyszer behatoltak.”

„Ha így feltűz rá egy halat, az megmarad rajta és mintha horgon volna, úgy lehúzza magához. Ilyen nyíl- vagy szigonnyal megszúr és megmérgez mindent ártalmas mérgével. A mérges rája mindig nyílával védekezik és harcol; időnkint a halászokat is megsebesíti, vagy másokat, kik nem óvatosan közelítenek, vagy könnyelműen hozzányúlnak. Zsákmányolásában is igen ravasz, mert megbúvik a sárban és nem eszik meg más halat, csak olyat, amelyet elevenen halálra sebez, mint azt Oppianus mondja. Ezeknek az állatoknak szúrása és nyíla olyan ártalmas és mérges, hogy egy ember, aki így megsebesül, a méregtől fájdalmas halált hal, ha nem áll idejében orvosság rendelkezésére, amely segíthet. Úgyszintén egyszerre elszárad az az eleven zöld fa is, melynek törzsét e nyíllal megsértik!”

A halászok még ma is úgyszólván szószerint megismétlik a régieknek ezt a meséjét és határozottan állítják, hogy a tüskés ráják veszedelmes fegyverükkel mérget juttatnak az okozott sebbe. Hogy ezek a sebek valóban milyen veszedelmesek és fájdalmasok, az Schomburgk útinaplójából is kitűnik. „A Takutuban élő számos hal között nagy tömegük miatt a tüskés ráják a legfontosabbak. Lapos testüket úgy beássák a homokba, vagy az iszapba, hogy csak szemeik látszanak ki, s még a tiszta vízben is igen nehéz őket észrevenni. Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy egy ilyen meglapuló halra rálép, a megzavart hal felvágja a farkát, s akkora erővel veri bele tüskéjét az ember lábába, hogy a tüske borzalmas sebeket ejt, amelyek nemcsak súlyos görcsöket, hanem néha halált is okoznak. Minthogy az indiánusok ezt a veszedelmes ellenséget jól ismerik, előzően bottal, vagy evezővel tapogatták ki útjukat, ha a ladikot vontatták. Az óvatosság ellenére, egyik evezősünket sarokinán mégis két ízben sebesítette meg ez a hal. Amint megkapta a szerencsétlen a sebet, kitámolygott a homokzátonyra, összeesett és veszett fájdalmában összeharapott szájjal hempergett a földön, bár szemét egyetlen könny, száját egyetlen jajszó el nem hagyta. Még azzal foglalkoztunk, hogy a szegény szerencsétlen rettentő fájdalmait enyhítsük, amikor egy hangos kiáltás elvonta figyelmünket a szenvedőről és egy másik indiánusra irányította, akit szintén megszúrt a rája. Ennek a fiúnak még nem volt akkora önuralma, mint felnőtt társának, nem tudta úgy elnyomni fájdalmait és átható kiáltozással esett a földre, fejét és arcát a homokba fúrta, sőt még bele is harapott a földbe. Sohasem láttam még senkit olyan rettenetes görcsökben vergődni, mint ezeket. És bár mindkét indiánus csak a sarkán és talpán sérült meg, mégis mindketten a legégetőbb fájdalmakat érezték lágyékukban, szívük táján és hónuk alatt. Már az öreg indiánuson is súlyosak voltak a görcsök, de a fiatalon olyan fenyegető fordulatot vettek, hogy a legrosszabbra készültünk. Miután kiszívattuk a sebet, elkötöttük és folytonosan kasszavakenyérből készült forró borogatásokat raktunk rá. A betegségnek olyanféle tünetei voltak, aminőket a kígyóméreg okoz. Egy erőteljes munkás, aki röviddel Demerarából való, elutazásunk előtt egy tüskés rájától megsebesült, a legborzalmasabb görcsök között halt meg.” Hogy a sérülések súlyosságát a horgos tüskék által elszakgatott inak és izmok mechanikai hatása megmagyarázza-e, vagy hogy csakugyan mérges váladék hatása-e, az még kérdéses. E tüskét időről-időre megújítja a hal, vagyis eldobja a régit és újat növeszt helyette.

A Déli-tenger tüskés rájáiról így szól Wyatt-Gill következő leírása:

„A félelmetes hal, amelynek több faja él a Déli-tengerben, igen közönséges. Ritkán több a hossza 4 m-nél. Szereti beásni magát homokkupacba, amelyből csak szemei és fejének kis része, hátul pedig bizonyos távolságra farka áll ki, mint valami bot. Néha-néha mit sem sejtve arra úszik 1–1 hal, amelyet a tüskés rája azonnal megtámad és felfal. Amíg jól nem lakott, mindig újból elbúvik. A bennszülöttek néha olyan szerencsétlenek, hogy ilyen elbújt halra lépnek rá. A rája abban a pillanatban nagy erővel beleveri a farkán levő fűrészes tüskét a szerencsétlen ember húsába. E borzalmas fegyver hegye rendesen letörik, s ha a törzsben marad, nincs remény az élet megmentésére. Ha a letört hegy a lábban van, úgy rendesen az ellenkező oldalon vágnak be a lábba, mert a tüskét csak hegyével előre lehet kivenni. Minden rája farka két ilyen hosszú, csontkemény tüske levált, a testben maradt és biztos halált okozott. A tüskés rájáknak 2 tüskéjük van, amelyek közül a 2-ik az első alatt fekszik. Gyakori, hogy a tartaléktüske már nagyranőtt, mielőtt a másodikat elvetéli. A Peurhyn- és más korallszigeteken még nemrégen lándzsákat készítettek a ráják tüskéiből olyan módon, hogy lazán fanyélre kötötték. A lándzsa kihúzásánál a tüske levált, a testben maradt és biztos halált okozott.” „A tüskés rájáknak megvan az a sajátságos szokásuk, hogy bizonyos időben csapatokba összeverődve úszkálnak és egymás fölött tolonganak. Ezt a tüneményt a bennszülöttek „Oponga fai”-nak mondják. A vakmerő halász ilyenkor társaira bízza ladikját, ilyen csapat mögött lebukik a vízbe, s a legalsó ráják közül farkánál fogva egyet-kettőt óvatosan kötélre köt. Az így megkötötteket azután egészen lassan és óvatosan, hogy a többit el ne riasszák, a csónak közelébe húzzák. Ilyen módon gyakran 12–15 ráját is fognak egymásután, mire a többi észreveszi a veszedelmet. Egy merész halász az egyik napon erős dinamittöltényt dobott egy ilyen rájarajba és egyszerre 80 darabot ölt meg belőlük. Hiteltérdemlő bennszülöttek beszélik, hogy e hal egyik tüskéjét el tudja dobni ellensége felé, ha veszedelemben érzi magát. Így elmondták, hogy Manihikin, egy nagy tüskés rája, amely a víz felszínén napozott, dühbejött, mert a víz fölé hajló kókuszpálmáról levelek és diók estek reája. Mérgében feldobta egyik tövisét a vélt ellenség felé és az egy kókuszdióba fúródott. Egy másik rája elhajított tüskéjét Taunuban a tanító házának sarkán lelték meg, a ház falába fúródva; ezt kivették és egy kereskedőnek eladták. Azt is mondták, hogy a parton egy pandarusztörzsben is van egy befúródott tüske. Egy bennszülöttet ilyen módon a lábszárhúsába lőtt tüskéjével sebesített meg egy rája. Minthogy a tüske hegye a láb másik oldalán kijött, ki lehetett húzni és a seb gondos ápolás mellett meg is gyógyult. Ezért is kiáltoznak így folyton a halászok: „Óvakodjatok a tüskétől!”

„Számoában régebben Melietoa előjogai közé tartozott, hogy ellenségeit borzalmas tüske segítségével végeztesse ki. Erre a célra a tüskét hosszában késsel három részre hasították. Minden ilyen szilánkot „Aitu tangato”-nak, vagyis emberistennek neveztek, ami azt jelentette, hogy az emberek sorsa az istenek kezében van és Malietoa törzsfőnök, mint az istenek földi helyettese cselekszik. Ha egy ilyen tüskeszilánk az ember testébe hatolt, a sebesült minden lélekzőmozgásával mint egy tű, egyre jobban befúrta magát, s ha aztán útjában nemes szervet ért, biztosan meghalt az áldozat. A kivégzésnek ezt a módját így hajtották végre: Malietoa utasította egyik megbízható emberét, hogy egy ilyen szilánkot helyezzen el hegyével felfelé az áldozat alvógyékényén, vagy fekvőhelyének szénájában, olyan módon, hogyha az illető álmában megfordul, a halálthozó szilánk belehatoljon testébe. Egy erős és bátor főnök, akit ilyen módon megsebesítettek, megragadta buzogányát és környezetének egy szót sem szólva, követte orvgyilkosai nyomát, akik a jól végzett munka megnyugtató tudatában nyugodtan eveztek hazafelé. A halálra sebezett főnök a partmentén követte a csónakot. Egy helyen a gyilkosok kikötöttek, hogy étkezzenek és nem tartva semmiféle veszélytől, fegyvereiket a csónakban hagyták. A hold fakó fényében, amint a partra léptek, elébük állt áldozatuk, és a kötelező udvariasság szabályai szerint, megkérdezte őket, hogy merre jártak és mit végeztek?

„Az emberek, minthogy a főnök elváltoztatott hangját nem ismerték meg, elmesélték neki a színtiszta igazságot. Erre a sebesült buzogányával mindkettőt agyonverte, és hazatért, hogy elmondja övéinek a történteket. Néhány nap mulva meghalt a főnök, minthogy a szilánkot lehetetlen volt testéből kihúzni és a gyilkosok üldözésénél végzett nagy mozgás csak siettette halálát.

„A tüskésráját különben a Déli-tengerben általánosan táplálékul használják. Húsa piros színe miatt könnyen felismerhető. A Hervey-szigeteken ezt a halat alakja miatt „Tamanu”-nak, azaz madárhoz hasonlónak nevezik. Rendesen előlről, vagy oldalról szigonnyal ejtik el. Az én falum egyik embere, akit Araitinak hívtak, ladikjával hátulról közeledve egy tüskésrája felé, a rájától a gyomor táján megsebesítetett és a tüskeokozta sebébe belehalt. Gyermekeit ma is „A tüskésrájás Araiti gyermekei” néven ismerik. Nemrégiben tanítványaim hálóval fogtak egy tüskésráját és tüskéjét a háló parafaúszójában találták meg.”

Azok a veszedelmes melegégalji fajok, amelyekről az itt közölt ismertetések szólnak, többnyire a Pteroplatea M. H. nemzetségbe tartoznak.

Nem kevésbbé veszedelmesek a párducráják (Tetobates) nemzetségébe tartozó fajok sem. Ezek színezetükkel érdemlik ki ezt a nevet. A Karibi-tengerben Mitchell Hedges 1921 december 31-én félórán belül két párducráját fogott horoggal. Az első heves ellentállást fejtett ki, de nagynehezen a sekélyvízbe vontatták. 34 kg-ot nyomott. „A partrahúzásánál igen nagy óvatosság szükséges, – írja a híres horgász – mivel a hím ostorszerű farka végén nyílhegyhez hasonló tüske mered fel, sőt a nősténynek két tövise is van. Ez a védő fegyvere, s akit az a szerencsétlenség ér, hogy a tüske eltalálja, annak ugyancsak sokat kell kiállnia. A seb azonnal gyulladásba jön, nagy fájdalmat okoz és a mérgezés sok esetben bénuláshoz is vezet.” A másik példánynak 36.41 kg volt a súlya.

A párducráják óriását Mitchell Hedges 1922-ben Jamaika mellett fogta ki. Nyugodtan pipázott a csónakban és csak könnyedén tartotta a horgászbotot, amikor a rája horogra került és majdnem a tengerbe borította őket. Ez még reggel történt és délután két óra volt, amikor a küzdelem véget ért. Az óriási rája előbb a nyílt óceánra, majd ismét a part közelébe vontatta őket. A legváltozatosabb taktikával igyekezett szabadulni. Hol körben keringett, hol nyílegyenesen nekivágott a sík tengernek, majd lebukott a mélybe, vagy a felszínre száguldott és felborulással fenyegette a könnyű lélekvesztőt. Egy ízben már azt hitték, hogy sikerült kifárasztani, de csak megpihent, s azután újult erővel kezdte újra a hajszát. A párducrája végül teljesen kimerülve a sekély víz fenekén látszóan élettelenül terült el. Mitchell Hedges hat lövéssel végzett vele. A bennszülött halászok közül hatan húzták ki a partra. Gyönyörű példány volt. Hossza harántirányban 2.31, a farkáig 2.05, a farka maga pedig 2.74 m volt. A mérleg nyelve, amelyen megmérték 410 fontot, vagyis 186 kg-ot mutatott, s ezzel Mitchell Hedges kapitány újabb rekordot könyvelhetett el. A hajszában a kapitány és hűséges társa, a néger Griffith annyira kimerült, hogy a halászok szállították őket haza.

A mérges rájatövis hatásával Mitchell Hedges is megismerkedett. Egyszer egy cápát boncolt fel a tengerparton. Térdig állt a vízben, amikor hirtelen szúrást érzett a lábában, amelyet mindjárt éles fájdalom követett. Kiugrott a szárazra, de a lábán kis foltnál egyebet nem látott. Meleg vízben rögtön kimosta és jódtinktúrával bekente, a fájdalom azonban nem csillapodott. Lába annyira és olyan gyorsan megdagadt, hogy már arra sem volt ideje, hogy a cipőjét levesse, úgy kellett levágni darabokban. A daganat egész a lágyékig terjedt, sőt a hónalji nyirokmirigyek is megduzzadtak. A jobboldala másnapra valósággal megbénult. Az orvos sem tudott rajta segíteni. A következő napokon pokoli kínjai voltak, s úgy látszott, hogy le kell vágni a lábát. A daganat azonban lassan apadni kezdett, s a lábán tályog képződött. Egészbenvéve három hétig tartott, amíg talpraállt. Csak később emlékezett rá vissza, hogy annak a helynek a közelében, ahol a cápát boncolta, tüskésráját látott, de annyira kicsi volt, hogy ügyet sem vetett rá tovább. Gondatlanságáért súlyosan meglakolt.

Dél-Amerika partjain és folyótorkolatainak vidékén újabban W. Knoche gyüjtött adatokat a mérges rájákra vonatkozóan („Die Umschau”, 1928, 804. l.). Szerinte a rájatüskéktől okozott sérülés meglehetősen gyakori, de a bajt inkább a sebfertőzés és az ápolás hiánya okozza, mint maga a méreg. Paraguay déli részén és Argentínia északi államaiban a rájától megszúrt emberek közt nagyobb a halálozási arány, amit az ottani orvosok tetanusz-fertőzés következményének tulajdonítanak. Erre vall az is, hogy a sebesülés után hamarjában alkalmazott merevgörcs elleni szérum megmenti a beteg életét. A rájatüske áldozatainak túlnyomó része a szabad vízben mosó asszonyok közül kerül ki.

A közönséges mérges rája (Trygon pastinaca L.)

Az Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánban egészen Japán, Anglia és az európai partokig elterjedt a közönséges mérges rája, Trygon pastinaca L., melynek veszélyességéről a régiek sokat meséltek. Ez a hal mintegy 1 m hosszúságot és 5–6 kg súlyt ér el. Hátoldala sárgásfekete, hasoldala szennyesfehér színű. Couch szerint a part közelében a homokos fenéken él, s nyáron, ha az apály visszahúzódik, a visszamaradó víztócsákban apró halakat, rákokat és lágytestűeket fogdos. Az a mód, ahogyan veszélyben védekezik, bizonyítja, hogy veszedelmes fegyverének hatását jól ismeri. Megragadva, hosszú, hajlékony farkát a támadó köré csavarja és tüskéjét belenyomja testébe, vagy pedig sebeket ejtve csapkod farkával. Sok megfigyelő azt állítja, hogy a farka tüskéjével bizonyos célt ügyesen el tud találni. Ezt minden halász tudja, s ezért óvakodnak is attól, hogy addig, amíg él, hozzányúljanak. Húsa zsíros, olajos, kemény és kellemetlen ízű, de azért néhol eszik. Májából olajat nyernek, farkának tövisét pedig az amerikai indiánusok nyílhegynek használják.