HATODIK REND: Kaszáspókok (Phalangida)

FEJEZETEK

A kaszáspókok – opilióknak is neveztetnek a tudományos könyvekben – rövid, zömök testüket, az összenőtt fejtort és potrohot, nyolc igen hosszú és igen vékony lábon hordják, úgyhogy ez nem érinti a földet. Sajátságos külsejükről mindig könnyen felismerhetjük az idetartozó fajokat, melyek egyébként sokféleképpen variálnak, mégis egész termetükben hasonlítanak egymáshoz. Eléggé el vannak terjedve az egész világon.

Közönséges kaszáspók (Phalangium opilio L.) petét lerakó nősténye. (Henking nyomán.)

A fejtor rövid és egész szélességében összefügg a szintén rövid, rendesen szelvényekre osztott, néha azonban csak elmosódottan szelvényezett potrohhal. Az előbbi testrész elején, két oldalán, bűzmirigyek nyílnak, melyek váladéka különösen a melegégövi fajok soraiban kellemetlen szagú; alighanem védelmi célokat szolgál.

Görbealakú kaszáspók (Gonyleptus curvipes C. L. Koch)

A rágócsápok (chelicerák) ollósak; a tapogatók néha hosszúak és lábalakúak. A szemek többnyire két nagy fekete pont alakjában a fejtoron kiemelkedő dudoron ülnek. A lélekzés szolgálatában álló csöves tracheákkal rendelkeznek; ezek stigmái többnyire a potroh tövén fekszenek; az afrikai és amerikai trópusokban elterjedt Cryptostemmida-családba tartozó, vak fajok, a fejtor hátulsó szélén viselik a légzőréseket. A Phalangida-család igen hosszúlábú fajai között vannak olyanok, melyeknek lábízein is láthatunk apró, kerek légzőnyílásokat, hozzátartozó belső tracheacsövekkel. Az ezekre vonatkozó ismereteink még hiányosak. Kolosváry Gábor szerint összesen 16 ilyen „accessoricus stigma” nyílik a 8 láb szárízein.

A hiányzó Malpighi-féle edények helyett találunk egy-két pár coxális mirigyet, mint kiválasztószerveket, melyek a 3. és 4. lábpár tövén nyílnak. A hímek és nőstények általában könnyen megkülönböztethetők egymástól; előbbieknek többnyire nagy párzási szervük, utóbbiaknak hosszú tojócsövük van; a hímek tapogatói egyes fajokra nézve jellemző módon hatalmasan fejlődnek ki.

A kaszáspókok általában sötétes, kissé nedves helyeken tartózkodnak; nappal csak egyes fajok mutatkoznak bátrabban; legtöbbjük csak a sötétség beálltával kezd élénkebben mozogni. Zajtalanul és óvatosan haladnak ide-oda ezek a sajátságos pókok és hosszúra nyúlt lábaikkal mindenfelé tapogatva keresik meg eleségüket, mely többnyire puha növényi részekből, hullott rovarokból, korhadó anyagokból telik nekik. Eleven rovarokat azonban, úgy látszik, nem szoktak megtámadni, amiért Kellernek az a véleménye, miszerint a mi közönséges kaszáspókjaink védelmet érdemelnek, mert levéltetveket pusztítanak, magától dől meg. Ezzel a német búvárok részéről általában elfogadott nézettel szemben Kolosváry azt írja, „hogy úgy az Opilio parietinus, mint a Phalangium cornutum apró éji pilléket valóban megrohannak és felfalnak, sőt élő (természetesen szárnyaitól megfosztott) legyeket is elfognak, ha kellően ki vannak éheztetve”. Én szintén etettem közönséges kaszáspókokat szárnyafosztott legyekkel; igaz, hogy e szegény áldozatokat kissé megnyomtam, hogy ne szaladhassanak; az opilio rárohant az eléje adott, még élő prédára.