ELSŐ REND: Skorpiók (Scorpionida)

A skorpiók szervezete sok érdekességet nyújt különösen az összehasonlító anatómusnak. Testük törzse hosszúra nyúlt, számos szelvényre tagolt; külsőleg sok tekintetben emlékeztet az előbb tárgyalt őseredetű, most már kihalt óriás fajokra, meg ezeknek a mai napig életben maradt, tengerlakó néhány rokonára.

Általában mondhatjuk, hogy a skorpiók rendje a most élő pók-félék közül a legnagyobb fajokat foglalja magába. Az afrikai Pandinus imperator C. L. Koch eléri, sőt túlhaladja a 17 cm-nyi testhosszúságot. A trópusok országaiból való más fajok szintén hatalmas alakokká nőnek meg. Szinte meglátjuk róluk, hogy régi keletű állatformák; mintha sajátságos testalkotásukkal elmúlt geológiai korszakokból maradtak volna reánk – és csakugyan: már a szilur idején léteztek skorpiófajok a földön. Csodálatos módon, mai leszármazottaik még most is igen hasonlítanak ezekhez az ősi elődeikhez. Sok millió évre tehető korszakokon át tehát csak alig változtak el.

Termetük, testük külső alakja igen jellemző és sajátságos. A fejtor és a potroh eleje (praeabdomen) szélesen összenőtt egymással; a potroh hátulsó része (postabdomen) azonban vékonyodott és hat hosszúra nyúlt szelvényből összerótt farknak látszik, melynek utolsó íze hegyes fulánkban végződik. Ennek a fulánkos végső íznek belsejében két méregmirigy fekszik; e mirigyek veszedelmes váladéka a szúró szerszám hegyén lévő kis nyíláson ömlik ki.

Ez a hajlékony fulánkos fark a skorpió fegyvere; könnyen megsebzi vele ellenfelét, vagy áldozatát, melyet ügyesen megközelít. A legtöbb skorpió, mindig szúrásra készen, hátpajzsa fölé emeli és felkunkorítja a farkát, hogy bármikor a feje fölött előre vághasson fulánkjával. Ilyenkor, ha szúrni akar, két hatalmasan fejlődött, erőteljes ollójával fogja és tartja prédáját. Fontos szerepe van tehát ennek az ollós végtagpárnak is, mely morfológiailag az áll tapogatójának (pedipalpus) felel meg. Az előtte eredő, jóval apróbb, de szintén ollós végtagpár (chelicera, rágócsáp) az élelem felaprításában segédkezik. Sőt a két első járólábpár tőízei ugyancsak rendelkeznek rágólemezekkel s ezért a táplálkozás szolgálatában szintén érvényesülhetnek.

A fejtor alsó felületén a harmadik és negyedik járólábpár tőízei között fekszik a csekélyke mellvért (sternum), mely a fajok sorozatában különböző alakot ölt, esetleg több részre oszlik és a rendszertani meghatározásban a skorpiónemek és családok megkülönböztetésére felhasználható. E mellvért hátulsó széle alatt, két kicsiny chitinlemez között látható az ivarnyílás s e mellett a harmadik potrohszelvényhez tartozó fésűpár símul a hasfelülethez. Ez a fésűalakú függelék egy átalakult, apró végtagpárnak volna tekinthető; fogacsolt szélein sok idegvégződést találunk, amiért tapintó érzékszervnek tartjuk, habár lehetséges, hogy más célnak szolgál.

A látás érzékszerveit, a szemeket, a hátpajzs fejrészén vesszük észre egy pár nagyobb középszem és 2–5 pár apróbb oldalszem alakjában. A legenyhébb rezgések és a finom hangok megérzésére valók a hallószőrök úgy a chelicerákon, mint a tapogatókon, vagy más testrészeken elhelyezve. A közeledő légy zümmögését, a földön szaladó bogár gyenge zörgését meghallja a lesben álló skorpió.

A potroh szelvényeiben rejtőző légzőszervek (úgynevezett tüdőzacskók) üregeibe szabadszemmel látható négy pár légzőrés vezet. A behatoló vagy beszívott levegő belül a leveles tracheák nagy felületén érintkezik e hártyás legyezőkbe hajtott vérrel. Mint a könyv levelei egymáson, bár nem olyan szorosan, fekszenek e finom chitinhártyák a sekély üregekben; a vérfolyadék pedig belülről hatol közéjük. A pók-félék szervezetét vizsgáló kutatóknak egy része a limulusz kopoltyúlemezeivel azonosítja a skorpió ezen leveles tracheáit.

A bélcső a fejtor és potroh belsejében egyenesen fut végig és az utópotroh, azaz a farknak mondott rész utolsó két szelvénye között nyílik az alfelben. Az előpotrohba eső részén számos elágazódó mirigyes függeléke van; e függelékek egy tömegbe összefonódva, májnak neveztetnek. A kiválasztást két Malphigi-féle csőalakú mirigy végzi.

A vérkeringés szervrendszere a skorpiók testében igen fejlett. A lüktető hátedény (szív) elül-hátul egy-egy főeret bocsát ki magából; ezenfelül több szakaszra oszlik és ezek mindegyike egy-egy pár oldaleret (artériákat) küld egyes szervekhez. Főként a légzőszervekhez vezető erek fejlettek. A szervek közé hajtott és ott körülömlő vérfolyadék elhasználva, egybegyűlik ezután helyenként véröblökben, a honnét hártyás vérutakon (vénákban) visszafolyik a hátedényhez.

Az idegrendszer központi része egy garatfeletti ducpár és több ducpár összenövéséből kialakult garatalatti lebenyes idegtömeg; ennek folyatásaként a hasidegducláncolat apróbb ducpárokkal a fark szelvényeibe nyúlik.

A női skorpiók testük termetében kissé vaskosabbak, mint a hímek; potrohukban fekvő petefészkeik tömlőalakúak. Az ezekben lévő peték, ha fejlődésnek indulnak, két hártyás burokban fekszenek és csak akkor jönnek világra, ha a bennük gyarapodó embriók már kikelésre érettek. Ezért eleventojóknak is mondhatjuk a skorpiókat, mert az ivadékuk a lerakott petékből azonnal kikel. Már Aristoteles feljegyezte, hogy a skorpiók eleveneket szülnek. Az apró fiaik alig tetűnagyságúak, tiszta fehérek vagy halványan szőkék és amint kibújtak a peteburokból, felmásznak az anyaállat hátára, ahol a szőrökön megkapaszkodnak. Nemsokára ezután átesnek az első vedlésen.

Régen egyszer a fiumei és délmagyarországi skorpiók kezdő életmódját tüzetesen tanulmányoztam és megállapítottam, hogy az apró, még puhabőrű fiaskorpiók megeszik egymást; illetőleg a kissé nagyobb testvérek megragadják és felfalják a gyöngébbeket; ez az első táplálkozásuk; a kicsinyek száma fogy; mások közülük, a testvérgyilkosok, azonban hamar megnőnek. Ez a fiatal ivadékról való gondoskodásnak és az életrevalóbb egyének kiválogatásának egyik módja a pók-félék körében. Ezután, ha újból vedlettek, a megmaradt fiak önállóakká válnak s az anyjuk hátát elhagyva, elszóródnak a környezetben.

A skorpiók általában csak a meleg vidékek lakói. A forró trópusokban él a legtöbb fajuk, mégpedig közülök a legnagyobbak, míg a kisebbek a mérsékelt égövben, így a Földközi-tenger mellékein is, terjedtek el. Németországban, vagy északabbra nem található egy fajuk sem. Kövek alatt, repedésekben, a földön heverő avarban, napos területeken szeretnek tartózkodni. Némelyek ügyesen ásnak a száraz talajban, ahol kis vackokat vájnak ki maguknak. Egyes fajok, melyeknek teste feltűnően lapos – ilyenek például a Szunda-szigeteken található Hormorus Thor. nembe tartozók – a laza fakéreg alatt bujkálnak; ellenben a nyugat-afrikai erdőkben elterjedt tetemes Pandinus dictator Poc. az odvas fák korhadó belsejében ássa el magát.

Afrikai skorpió (Pandinus dictator Poc.). Alulról. k = fésű; l = légzőrés. Oldalt fejrésze felülről a csáprágókkal.

Valamennyi skorpió ragadozó életmódot folytat; pókokat, ászkákat, mindenféle rovarokat esznek; szűk időkben azonban igen sokáig koplalnak is; hónapokon át nélkülözhetik az eleséget. Kiéheztetve annál szaporábban aprítgatják, rágcsálják és kiszívják ezután az áldozatul esett kis állatot; mégis, néha órahosszat lakmároznak rajta, amíg minden puha részét felszürcsölték. A Földközi-tengerrel határos országokban sokfelé elterjedt és helyenként közönséges világosbarna mezei skorpió (Buthus occitanus Am.),

Hengertestű skorpiópók (Galeodes orientalis Stal.) és mezei skorpió (Buthus occitanus Am.) viadala.

mely 7–8 cm hosszúra nő, egy-egy lisztkukac elfogyasztásához 8 órát igényel. Ha végül befejezte lakomáját, nagyon körülményesen belefog szájszervei tisztogatásába; különösen nagy ollóit takarítgatja gondosan; mégpedig olyformán, hogy ezeket ismételten a szőrös állain ügyesen dörzsölgeti.

A skorpiók mindig csak a sötétben indulnak prédakeresésre. Kóborlásaik közben bizony észrevétlenül emberlakta helyiségekbe is tévedhetnek, ahol azután a bútorzatban, ágyakban, ruhadarabok között bujkálva rejtekhelyet keresnek és néha a véletlenül rájuk akadó embert igazán kellemetlenül megdöbbenthetik. A velük való találkozás mindenkor veszedelmes lehet, különösen akkor, ha nagyobb fajokról van szó, mert a meglepett skorpió megérintve, például kézbe fogva, mérges fulánkjával azonnal szurkálni kezd. Egyszerre csak éles fájdalom nyilalik át az ember kezén a megsebzett helyen. A hirtelenül támadt fájdalmas érzés többnyire lassanként csökken ugyan, és idővel meg is szűnik, a nélkül, hogy a szúrás nagyobb bajt okozott volna; azonban némely esetben súlyos következményekkel járt már a skorpió csípése; halált, vagy tartós betegséget okozott. Különösen az északafrikai és előindiai vastagfarkú skorpió (Buthus vagy Androctonus australis L.) szúrásától félnek az odavaló emberek. Ez a 12.5 cm-nyi állat bizony veszedelmessé válik gyenge szervezetű nők és gyermekekre nézve, mert szúrása halálos lehet.

Megjegyzendő, hogy a skorpió szúrásának mérgező hatása nemcsak az illető egyén kisebb-nagyobb ellentállóképességétől függ, hanem attól is, hogy mennyi méreg ömlött a sebzett bőr alá és hogy milyen időszakban történt a szúrás. A trópusok száraz évszakának forróságában, tapasztalás szerint, sokkal veszedelmesebb a skorpió csípése, mint a nedves és hűvösebb hónapokban. Szintúgy, ha a kis állat előzőleg ismételten kiadta a mérgét, több szúrást ejtvén áldozatain, akkor újabb támadása már nem olyan hatásos. A hidegvérű csúszómászók, a békák és halak alig érinttetnek a skorpió mérgétől; ellenben minden pókféle és a bogárság, mely neki eledelül szolgál, mindjárt kiszenved az éles szúrás után.

Hogy a skorpió öngyilkosságot követne el, ha halálos veszedelembe kerül, vagy ha tűzgyűrűben menthetetlenül élete végét érzi, az olyan mese, mely már régi időkben kelt; de csak annyi igaz belőle, hogy a szegény állatka kétségbeejtő helyzetében kiutat keresvén, idegesen ide-oda futkos és bizony fulánkjával a feje fölött bökdös, bár ilyen módon magában nem tesz kárt. Nem az öngyilkos elszántsága vezeti ebben, ami magasabb lelki tehetségek és előzetes megfontolás érvényesülését tételezné fel, hanem a menekülés nyugtalan törekvése teszi élénken kapkodóvá a bajba jutott skorpiót. Az ember szellemi fejlettsége megengedi a halál szándékos keresését, de az ízeltlábúak nagyon távol állnak még e fejlettségi fokozattól.

Kísérletekből tudjuk, hogy a skorpió saját mérgének rossz hatását megérzi; tévedés volna tehát azt hinni, hogy teljesen immunis e tekintetben; mindamellett öngyilkosságra mégsem gondolhat.

Régebben én magam is kísérleteztem skorpiókkal és pedig Tóth Béla barátom társaságában, aki ezután érdekes cikkekben beszámolt az elért eredményekről. Leírta a tűzgyűrűvel körülfogott s a perzselő hősugaraktól felizgatott kis állat kétségbeesett mozdulatait, melyek néha azt a látszatot keltették, mintha az áldozat saját hátába akarta volna döfni hegyes fulánkját; ez azonban csak látszat volt. A skorpió hátpajzsa sokkal keményebb, semhogy ezt ő maga átszúrhatná.

Egyébként „az ízeltlábúak között alig akad még egy olyan alak, amelyről a régiek annyi mesedolgot regéltek volna, mint a skorpiókról. Egész lénye elvitathatatlanul olyan, hogy a mételyhintő álnokság és galádságnak jelképe legyen és az ó-egyiptomi mitológia Typhonját, a rosszaság szellemét, helyettesítse. A görög bölcsészek közül néhányan azt vallották, hogy a skorpiók rothadó krokodilusokban teremnek; Plinius szerint elásott tengeri rákokban kelnek életre abban az időben, amikor a Nap a rák jegyén halad keresztül; Paracelsus tanítása mondja, hogy olyan rothadó skorpiókban ébrednek új életre, amelyek önmagukat ölték meg. Ugyanis el volt terjedve az a néphit, hogy az izzó parázs alkotta körbe szorult skorpió inkább leszúrja magát, semhogy a tűz által vesszen el”– „Mások, részben a későbbi kornak búvárai, olyan skorpiókról regélnek, amelyeknek utópotrohuk több mint hat gyűrűből áll, sőt, amelyeknek két utópotrohuk is van és Moufet lerajzolt egyet, melynek a szárnya sem hiányzik. Sok ódon pergamentben a baziliszkusgyom használatáról, hogyan kell vele a holt skorpiót feléleszteni, annyi sok szót fecséreltek, hogy végre is a híres Haller A. az utolsó évszázad első felében kifakadt és hogy a badarságot ostorozza, azt mondja, úgy látszik, valakinek a baziliszkus-gyom túlságos élvezetétől a fejében termett meg a skorpió! Mind e nézetek és a többiek, valamint az a körülmény, hogy az állatnak a csillagképek között is helye jutott, azt bizonyítják, hogy élénken érdeklődtek utána az emberek, bár nem kedvelték s kedvelni sohasem fogják; ellenkezőleg, irtóznak és félnek tőle, noha maguk sem tudják, hogy miért.”

Az európai fajok egyikét, melyet Euscorpius italicus Herbst néven ismerünk, Tirol déli részeiben elég gyakran találhatjuk

Olasz skorpió (Euscorpius italicus Herbst).

Hasonlít hozzá a valamivel kisebb, legfeljebb 4 cm hosszú, sötét- vagy világosbarna Euscorpius carpathicus L., mely Európa délkeleti országaiban messze elterjedt. Egyik változata (Euscorpius banaticus C. L. Koch, vagy carpathicus Thor., vagy europaeus Friv.) Dél-Magyarországon, főként Szászkabánya és Herkulesfürdő vidékén elég gyakori. Hunyad megyében van keleti elterjedésének a határa. A Dunántúlon állítólag régebben többhelyütt fedezték fel ezt a magyar skorpiófajt; Grossinger említi, hogy Komáromban is megtalálta. Manapság már nem él sehol ezeken a vidékeken; a Drávától délre azonban én magam is gyűjtöttem sokfelé a Magy. Nemzeti Múzeum számára. Az adriai partokon az Euscorpius tergestinus Thor. található sokhelyütt, mégpedig sziklás hegyoldalakban lazán fekvő kövek alatt. Dél-Franciaországban, szintúgy Herkulesfürdőn egyes babonás emberek skorpió-olaj – „huile de Scorpion” – készítésével foglalkoznak, amit gyógyszerül a skorpiócsípés ellen ajánlanak; olyformán készítik, hogy az eleven skorpiókat olajba fullasztják és egy ideig benne áztatják. E szer használata azonban fölösleges, mivelhogy a kicsiny európai fajok csípésének úgy sincsen súlyosan mérgező hatása.