Macskacápák (Scyllium M. H.)

A szűkebb értelemben vett macskacápák (Scyllium M. H.), amelyeknek első hátúszójuk a has- és alsóúszó között, a második az alsó- és farokúszó között helyezkedik el, nemzetségébe két, az európai tengerekben mindenütt elterjedt, gyakori s egymáshoz igen hasonlító hal: a nagy macskacápa, Scyllium catulus Cuv.

Nagy macskacápa (Scyllium catulus Cuv.). (Jobbra fent a növényekre felfüggesztett petéi.)

és a kis macskacápa, Scyllium canicula L. tartozik. Utóbbi 50, legfeljebb 70 cm hosszúságot ér el, háta vörhenyes alapon apró barna foltokkal tarkázott, hasa fehér. Előbbi foltjai nagyobbak és az 1 m-es nagyságot eléri.

E macskacápák Európa minden partja mentén megtalálhatók, de leggyakrabban mégis Anglia partjain a Hebridák- és az Orkney-szigetek mellett láthatók. Rendesen a fenéken élnek, s itt minden náluknál kisebb halat megtámadnak, de rákokból és lágytestű állatokból is táplálkoznak. Mindkét cápa legveszedelmesebb ellensége a heringeknek, követve őket vonulásokban, s olyan helyeken, ahol a heringrajok rendszeresen megjelennek, rendkívül elszaporodnak és a halászoknak nagy károkat okoznak. Mert nemcsak a heringzsákmányt csökkentik, hanem vagy fogaikkal, vagy féktelen viselkedésük által a hálókat is sokszor összeszaggatják. Ha heringrajokra lelnek, addig falnak, amíg teljesen megtelnek, akkor kihányják gyomruk tartalmát és újból kezdik a habzsolást, s ezt megismételgetik. Ha sok macskacápa dézsmálja a heringrajt, messzire érezhető halzsírszag terjeng a hálóban lévő raj körül, s a víz teteje elsímul, mintha olajat öntöttek volna ki rája. 1830 körül a La Manche-csatornában annyira elszaporodtak, hogy a halászok már nem tudták, hogy mit tegyenek ellenük? 1827 októberében néhány halász a Hastingstól mintegy négy mérföldnyire lévő homokzátonyhoz evezett, hogy ott tőkehalakat fogjon. Mintegy 4000 fenékhorgot helyeztek ki, s félóra mulva megvizsgálták őket: minden horgon tőkehal helyett macskacápa ficánkolt. Egyetlen tőkehal akadt csak fel, de ennek is csak a feje és gerincének egy része maradt meg, a többit felfalták a macskacápák. A horogra került macskacápák mind épek voltak, tehát egymást nem eszik meg.

A szaporodásuk ideje ősszel kezdődik, de, úgylátszik, hogy egész télen át tart. Ha ilyenkor idősebb ikrásokat vizsgálunk, a petefészekben és petevezetékekben különböző fejlettségű tojásokat találunk, rendesen mindig két egyformán fejlettet, s mennél közelebb vannak a petevezeték nyílásához, annál fejlettebbek. A tojásoknak halványsárga, áttetsző szaruhéjuk van; a héj csücskéiből kiinduló, sokszorosan összecsavart, kacsszerű függelékek hosszabbak, mint a körülbelül 6 cm hosszú tojás. A tél elején az ikrás ezeket a tojásokat a partmenti növényzetre helyezi el, úgyhogy a héj kacsnyúlványai körülölelik a moszatokat. Az ébrény már annyira fejlett ilyenkor is, hogy a kis cápa alakját és mozgását jól lehet látni. Miután teljesen kifejlett, feltépi a petetokját, s a hasán függő szikzacskójával együtt elhagyja a tokot. Egyes megfigyelők szerint az ikrás egy-egy alkalommal 10–20 tojást rak; mások szerint kisebb a számuk, de abban mindnyájan megegyeznek, hogy ez a faj igen szapora.

„A macskacápák, – mondja Günther, – alig kerülnek a halpiacra, bár egyes vidékek halászai megeszik őket. Húsuk feltűnően fehér, kissé rostos és száraz. Az Orkney-szigeteken lenyúzzák őket, s miután zsigereiket eldobták, a testeket a sziklákra terítve megszárítják, hogy később főzve elfogyasszák.” Bőrüket fatárgyak, vagy fémrészek simítására használják. Májukból kitűnő olajat sajtolnak. A halászok állítása szerint a máj elfogyasztása néha betegséget okoz.

Bár a macskacápák szívós életűek, a fogságot mégis elég rosszúl tűrik. Szűk medencében túlkeveset mozoghatnak, rendesen nyugodtan feküsznek a fenéken, s a mellettük elvonuló apróbb halakat sem bántják, vagy pedig szünet nélkül keringenek, fejüket folyton beverik az edény falába, nem esznek és nyomorultúl elpusztulnak. Azokban a nagy medencékben azonban, amelyeket Costa a tengerpart mentén kiásatott, s amelyek a tengerrel összefüggésben voltak, jól megmaradtak, minden sajátságukat megtartották, sőt még szaporodtak is. Az egyik pár ikrása, amelyet április elején helyeztek be ilyen tengeri medencébe, egy hónap múlva 18 tojást tojt, amelyekből kilenc hónap mulva eleven és virgonc ivadék kelt ki.