6. család: Emberevő cápa-félék (Carchariidae)

FEJEZETEK

Az emberevő cápák (Carchariidae) családjába számos nagytestű, erős és vérszomja miatt félelmetes faj tartozik. Fejük lapos, arcorruk eleje vagy megnyúlt, vagy kalapácsszerűen kiszélesedő. Fecskendőréseik aprók, vagy egészen hiányzanak, fogaik rendesen háromszögletesek, hegyesek és élesek, vagy síma, vagy fűrészes széllel, ritkán őrlőfogak. Erre a családra nagyon jellegzetes a harmadik szemhéj, a pislogóhártya jelenléte. Az első hátúszó a mell- és hasúszók között helyezkedik el; az alsóúszó kicsiny.

A tigriscápa (Galeocerdo arcticus Faber)

A tigriscápa, Galeocerdo arcticus Faber, az óceánok melegégalji részében kozmopolita ragadozó. Az ú. n. síma cápák közé tartozik, mivel tüskéi nincsenek. Alsóúszója, has- és második hátúszója aránylag igen kicsi; farokúszójának felső lebenye jóval nagyobb, mint az alsó. Termete karcsú, a farok felé elvékonyodó. Feje hosszúkás, orra lekerekített, szája széles. Hossza rendesen 12–15 láb (3.65–4.57 m), de fogtak már 9 m-nél nagyobbakat is. Ekkora óriások azonban igen ritkák. A fiatalok világosbarnák, több-kevesebb folttal és sötétbarna sávokkal. A felnőttek színezete idővel egyöntetűbbé válik.

Hatalmas fogazata és széles szája rettegett rablóvá teszik. Nyaranta messze vadászterületekre kalandozik el, s az öblökben is megjelenik. A nagy tengeri teknősök éppúgy nincsenek tőle biztonságban, mint a kisebb-nagyobb halak, sőt maguk a cápák sem. A Maine-öbölben elejtett tigriscápa belében kardhalat, a Woods Hole mellett horogra került példányban pedig makrahalakon, menhadenen, tőkehalakon, tengeri durbincsokon töviskes cápák maradványait is megtalálták.

A tigriscápát Mitchell Hedges a tengeri legvadabb és legveszedelmesebb lényei közé sorozza. Szerinte nemcsak a nyílt óceánban kóborol, hanem a szigetek közé, sőt a kikötőkbe is behatol. A jamaikai Kingston kikötőjében 1921-ben fogtak egyet. H. M. Huggins, aki a „Cara” jachton Mitchell Hedges vendége volt, 1922-ben a csendes-tengeri Tabugilla mellett egy 621.84 kg-os, 4.26 m hosszú tigriscápát halászott ki. Az állat elszántan védekezett és sok időbe került, míg a tigriséhez hasonló csíkos háta és nagy, foltos farka a felszínen megjelent. Óriási fekete szemét pislogóhártyával nyitotta és húnyta be, s igen félelmetes hatást keltett. Mitchell Hedges három golyót lőtt belé, míg elnyujtózkodott, de pislogóhártyája még akkor is mozgott.

Ennél sokkal nagyobb tigriscápát fogott Mitchell Hedges Taboga közelében. A cápa a lehorgonyozva álló jachtról bedobott kampóra akadt rá, s menekülése közben magával rántotta a hajót. A fenékről elszabadult vasmacskát felhúzták, majd újra leengedték és sikerült is jachtot helyhez kötni. Akkor meg a horgonyláncra és a hajócsavarra bogozódott rá a kampó kötele. Mitchell Hedges három teljes óráig küzködött vele, amíg a felszínre hozta és hét golyót eresztett bele, amíg végre elszállt belőle a pára. Előbb azonban még a farkával akkorát ütött a hajó oldalára, hogy majdnem bezúzta vele.

Mitchell Hedges őszintén bevallja, hogy amikor a tigriscápa teste megjelent a víz színein, félelmet érzett. Mozgása angolnaszerű. Száját akkora erővel csapta össze, hogy menten ketté szelte volna vele az embert. Állkapcsainak akkora kerülete volt, hogy két ember kényelmesen elfért volna benne. A teste 6.08 m hosszú volt és 1700 fontot (771.63 kg) nyomott. A gyomrában négy pelikánt, két kormoránt, két fregattmadarat, egész csomó fölismerhetetlen csontot, továbbá egy borjú maradványait találták meg. Valószínű, hogy a borjú tetemét valamelyik marhaszállító hajóról dobták a vízbe.

Paratti mellett, Jamaika partján Mitchell Hedges nézett végig párviadalt egy cápa és tengeri tehén (Manatus) között. Éppen tekenősbékát akart fogni hálóval, amikor észrevette, hogy cápa közeledik. Sietve húzta befelé a hálót, hogy a nagy bestia szét ne szagassa, de mégis elkésett vele. A háló és a cápa közt ugyanis nagy olajos folt jelent meg a víz felszínén. Utána idomtalan nagy fej bukkant fel a habokból. Tengeri tehén volt. Nagyot horkantott, jókorát húzott a levegőből és megint alámerült. Amikor megint feljött levegőzni, észrevette a cápa és feléje kormányozott. A tenger legidomtalanabb emlőse is észrevette a veszedelmet, s Mitchell Hedges kapitány jól megfigyelhette, amint esetlen termetét meghazudtoló gyorsasággal iparkodott a mélység felé, hogy egérutat vegyen ellenfele elől. Az ám, csakhogy a cápa kitalálta a szándékát és kettőzött gyorsasággal iramodott utána. A baj megtörtént. Az üldöző és az üldözött egyenest a hálóba rohant. Bele is gabalyodtak alaposan. A felszínen óriási gomolyag jelent meg: a hálótól körülvett cápa és a tengeri tehén egymásba csimpaszkodva. Dühödten marta egymást a tenger két óriása. Jó darabon háborgott körülöttük a tenger. Véres hab csapkodott fel a magasba. Életre-halálra folyt a bírkózás. Némelykor úgy látszott, mintha a háló a küzdőkkel együtt a levegőbe akarna repülni. Végre a cápa véletlenül elharapta a hálótartó manilakötelet és mindenestül alásüllyedtek. A párviadal a mélységben fejeződött be, ahová ember be nem tekinthet. A hálóból csak a felső kötél és néhány cafrang maradt meg.

A kék cápa (Carcharias glaucus L.)

Kék cápa

A szorosabban vett emberevő cápák (Carcharias Cuv.) között legismertebb a kék cápa, Carcharias glaucus L. Ez a faj eléri a 6--7 m-es hosszúságot. Arcorra hegyes, fogai a felsőállkapocsban négy ferde sorban vannak elhelyezve, az alsóállkapocs fogai karcsúk, fiatalkorban háromszögletesek, később lándzsaalakúak. A hosszú, sarlóalakú mellúszók a hátúszó kezdetéig érnek, amely azonban közelebb van a hasúszókhoz, mint a mellúszókhoz; a farokúszó karcsú. A fejeteteje szép palakék, úgyszintén a hát- és a farokúszó is. Ugyanilyen színű a has- és a mellúszók felső oldala is, míg a test és az úszók alsó oldala világosfehéres.

Ez a cápa a Földközi-tengerből kiindulva az Atlanti-óceán nagy részében elkalandozik egészen Skandinávia és Nagy-Britannia partjaiig. Couch szerint vándorhal, s azt mondja, hogy ez a cápa Cornwall partjain június közepe előtt még sohasem jelent meg.

Minden nagyobb emberevő cápa egyforma életmódot folytat. Rendesen, bár nem kizáróan a partok mentén tartózkodnak, s a víz felső rétegeiben mozognak. Többnyire már nagy távolságból észrevehetők, mert olyan magasan úsznak, hogy a hátúszó, sőt a hát egy része is kiáll a vizből, úgyhogy fegyvergolyó részére igen jó célt nyujtanak. Mindaddig, amíg nincs valami zsákmány szemük előtt, egyenletesen és elég gyorsan úsznak tova, de ha zsákmányt üldöznek, mozdulataik gyorsasága igen nagymértékben fokozódik. Bár mozgékonyságban némelyik hal mögött elmaradnak, mert nem tudnak hirtelen fordulni, egészbenvéve mégis sokkal ügyesebbek, mint az ember hinné és támadásuk gyorsaságával pótolják a hiányzó ügyességet. Érzékeik jól fejlettek, kétségtelenül jól látnak, s úgy látszik szaglásuk is jobb, mint a többi halé. Sok megfigyelő éppen szaglásukat tartja legfejlettebb érzéküknek, s azt állítják, hogy erősszagú testek jobban vonzzák őket, mint kevésbbé illatosak, így inkább megtámadják a négert, mint a fehér embert.

E cápák viselkedéséből kétségtelenül kitűnik, hogy szellemi működésük is fejlett, bár féktelen vérszomjuk és meggondolatlan támadásuk, ha zsákmányt látnak maguk előtt, ellene mond ennek a föltevésnek.

Finom ösztönöket sejtet az a tervszerűség, amellyel vadászni szoktak, s az a szabályosság, amellyel egyes helyeket felkeresnek, továbbá az a gondosság, amellyel ivadékukat védik, s más hasonlók. Abból a csökönyösségből, amellyel a nagy hajókat követik, jól tudva, hogy onnan mindig kerül valami tápláléknak való a vízbe, arra következtethetünk, hogy tanulni és a tapasztalatokat felhasználni is tudják. Csakhogy határtalan étvágyuk és falánkságuk e jó tulajdonságokat sokszor elhomályosítják és esztelen tettekre ragadják őket. A halakat általában jellemzi a falánkság; a falánk halak között pedig a legfalánkabbak az emberevő cápák.

Ha féktelen étvágyukról beszélünk, ezt valóban szószerint kell venni. Csakugyan soha ki nem elégíthető éhség hajtja őket. Minden táplálék félig emésztve hagyja el testüket, s ezért kénytelenek a gyorsan kiürülő gyomrukat mindig újból és újból megtömni. Mindent felfalnak, ami emészthető, vagy emészthetőnek látszik; a legcsodálatosabb tárgyakat találták már gyomrukban. Az egyik felbontott példány gyomrában egy fél sódart, néhány báránylábat, egy sertés hátsó felét, egy bulldog fejét és mellső lábait, egy csomó lóhúst, egy ponyvát és egy hajómosókefét találtak. A hajóból kidobott tárgyakat válogatás nélkül lenyelik, akár ruhadarabok, vagy szalonna, akár növényi részek, vagy egyebek; mindent bekapnak.

Nyilt tengeren mindenféle tengeri állattal tömik meg feneketlen bendőjüket. Egy cápa, amelyet a nyilt tengeren fogtak, s amelynek gyomrát Bennet vizsgálta meg, apró halakkal, kalmárokkal és más polipokkal olyannyira megtömte magát, hogy majd szétpukkadt, a természetvizsgáló nagy csudálkozására, aki sehogyan sem tudta megérteni, hogy a cápa ilyen apró állatok bekapása miatt mindannyiszor oldalára fordulna. Később azután rájött, hogy a cápa tátott szájjal úszik a vízben, s mindent, ami szájába kerül válogatás nélkül lenyel.

Az, ami a cápákat olyannyira ismertté teszi, s őket a borzalmasság vonzerejével körülveszi, az a sok rémes történet, amely emberrablásaikról szól. Nincsen olyan hajótöröttekről szóló ifjúsági könyv, amely le ne írná, mint vonják a borzalmas cápák a vízben úszó szerencsétlen hajótöröttek köré egyre szűkebb köreiket.

Az kétségtelen, hogy a cápák megtámadhatják és felfalhatják az embert, de ezek a balesetek korántsem olyan gyakoriak, mint azt az általánosan elterjedt mesékből gondolnánk. Mindenki kezdettől fogva meg van győződve a cápák veszélyességéről, s ezért hajlandó a legrémesebb elbeszéléseket színigazságnak elfogadni, anélkül, hogy alaposan megvizsgálná hitelességüket. Ha ellenben lelkiismeretesen utánajárna a történeteknek és szemtanúkat keresne, kénytelen lenne a közszájon forgó mesék legeslegnagyobb részét, mint hitelt nem érdemlőket törölni.

A tengerészeknek megvan a maguk mondavilága, amelynek valóságáról meg vannak győződve; mindannyian halálosan gyűlölik a cápákat, mind igen kegyetlenek vele szemben és rémséges dolgokat tudnak róla. De ha megkérdezzük őket, hol és hogyan látták a szerencsétlenséget, ki látta személyesen közülök, rendesen nagyon ki nem elégítő válaszokat kapunk. Még a cetvadászok és a nyilttengeri halászok is, akik pedig a tengert és a rajta való életet egészen másképpen és sokkal alaposabban ismerik, mint a kereskedelmi vagy hadihajók legénysége, sem tudnak a cápa veszélyességéről és emberevéséről hitelt érdemlő adattal szolgálni. Pechuel-Loesche, aki húsz évnél tovább utazott mindenféle tengeren, soha sem látott szerencsétlenséget, de még olyan helyzetet sem, mely veszélyes lehetett volna és sohasem talált állandó kérdezősködése ellenére sem egyetlen olyan embert, aki a cápa emberrablását maga látta volna. Ellenkezően: igen gyakran látott embereket vétkes könnyelműséggel a cápák közé behatolni, hogy őket megtámadja, vagy hogy velük mit sem törődve, végezze dolgát, amely éppen akadt.

Ismeretes, hogy sok bennszülött, pl. a déltengeri szigetek lakói, aggodalom nélkül bemerészkednek a cápák közé, hogy halat fogjanak, vagy szórakozásból fürödjenek, vagy uszkáljanak. „A Peurhyn-sziget környékén, -- írja Wyatt-Gill–igen sok a cápa. Áprilisban bizonyos halak akkora tömegben szoktak megjelenni, hogy a tenger egész szine hemzseg tőlük. Ebben az időben a bennszülöttek könnyen megközelíthetik a cápákat, amelyek a víz színén uszkálnak és tömérdek apró halakat elpusztítanak, hogy aztán hirtelen kötélhurkot húzzanak a cápa farkára és a csónakjukhoz vontassák. Más időben a bennszülöttek a víz alá lebuknak és felkeresik a cápákat azokban a sziklaüregekben, amelyekben megbújnak, hurkot dobnak farkukra, majd gyorsan felúsznak a víz színére, hogy zsákmányukat is felvontassák. Wyatt-Gill is azt a nézetet vallja, hogy a cápa, alkalomadtán veszélyes lehet az emberre, de egyetlenegy balesetről sem tud, bár sok balesetet említ, amelyeket ráják, kardosorrúhalak, stb. okoztak volna. Day, aki éveken át Indiában tartózkodott, hogy a halakról szóló munkájához adatokat szerezzen, azt mondja, hogy a cápák között a legveszélyesebbek azok, amelyek a folyókban tartózkodnak, s ritkán mulasztják el az alkalmat fürdőző emberek megtámadására; de határozottan kiemeli, hogy ott töltött éveinek során csak egyetlen egy biztos emberrablási esetről szerzett tudomást.

Még ha az emberek véletlenül cápák közé jutnak is a vízben, egyáltalában nem biztos, hogy a cápák bántják is őket. „Ahol döglött, vagy megsebesített bálna van, -- írja Pechuel-Loesche–ott melegebb vizekhez hihetetlen gyorsasággal összegyülekeznek a cápák. A cetvadászok viszontagságos életében nem nagyon ritka az olyan eset, hogy a csónak összeroncsolódik, s a legénység a vízbe esik, ami a jelenlevő cápák részére csábító alkalom lehetne és mégsem ismerek egyetlen olyan esetet sem, hogy megharapták volna az embert. Az Atlani-óceán déli részén egy bálna teljesen összezúzta csónakunkat, s mi hatan evezőkbe és a ladik roncsaiba kapaszkodva, két óra hosszat voltunk kénytelenek számos félelmetes cápa között a vízben lebegni. Szüntelenül, hol felbukva, hol lemerülve köröztek körülöttünk, de bár voltak közöttünk négerek is, akik, úgymondják, a cápa csemegéi, mégsem támadtak meg bennünket. Máskor hajónk mellé kötözött elejtett bálnáról a szalonnát fejtettük, miközben egy csomó cápa szorgalmasan segített a munkában; mint rendesen, egy ember, egy néger leszállt az óriási hullára, hogy állkapcsait leválassza, de, bár a kötélre volt kötve, a sikamlós zsíros tetemről lecsúszott a vízbe. Azonnal feléje iramodott néhány cápa, valószínűen egy darab húst, vagy zsírt remélve, de mikor tévedésüket észrevették, néhány lábnyira a kapálódzó embertől megfordultak és elúsztak. Láttam továbbá, Mocha-szigetén Chile partja mellett, hogy vad gyerkőcök csapata belábalt a tengerbe a sziklák között, szemben az árral, hogy a közelgő cápákat megtámadja. Tökéletlen lándzsáikkal és szigonyaikkal, rendszerint csak apróbb példányokat ejtettek el ilyen módon, de láttam, amint egy 2.3 m hosszú emberevő cápát is megöltek és a partra húzták, amely jóval nagyobb volt kínzóinál. E legények azt mondták, hogy ilyen vadászatokban igen nagy örömük telik, s hogy gyakran még jóval nagyobb cápákat is ejtenek el.”

Az „Arcturus”-expedíció vezetője, W. Beebe beszámolójában több ízben nyomatékosan hangoztatja, hogy a cápák ártalmatlan állatok. „Gregory dr., Ruth Rose és magam, valamint az expedíció többi résztvevője búvársisakkal leszálltunk a vízbe; a fenéken az „emberevő cápák” társaságában sétálgattunk. Felettünk, mellettünk és körülöttünk úszkáltak; csak a horogra került halakat szedegették le, miránk, némi csekély mértékű kíváncsiságtól eltekintve, ránk sem hederítettek. Ez a tapasztalat épannyira meglepett, mint a többi, arra azonban esküt tehetek, hogy a Teknősbéka- és a Kókusz-szigetek mellett a cápák jelenlétében is teljesen veszélytelenül lehet a vízben letelepedni, vagy sétálgatni, kötélen, vagy létrán le- s följárkálni, ugrálni, gyors fordulatokat végezni, vagy pedig mozdulatlanul megülni, anélkül, hogy az embert fürdőruhánál és búvársisaknál egyéb védelmezné.” Beebe azóta a Bermuda-szigetek közt számtalanszor leszállt a fenékre, s a cápák sohasem bántották, pedig akadt köztük 5.5 m-es is.

Arról, hogy a cápák nem mindig olyan ártalmatlan, jóindulatú teremtmények, mint amilyeneknek általában tartja őket, W. Beebe maga is meggyőződhetett, amikor a Csendes-tengeren az „Arcturus” fedélzetéről csónakba szállt. „Olykor cápák úsztak el mellettünk, s ezek közül az egyik, szándékosan, vagy véletlenül két ízben is ladikunknak rontott. Amikor Gregory dr. későn délután a hajótól távolabb evezett, egy nagy cápa makacsul követte csónakját, többször körülúszta és néhányszor olyan erővel rohant neki a sajkának, hogy a benne ülők egymásnak estek. Mivel még csak csónakkampó sem volt velük, kénytelenek voltak visszatérni a hajóra. Ilyen esetet azelőtt sohasem hallottam.”

Zane Grey, aki talán egymaga több és nagyobb cápát fogott, mint a többi sporthorgász együttvéve, egyik kitűnő munkájában („Tales of fishing virgin seas”) a cápákról szólva saját tapasztalatai alapján igen veszedelmes állatoknak festi le őket és homlokegyenest ellenkező véleménnyel van felőlük, mint Beebe.

Míg tehát némely vidéken, hol a cápák sokat találkoznak az emberrel, teljesen ártalmatlannak tartják őket, más vidékeken, bizonyára nem minden alap nélkül, igen félnek tőlük, pl. Lagos kikötőjében, vagy a nyugatafrikai part más részén, valamint Natál partvidékén és Ausztrália egyes partszakaszain. A frankfurti „Senckenbergisches Museum” kitünő vezetője, Römer, néhány év előtt körkérdést intézett a cápák által okozott balesetek ügyében, s a beérkezett válaszok felhasználását megengedte. Az ausztráliai Sydneyből három halálos balesetet bizonyítanak okmányokkal, amelyek 1900--1906 között történtek; az egyik áldozat testvérének elbeszélését szószerint adjuk: „Legutóbbi vasárnapon az elhúnyt Butscher Eduard, én és még néhány más Comóba rándultunk ki egy piknikre. Két csónakkal feleveztünk a folyamon addig a helyig, amelyet „The Moons”-nak neveznek, amely 6--7 km-nyire van Comótól és ott kikötöttünk. Én megfürdöttem, azután átadtam fürdőruhámat bátyámnak, aki szintén a vízbe ment. Vagy 5--6 percig egyedül úszkált. Aztán a víz közepén egy fatönkre ült, s mi kiáltottunk neki, hogy jöjjön enni. Beugrott a vízbe, én elmentem, néhány pillanattal később azonban hallottam, amint segítségért kiáltozott. Láttam fejét felbukni, s körülötte a víz csupa vér volt; nagy cápa ellen védekezett. Lerohantam a partra, csónakba ugrottam és feléje eveztem, de még nem értem el, amikor egyedül a partra vergődött. Jobb karja a könyökízületben le volt harapva, s amikor fölemeltem bátyámat, jobb oldalából levált egy nagy darab hús. Meghalt, mihelyt a partra ért.”

Az emberevő cápák merészségeit jellemzi egy másik eset, amely a Freemantle-ban megjelenő ujság 1906 májusi számában így van leírva: „Négy embert, akik könnyű csónakban a kikötő bejárata előtt mintegy 2 km-nyire halásztak, egy óriási cápa támadott meg. Bevonták horogzsinegeiket, s az egyik ember keze az evezővillán pihent, amidőn váratlanul 4 m hosszú cápa ugrott ki a vízből, s az ember keze felé kapott, de azt néhány centiméterrel eltévesztette és olyan magasra ugrott, hogy a feje mintegy 25 centiméternyire belógott a csónakba. A csónakot a víz színéig nyomta le, s a bennülők mind felbuktak. Ekkor azután az evezőkkel nekitámadtak és elkergették, de a cápa a csónak alá úszott és nekiment, majd szét akarta tépni a csónak falát. Újból elriasztva, harmadszor is visszajött és csak akkor távozott, amikor egy vaskampóval orrba vágták. A csónak falán ottmaradtak fogainak nyomai, amelyek a fát majdnem átfúrták.”

A Fokföldön levő Port Natálból egy német hajósinas levelét ismerjük, aki pajtása édesanyjának jelenti fia halálát: „Erich és én reggel 6-kor elmentünk a hajóról, hogy Port Natál környékét megnézzük, ez december 31-én volt. Délfelé a tengerpartra értünk, s minthogy itt sokan fürdöttek, Erich így szólt: „Gyere fürödjünk”. Így levetkőztünk és a vízbe mentünk. A parttól mintegy 10 m-nyire távoztunk, ahol mintegy 10 lábnyi mély lehetett a víz és az erős hullámverés miatt messzebb nem mehettünk. Erich és én egymás mellett álltunk, s éppen egy nagy hullám érkezését vártuk, amely éppen jött. Miután átcsapott fölöttünk, Erich hangosan felkiáltott, s mikor odanéztem, láttam, hogy egy nagy cápa a mellébe harapott. Gyorsan megfogtam a kezét és partra húztam. De amíg én kihúztam, a cápa leharapta az egyik karjának, s az egyik lábának a felét. Végre kihúztam Erichet a partra, ahol még 2 percig élt.”

Keller: „A tenger élete” c. műveiben a következőket mondja: „Én magam igen szkeptikus voltam s nem hallgattam a figyelmeztetésekre, mindaddig, amíg Tamatave partjain fürdés közben szemtanuja nem lettem egy borzalmas jelenetnek, amikor közvetlen közelemben útitársamat egyetlen egy harapással megölte egy cápa. Az áldozatot, aki szép reményekre jogosító fiatalember volt, kikísértem a temetőbe s azóta hiszek én is a veszélyben”.

A melegégalj alatt a tengerben álldogáló ember sokkal inkább ki van téve a cápák támadásának, mint az, aki ide-oda úszkál. Mitchell Hedges tanuja volt több ilyen esetnek, sőt kísérője, lady Brown maga is majdnem szerencsétlenül járt, amint a part sekély vízében állt. Senki sem hitte volna, hogy a cápa olyan sekély vízbe merészkedik. Tabugillán pikniket rendezett egy társaság. Az egyik férfi fürödni ment és a sekély vízben már messzire begázolt, amikor a bennszülöttek kiabálással figyelmeztették a cápa közeledésére. A férfi nagy ugrásokkal menekült, a tigriscápa mindenütt nyomában volt. Csak egy utolsó kétségbeesett ugrással sikerült a partot elérnie. Ideje is volt, mert a halál hajszálnyira volt mögötte. Mitchell Hedges tanuja volt, amikor a Csendes-óceán egyik kis szigetének partján, amely a Tabugilla-csoporthoz tartozik, egy matróz fürdés közben áldozatul esett a cápának. A mély vízben nem tudott eléggé gyorsan menekülni és meghalt, mielőtt segítségére siethettek volna. A cápa a féllábát a térde alatt harapta le. A seb olyan volt, mintha a lábat a sebész kése vágta volna le.

A jamaika Kingston kikötőjében borzalmas szerencsétlenség történt 1922 március 14-én. Adelina Lopez, 15 éves leány egy kis fiú társaságában fürdött a Jacht-klub közelében, ahol mindössze pár lábnyi mélységű víz van. Egy ideig vidáman hancuroztak a vízben, amikor a leány apja, s még néhányan, akik a parton ácsorogtak, kétségbeesett segélykiáltást hallottak. Lopez habozás nélkül a vízbe ugrott és kihozta a lányát a kőpartra. A szerencsétlen teremtésnek a jobb lába tőből hiányzott. Az orvosok nyomban ott teremtek, de már nem volt számára segítség. Másnapra meghalt. A városka a szomszédban horgászgató Mitchell Hedges kapitányhoz fordult, hogy „a vízben rejtőző halált” pusztítsa el. A híres sporthorgász eleget tett a kérésnek és ki is fogta a cápát. A gyilkos ragadozó 3.35 m hosszú volt és 362.75 kg-ot nyomott. A belsejében három 30 cm-es, virgonc embriót és számos tojást találtak, a gerincén pedig nagy elmeszesedett daganatot fedeztek fel. Az állat teste a daganat miatt egészen elformátlanodott, úgyhogy testkerülete 2.43 m-t tett ki. Emiatt a mozgása is nehézkessé vált, s a fenéken heverve csak abból élt, ami véletlenül a közelébe került.

A mexikói partvidéken 1930 március 26-án Vera Cruz magasságában egy halászbárkát utólért az orkán. A hullámok felborították a bárkát és a rajta levő hat halász a tengerbe esett. A cápák, amelyek már előbb ott ólálkodtak a csónak körül, nekirontottak a szerencsétleneknek és ötöt felfaltak közülük. A hatodik, egy Avila nevű halász, valami különös szerencse folytán elkerülte a bestiák figyelmét. Avila ötven óra hosszáig hánykódott a habokban, míg rátaláltak és megmentették. Mentőövének köszönhette, hogy a felszínen tarthatta magát. Amikor magához tért, elbeszélte társai tragédiáját. Mielőtt az ár magával ragadta, még jól láthatta, amint a cápák az öt másik halászt lábuknál fogva a mélységbe ráncigálták.

Mégis, annak ellenére, hogy igen sok alkalom volna rá, igen ritkák a szerencsétlenségek. Ezért mondhatjuk egész nyugodtan, hogy az emberek ama tulajdonsága, hogy a megtörténteket nagyítják s a borzalmas részletek kiszínezése által hatást hajhásznak, okozza, hogy a cápákat általában sokkal veszélyesebbeknek tartják, mint aminők a valóságban.

Szaporodásukról még semmi biztosat sem tudunk. A tojások, amelyeknek 30--50 a számuk, az anya testében fejlődnek ki s az ivadék érett és önálló táplálkozásra alkalmas állapotban születik meg, de az anyjuk jó ideig védi és szereti őket.

A cápák fogása a nyilt tengeren való hosszú utazás egyik legizgalmasabb eseménye. A tengerészek ősi ellenségük elpusztítását valóságos szenvedéllyel végzik, ha ugyan a nagy gőzhajók modern üzeme meg nem fosztja őket ettől az alkalomtól. „Midőn függélyes fogóhálónkat augusztus 27-én lassan lebocsátottuk a hajóról, – írja Chun – a kapitány kiáltása, hogy egy nagy cápa kering a hajó körül, óriási izgatottságot keltett. Mindenki a hajó farára rohant, ahol a hajóstiszt egy cápahorogra jókora darab szalonnát tűzött és leengedte. Hamarosan megláttuk a Carchariast szürkésbarna hátával, hatalmas mell- és hátúszóival és széles fejével, amint a hálónk sodronykötele körül úszkált. Úgy látszik, megérezhette a csali szagát, de azért egy ideig eltartott, míg a horog közelébe jött. Rendkívül vonzó látványt nyujtott, amint a cápát mindig kísérő kalauzhalak (Naucrates ductor) zebracsíkozású testükkel is láthatókká váltak, amint óriási társuk minden mozdulatát és fordulatát elegáns ívben fáradhatatlanul követték, miközben majd testének eleje fölött, majd a mellúszók alatt úsztak. Feszülten figyeltük a cápa minden mozdulatát, míg végre bekapta a horgot, miközben oldalára feküdt, hogy alsó állású szájával a zsíros falathoz hozzáférhessen. Ez volt a jel a felhúzásra. Mindenki megragadja a kötelet, de hiába: a szalonna leszakadt s a horog nem fogott. Miközben új szalonnát kötnek a horogra, újabb kiáltás jelzi, hogy még egy cápa, majd még két újabb cápa érkezik, mindegyik a kísérő kalauzhalakkal.

„Nyugodt lassúsággal és elegáns ívekben kerülgetik a hatalmas állatok a hajót, miközben kidobjuk a második csalétkes horgot. Nem is tartott aztán sokáig, amíg az egyik bekapta s a horog szájpadlásába jól belé is akadt. Az a vad izgalom, amely most a legénységen erőt vett, le sem írható. A kiáltás, hogy cápa van a horgon, leér a gépházba, a konyhába, a kabinokba. Minden oldalról előrohannak az emberek, húzzák a kötelet, míg a cápa eleméből kirántva, vadul ágaskodik a horgon és farkával olyan erővel csapkodja a hajó oldalát, hogy ütései messzire hallhatóan döngnek. Nemsokára megjelenik véres, hegyes, háromszögletes fogakkal megrakott szája a korlát fölött; egy hatalmas rántás s a vad szörnyeteg a fedélzeten hever, minden oldal felé felugrálva s farkával csapkodva. Ugyancsak vigyázni kell, hogy valaki farka vagy szája közelébe ne érjen. A fedélzetmester nehéz doronggal, a hajóács fejszével fut elő, s amíg mások azon mesterkednek, hogy farka köré kötélhurkot dobjanak, alig lehet a többieket attól visszatartani, hogy az állatot szét ne szakgassák, össze ne aprítsák. A cápa a hajósok esküdt ellensége és soha életemben olyan szörnyű átkokat és káromkodásokat nem hallottam, mint aminőkkel a tenger megkötözött urát illették. Végre legalább azt a kegyet kérték, hogy engedjem meg a cápa farkának levágását, amelyből a vér vastag sugárban lövellt ki. Ilyen alkalmakkor megpróbáltuk a cápákat puskagolyókkal is elpusztítani.

Az ember lassankint megtanulja, hogy jól célzott fegyverlövésekkel ejtse el őket, amelyeknek persze csak akkor van eredménye, ha a cápa egy kidobott úszó üvegpalack után kap és szája megjelenik a víz fölött. Ha a lövés elérte az agyvelőt, a hatalmas állat erős farkának egyetlen csapásával kiugrott a vízből és aztán csavarmenetben elsüllyedt a mélységben”. Ez az idézet a Carcharias lamia Risso nevű fajra vonatkozik, amely ama 30--40 faj közé tartozik, melyek a melegebb tengerekben otthonosak.

Az emberevő cápák közé tartozik a híres „fiumei cápa” is, amelyről Leidenfrost („Kalandozások a tengeren”, 1924) a következő leírást adja:

„A hírlapi kacsát és a fiúmei cápát egy csoportba sorozta a békeidők boldog olvasóközönsége. Mindenki szentül meg volt róla győződve, hogy a fiúmei cápáról szóló hírt elteszik egyik évről a másikra a furfangos szerkesztők, s olyankor, nyári időben, amikor szükség van rá, elő-előveszik. Hát nem úgy van. A fiúmei cápa élő valóság, ha nem is mindet Fiúme környékén fogták. Azért nevezik így, mivel a legtöbbet Fiúmébe hozták. Ennek megint két oka van. Az egyik az, hogy az emberevő cápa fejére nagy díjakat tűzött ki a Tengerészeti Hatóság, a másik meg az, hogy Fiúmében sok idegen megfordult, akik szívesen fizették le a belépődíjat, csakhogy szemtől-szembe láthassák a félelmetes haramiát.”

„Nyáron meg azért jelent meg a hír, mert olyankor vizitelt nálunk az Adriában a kék cápa, amelyet emberevőnek is neveznek. A kék cápa, csakúgy, mint a többi nagy cápafaj, nem bennszülött lakója az Adriának, csak vendége, amely a meleg hónapokban tiszteli meg látogatásával. A hazája melegebbvízű tengerekben van, de szeret elkalandozni messze ismeretlen tájakra. Valódi globettrotter, sok száz kilométert tesz meg, amíg az Indiai-óceánból megérkezik a fiúmei öbölbe. Azt mondják, hogy mióta a szuezi-csatornát megnyitották, nagyobb számban és gyakrabban látogatnak el hozzánk. Lehet benne valami, mert erre vall a statisztika, de meg érthető is, hiszen nem kell megkerülniök az egész Afrikát.”

„A tengerparton nincs egyetlen módosabb ember sem, akinek aranybafoglalva ne lógna az óraláncán az emberevő cápa háromszögletes foga. A szivacskereskedők kirakatában pedig gyakran látható kikészítve hatalmas állkapcsa. Félelmetes szerszám, ugyan rosszúl jár minden teremtvény, amely közéje kerül. Nyolc-tíz sorban állanak egymás mögött a borzalmas fogak. Használni csak egy fogsort használ, a többi le van fektetve, mint a bicska. Ha a működő fogsorból egyik vagy másik fog kitörik, csak fölemelkedik a mögötte levő. Amíg élnek, mindig újabb s újabb fogsorok képződnek.”

„Megvallom, elevenen sohasem láttam emberevő cápát. Sokszor mutatták a tengerészek a hajókról, hogy ott úszik a távolban, de az éppúgy lehetett a delfin úszója is. Az emberevő cápák ugyanis úgy úsznak, hogy háromszögletes hátúszójuk kiáll a vízből. A hulláját annál többször láttam. A legnagyobb volt valamennyi között az a példány, melyet a lukovói tonnárában fogtak.”

„A cápa igen gyakran véletlenül is betéved a tonnárába, de többnyire a tinhalakra vásik a foga, s azokat kergeti. A halászok nem örülnek túlságosan a cápazsákmánynak. Az óriási állat hatalmas csapásaival, vergődésével tönkreteszi a hálót, amely többe kerül, mint amekkora a cápákra kitűzött vérdíj.”

„A lukovói tonnárában fogott cápa díszére vált a fajtájának. A helyi hajó árbocára húzták föl. Ezzel a különös zászlóval vonult be a fiúmei nagymólóhoz. Az őshal csudájára nagy tömeg verődött össze a hullámgáton. Nyolc méter hosszú, hatalmas hím példány volt. Pár napig ott mutogatták a halcsarnok mellett, azután félig-meddig preparálva felkerült Budapestre. Itt egy vácikörúti üres helyiségben állították ki, s elég nézője akadt. Hanem mindenki könnyezve jött ki onnan. Nem mintha a cápát siratták volna, hanem azért, mert formalinnal volt befecskendezve, hogy az enyészettől óvják. A gyomrában nem találtak a boncolásnál semmit. Még az obligát matrózcsizmát sem. Vagy két hétig mutogatták itt a tengerek félelmetes kalózát, azután eltűnt.”

A bukkaricai (most Bakarac) halászok 1912 március 30-án délelőtt 10 órakor fogtak egy óriási kékcápát. Hajnalban makrahalfogásra hálót helyeztek el az öbölben. Ebbe futott bele a cápa. A háló szerencsére elég erős volt és ellenállott a legvadabb szabadulási kísérletnek is. A halászok, mihelyt észrevették, hogy a háló úszói vad táncot járnak a felszínen, rögtön két csónakra kaptak és megpróbálták a ritka zsákmányt a hálóval együtt a partra vontatni. A terv azonban fordítva sikerült. Alig oldották el ugyanis a hálót tartó kötelet, a cápa vad iramban igyekezett menekülni és maga után húzta a két sajkát. Jó időbe telt, amíg kimerült és a partra cipelhették. Haláltusája órákig tartott. A bukkaricai cápa többet nyomott 500 kg-nál. Gőzhajóval Fiumébe vitték és kiállították. A halászok soha életükben még nem láttak akkora példányt.

„Az emberevő cápa valamennyi cápa között a legveszedelmesebb, -- mondja Garády Viktor („A Tenger”, 1929), mert a legnagyobbra is szokott megnőni. A fiúmei öbölben fogtak már 9 m hosszú cápát, de megnő 12--13 m hosszúra is. Hogy milyen rettentően falánk az emberevő cápa, mutatja a következő eset is. A fiúmei kikötőben 1878-ban egy nagy cápát láttak, amely egy nagyobb vitorláshoz kötött csónakot követett, s akkor oly erővel harapott a csónakba, hogy otthagyta néhány fogát. A fogak egyikét magam is láttam a fiúmei tengerészeti hatóság kapúja alatt, ahova azért állították ki, nehogy az emberek a szabad tengerben fürödjenek. Igen sokszor volt alkalmam az emberevő cápa gyomrában betekinteni, s mindannyiszor arról kellett meggyőződnöm, hogy rettentően falánk és ragadozó állat és mindent felfal, ami elébe kerül. A többek között a következő tárgyakat találtam az elébem került elejtett cápák óriási gyomrában: bádogból való konzerv-doboz, csat, horog, vaskarika, sörös palack, kés, rézpénz, továbbá szíj, cipő és sapka bőrmaradványai, ruhafoszlányok, kavics, fadarab, edénycserép és egy darab lánc. Egyszer pedig egy ép állapotban levő, bádogból való vízmerítő vedret, máskor meg egy félig megemésztett juhot találtam egy-egy emberevő cápa gyomrában. Mindig legtöbb azonban az emberi és állati csontmaradvány.”

„Az emberevő cápa a halak közül a tinhalat szereti legjobban. Ha véletlenül valamelyik vonuló rajjal találkozik, nagy pusztítást visz véghez közöttük. Egyre-másra kapkodja be őket. És fogtak már tinhalásztelepeinken olyan cápát is, amelynek gyomrában négy darab ép állapotban levő tinhal volt, amit bizonyosan már a tinhalfogó hálóban kapdosott be. Pár évvel ezelőtt történt, hogy a lukovoi tinhalásztelepen egy 6 m hosszú emberevő cápát fogtak, amely egy 100 kg súlyú tinhal után rohant a hálókamrába. A cápa elől menekülő tinhal akkora erővel rohant neki a kifeszített hálónak, hogy csaknem a tengerbe rántotta az őrtálló halászt. A cápával együtt a nagy tinhal is zsákmányul esett, amelyet már nem kaphatott be a cápa, mert a halászok csakhamar végeztek vele.”

„Néha bizony nagy kárt okoz ez a veszedelmes tengeri szörny a tinhalászatnak. Akárhányszor megesik, hogy sok ezer pengőt érő tinhalak seregét eltereli a hálótól. Máskor pedig már a hálóban levő raj megy veszendőbe azzal, hogy a hálót szétszedi vagy elszaggatja. Egyszer pár ezer darabból álló raj szabadult ki a bukkaricai tinhalásztelep nagy hálójából, amelynek értéke legalább 15--20.000 pengő lehetett, csupán csak azért, mert a tinhalakkal együtt hálóba került emberevő cápa rést ütött a háló fenekén levő részén, amelyen át aztán a cápával együtt valamennyi tinhal elillant. A delfin is kedvelt falatja az emberevő cápának, s ámbátor amaz nagyobb mester az úszásban, a cápa mégis utoléri, ha üldözőbe veszi. A cápa ugyanis fáradhatatlan az üldözésben és addig hajszolja a halálra ítélt delfint, amíg ez kénytelen lélekzetvétel végett párszor kiugrani a vízből, így éri utól az üldözött állatot és egy kapásra lenyeli. Beszéltem olyan tengerészkapitánnyal, aki látta, amikor a cápa abban a pillanatban kapta be a delfint, amidőn ez kiugrott a vízből. A delfint vagy tinhalat üldöző cápát egyébiránt mindig észre lehet venni. Mert ilyenkor rendesen a felsőbb vízrétegekben úszik, s hatalmas háti úszója kilátszik a vízből.”

„Az emberevő cápa minden évben megjelenik a Quarneróban, s néha nem is egy, hanem 2--3, sőt több példányban. Volt olyan év, amikor csupán a Morlák-csatornai tinhalásztelepen került hurokra, ahol minden esztendőben bizonyosan kelepcébe kerül egy-egy cápa. Perugia szerint 1879-ben 11 darab cápát fogtak csupán az osztrák vizekben. Ezek közül 5 emberevő cápa, 6 pedig lándzsafogú cápa volt.”

A homoki cápa (Carcharias taurus Raf.)

A homoki cápa, Carcharias taurus Raf., csinos színezetű állat. Hasa fényes fehér, mellúszóinak hegye fekete. Háta szürke. Elmosódott barna foltok tarkítják. Alsó- és második hátúszója széles; mellúszója nem sokkal nagyobb, mint a többi, farokúszójának felső lebenye ellenben akkora, mint a fej és a törzs hosszának harmada. Az alsó lebeny mindössze ötöde a felsőnek. Fogai mind a két állkapocsban egyenlő nagyságúak. A fogak keskenyek, hegyesek, egyik oldalukon éles, síma nyújtványuk van. A homoki cápa Amerika partvidékén otthonos.

Mitchell Hedges és társa, lady Brown könnyen végzetessé válható kalandba keveredett egy homoki cápával. A Csendes-tenger panamai partvidékén, a kis Taboga-sziget mellett horgonyoztak. Egy napon csónakra szállva horgásztak Urava és Taboga között. Mitchell Hedges egy óriási vörös tengeri sügért fogott, amely majdnem felfordította a kis sajkát. A horgászbotot ezután lady Brown vette át. Alig dobta be a horgot, máris érezte, hogy valami nagy hal kapta be. A zsinórt mind után engedte, majd megpróbálta apránként felcsavarni, a hal azonban tapodtat sem engedett. A horgászbot nemsokára Mitchell Hedges kezébe került, majd, amikor ő is kifáradt, megint a lady vette át. Így váltogatták egymást órákon keresztül, a hal azonban semmi jelét sem adta a fáradtságnak. Vadul menekült kifelé a csatornából és a nyilt óceánra vontatta ki maga után a sajkát. Szerencsére szélcsend volt, de a szárazföld körvonalai egyre jobban elhalványodtak, s a horgászok végkép kimerültek. Egy ízben a hal a csónak mellett bukkant fel, úgyhogy majdnem felborította. Már-már fel akarták adni a harcot és a zsinór elvágására készültek, amikor végre feltűnt a láthatáron a jacht, amely keresésükre indult. Akkor már öt órahosszat folyt a küzdelem. A segítség éppen jókor érkezett. A halat óvatosan a felszínre húzták és a kapitány golyót repített belé. 620 fontos (271.41 kg) homoki cápa volt. Mitchell Hedges és lady Brown teljesen kimerülve jutott vissza a „Cara” fedélzetére. A túlságos megerőltetés annyira igénybe vette Mitchell Hedges szívét, hogy egy ideig kórházban feküdt.

A Csendes-óceánban Taboguilla mellett Mitchell Hedges olyan jelenetet figyelhetett meg, amilyenhez hasonló látványban odáig még egyetlenegy természetvizsgálónak nem volt része. Jachtjától alig 50 jardnyira heves küzdelem tombolt, amelyben 12--15 hím homoki cápa vett részt. Kétségtelenül nász időszaka volt, s a hímek egy nőstényt üldöztek. Ősi vadságuk zabolázatlanul nyílvánult meg. Fáradhatatlanul rohantak egymásnak, nagy húsdarabokat téptek ki egymás oldalából, farkukkal pedig vadul verdesték a vizet, úgyhogy körülöttük habzott a tenger. Igazi mészárlás folyt köztük, a vér széles körben vörösre festette a csatateret. A küzdők egymásután tűntek el a vízben, végül már alig egy pár harcolt egymással, a többi vagy elmenekült, vagy pedig elpusztult. Az elkeseredett harc félóráig tartott és Mitchell Hedges azt hiszi, hogy az ellenfelek közül egy sem maradt életben, legalábbis a felszínen egyetlen hátúszót sem látott. A csatatér körül ellenben egész csomó cápa ólálkodott. Ezek nem elegyedtek bele a harcba, hanem nyílvánvalóan a súlyos sebesültekre lestek. A vérveszteségtől legyengült harcosok könnyű zsákmányul kínálkoztak a lesben állóknak.

A Maine-öbölben a homoki cápa fogása a legnépszerűbb sport. A rekordot 1921-ben egy Clinton (Conn.) mellett fogott 2.69 m-es példány tartja. Bigelow és Welsh szerint a homoki cápa Amerikának az Atlanti-óceán hullámaitól mosott partjain a leggyakoribb fajok közé tartozik („Fishes of the Gulf of Maine”, 1925, 34. l.). A nyári hónapokban sokat fognak belőle. Sekély vízben él és kényelmesen úszkál a fenék fölött, de hátúszója és farkának felső lebenye gyakran látható a felszínen is. Tápláléka halakból (menhaden, félszegúszók, bonító, stb.) és rákokból áll. Északabbra csak nyáron látogat el. A telet nagyobb mélységben tölti el. A hálókat sokszor összeszakgatja.