5. család: Cetcápa-félék (Lamnidae)

A macskacápákhoz közeláll a cetcápák (Lamnidae) családja. Nagy, zömöktestű halak tartoznak ide, amelyeknek feje ormányszerű nyúlványt visel. Szájuk igen tág, s rendesen nagy, háromszögletes, síma, vagy fűrészesszélű fogakkal fegyverzett. Kopoltyúrései igen tágak, a fecskendőrés ellenben igen szűk, vagy teljesen zárt. Ezeknek is két hátúszójuk van, amelyek közül a hátulsó igen kicsiny és a szintén kicsiny alsóúszó fölött van elhelyezve. A farok végén, a farokúszó tövén, kétoldalt él emelkedik ki.

A heringcápa (Lamna cornubica Gm.)

E család legismertebb és leggyakoribb képviselője a heringcápa (Lamna cornubica Gm.), amelyet már az öreg Gesner helyesen írt le ilyenképpen: „Ez is igen nagy hal, amelyet két ló kocsin alig tudna elhúzni, közepes súlya 1000 font lehet, igen széles háta és feje van, aminek köszönhető, hogy Plinius a félszegúszók közé sorolta; testét reszelőszerű, érdes bőr fedi, amely alatt kevés zsír is van; rendkívül bő szája van, éles, kemény, háromszögletes fogakkal, amelyeknek két oldala olyan, mint a fűrész, a fogai hat sorban vannak elhelyezve s ezek közt a sorok közt a legelső kifelé hajlik a szájból a második egyenesen áll, a 3., 4., 5., 6. sor pedig a száj belseje felé hajlik. Torka igen tág, nyaka vastag és gyomra is tágas, szemei nagyok és kerekek stb.”

A heringcápa 3 m-nél nagyobb hosszúságot is elér és igen gyorsan növekszik; legalább is így véli Couch, aki úgy találta, hogy igen nagy példányokon is csak a második fogsor került használatba. Bőre síma, színe szürkésfekete, hasoldala ellenben világos; az arcorr elejéről a szemekig pontfoltokból álló szalag vonul; a szemek mögött sötétebb pettyek vannak s az orrnyílások előtt fekete, háromszögletes foltok. Pennant szerint a heringcápa elevenen hozza világra ivadékát, de nem igen szapora.

Ez a cápa az északi félteke tengereiben él s gyakran lejön egészen Anglia partvidékéig is. A megfigyelők állítása szerint társaséletet élő, virgonc és igen falánk hal. Vad vérszomjjal támad meg minden halat s gyakran csapatosan üldözi zsákmányát. Couch porcoshalak, polipok és csontoshalak maradványait találta meg gyomrában. Barron látta, amint tonhalakat és rokonait, Risso, amint egy kardosorrú halat tépett szét, amely akkora volt, mint maga a cápa. Falánksága gyakran juttatja bele a halászok hálóiba vagy kitett horogjaira. Nászának ideje augusztusra esik s vérszomját és falánkságát csak még fokozza.

Hogy alkalomadtán éppen olyan röviden bánik el az emberrel is, mint családjának többi tagjaival, az valószínű. Vele közeli rokonalakok, amelyek az Isurus Gray-nemzetségbe tartoznak, a Földközi-tengerben is előfordulnak.

A lándzsafogú cápa (Lamna spallanzani Raf.)

A lándzsafogú cápa, Lamna spallanzani Raf., nevű fajt Garády („A Tenger”, 1929.) így ösmerteti: „A tinhalásztelepek rettegett vendégei. Ha betévednek a nagy tinhalfogó hálóba, rendesen kárt okoznak benne, azonban többnyire áldozatul is esnek a halászoknak. A lukovoi tinhalásztelepen 1916. évi július havában egy 4 m-nél hosszabb hegyesorrú vagy lándzsafogú cápát, Lamna spallanzani, fogtak. A fiumei halpiacra szállították, ahol felszeletelték és a fogyasztó közönségnek elárusították. A húsa állítólag ízletes volna”. Háta szürke, hasa fehér. Az olasz partok mentén mindenütt előfordul, de nem gyakori.

Az óriási cetcápa (Carcharodon rondeleti M. H.)

Ebbe a rokonságba tartozik az óriási cetcápa (Carcharodon rondeleti M. H.) is. Igen nagy, szélükön finoman fűrészes fogai jellemzik ezt a nyilttengeri alakot, amely a Földközi-tengertől Ausztráliáig a trópusi és a mérsékelt tengerekben él. Hosszúsága 10–12 m. Életmódjáról és szaporodásáról semmit sem tudnak, de bizonyos, hogy igen veszedelmes ragadozóállat. E cápa kihalt rokonait is ismerjük; igen hatalmas alakok lehettek ezek, hiszen egy-egy foguk 13 cm magas és 10 cm széles. Ebből valóságos óriásalakokra következtethetünk, amelyek mellett a ma élő cetcápa valóságos törpe. Valószínű, hogy ezek az óriáscápák nem is olyan régen halhattak ki, mert az Atlanti-óceán fenekéről a fenékkotróháló is felhozza fogaikat.

A rókacápa (Alopecias vulpes L.)

Már Gesner leírt tengeriróka név alatt egy cápát, „amelynek hátul a farkán a felső úszószárnyai igen hosszúra megnyúltak”, s hozzáteszi még: „Valamint a földi rókát ravasz állatnak tartják, éppúgy e halak is igen ravaszoknak mondatnak. Óvakodik a csalitól és a horogtól, amelyektől fél, s ha véletlenül mégis bekapott volna egyet, a zsinór felé halad és azt elharapja, úgyhogy találtak már három-négy horgot is a gyomrában.” A rókacápát, Alopecias vulpes L., csakugyan jellemzi farokúszója felső lebenyének rendkívüli hosszúsága, s ezért joggal külön nemzetségbe, a rókacápák nemzetségébe, Alopecias M. H., sorozták. A test eleje erőteljes, az első hátúszó magas és sarlóalakú, a mellúszó is hasonló alakú, de még nagyobb, a második hátúszó, a has- és alsóúszó ellenben igen kicsiny, pofája kúpalakú; fecskendőrések is vannak, de igen aprók, orrlyukai szintén kicsinyek, felső szélükön rövid lebennyel, a kopoltyúrések rövidek.

Fogazatát háromszögletes, símaszélű fogak alkotják, amelyek 3–4 sorban vannak elrendezve. Ezek közül az első sorban állók egyenesen, a többiek kissé kifelé és oldalra fordulva állanak. Testének hosszúsága eléri az 5 métert, amelyből azonban a farokúszó felső lebenyére az egész hossz fele esik. Háta és oldala sötétkékek, hasa világos foltokkal tarkított.

A rókacápa a Földközi-tenger leggyakoribb cápája, úgyszintén az angliai partvidéken is gyakori, de közönséges a Csendes- és Atlanti-óceánban is. Kalifornia és Új-Zéland partjain szintén igen gyakori. Nevét támadásának sajátságos módjáról kapta. Hosszú farokúszójával ugyanis messzire hangzó csapkodást osztogat. „Gyakori látvány, – mondja Couch – hogy amint egy rókacápa egy teljes biztonságban, nyugodtan vadászó delfinrajhoz közeledik, s farkával csak egyetlen csapást tesz, ha mindgyárt csak a vízre is, a delfinek úgy eliramodnak előle, mint nyulak a kutya elől.” Az emberre nézve teljesen ártatlan a rókacápa. A heringek, a szardíniák és a sprattok rajait követi vándorlásaikon és hihetetlen tömegeket pusztít el belőlük. „Ha táplálékszerzésre indul, hosszú farkát arra használja, hogy a víz színét csapkodja vele, miközben a halrajt egyre szűkebb körökben ússza körül és így együtt tartva őket, könnyebben ejthet tömeges zsákmányt belőlük.”

A világhírű Zane Grey Catalina mellett 300 fontos (136.17 kg) példányt fogott, a fia azonban nemcsak túltett rajta, hanem egyenes világrekordot ért el. Romer Grey két órán át küszködött a rókacápával, míg a felszínre hozta, s újabb másfél óra telt el, amíg az állat a parti fövényen kiterítve feküdt. Pontosan 249.49 kg-ot nyomott. A rókacápa az amerikai partokon is gyakori, de csak a makrahal-időszakban. A legnagyobbat a Penobscot-öbölben 1911-ben fogták, de ez csak 500 fontos (226. 95 kg) volt. Bigelow és Welsh („Bull. U. S. Bur. of Fish”, XL. k., 33. l.) mesének nyilvánítják azt az állítást, hogy a rókacápa harcba bocsátkoznék a cetekkel sőt ebből a célból szövetkeznék a kardosorrú hallal. Szerintük a rókacápa tápláléka a csapatosan vonuló heringfélékből (menhaden, hering, szardínia) és makrahalakból kerül ki. Az értékes halak pusztításával sok kárt okoz, az emberre egyébkén ártalmatlan. Az Atlanti-óceán partjain, ahol nagyobb számban bukkan fel, a makrahalak fogására szolgáló hálók vallják kárát. Az ilyen helyeken valóságos csapás a halászokra.

Az óriáscápa (Selache maxima Cuv.)

Az Atlanti-tenger északi részeiben él egy cápa, amely nagyságban az összes többit felülmúlja s ezért joggal viseli az óriáscápa nevet. Olyan nemzetséget (Selache Cuv.) képvisel, amelynek a zömök fej, az apró fecskendőrések, az igen nagy, majdnem az egész nyakat körülölelő kopoltyúnyílások és a nagysághoz képest apró, keskeny, kúpszerű, kissé hajlott fogai, valamint sok heggyel ellátott bőrfogai adják jellemvonásait.

Az óriáscápa (Selache maxima L.), melyet az angolok „Basking Shark”-nak neveznek, 10–12 m hosszúságot s több ezer kg-nyi súlyt ér el. Színe barnásfekete alapon kékesbe játszó, hasa fehér.

Az óriáscápa, amelynek elterjedési körét még nem ismerjük pontosan, néha az Észak-Atlanti-óceántól az Északi-tengerbe, a Földközi-tengerbe, sőt Dél-Ausztrália partvidékeire is eljut. A nagy óceánban egészen Kalifornia partvidékéig elkóborol. Megfigyelték ismételten Wales, Cornwall, Devonshire, Donetshire és Sussex partjain és fogták a francia partvidéken is. 1787-ben elejtettek egyet St. Malo mellett, amely 11 m hosszú és 8 m kerületű volt, 1802-ben pedig Boulogne mellett fogtak egyet. A Jeges-tengerben állítóan nagy mélységekben tartózkodik s ott a cetek módjára apró állatokból, főleg medúzákból táplálkozik, de Rinck szerint elhullott bálnák dögét is felkeresi és ilyenkor horoggal könnyen megfogható.

A Baleárok mellett újabban több ízben fogták. A legutolsó 1929 március 18-án került kézre, s erről P. Navarro közölt („Bol. de Pescas”, Madrid, 1929. 105. l.) részletes leírást. Hossza 3 m, súlya pedig 300 kg volt. A belében 10 liternyi apró lebegő rákot (Copepoda) és hólyagos meduzát találtak. Az olasz vizekben fogott óriáscápákról Vinciguerra készített kimutatást. Griffini szerint az olasz tengerekben igen ritkán bukkan fel.

Érdekes és gondolkozásra késztető jelenség, hogy éppen a legnagyobb tengeri állatok, a cetek és az óriáscápák apró tengeri állatokkal táplálkoznak, amelyekből hihetetlen tömegeket kell elfogyasztaniok, hogy óriás testük szükségletét fedezzék. Az apró tápláléknak a vízből való kiszűrésére az óriáscápa, mint a bálna szilákat, szűrőberendezést szerzett. A kopoltyúíveken, az óriási kopoltyúrések belső szélén hosszú, szaruszínű nyúlványok sűrű fésűt alkotnak, amelyek a lélekzéshez benyelt víz eltávolítása után a benne levő apróbb szervezeteket visszatartják.

Egy Gunner nevű régi norvég püspök érdekes dolgokat közöl az óriáscápa életéről s megfigyelései még ma is helytállók. Szerinte az óriáscápa nem olyan vad, mint a többi cápa, ellenkezően teljesen ártatlan hal és csodálatos lustaságról tesz tanubizonyságot, e mellett közömbös és buta. A csónak üldözheti s eszébe sem jut, hogy meneküljön. Olyan közel engedi magához, hogy kézzel dobható beléje a szigony, sőt, ha a napon sütkérezik, meg is érinthető. Csak ha testébe hatolt a szigony, vágja fel farkát és teljes erővel a mély vízbe bukik alá. Néha 20–24 órát elkínlódnak vele a halászok, amíg legyőzhetik. Csak mája miatt vadásszák, amely Gunner szerint 1000 kg súlyú és kitünő olajat ad.

Írország nyugati partjain májolaja miatt régebben szorgalmasan üldözték, bár fogása nem egészen veszélytelen, mert farkának hatalmas csapásaival erősen megépített halászbárkákat is megrongálhat. Manapság csak véletlenül és alkalomszerűen fogják. Néha, de lehet, hogy csak bizonyos évszakokban, egész óriás cápa-csapatokat láthatni, amint a cethalak módjára, a tenger színén úszkálnak, vagy csendes napsütéses napokon szorosan egymás mellett elfeküsznek a víz színén és napoznak. E feltűnő tulajdonságuk okozta, hogy az angol halászok „basking shark”-nak nevezték. E megfigyelések valószínűen a legrégebbek, amelyek a halak alvásszerű állapotára vonatkoznak.

Húsa szívós, bőrszerű, kellemetlen ízű, de azért északon néha táplálékul is felhasználják, máskülönben pedig csíkokra szeletelve és megszárítva, horogcsali gyanánt alkalmazzák.

Az érdes cápa (Rhinodon typicus Smith)

Érdes cápa (Rhinodon typicus Smith).

E ritka faj előfordulására vonatkozóan az irodalomban csak kevés adatot találunk. Legelőször kb. százesztendővel ezelőtt figyelték meg Fokváros közelében, majd a Seychellek és Ceylon közelében, továbbá a Guinea-part és Brazília mentén, legújabban pedig a Florida-csatornában. Kuba partjai mentén Habana közelében 1927 novemberében a víz felszínén termetes „szörnyeteg” jelent meg. A halászok közül hosszas huzakodás után mégis akadt egy bátor ember, aki csónakra szállt és megközelítette a hatalmas állatot, sőt kézi szigonyát is bele döfte. A nagy hal egyáltalán nem bizonyult szörnyetegnek. Egyáltalában nem védekezett, hanem megadta magát a sorsának. A szigony a kopoltyúk tájékán fúródott bele, s a halász ennél fogva vontatta a partra. Nem volt könnyű dolog, mert a cápának 9.75 m hosszúság és 5.5 m kerület mellett 9000 kg volt a súlya. Csak a mája 450, a szíve pedig 21.5 kg-ot nyomott. A habanai példány nem tartozott a legnagyobbak közé. Fogtak már 13.75 és 15.25, sőt 18.21 m-es példányt is.

A kubai halász nagy keservesen a partra vonszolta az érdes cápát. Ott vérzett el a fövényen és az egész város csodájára járt. A világon mindössze 3–4 múzeum van, amelyben kitömött érdes cápa látható. A kubai példány hím állat volt. A hátát és az oldalát szabályos sorokba rendeződött fehér pettyek tarkították úgyhogy a dámvadéhoz hasonlító színezete miatt a kubai halászok mindjárt el is nevezték dámcápának. Felső- és alsóállkapcsán 1–1 kg 10 cm széles foglemez volt, amelyet kb. 30.000 hátrafelé álló apró, nyílalakú fog tett ráspolyossá. Hatalmas szája veszedelmes rabló benyomását kelti, a látszat azonban ebben az esetben is csal, mivel szűk torka és vékony bárzsingja elárulja, hogy apró halakkal táplálkozik.

Az amerikai természetrajzi múzeum jeles haltudósa, E. W. Gudger két olyan esetet is leír („Zool. Soc. Bull.”, 1927, 75. l.), amikor ezt a lomha állatot hajók gázolták el. Valószínűen aludt mind a két példány, másként nem tehető fel, hogy a 17.000 tonnás gőzös közeledését ne vették volna észre.