MÁSODIK REND: Aszcidiák (Ascidia)

FEJEZETEK

A zsákállatok legnagyobb csoportját, az aszcidiákat (Ascidia) helyhezkötött életmódjuk élesen elkülöníti a farkosaktól. Alakjuk is teljesen eltérő. Evezőfarkuk teljesen eltűnt; testük tömlő, gumó, vagy zsákhoz vált hasonlóvá, amely hátulsó végével odanőtt a fenékhez. A test hegyén látjuk a bevezető, vagy szájnyílást, míg a kivezető nyílás oldalt fekszik. Bevezető nyílásukban apró szemölcsszerű tapogatók, s azokon érzéksejtek vannak, amelyek a beáramló víz minőségének érzékelésére valók. Ez alatt foglal helyet a rendkívül terjedelmes kopoltyúzacskó, amelynek falát számos kopoltyúnyílás töri át. A víz ezeken át a kopoltyúzacskót körülvevő peribranchiális üregbe és onnan kiürítő nyíláson keresztül a szabadba jut.

Zsákállatok (aszcidiák)

A kopoltyúbél baloldalán van elhelyezve a barázdaalakú endostyl, s előtte az úgynevezett csillangós patkó, amely csillangókkal ellátott sejtekből áll, és a táplálék továbbmozgatására való. A kopoltyúbél hátrafelé a nyelőcsőben folytatódik, amely gyomorrá tágul, azután hurkot ír le és visszahajlik, s mint végbél a kloákaüregbe nyílik. Abban a hurokban, amely a bélcső visszafordulása által keletkezik, helyezkednek el az ivarmirigyek és mellettük a szív. Egészen fent a bevezetőnyílás mellett foglal helyet az idegdúc. Az egész szervezetet körülveszi az a széles cellulózeköpeny, amely az aljazathoz is hozzánöveszti az állatot.

A zsákállatok nagy tömegekben laknak egymás mellett minden tenger partövében. Leginkább kedvelik a legfelső vízrétegeket körülbelül 25 m mélységig; de vannak fajok, amelyek 100 m-es mélységbe, sőt még nagyobb mélységekbe is lehatolnak; vannak mélytengeri fajok is, amelyek az 5000 m-nél is mélyebb tengerfenéken laknak. Ezeknek a mélytengeri alakoknak gyakran sajátságos külsejük van; sok közöttük a hosszú nyélen ülő alak, amelynek tömzsi teste sokszor egészen átlátszó. Mások egészen laposak és több darabból összetett szilárd páncéljuk van.

Az aljzat, amelyen a zsákállatok megtelepednek, sokféle lehet. Különösen szeretnek kövek alsó oldalára rátelepedni, mások növényekre települnek, ismét mások laza homokon élnek. Semmiféle mozgást sem láthatunk rajtuk, csak, ha a vízbe kínai tust, vagy karminport keverünk, láthatjuk, hogy az így megfestett vízsugár az egyik nyíláson beáramlik a testbe, a másik nyílásból pedig kijön. Ha az állatokat nem zavarjuk, testnyílásaik tárva vannak és szépvonalú rózsaszínű, vagy fehéres áttetsző virágkelyhekhez hasonlítanak. A nyílás a legkisebb érintésre teljesen összezárul és gyakran órákig kell megint várni, míg az állat ismét kitárja nyílásait. Míg legtöbbjük csak a szabadban élhet, vannak közöttük fajok, amelyek fogságban is jól tarthatók.

Zsákállat (Miscrocosmus microcosmus Cuv.) harántmetszet.

Zsákállat (Miscrocosmus microcosmus Cuv.). Kagylóra tapadva.

A nápolyi akvárium egyik legszebb medencéje az, amelyikben a zsákállatok vannak, különösen feltűnik a fehéren áttetsző Phallusiopsis mammilata. A csúf, bőrszerű, mindenféle állattal és szeméttel fedett Microcosmus microcosmus halvány rózsaszínű árnyalatával vonja magára az akvárium látogatóinak figyelmét.

Bizonyos idő mulva, amely az egyes fajok és tengervidékek, továbbá a víz hőmérséklete szerint változik, elérik ivarérettségüket. Seeliger szerint Triesztben a legtöbb faj egy év alatt, de a nápolyi akváriumban a Ciona intestinalis már 4–5 hónap alatt ivaréretté válik. A zsákállatok hímnősek, s mindkét ivarsejt körülbelül egyidőben érik meg, de a peték érése rendesen megelőzi a hím csirasejteket. Az öntermékenyítésnek tehát meg volna a lehetősége, de úgylátszik, hogy csak ritkán szokott előfordulni. Castle amerikai természetbúvár Cionaval a következő kísérletet végezte: tíz állatot külön-külön edényben helyezett el, tíz másikat pedig párosával. Minden állat reggel napfelkelte előtt kiürítette ivartermékeit, – úgylátszik, hogy a zsákállatok ezt szabályos időközökben, bizonyos órákban végzik –, de míg a páronként elhelyezettek petéinek 94%-a megtermékenyült, addig az egyes állatokat tartalmazó edényekben a petéknek csak 4.8%-a, tehát sokkal kevesebb termékenyítődött meg. Úgylátszik tehát, hogy ugyanazon állat hímcsirasejtjei saját petéiket csak igen kis mértékben termékenyíthetik meg. Hogy ennek mi az oka, azt egyelőre nem tudjuk.

Sok esetben egyszerűen a vízbe ürítik ki ivartermékeiket s ott termékenyülnek meg, más esetekben a peték a kopoltyúkörüli üregben maradnak, s a beáramló vízzel besodort hímcsirasejtek ott találkoznak velük és termékenyítik meg őket. Sokszor az egész kopoltyúkörüli üreg tele van petével és fejlődő lárvával, sok fajon külön költőüregek is keletkeznek, különösen a telepes zsákállatokban, amelyek, mint a kloákaüregnek a köpenybe benyúló öblei, a lárváknak fejlődésük ideje alatt védelmet nyújtanak. A megtermékenyített petéből 1–3 nap alatt olyan lárva alakul, amely alig hasonlít a kifejlődött zsákállathoz. Hasonlít ellenben a farkos zsákállatokhoz, mivel hatalmas evezőfarka van, amelyen a gerinchúr is végigvonul. Ez alatt foglal helyet az idegcső, alatta pedig a bélsejtekből álló sejtzsinór, jobbra és balra pedig izomsejtnyalábok helyezkednek el. A jellegzetes gerinchúros állat alakját tehát csak a lárván találjuk meg. Hogy ez a lárva szabadon mozgó életre készül, az kitűnik még abból is, hogy idegrendszeréből érzékszervek is fejlődnek, így a helyzetérzőszerv, amelyet a farkos zsákállatoknál már megismertünk, ezenkívül egyszerű látószerv, ideghártyával és átlátszó lencsével. Ez a szem, amely magában az idegcsőben fekszik benne, semmiesetre sem való képlátásra, hanem mozgó tárgyak és a világosság érzékelésére. A lárva csak rövid ideig, néha csak néhány óráig éli szabadon mozgó életmódját. Ezután a tengerfenékre száll és errevaló külön szervével megtapad. Ez a tapadószerv a test elején elhelyezett több szemölcsből áll, amelyek tapadókorongszerűen helyezkednek el és a köztük lévő sejtek ragadós váladékot választanak el. E szerv segítségével horgonyt vet a lárva a tengerfenéken, behúzza és feloszlatja evezőfarkát, s további növekedésével a bevezető nyílás, amely kezdetben az aljzat felé nézett, a kifejlett állatnál ismertetett helyzetbe kerül.

Ehhez az ivaros szaporodáshoz sok zsákállatnál bimbózás útján való szaporodás is járul. Míg az ivartermékek megérése csak bizonyos évszakokban következik be, és a kirajzó lárvák a faj elterjesztéséről gondoskodnak, addig a bimbózás útján való szaporodás állandóan tart és állattelepek keletkezésére vezet. Az új állatok vagy a régi állat hosszan kinyúló gyökérszerű nyúlványaiból (stolo) sarjadzanak ki, vagy pedig közvetlenül az anyaállat testéből bimbóznak ki.

Összetett zsákállat (Botrylloides albicans) barna moszaton.

Így viselkednek az összetett telepű zsákállatok, s ilyen módon keletkeznek az olyan telepek, mint a Botrylloides és Polycyclus nevű fajoknál láthatunk. Ezek az alakok egészen szabályszerűen növekednek. A fiatal lárva megtelepedése után azonnal, néha már úszkálása közben is, kopoltyúzsákján két bimbót növeszt. Ezek ismét két-két új bimbót hajtanak, a következő nemzedékben pedig újabb nyolc stb. állatka keletkezik. Az állattelep ilyen módon majdnem köralakban szaporodik és terjeszkedik. Az egyes állatokon külön-külön beáramló nyílás alakul ki, de kiáramlónyílásaik közös kloákaöbölbe torkollnak. Az ilyen állatcsoportot rendszernek mondjuk. További növekedés közben azután az egyének helyszűke következtében a közös kloákaöböl szomszédságából leszorulnak és új kivezetőnyílás köré csoportosulnak. Ilyenképpen tehát egyre újabb rendszer keletkezik. Amilyen mértékben szaporodik az új nemzedék, olyan mértékben elhal a régi, de testük anyaga nem vész el, hanem beleolvad a telepbe és új bimbók táplálására használódik fel. Az egyes nemzedékek élete csak napokig, esetleg hetekig tart. Az egyes egyének aránylag igen kicsinyek is maradnak, csak néhány milliméter átmérőjűek, míg magányosan élő zsákállatok tekintélyes nagyságra nőhetnek, például az Ascopera gigantea 30 cm hosszúra és 14 cm szélesre növekedhetik.

Ezeknek az összetett, rendszert alkotó zsákállatoknak életéről és szaporodásáról Giard Franciaország északi és keleti partjain igen kitünő megfigyeléseket végzett. Telepeiket főleg olyan helyeken találhatjuk, amelyek nincsenek a napfény hatásának kitéve, tehát kövek alsó felén, előrenyúló sziklák öblében, tengeri moszatok sűrűjében, vagy pedig üres kagylók és csigaházak belsejében. Ilyen helyeken azonban igen közönségesek és kékes, sárgás, vagy vöröses színükkel tűnnek szembe. Leggyakoribbak a parti övben, közvetlenül a vízszíne alatt. Bizonyos fajok azonban nagyobb, 40–60 m mélységben települnek meg, igazi mélytengeri alakok azonban nincsenek köztük. Az egyes telepek alakja főleg a helytől és az aljzat alakjától függ.

Összetett zsákállat (Amaroucium densum) téli állapotban.

Így, Giard szerint, az Amarucium densum, ha tengeri moszatra települ, rövidnyelű, ecsethez hasonló, ha ellenben sziklán lakik, alaktalan, kéregszerű bevonatot alkot. Egyes fajok, mint pl. a Sycozoa tenuicaulis Herdm. telepeinek hosszú nyelük miatt sajátságos külsejük van.

Egyes fajok az áttelelésre szánt bimbókat bőven ellátják tartaléktáplálékkal, vagy pedig közelükben egész tartalékanyagraktárakat hoznak létre. Az egyes bimbók, ha fejlődésüket ősszel kezdték meg, télen át beszüntetik növekedésüket, s csak tavasszal válnak kifejlett állatokká. Hasonló jelenséget észlelhetünk a Botrylloidesnél nyáron. Az eredeti telep visszafejlődik, de belőle feltűnő színű lebeny nő ki, amelyből később kisarjadzanak a bimbók.

Az egyes telepek élete tehát évekre terjedhet, míg a telepet alkotó egyének élete igen rövid. A különélő magányos zsákállatok (Monascidia) jóval hosszabb életűek, egyesek valószínűen évekig elélnek.

Igen természetes, hogy a fegyvertelen és puhatestű zsákállatokat egész sereg ellenség tizedeli. Legnagyobb ellenségeik a házatlan csigák közül kerülnek ki, amelyek meglepően utánozzák annak a zsákállattelepnek a színét, amelyen másznak és amelyből élnek, s így a gyakorlott megfigyelő szemét is megtéveszthetik. De rákok, halak, sőt teknősbékák is legelik az összetett zsákállatokból álló bevonatokat. Egyes férgek pedig olyan módon árthatnak, hogy beveszik magukat a zsákállatok telepébe, s belefurakodva járatokat készítenek. Azt, hogy az ember sem kíméli őket, ennek a fejezetnek a bevezetésében láttuk, bár az ember főleg csak a nagy magányos zsákállatok zsigercsomóit eszi. Az ellenségek mellett sok olyan állat is van, amelyek a zsákállatok kopoltyúbelében lakást keresnek és találnak maguknak, s a vízzel besodort táplálék egy részét is eleszik házigazdáik elől. Alkalomadtán még a Pinnotheres nevű tarisznyarák is, amely főleg kagylókban él, megtalálható bennük. Ezek az állatok azonban gazdáikat, attól eltekintve, hogy a táplálékukat megdézsmálják, nem károsítják meg, s így nem is ellenségei, hanem inkább asztaltársai.

A zsákállatoknak nincsenek ugyan külön védőfegyvereik, de a nagyobbakat jól megvédi szívós és erős köpenyük, s valószínű, hogy visszataszító illatuk és részben rossz ízük is védelmükre szolgál. Ezenkívül gyakran igen jól elrejti őket az a sok növény és állat, amely megtelepszik rajtuk.

Az ellenségtől okozott súlyos sérülések is csak ritkán válnak végzetesekké, mert a zsákállatok testükből bimbók alakjában nemcsak új egyéneket tudnak igen rövid idő alatt sarjasztani, hanem nagy visszaszerző erejük is van, vagyis azzal a tulajdonsággal rendelkeznek, hogy elvesztett testrészeiket újból kinövesztik, visszaszerzik. A legsúlyosabb csonkításokat, pl. az egész test elejének lemetszését is kibírják, s a megmaradt csonkból rövid idő alatt újból kinő az egész állat. Némely fajok, pl. a Didemnidák, minden ősszel visszafejlesztik és elveszítik kopoltyúzsákjukat, s tavasszal újból visszaszerzik.

A mai rendszertan száznál több zsákállat-nemzetséget ismer mintegy 1000 fajjal. Biológiai szempontból leghelyesebb négy nagy csoportban tárgyalni őket: 1. magányos ascidiák (Monascidiae); 2. társas alakok, melyeknek egyedei gyökérszerű nyúlványokkal, stoló segítségével összefüggenek egymással, továbbá 3. telepes zsákállatok (Synascidiae), amelyek bimbózás útján egymás mellé zsúfolt rendszereket alkotnak. Ezekhez csatlakozik még negyedik csoport gyanánt a világító zsákállatok (Pyrosomidae) családja.