Zsákállatok (Tunicata)

FEJEZETEK

Már ismételten elvezettük az olvasót Itália, vagy Franciaország valamelyik kikötővárosának halpiacára, hogy ott megismerkedjék olyan tengeri állatokkal, amelyek a szárazföldi embert alakjukkal és szokatlan külsejükkel lepik meg.

Most újból meghívjuk az olvasót ilyen sétára. Elhaladunk a tarka és értékes halakkal telt kosarak előtt, elhagyjuk a szegény nép eledeléül szolgáló cápák és ráják csoportját, valamint a tintahalak és a polipok tömegét is, amelyek inkább a szemünket ingerlik, mint ínyünket és odalépünk a csigákkal és kagylókkal telt kosarak elé. Bár az egyes fajokat nem ismerjük, ezek az állatok mégis ismerősek előttünk. De íme, megpillantunk közöttük egy kosarat, amely telve van barna, szabálytalan gumókkal, csúnya ráncos és szemölcsös valamikkel, amelyeket a halász éppen olyan ékesszólással kínál eladásra, mint szomszédja a kitűnő angolnát, vagy a branzinót. Azt sem tudjuk, hogy a kínált gumók állatok, vagy növények-e, nem mozognak és olyan a tapintásuk, mintha kemény száraz bőrből volnának. Kivesszük az egyiket, s kissé megszorítjuk és íme, finom vízsugár lövell ki belőle. Most aztán fölfedezünk az undorító jószágon egy világosabb foltot, amelyen keresztalakú finom hasadék van, s amelyből nyomásra még több vizet nyomhatunk ki. Egy szegény ember épp most vett egy apró rézpénzért egy tucatnyit a furcsa gumóból. Kérésünkre éles késével felhasítja az egyiket, s megmutatja belsejét, amelyben szép, sárga tömlőt látunk, amely a ráncos külbőrrel csak azon a helyen függ össze, ahonnan a vízsugár kilövelt, továbbá, kissé arrább, még egy hasonló, nyílásszerű helyen. Ezt a sárga tömlőt barátunk jó étvággyal mindjárt meg is eszi előttünk, míg a szívós bőrszerű külső héjat önzetlenül átadja nekünk.

Ha ezzel a sajátságos lénnyel, amelyet zsákállatnak (Ascidia) hívnak, eleven állapotban akarunk megismerkedni, nem kell messzire mennünk, mert a kikötő facölöpén, vagy a fürdőházak oszlopán hamarosan megtaláljuk őket a víz alatt.

A zavartalan nyugalomban lévő állaton két kürtőszerű kiemelkedést láthatunk; mindegyiken egy-egy nyílás van, amelyen át a víz be- és kiáramlik a testből. Ha megérintjük ezeket az állatokat, behúzzák kürtőiket, és nyílásaikat úgy elzárják, mint a piaci kosárban lévő társaik.

Ezek a nagyobb alakok, bár csoportosan telepednek meg, s egész társaságokat alkotnak, mégis különálló egyének, de közelükben láthatunk apró egyénekből álló olyan csoportokat is, amelyek szabályosan közös nyílás köré települt magasabb egységeket, telepeket alkotnak. Élénkszínű, vékony, nyálkás bevonatok alakjában bevonnak minden tárgyat a tenger parti övében. Minthogy az ilyen telep, sok egyén egyesüléséből áll, a különböző zsákállatokkal szemben összetett- vagy telepeszsákállatok-nak (Synascidia) nevezik őket.

Egészen, más alakú az a zsákállat, amelyre a dalmát halászok haragusznak, amikor hálóikat halak helyett apró, 1–2 cm-es nagyságú, üvegszerűen átlátszó, mindkét végükön nyitott, kis hengerekkel találják telve. A henger két nyílása megfelel a zsákállat kürtőin levő nyílásoknak, maga a testfal pedig teljesen átlátszó üvegszerű anyagból áll. Ezeket az állatokat szalpáknak (Salpae) nevezzük. Ezek az állatok nem települnek meg, hanem egész életüket szabadon, ide-oda úszkálva töltik el a tengerben. Közöttük is vannak azonban magános egyedek és egyedtelepek, éppúgy, mint az aszcidiák között.

Sajátságos csoportot alkotnak végül a farkos zsákállatkák (Copelatae). Apró 1 cm nagyságú állatkák ezek, amelyek a tenger felszínén hatalmas rajokban élnek és nagy evezőfarkuk van. Olyanformák, mint az ebihalak, a békák vízben élő apró lárvái. Ha ezeknek a látszóan teljesen eltérő állatoknak belső szerkezetét vizsgáljuk, olyan nagyfokú megegyezést találunk köztük, amely világosan elárulja, hogy együvé tartoznak.

A rendesen hegyesebb elülső testvégen, ráncoktól vagy tapogatóktól szegélyezett nyílást, szájnyílásnak, vagy ingestiós nyílásnak mondják. Ez a terjedelmes garatba vezet, melyet kopoltyúzsáknak is neveznek. Ennek falán rendesen számos hasadék van, amelyeken a víz átáramlik, hogy kijusson egy második üregbe, a kopoltyúkörüli üregbe, ahonnan a második testnyíláson a végbél- vagy egestiós nyíláson át a szabadba kerül. A kopoltyúzsák falában csöves üregrendszerben kering a vér, amelynek így alkalma van a belélekzett víz oxigénjével érintkezni és felvenni. A táplálék, amely mikroszkópikus kicsinységű állati és növényi szervezetekből áll, a lélekzésre való vízárammal együtt bekerül a kopoltyúzsákba, s ott beleragad a garat hasoldalán levő barázdáknak, az endostylnak nyálkájába és a barázdát kibélelő sejtek csillangóinak csapkodása révén hátrafelé hajtatva, belejut a bélcső emésztőrészének legelső szakaszába, a nyelőcsőbe. A nyelőcső a tágas gyomorba vezet, amely után a vékonybél következik. A bél patkóalakú hurkot ír le és a kloákaüregbe torkollik. A béllel elágazó mirigy függ össze, amely megfelel a gerincesállatok májának és hasnyálmirigyének.

Közvetlenül a bél mellett, vagy mögött fekszik a szívburoktól körülvett szív.

A szíven elülső és hátsó nyílás van, amelyeken át a vért edényszerű üregekbe nyomhatja bele. A véráram iránya szabályos időközökben megváltozik, a vér hol előlről hátrafelé, hol meg hátulról előre áramlik. Ha a mikroszkóp alatt eleven, átlátszó zsákállatkát figyelünk meg, jól láthatjuk, hogy a szív kb. másfél percig hátrafelé hajtja a vért. A szív szabályos lüktetése fokozatosan lassabbodik, majd egészen megáll. Mint egy 7–8 másodpercnyi pihenés után újból lüktetni kezd az állatka szíve, de már fordított irányban. Kb. másfél percig, hátulról előre hajtja a vért. Így váltakozik a véráram iránya. A zsákállatok testében nincsenek tehát osztó- és gyüjtőerek, mint a gerincesállatokban, hanem minden véredény egyideig osztó-, egyideig pedig ismét, mint gyüjtőér működik. Ennek a kettős szerepnek megfelelően nem is találunk seholsem billentyűket, amelyek a gerincesek vérkeringésében az egyirányban való áramlást biztosítják. A vér maga színtelen folyadék, amelyben azonban színes sejtek, pirosak, sárgák, barnák, kékek, vagy tejfehérszínűek lehetnek. Hogy az oxigén felvételében ezeknek hasonló szerepük van-e, mint a gerincesek vérében a piros vérsejteknek, azt még nem tudjuk.

Az idegrendszer a kifejlett zsákállatok testében kerek, lapos csomóból áll, amely a garat hátoldalán fekszik, s amelyet agydúcnak neveznek. Ebből különböző számú idegnyúlványok erednek és ellátják az egyes szerveket. Érzékszerveik alig vannak, csak a szájnyílás körül találhatók tapintó-, vagy talán izlelőszervek.

A zsákállatoknak nincsen tulajdonképpeni veséjük, de bélcsatornájuk közelében van néhány sejtcsomó, amelyben az anyagcsere bomlástermékeit raktározzák el. A kivezető cső azonban hiányzik. Az ivarszervek szintén a bélcső közelében helyezkednek el, úgyhogy ott tömött zsígergomolyag, az úgynevezett nucleus keletkezik, amely különösen az átlátszó testű szalpákban élénk szineivel vonja magára a figyelmet. Ezek az állatok mind hímnősek, a kétféle ivarmirigy szorosan egymás mellett van és mindkettőből a kloákaüregbe kerülnek az ivartermékek. Vannak azonban olyanok is, amelyekben az ivarmirigyek egyáltalában nem fejlődnek, minthogy ezek az állatok sajátságos, később még részletesen tárgyalandó módon is szaporodnak. Ezeket az egyedeket dajkaállatoknak nevezzük.

Az egész állatot, minden szervével együtt körülveszi és zsákmódjára burkolja be, a köpeny (tunica), amelyről ez a csoport a nevét is kapta. A köpeny a helyhezkötött életet élők testét szívós, vastag, bőrszerű és mészszemcsékkel, vagy idegen részecskékkel borított zsák, a szabadonúszók testét pedig vékony, átlátszó, néha szétfolyóan gyenge burok alakjában védi. A köpenyt a testfelület sejtjei választják ki és sajátságos tulajdonsága, hogy állományának legnagyobb része tunicinből áll; ez az anyag, vegyi szerkezetét tekintve, igen hasonlít a cellulozéhoz, a növényi sejtek falát alkotó anyaghoz. Ennek a ténynek különösen régebben igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert akkor az állatokat és a növényeket még teljesen eltérő szervezeteknek tartották; közben azonban kiderült, hogy az anyagcserét mindkét szerves világban ugyanegyféle törvények kormányozzák, s megismertünk sok olyan terméket, amelyek mindkét világban előfordulhatnak. A vékony köpeny egyszerű cellulóze-rétegből áll, az aszcidiák vastag köpenyét sok bevándorolt sejt és véredény járja át. A figyelmes olvasónak bizonyára feltűnt, hogy szervezeti viszonyaik tárgyalásánál szó sem esett a gerinchúrról, amely pedig – úgy mondtuk –, a gerinchúros állatok legjellemzőbb szerve. Már pedig ez a szerv a legtöbb felnőtt, kifejlett zsákállatból hiányzik. Ez magyarázza meg egyúttal azt is, hogy ezeknek az állatoknak a hovatartozandóságáról olyan sokat vitatkoztak és a puhatestűek közé osztották be őket. Csak Kowalevszky, a híres orosz természetbúvár vizsgálatai oszlatták el a homályt 1886-ban. Kowalevszky derítette ki ugyanis, hogy úgyszólván minden zsákállat petéjéből olyan lárva fejlődik, amelynek idegcsöve és gerinchúrja van. E lárvák teste megnyúlt és hatalmas evezőfarokban folytatódik. Minden zsákállat lárvája, még a helyhezkötött életet élő zsákállatoké is, evezőfarka segítségével egyideig szabadon úszkál a vízben. Később a farok visszafejlődik, s vele együtt elsorvad és eltűnik a gerinchúr is, a jólfejlett idegcsőből pedig, amely látó- és hallószervvel is összefügg, csak a kis agydúc marad meg. Csak az appendikaláriákon, a farkos zsákállatokon marad meg az egész életen át az evezőfarok, s vele együtt a gerinchúr is, úgyhogy ezek tüntetik fel legtisztábban a gerinchúros állat típusát. A többi csoportban éppen ezek a jellegzetes szervek csenevészesednek el. Ennek oka abban a sajátságos életmódban keresendő, melyet ezek az állatok folytatnak. Épp ezért már régen arra gondoltak, hogy a zsákállatok a gerinchúrosok törzsének olyan mellékágát képviselik, melyek éppen legjellegzetesebb vonásaikban degenerálódtak és elvesztették a főtörzshöz való hasonlatosságot.