7. család: Tüskéscápa-félék (Spinacidae)

A következő cápaféléket az alsóúszó hiánya jellemzi. Az első család a tüskéscápák családja (Spinacidae), onnan nyerte nevét, hogy számos képviselője mindkét hátúszója elejében egy-egy erős tüskét visel. E család jellemző képviselője:

A közönséges tüskés cápa (Acanthias vulgaris Risso)

Tüskés cápa (Acanthias vulgaris Risso). Csillagos cápa (Mustelus vulgaris).

Teste megnyúlt, feje lapos, ékalakú, hegyén lekerekített, az orrnyílások a szájtól is, az orr hegyétől is egyforma távolságra vannak; a közvetetlenül a szemek mögött elhelyezett fecskendőrések nagyok. A félholdalakú, nyitva teljesen kerek szájnyílást három sor hegyes, hosszú, a szélükön kissé fűrészes fogak fegyverzik fel. A mellúszók nagyok, a hasúszók kicsik. Színük palaszürke fent, sárgásfehér lent. Az ivadék fehértarka. Hosszuk ritkán több 1 m-nél, súlyuk pedig 10 kg-nál.

Az európai partvidéken előforduló cápák között a tüskéscápa a legközönségesebb. Különösen gyakori az angliai partokon; a partok mellett, többnyire szökőár alkalmával valóságos seregszerű csapatokban követi a part közelébe vonuló apró halakat s a halászok zsákmányát nagyban csökkenti. Couch szerint, a halászok nagy bosszúságára, néha valóban megbecsülhetetlen tömegekben jelenik meg és leharapja horgaikat. „Húszezrekről hallottam, amelyeket egy nagy fenékhálóban fogtak s megtudtam, hogy a fiatal, még 15 cm-nél nem nagyobb cápák együttjárnak a kifejlettekkel, miközben lehetetlen, hogy táplálékhoz juthassanak. Abból a célból, hogy háti tüskéjét használhassa, a tüskéscápa nagy hirtelenséggel íjjalakban görbül meg, akármelyik oldala felé s e mozdulatot olyan pontosan végzi, hogy mindig eltalálja a fejét érintő emberi kezet, de saját bőrét nem sérti meg.” Kemény és nem éppen ízletes húsát Skótországban megszárítják és megeszik, májából olajat, bőréből csiszolószert, hulladékaiból pedig trágyát készítenek. A tüskékből, amelyeket, mivel rendkívül fájdalmas sebeket okoznak, mérgeseknek tartanak, fogpiszkálók készülnek. A nőstény 6--20 kifejlett ivadékot hoz egyszerre a világra, amelyeknek húsát kitünőnek mondják; még többre becsülik a fejlődésben levő tojásait.

A világítócápa (Isistius brasiliensis Q. G.)

A tüskéscápákkal rokon nemzetségeknek a mélytengerekben is vannak képviselőik, melyeket világítószervek jellemeznek. Ilyen a fekete cápa, Spinax niger Bp., és a világítócápa, Isistius brasiliensis Q. G. Ez utóbbiról Benett a következőket mondja: „Mikor sötét lett, hálóval fogtuk e halat. Pyrosomahoz hasonlított és foszforeszkáló fényben tündökölt. Azután egy akváriumba tettük e halat s ebben haláláig, mely három óra mulva következett be, megfigyeltük. Az egész test és a fej alsó oldala zöldes foszforeszkáló fényt lövelt. Mikor a cápa megdöglött, eltűnt a világítás testének hátsó részéről, majd apránként elejéről is.”

A grönlandi cápa (Laemargus borealis M. H.)

Ugyane családhoz tartozik számos olyan cápa is, amelyek a tüskéscápákkal mindenben megegyeznek, de nincs tüskéjük. Ezek hatalmas, részben valóban óriási állatok. Képviselőjük a grönlandi cápa, Laemargus borealis M. H., amelyet a norvégek Haakjerringnek neveznek. Ez 6--8 m hosszú, egyenletesen hamúszínű hal, amely az Északi Jeges-tengerben lakik, s ott vagy a nyilt tengeren, vagy a nagy mélységekben tartózkodik és csak akkor közelíti meg a partokat, ha vagy zsákmányát üldözi, vagy őt üldözik a halászok.

Az egybehangzó jelentések szerint vakmerősége, vadsága és falánksága tekintetében családjának többi tagja mögött semmivel sem marad el. Fabricius szerint mindent felfal, ami útjába kerül, a legkülönbözőbb halakat, de főképpen nyelvhalakat és tőkehalakat, fiatal rájákat, kis és nagy bálnákat. Embert állítóan sohasem, vagy legalábbis csak igen ritkán támad meg. „Ez a cápa – írja Scoresby – az óriási bálna egyik nagy ellensége. Kínozza és marja ameddig él, s telefalja magát húsával, ha az már kimult. Hatalmas fogazatával az óriási emlős testéből emberfejnél nagyobb, gömbölyded falatokat harap ki, egyiket a másik után, míg feneketlen bendőjét meg nem töltötte. Az elejtett bálna feldarabolásainál mindig versenyre kel az emberekkel és míg azok az óriási tetemet felülről húsolják, addig emez egyik darabot a másik után alulról harapja ki a testéből.”

A grönlandi cápa fogásával a norvég halászok úgy saját partjaikon, mint Svalbardon rendszeresen foglalkoznak. Erről 1913-ban Stolberg így ír: „E falánk szörnyeteg fogása a sarki télben olyan egyszerű, hogy akár gyermekek is végezhetnék. Mintegy háznagyságú területen minden lépésnyire lékeket vágnak a jégbe, s ezekbe horgokat helyeznek. Hogy a lékek befagyását meggátolják, a már fogott cápák farkával, vagy egyéb darabjaival kavarják és verik a vizet.

„A horogzsinór vége a jégbe vert cövekhez van kötve, míg a karikába rakott zsineget fagyott cápahúsdarabokkal nyomtatják le. A zsineg alig ½ cm-nyi vastag. Alig tudja az ember elképzelni, hogyan lehet egy 2–4 m hosszú hatalmas állatot ilyen vékony zsinórral megfogni, amelyet könnyen el is haraphatna. Ez biztosan meg is történnék, ha nem tennének a horog és a zsinór közé patonyt. A lábnyi hosszú, körülbelül 1 cm vastag, kovácsolt vashorog ugyanis először egy darab rúdvason, vagy vasláncon csüng, s csak azután jön a kötél. Ezt a patonyt a legerősebb cápa sem tudja átharapni, s a víz felhajtó ereje elég ahhoz, hogy a vékony kötélen is fel lehessen húzni a cápát a felszínre. A cápák odacsalogatására először romlott fókahúst, vagy rothadó vérrel telt gyomrot engednek le a cápák szintjéig, vagyis körülbelül 50–80 m mélységre. Ha a cápák megérezték a szagot és harapnak, úgy később csaléteknek csak cápakopoltyút, vagy gyomrot használnak. Időről-időre végigvizsgálja a cápafogóhelyen levő őr a horgokat, s ha egy-egy cápa megfogódzott, két ember könnyen felhúzhatja. Bágyadtan és igen legyengülve tűnik elő a szörnyű hal a lékből. Míg az egyik ember tovább húzza, a másik kampós csáklyát vág a testébe, amelynek segítségével teljesen kihúzzák a jégre. Rövid idő alatt négy darabot láttam így kihúzni. A kihúzott cápa mozgatja a farkát, valószínűen, hogy ütést mérjen vele, de már nincs elég ereje hozzá. A háromszögletes fogakkal megrakott borzasztó száj sem tud bántani, mert horog van benne. Egy ember, néha csak egy gyerek szétvetett lábakkal a hal fölé áll, s legelőször is a horgot vágja ki a csalival együtt a szájából.

„Azután kivágják az agyát és hosszú fonal alakjában kirántják vele együtt a gerincvelőt is. Így a cápa mozdulatlan hullává válik. A halaknak kevés a vérük, de sok víz van a testükben, amely azt a recsegő hangot okozza, amit a test felvágásakor hallani. A cápák agy és szíve feltűnően kicsi, egy 2–2 1/2 m hosszú állatban az előbbi nem nagyobb a lúdtojásnál. Még a 4 m hosszú cápa szíve sem nagyobb, mint egy gyermekököl; kivágva és a jégre dobva lassan még jóideig tovább lüktet. Sajátságos látványt ez, s a lüktető szívet még a kutya sem eszi meg mindjárt. Megfigyeltem egyet, amely ismételten megszaglászta a szívet, bele is harapott, de megint elhagyta, míg végre mégis elhatározta magát és megette. A cápák gyomrában szőrcsomókat és bajuszszőröket találtunk, amelyek fókákból és zsírdarabokat, amelyek bálnákból származtak. Az aggyal és szívvel fordított arányban a cápa mája egészen szokatlanul nagy, majdnem olyan hosszú, mint maga a hal. Már kis cápában is egy korona ára máj van, jól megjegyzendő, hogy Grönlandon, ahol a pénznek sokkal nagyobb a vásárló értéke, mint nálunk. Cápafogás céljából gyakran szövetkezik az európai a grönlandival. Az előbbi adja a felszerelést, az utóbbi a munkát, s az eredményt megfelezik. Mint minden nagyobb telepen, így Godhavnben is, van májolajolvasztó, ahová naponta szánokon mázsaszámra hozzák a kiolvasztásra szánt cápamájat, amelyet súlyra vesznek át és fizetnek meg.”

„A cápa húsát megvetik az emberek. Én magam ismételten megkóstoltam, de nekem sem ízlett. Édeskés, vízízű, kevés tápértékű. A kutyáknak azonban más a véleményük róla. Az ilyen cápamészárszék, amelyen, mint az ölfa, szanaszéthevernek a megcsonkított, fagyott cápatetemek, valóságos mágnes és paradicsom a kutyák számára. Még a szán elé fogottak is feltartóztathatatlanul odarohannak, ha megérzik. Lassanként azonban ők is válogatni kezdenek. Ha azután teleették magukat, gyakran mintegy részegség vesz rajtuk erőt, amelyet csak megfelelő alvás után vesztenek el.”

A grönlandi cápa azonban nemcsak a magas északon tartózkodik, hanem – nem is oly ritkán – lejár az angol partokra is. Amerikában a Cod-fokig észlelik. Szaporodása amiatt érdekes, hogy, úgylátszik, ez az egyetlen cápa, amely nem szaruhéjas, hanem puha, héjnélküli tojásokat rak le a tengerfenék iszapjába. Ezek a tojások a testen kívül termékenyítődnek meg. Ezzel a nemzetséggel van atyafiságban a Scymnus Cuv.-nemzetség, amelynek a Földközi-tengerben is él egy gyakori képviselője: a Scymnus lichia Cuv. Ez a faj azonban már eleventojó.