MÁSODIK REND: Álskorpiók (Pseudoscorpionida)

Igénytelen, apró állatkák, melyek külsejükben az előbb ismertetett skorpiókhoz hasonlítanak, amiért a zoológusok tekintélyes része közeli rokonságukat vallja. Miként a tulajdonképpeni skorpiók, úgy ezek a törpék is aránylag nagy ollósvégű tapogatókat viselnek fejtorjuk elején, mint jól használható fogókészüléket. Testük két főrésze, a fejtor és a tíz-tizenegy szelvényes potroh egész szélességében összenőtt egymással; fulánkos farkuk azonban nincsen s ebben szembeötlő módon különböznek nagyobb rokonaiktól.

Légzőszerveik tekintetében szintén eltérnek emezektől, amennyiben nem leveles, hanem csöves tracheákat rejtenek magukban. A potroh hasioldalán, a második és harmadik szelvényen nyílnak e csőrendszer főtörzsei egy-egy pár légzőréssel. A szemek közül csak az oldalszemeket találjuk meg a hátpaizsukon; a középső szempár hiányzik; sőt van több olyan csoportja e rendnek, melyek fajai egyáltalán vakok; szemeik elsenyvedtek, mert állandóan sötét helyeken élnek. Az ugyancsak ollós, igen kicsinyke rágócsápok (chelicerák) fínom szőrkeféket viselnek; ezekkel simítgatják és tisztítgatják testüket, ha ez a többnyire avas-poros tartózkodási helyükön erre rászorul. S ezenfelül belső mirigyek váladéka is ömlik e szabadszemmel alig látható végtagokból; e váladék finom szálak alakjában megmerevedik s peteburkok szövésére, vagy téli vackok készítésére szolgál.

Az álskorpiók fajai elterjedtek az egész földkerekségen. Többnyire lehullott lomb és kövek alatt, mohában, a laza fakéreg réseiben, vagy más rejtett helyeken lehet e sajátságos kis állatkákat találni, ahol még apróbbakra, főként piciny atkákra vadásznak. Dahl mondja, hogyha hűvös hónapokban frissen szedett mohát kirázunk, vagy ennek hulladékát kiszitáljuk, akkor többnyire szerezhetünk egypár álskorpiót is, mégpedig nem ritkán éppen lakmározás közben, amikor egyik-másik parányi zsákmányát ollójában tartja.

Az erdei moha rendes lakója, az Obisium muscorum C. L. Koch, 2.5 mm hosszú; testszíne sárgásbarna, ollói kissé világosabbak, szintúgy a lábai. Fejtora elején négy szeme van. Egy másik ugyanakkora faj, a Chelifer (Chernes) cimicoides F. inkább a fatörzsek száraz kérge alatt mászkál, ahol bizonyára szintén csak még apróbb állatkákat üldöz, moha szem nélkül, vakon él.

Könyvskorpió (Chelifer cancroides L.).

A könyvskorpió (Chelifer cancroides L.) 3–4 mm-nyire nő és kétszemű. Ez a kis keszegjáró, miként a rák, inkább hátrafelé és oldalra halad, semhogy előre. Emberi lakásokban, kevéssé zavart helyiségekben tartózkodik és főként az ódon könyvek lapjai között csúszkál, herbáriumokban, meg rovargyűjteményekben takarít, amennyiben ott a legkisebb atkákat és a porban élő parányi tetveket prédának szedegeti. Nagyon sajátságos látványt nyujt a kis rendtartó, ha például a rovargyüjtemény egyik szekrényében meglepjük; azonnal izeg-mozog, előre nyujtogatja hosszú ollós tapogatóit; menekülni igyekszik, meghúzódik a sarkokban s ha megfogjuk, védtelenül áldozatul esik. Rejtekhelyén a nősténye körülbelül 20 petét rak.

Néha olyan legyet láthatunk a szobában, melynek egyik lábán egy kis könyvskorpió csüng; görcsösen belekapaszkodik ollójával és viteti magát messzehelyre. Lehet, hogy e légi utazások csak véletlenül szolgálnak a kis vadásznak, ha a légy vékony lábavégét megfogni próbálta. Érdekes adatként azonban megemlítjük, hogy a „forézia”, vagyis a repülő rovarokon való utazás, más ősrégi időkben is szokása volt e kis kalandoroknak, minthogy Menge leírt egy a balti borostyánban megrögződött olyan apró fürkésződarazsat, amelyen egy álskorpió csüngött.

Emberek, még inkább gyermekek fején is találtak már álskorpiókat; úgy látszik, a dús vadászterületek csalták őket oda, mert az ilyen fejek mindig tetvesek voltak. Sőt, bogarak testén, kemény szárnyfedőik alatt szintén megleptek már álskorpiókat, melyek alighanem az ott élősködő atkákat vadászták.

Hazánk álskorpióit – körülbelül 30 fajt – Tömösváry Ödön és Daday Jenő gyüjtötte a magyar Nemzeti Múzeum számára. Utóbbi a világ összes fajait tanulmányozta és több értekezést írt róluk.