MÁSODIK OSZTÁLY: PÓKFÉLÉK (ARACHNOIDEA)

FEJEZETEK

A pókfélékhez (Arachnoidea) nemcsak a szűkebb értelemben veendő, tulajdonképpen pókok tartoznak, hanem a skorpiók, az álskorpiók, az atkák, a hosszúlábú kaszáspókok, szintúgy a hengertestű Solifuga-félék, meg más nyolclábú apróságok is. Mindezek együttesen betöltik az osztály terjedelmes keretét, melyben az összes ma még élő cheliceraviselő fajok – az előbbiekben ismertetett tőrfarkúaktól eltekintve – több csoportban egyesíthetők.

Az idetartozók általában szárazföldi állatok. A földön bujkálnak, hasadékokban rejtőznek, köveken és sziklákon kúsznak, növényeken élnek, részben ezek belsejébe furakodnak, sőt különböző állatokon élősködnek. Csak kevés olyan fajt ismerünk közülük, mely a vízben újból meghonosodott volna, mint például a vízipók és a víziatkák. A szárazon s a levegőn való tartózkodásuk eredményezte szervezetüknek jellemző kifejlődését és általában testi apróságukat; hiszen ízelttestű óriások, miként a vízben élők, a szárazon csak alig létezhetnek, mert testük minden mozgása igen nehézkes, meg korlátolt volna.

Könnyen elképzelhetjük, hogy régen mult időkben – millió évekkel ezelőtt – a mai pók-félék őselődei víziállatok voltak; tagadhatatlan, hogy az ő szervezetük manapság rokon vonásokat mutat a vízben maradt tőrfarkúak testi berendezésével. A pókok fejtorja ugyancsak hat végtagpárral rendelkezik, miként a Limulus-fajoké s e végtagok első párja szintén ollós vagy sarlós chelicera (rágócsáp, helytelenül mandibula); második párja pedig tapogatóval ellátott rágólemez (maxilla, pedipalpuls, magyarul: áll és tapogató) s e két végtagpár főként a zsákmány megragadására való; esetleg másként szolgál a táplálkozásban, amiért a különböző fajok életmódja szerint sokféleképpen kialakul. A fejtor többi végtagpárja rendesen egyforma és mint járóláb leginkább csak a helyváltoztatásban működik közre.

A pókok e szerint – a rovaroktól eltérően – nyolclábúak és abban is különböznek ezektől, hogy lábaik comb- (femur) és száríze (tibia) közé még egy íz ékelődött; ezt térdíznek (patella) szoktuk nevezni. A lábvégek többnyire karmosak és rendesen csak két ízre (tarsus, metatarsus) tagolódnak.

A potroh majd nagyobb, majd kisebb, mint a fejtor. Némely csoport fajainak potroha szelvényezett, másoké tagolatlan; sőt egyes csoportok soraiban a potroh mint külön testrész el se válik a fejtortól. A legtöbb esetben a potroh hasi felén már nem látunk lábakat, bár a tulajdonképpeni pókok embrionális életükben a potroh egyes szelvényein viselnek kezdetleges végtagdudorokat, melyeknek egy része, többnyire 2–3 pár, fonószemölcsökké lesz. Ez utóbbiak a test végében találnak elhelyezésre, ahol szabadszemmel alig láthatóan néhány apró ízre tagolódnak.

Igen sajátságosak a pókok légzőszervei, amennyiben ezek – miként már említettük – kétféle kialakulást követnek: vagy leveles tracheák (helytelenül tüdőknek is mondják ezeket), vagy csöves tracheák. Az előbbiek a potroh elülső részén, a hasi oldalon levő befedett, belső páros gödröcskék vagy zacskók, melyekben a finom hártyás levelek, mint a könyv vagy legyező lapjai, egymáson fekszenek. Ezekbe a gyengéd szerkezetű, hártyás szervekbe hatol be egyrészt belülről a vérfolyadék, másrészt kívülről, külön nyíláson, a légzőrésen (stigma) beömlő vagy beszívható levegő, hogy a hártyás levelek felületén egymásra hatva, az éltető gázcserét lehetővé tegyék. A pókok leveles tracheái morfológiai kialakulásukban félreismerhetetlenül annyira hasonlítanak a limulusz leveles kopoltyúihoz, hogy a természetvizsgálók közül számosan azt a nézetet vallják, miszerint e tracheák és kopoltyúk tulajdonképpen azonos szervek. Csak abban különböznek egymástól, hogy a vízben maradt tőrfarkúak leveles légzőfüggelékeiket szabadon viselik potrohuk alján; a száraz levegőn tartózkodó pókok ellenben zacskóalakú és befedett gödrökbe rejtik ezeket, hogy a kiszáradástól óvják finom, hártyás szerkezetüket.

A légzőszervek másik alakja, a csöves tracheák hálózata, hasonlít a rovarok eme szerveihez, amennyiben itt meg ott kisebb-nagyobb terjedelemben szétágazódó, finom csövek alakjában terjed szét az egész rendszer, úgy a potrohban, mint esetleg a fejtorban is. E vékony, hártyás csöveket csavarvonalban haladó chitinszálak feszítik ki belülről. A csövek nyílásai (stigma) a test felületén párosak s a potrohon meg a fejtoron egyaránt találhatók. E stigmák nagyobb állatokon szabadszemmel is láthatók s az egyes csoportok fajain különbözőképpen helyeződnek el.

A légzőszerveknek ez a csöves rendszere bizonyára nem őseredetű, hanem valószínűleg későbben szerzett berendezkedése a pókok szervezetének; ezért az egyszerűbben alkotott fajok ennek híján maradtak még; mások pedig használják a régibb eredetű leveles tracheákat, bár csekély fejlettségű tracheacsövekkel is rendelkeznek már; azonban vannak olyan idetartozó fajok is, melyek csak csöves tracheákkal lélekzenek; sőt az igen apró és élősködő fajok egyáltalán nélkülözik a légzőszerveket.

A pókok rokonsága általában összetett szemek nélkül maradt. A látás szervei az ő soraikban egyerű szemek (ocellák), melyeknek külső része átlátszó chitinből kialakult, egy-egy domború lencse; ez alatt a szintén átlátszó üvegtest fekszik; ehhez símul belülről az érző recehártya, fekete pigmenttel borítva. Általában megkülönböztethetünk középen fekvő egy-két pár főszemet és kétoldalt szintén páros mellékszemeket. A többnyire a fejtor elején elhelyezett szemek száma és elrendezése elég változatos. A tulajdonképpeni pókok többnyire összesen négy pár szemet viselnek; némelyek kevesebb szemmel beérik, de vannak olyanok is, melyek állandóan sötétben élve, látó érzékszerveiket elvesztették.

Tapintó érzékszervekkel bőven rendelkeznek a pókok. Hosszú, merev, érző szőrszálak nőnek ki a chitinbőrük gödröcskéiből, különösen lábaikon, de testük már részein is; ezek könnyen közvetítik a tapintást. A hallás szolgálatában álló s valószínűleg másféle gyenge rezgéseket szintén érző szőrökről már szóltunk az előző bevezetésben.

A vérkeringés szervrendszere lényegében véve ugyanolyan típusban alakul ki, mint a többi ízeltlábúaké. Az apró fajok egyáltalán nélkülözhetik a szétterjedő erezetet, meg a lüktető hátedényt is, mely utóbbi – szívnek nevezik a tudomány könyveiben – a nagyobb pókok testében elég fejletten működik.

Az idegrendszer központi részeit jellemzi a dúcpárok tömörülése, úgyhogy ezek szorosan egymás mellett fekve, össze is nőnek egymással; egy összefüggő tömeggé válnak, melynek elülső részén áthalad a bárzsing.

A kiválasztást végzik a már említett Malpighi-féle edények és esetleg a régibb eredetű coxa-mirigyek is; ez utóbbiak rendesen a harmadik, ritkábban az első vagy utolsó lábpár tövén nyílnak a törzs két oldalán.

Az ivarnyílások a hímek és nőstények potrohán egyaránt a hasoldal elején fekszenek. A szövőszervek pedig – úgy a belső mirigyek, mint a külső fonószemölcsök – a potroh végébe kerültek. Ezek segítségével a pókok nemcsak gubókat szőnek petecsomóik betakarására, hanem finomszálú, fehér fészkeket, melyekbe ők maguk rejtőznek, vagy igazán művészien szerkesztett fogóhálókat is. Ez utóbbiakat úgy feszítik ki, mégpedig minden fajra nézve jellemző módon, hogy különösen a repülő bogárságot zsákmányul ejthessék. A skorpiók azonban, szintúgy a kaszáspókok, meg mások, mint általában a szelvényezett potrohú pók-félék, nélkülözik e szerveket.