2. alrend: Kéttüdősök (Dipneumones)

A kéttüdősök alrendjébe sorolhatjuk a legtöbb pókfajt. A madárpókoktól és földbeszövőktől eltérően, az idetartozók csáprágóinak sarlóíze, miként már megemlítettük, sohasem lefelé, hanem mindig befelé csapódik a tőízen levő mélyedésbe; csak egy pár leveles trachea végzi a lélekzést; ehhez azonban csatlakozik a többé-kevésbé fejlődött csöves trachearendszer; sőt, egyes dél-afrikai és dél-amerikai fajok már csak tracheacsövekkel lélekzenek.

Az idefoglalható nagyszámú családok közül itt csak a legfontosabbakat tárgyalhatjuk:

A fojtópókok (Dysderidae) egyszerűbben szervezett fajoknak látszanak; két pár légzőrésük közvetlenül egymás mögött fekszik; többnyire csak hat, vagy kevesebb szemük van; kövek és fakéreg alatt bujkálnak, mohában, földön heverő avarban tartózkodnak rendesen, ahol hosszúkás, fehérszínű, szűk fészkeit selymes szövetből készítik; petéiket ezekben rakják le és nem szövik gubóba.

A hatszemű darócpók (Segestria senoculata L.) nemcsak hazánkban, de északabbra, Németországban is elterjedt; pincebejáratok és más ódon falak repedéseiben, hézagaiban szeret tanyázni, ahol elöl-hátul nyitott csőlakást sző magának a lyukakba; e csőlakás bejáró nyílása körül laza fogóhálót hurkol a fal felületére és sugarakban széthaladó szálakat is húz ebbe, úgyhogy az arra járó és megfogódzott rovarok vergődését minden irányból azonnal észreveszi. A pók ugyanis a hajléka nyílásában ülve leskelődik, miközben előrenyújtott lábaival a szétmenő főbb szálakat fogja, hogy bármikor azonnal rávethesse magát prédájára. Elég bátran megtámadja a hálóba került nagyobb rovarokat is; sőt, állítólag, a darazsakkal szintén felveszi a küzdelmet, bár a pókok általában visszarettennek e fulánkos rovaroktól.

Nyár közepe táján kibújnak a kis fiapókocskák a petecsomóból; egy ideig együtt maradnak az anyai fészekben. A hímpók sokkal ritkább és jóval kisebb, mint a nőstény. Utóbbinak testeleje vörösbarna, szurokfényű; potroha pedig szürkéssárga, szőrös, hátfelén egész hosszában sorakozó, sötétbarna, széles harántfoltokkal.

Nálunk a Harpactes Templ. és a Dysdera Latr. nemek néhány faja él. Nevezetes a vak barlangi fojtópók (Stalita taenaria Schdte.), mely mint az előbbiek is, 9–10 mm-nyire megnő és halványan rozsdaszínű, elefántcsontfényű; Krajna barlangjaiban található, ahol a vak bogarakat üldözi. Egyik rokona, a Lesina szigetén felfedezett Stalita Schiödtei Thor., még viseli a szemek nyomait a homlokán, hat apró, pigment nélküli, fehéren fénylő pont alakjában; de hogy lát-e még ezekkel a barlangbejáratok félhomályában tartózkodó pók, azt nem tudjuk.

A kerekhálós pókok (Orbitelariae) legnagyobb részét a küllőszövők (Epeiroidae, Argiopidae) családjába foglalhatjuk. Rágócsápjuk tőízén fogacsoltszélű becsapó rést találunk, amelybe a sarlóíz, mint a tollkés pengéje bevágódik és éppen beleillik. A negyedik lábpár végén néhány fogacsolt serte között egy síma, hajlított, tövisszerű nyujtvány (hamulus) áll, melyhez hasonlót más pókokon nem találunk; valószínű, hogy ezt a kerekhálók szövése közben használják.

Idetartozik a legismertebb pókok egyike, a közönséges, vagy koronás keresztespók (Araneus diadematus, vagy Epeira diademata Cl.)

Közönséges keresztespók nősténye. Potroha oldalt megnyitva. ch = csáprágók; p = tapogató; 1-4 = a fejtor négy járólábpárja; g = idegdúctömeg a fejtorban; l = tüdőzacskó (megnyitva); sp = fonómirigyek; ov = petefészek; w = fonószemölcsök.

Közönséges keresztespók (Epeira diademata Cl.) 1 = nőstény; 2 = hím; 3 = fonócséve; 4 = fonók; 5 = rágócsáp; 6 = kettémetszett rágócsáp a méregmiriggyel; 7 = lábvég két bordás- és a kisebb sámjakarommal és számos ágas sörtével.

Nevét annak köszöni, hogy a többnyire sötétszínű potroha hátát néhány fehér folt és vonásból alakuló feltűnő keresztrajz díszíti. Az aránylag kicsiny hímek tapogatóinak vége, mint általában más fajoké is, bunkósan megvastagodott. A szabályosan szőtt és terjedelmesen kifeszített kerekhálóját bizonyára ismeri mindenki; azonban kevesen tudják, milyen ügyeskedéssel köti ki ezt a fáradhatatlan pók. A háló durva kerete, a sugarakban szétmenő szívós küllőfonalai és a napfényben ragyogó, ragadós csigafonalai mind külön-külön készülnek.

Herman Ottó adatai nyomán mondhatjuk, hogy ez a hazánkban mindenütt elterjedt faj „a háztájakon, kerítéseken, bokros helyeken, síkon és a törpefenyő öve felett a havasokon egyaránt él. Kőszeg városában egy kiszáradt kútban 3 ölnyi mélységben, a Krivánon a görgetegek óriás sziklái között 6000 láb magasságban találta. A házak táján szereti a fáskamrákat, az ólak mögötti közöket, mindennemű nyitott ablakokat, falak és bokrok között tátongó szabad nyiladékokat, melyek a repülő rovarság útjába esnek. A helyet a pók gondos körültekintés után választja ki. Gyakran olyan szabad tért foglal el hálójával, mely mögött a ház napsütötte fala, vagy palánk, farakás csalogatja magához a pihenni vágyó repülő rovart.

„A háló első fonalát, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, különböző módon feszíti ki a pók. Rendesen úgy, hogy egy magas pontra hágva, odanyomja fonóit; onnan egy a testének súlya alatt fejlődő szálon lógva lebocsátkozik, ide-oda lengedezik és a szálat az alul elért, lehetőleg oldalt eső ponton megerősíti. Ezen az első fonalon ismét visszatér a kiindulás pontjára. Kapaszkodás közben, mely a bordáskarmok segítségével könnyen megy, egy második fonalat von és ennek az első fonallal való összetapadását úgy kerüli ki, hogy az egyik hátulsó lába sámjakarmát folytonosan a két fonal között tartja. A kiinduló pontra érve, a második fonallal oldalt távozik s végre egy alkalmas ponton ezt a fonalat is megerősíti. Ez a keret első váza és mértanilag kifejezve egy háromszög, melynek alapvonalát valamely szilárd test képezi, szárai pedig pókszálakból valók. A pók most a tér kerületén fennakadás nélkül járhat s azon van, hogy a háromszög szárait harántfonalakkal összekösse, kapcsolatba tegye egymással, e kapcsolatokat pedig kellőleg feszítse, mi kifelé vezetett fonalak által történik. Négy-, öt-, általában sokszögű keret létrehozásán fárad, mit úgy eszközöl, hogy a kiinduló pontra visszatérve mindig fonalat húz maga után s e fonallal az illető oldalon oldalt eltér. A keret megalkotása után, megerősíti azt úgy, hogy háromszor és többször vezeti a fonalakat a kereten végig és azokat összetapasztja. Majd belefog a háló készítésébe. Rendesen visszatér a kiindulási pontra, onnan az alsó pontra ereszkedik és ismét a falon fölfelé indul. Hátulsó lábai segítségével új fonalat húz a szemölcsökből, e fonalat motolálva csomóvá göngyölíti s az első fonal közepére tapasztja és fűzi. E fonalcsomó adja a háló központját, a későbbi tércsét, amelyen a pók elül és leselkedik. A tércséről, gondosan különtartott fonalat eresztve, felszalad a kiindulási pontba s ettől – mondjuk – kevéssé jobbra eltérve a keretre erősíti a magával hozott fonalat. Ez a kerekháló első küllőfonala. Most már ezen tér vissza a központba, hogy a küllőfonalak kifeszítését folytassa. Ez felváltva felfelé és lefelé történik, mert ez a felváltva működés lényege az egyenletes feszítésnek. Az első jobb felső küllőfonal után tehát az első bal alsót húzza.

A küllők feszítését folytatva, a sarkokban különösen remekel a feszítő ágfonalak alkalmazásával, mikor is folytonosan arra figyel, hogy a tércse a közepén maradjon.

A küllőkkel elkészülvén, a tércsére megy és megkezdi a hálókötést: a küllőknek csigavonalban húzott fonállal való összekötését. Első pár lába a mérőeszköze, ezzel határozza meg a csigavonal közeit, a háló sűrűségét; a második és harmadik pár láb segítségével küllőről küllőre halad, a negyedik pedig fonalfejtő és kötöző szolgálatot végez, ami véghetetlen érdekes. Küllőről küllőre való haladása közben ugyanis a negyedik lábpárral a fonószemölcsökből húzza a fonalat olymódon, hogy majd az egyik, majd a másik lábbal érinti a szemölcsöket, melyekből a fonalat fejti.

A fejlesztéssel a legközelebbi küllőig érve ugyancsak a negyedik pár egyik lábával kissé lenyomja a fonalat, a másik lábbal pedig a küllőhöz köti a bordáskarmok nyomása segítségével. Megjegyzendő, hogy a csigavonal kettős, mert a központból való kiinduláskor kétszeres távolságban húzza a fonalat a táguló körben s ezután a végén megfordul és a már kifeszített csigavonal közé húzza az új fonalat, folytatván a kötést visszafelé a központig; ezzel a háló el is készül.

Hozzávetőleg számítva egy 28 cm átmérőjű kerekháló, melynek 20 küllője és 24 sor csigavonala van, 18 méternyi fonálból készül s ez olyan állatból telik, melynek potroha 1 cm hosszú és elől 7 mm széles [Többnyire sokkal terjedelmesebb a közönséges keresztespók fogóhálója.]. Az állat – Herman Ottó szerint – négyszer újíthatja meg hálóját anélkül, hogy közben táplálkoznék; az irodalomban hatszoros újítás is följegyeztetett. A négyszeri újításnál maradva, a pók 72 méternyi hálófonal fejlesztésére képes, anélkül, hogy táplálkoznék.

A hálókötés ritkán sikerül ily egymásutánban. A pók néha csak számtalan kísérlet után alkothatja meg a keretet; lebocsátkozik s nyugvópontot nem találva, a fonalát felgöngyölve ismét visszatér s az így gyüjtött fonalát, hogy kárba ne menjen, mindig megeszi. Ifjú pókok néha alig néhány centiméternyire bocsátkoznak le s ha nyugpontra nem találnak, ismét visszatérnek a magasba; erős pókok ellenben néha igen merész keretet vonnak. Herman Ottó a Bükk-hegységben látott egy hálókeretet, mely az egyik végével a tisztás füvéhez, a másikkal legalább 10 méter magasságban, egy óriás jávorfa ágához volt kötve; a pók pedig a magasban tanyázva, a fű felett álló hálóra lejárt a prédáért. Oly nagy távolságra is megérezte a háló szövetének megrezzenését.” [Ez bizonyára más keresztespókfaj volt, nem a közönséges; valószínűleg a nagytermetű vállas keresztespók (Epeira angulata Cl.) kötötte ki ily merészen a hálóját.]

„A keresztespók bokrok között néha harangmódra kötözi össze a leveleket, hogy búvóhelyet készítsen magának; legtöbbnyire azonban beéri valami zuggal, vagy a tércsén, esetleg szabadon az ágon foglal helyet és tartja első lábával a hálótól vont vezérfonalat, hogy ennek megrezdüléséről tudomást szerezzen. A légi országúton keresztbe állított pókhálóba belerepül a légy, mint a madár a lépen, megragad a csigafonalakon és vergődésében a fonalakba egészen belebonyolódik. A pók lábát megrángatja a vezérfonal; a pók nagyon gyorsan, de óvatosan útközben meg-megállva, kifut a tércsére, a háló közepébe s innen a megfelelő küllőn odasiet, ahol a vergődő légy zúg. Ha éhes, rögtön belevágja rágócsápjait és kiszívja áldozatát; ha jóllakott, prédáját egy harapással megbénítja, farának minden fonószemölcsét rányomja s ezután a harmadik és negyedik pár lábával gyorsan forgatni kezdi. A szétterült szemölcsökből széles szalag alakjában folynak a szálak és szorosan bepólyázzák a legyet. Ha nagytestű a zsákmány, akkor a pók ezt a hálóban hagyja; a kisebb prédát azonban a fonalakról leszakítva, a negyedik lábához köti és felviszi a rejtekébe, ahol lassan összerágva fölfalatozza. Az emészthetetlen bőrt apró darabokban ellöki. A hálót a megrongált helyen megigazítja. A hálót, különösen mocsarak fölött, lassanként elborítja a sok apró szúnyogtest s ezért a pók, mint hasznavehetetlent elhagyja ezt–” Ez különösen a nálunk gyakori nádi keresztespók (Epeira corunta Cl.) szokása, mely faj a vizen át olyformán feszíti ki szép szabályos, kis kerekhálóját, hogy egy nádszál magas pontjáról hosszú szálon lebocsátkozik és lógva marad, míg a szél inga módjára lengetni kezdi s a víz fölött egy másik nádszálhoz, vagy bokorhoz viszi; ezen felkapaszkodva, meghúzza, rövidre feszíti a magával hozott fonalát és odatapasztva, hídnak használja ezt a hálókeret előállítása közben– Ha túl erős a rovar, vagy veszedelmes fulánkos darázs került a hálóba, úgy a pók maga rágja el a szálakat, hogy az áldozat a háló megrongálása nélkül szabadulhasson.

„Szövőmesterségének menekülésekor is hasznát veszi a pók. Ha üldözik, hirtelenül leereszti magát az önsúlya alatt fejlesztett szálon s ezen vagy függve marad a levegőben vagy leér a földig, ahol mozdulatlanul marad, míg bátorságot nem vesz magának arra, hogy a fonálon ismét felkapaszkodjék–”

Nyár derekán az ivarérett alakok párosodni kezdenek, ami őszig eltart. Nőstény sokkal több van, mint hím. A Gellérthegy déli oldalán egy délutánon 100 női keresztespókot gyűjtöttem és csak 2 hímet. Párzás idején a hím csavargó életmódra adja magát. Napokig ácsorog a nőstény hálója keretén és a háló megrezzentésével vagy ügyetlen ide-oda futkosással igyekszik a figyelmet magára vonni. A hím a nőstény nagy kerekhálójának egyik messzenyúló küllője mellé rendetlen kis fészket szokott magának készíteni, hogy ott tanyázva, bevárja azt a szerencsés pillanatot, amikor a nőstény hajlandósága felébred. Addig is a kis tanyát két-három vékony fonalból álló híddal összeköti a nőstény hálójával s a híd végéről szintén húz néhány oldalfonalat. Dolgát végezve, visszatér a tanyára és türelemmel várja a jó alkalmat. Egyszerre azonban, mintha türelmének vége szakadt volna, izgatottan kirohan, rángatás fogja el a testét, minden íze, tagja, remeg, átfut a hídon, megrezzenti a hálót és szelesen futkároz rajta, izgatottságában néha olyan vigyázatlanul, hogy majdnem leesik róla.

A nőstény egy ideig nyugodtan tűri a hím alkalmatlankodását, mert a háló megrezdüléséből megérti, mi volna készülőben és jól tudja, hogy nem rovar került a hálójába. Végre azonban megsokalja a hím tolakodását, guggoló helyzetéből lassan felemelkedik és egyszerre villámsebesen leereszkedik a tércsére. A hím megrémül, észretér, egy pillanat alatt, ott, ahol van, fonalat ragaszt a hálóra s ezen leejti magát olyan mélyre, hogy a nőstény az üldözésre ne szánja el magát. Addig marad függve a levegőben, míg a nőstény kedvetlenül vissza nem tér a fészkébe. Kisvártatva ismét közeledik a hím. Ha a nőstény ingerülten üldözésére készül, a hím felszalad azon a fonalon, amelyen függött és a hídon menekszik, mert a nagykarmú, nehéztestű nősténypók a híd vékony és gyenge fonalaira nem bízza magát. A megmenekült hím ismét vár egy ideig, hogy megismételje szerelmi ingerkedését.

Egy ízben megfigyeltem, hogy a hím két napig lézengett a nőstény hálója körül s noha többször kísérelte meg a párzást, ezt csak a második nap délutánján sikerült neki elérnie. A nőstény, ha hajlandó elfogadni a hímet, azzal adja ezt tudtára, hogy ennek közeledésére nem felel támadással, hanem lassan lehúzódik a háló közepéig s a hím tanyája felé vezető küllőn leereszkedik a hím hídjáig. A hím, gyanuval bár, de odasiet s amikor látja, hogy a nőstény nem üldözi, hanem háttal lefelé csüngve a híd előtt marad, a várva várt pillanat előtt nagy izgatottságba esik. Idegesen tipeg-topog, de eszét nem vesztve, fonószemölcseit a hídjához nyomja, fonalat tapaszt oda s ezt egyik hátsó lábával maga után húzza; csüngve áthalad a hídján, vigyázva arra is, hogy a most húzott fonal valahol meg ne tapadjon, hanem szabadon függjön.

Mihelyt a nőstényhez ért, megáll egy pillanatra és ha észreveszi, hogy ez nyugodtan viselkedik, közeledik feléje. A párzás után a nőstény türelmetlenkedni kezd, amire a hím leejti magát azon a külön húzott fonalon, melyet előbb a hídjához tapasztott s így most a nőstény hálóján kívül lóg a levegőben a saját hídja alatt, amelyen át a nehéztestű nőstény nem merészkedik; ezért most már nem üldözi a menekülő hímet.

Párzás után azonban a hím élete már nem sokáig tart. A nőstény sem telel át; ivadékát tehát, mely csak a következő nyár elején fog kikelni, nem ismeri. Mindamellett kellően gondoskodik az utódairól. Száznál több petét rak s ezeket belül finom, kívül durvább szövetbe burkolja, sárgásszínű gubóba fonja, melyet olyan helyre, fagerendák, kerítések védett oldalára, házak ereszei alá helyez el, hogy a téli fagy, az eső és hó nem árthat nekik. A peterakás Budapest környékén november elejére esik, a kis pókok kikelése május elejére. A kis állatkák egy ideig együtt maradnak azon a helyen, ahol a tavaszi meleg kikeltette őket; a számuk napról napra fogy, egyesek közülük gyorsan megnőnek; valószínűleg megeszik egymást; az erősebbek a gyengébb testvéreket. Ez egyébként, úgy látszik, általános pókszokás. Ezt nemcsak én, de más araneológusok is megfigyelték már. Gerhardt főképpen a négyes keresztespók (Araneus quadratus Cl.) páros életét, Menge pedig általában igen sok pókfaj életmódját írta el.

Nyujtó állaspók (Tetragnatha extensa Cl.). hálóján (ez kisebbítve). a = keretfonalak; b = küllőfonalak; c = csigafonalak és d = feszítőfonalak. (Dr. Lendl Adolf eredeti rajza.).

A küllőszövők családjába tartoznak a hosszúpotrohú állaspókok is. Közülük nálunk legközönségesebb a nyujtó állaspók (Tetragnatha extensa Lin.), melynek rágócsápjai oly hosszúak, mint a hátpajzsa, nyolc szeme jellemző módon két sorban feketélik a fejtor elején; a hosszúra nyújtott test színe általában sárgás, vagy halványzöld, némi fémes zománccal. Ha ez a pók a többnyire nedves helyeken, vagy víz közelében, sás és fűzfaágak között kifeszített hálója közepén nyugodtan ül, olyannak látszik, mintha apró gallyacska, vagy szalmaszál volna, mert ilyenkor sárga lábait messze előre és hátra nyujtja ki.

A Zilla-nembe sorolható, többnyire apróbb fajok a legtökéletesebb kerekhálókat szövik; e hálójuk közepéből egy hosszú külön fonal, a vezérfonal indul s az oldalt szintén igen ügyesen elhelyezett lakásig vezet, ahol a pók rendesen rejtőzik; egyik elülső lábával mindig fogja a vezérfonalat, hogy a hálója megrezdülését megérezze, ha ebben bármilyen kicsiny rovar megfogódzott.

A magyar pókfauna egyik legszebb és igen feltűnő alakja az Argiope-pók (Argiope Brünnichii Scop.). Nagytermetű pók, törzse 20 mm hosszú; fejtorja fehérszínű szőrzettel van borítva; kissé nyujtott, hengeres potroha pedig élénken sárga, fekete és fehér harántcsíkokkal ékes. Víz fölött, árkokon keresztül, nádasok szélén a buja növényzetben függeszti ki kerekhálóját, melyet a közepén feltűnő módon zegzugos fehér nemezszalaggal díszít. S a pók, mintha a feltűnőséget keresné, mindig a hálója közepén tartózkodik. Olyan mint egy kis orchideavirág a növénylevelek között. Rá is szállna sok repülő rovar, hiszen a vizes környezet bőven termi a bogárságot; de éppen, hogy ne szállhassanak reá, erős fonalakból rendetlenül húzott védőhálót feszít ki kerekhálója elé s ebbe beleütköznek az erősebb repülők, a szitakötők, meg mások, melyek ezután zsákmányul jutnak neki. Közeli rokonával (Argiope lobata Pall.) együtt keleti és déli fajnak tekinthetjük. Németországban nem terjedt el; ellenben Kis-Ázsiában elég gyakran találtam az utóbbit is, melynek potroha széles, kissé lapított és oldalt csücskös.

A mi faunánknak igen érdekes képviselője a Meta-nembe tartozó három faj. Az egyik feleakkora, mint a közönséges keresztes pók; úton-útfélen, napos mezők növényei között függeszti ki szép, szabályos kerekhálóját. Ennek neve M. segmentata Cl. Testszíne halvány, fehéren foltos, kissé mustrázott. A hozzá hasonló, de sötétebb színű és kissé nagyobb M. Merianae Scop. az árnyékos, nedves helyeket kedveli; források fölött, mohos sziklafalakra köti hálóját, mely azonban hiányos kerekháló; két-három küllőfonala a hozzátartozó csigafonalakkal együtt hiányzik belőle. Maga a pók vezérfonallal rendelkezik és félhomályban, a vizes mohán, a sötétszínű sziklafalon ül. A pók maga alig látható a környezetében; azonban világossárga, vagy rókavörös foltja van a potroha végén és mindig ezt mutatja kifelé; úgyhogy a sötétebb helyeket kedvelő rovarok szinte rá akarnak repülni, de megfogódznak közben a hálóban. A harmadik faj, M. Menardii Latr. a legnagyobb, pince- és barlanglakó; fiatal korában a hűvös pincetorok, vagy a barlangbejárat homályában húzódik meg; ott hanyagul hiányos kerekhálót sző, de ha ivaréretté válik, a sötétségbe vonul. Színe sötét olajbarna, lábai aránylag igen hosszúak; főként a pince-, vagy barlangtetőn lóg az állat; itt már nincsen szüksége kerekhálóra. Mindamellett hálót készít, ez azonban igen hiányos és rendetlen; össze-vissza szétmenő néhány küllőfonalat húz a nedves falra, amelyen tartózkodik. E szálak megrezdülése figyelmezteti a pókot a sötétben odatévedt prédára. S a pók ezt a helyét feltűnővé teszi, hadd tévedjenek arrafelé az apró áldozatok. A néhányszál hálójába függeszti ugyanis a petezacskóját s ez aránylag igen nagyméretű, bár kevés benne a pete, körtealakú és tiszta fehér; a derengő sötétségben szinte szembeötlően fehérlik. S az ott őrködő anyapók az odatévedő apróságokon folytonosan lakmározik. Amint kicsiny fiai a petékből kikelnek, elveszti a petegubó hófehér színét – ekkor a pók újból petézik és újonnan fehérlő peteburkot sző! Egész éven át folyik ez a néhányszor megszakított petézés; ezért mindig csak keveset tojik. Ha a pince, vagy barlang nem hideg, úgy a tél folyamán sem szünetel ez a strófákra osztott szaporítás, mert hiszen ez egyúttal a póknak is az élelemszerzése.

Milyen érdekes ez a háromtagú rövid sorozat. Az életmód s illetőleg tartózkodási hely megváltoztatásával, a napsütéses mezőtől a barlang sötétségig, nemcsak az állatok színe és alakja változik meg, de fokozatokban a hálókötés módja is; sőt a szaporítás szokatlanul és más fajoktól eltérően szintén az újonnan kezdett életmód szolgálatába áll.

Az Argiope-pókokkal közeli rokonságot tarthatnak a forróvidéki Nephila-fajok; ezek még nagyobbak és szintén feltűnően színesek, díszesek, de csak a női nemben; ellenben a hímek törpék, melyek többnyire kettes számban a nőstény hálójának szélén a maradék eleségekből élősködnek. S íme a mi Argiope-fajunk kerekhálóján nyár derekától kezdve szintén két-két hímecske szokott tartózkodni. A két kis lovag, ha a párzás ideje közeledik, páros viadalba bocsátkozik, melyben az egyik megcsonkul, mert többnyire egy-két lábát veszti el; a győztes pedig ott marad a helyén és várja a nőstény hajlandóságát, hogy őt fogadja.

Igen sajátságosak az ugyancsak melegebb országokban honos Gasteracantha Sund. nem fajai. Hosszú tövisek és tüskék díszítik potrohukat; némelyiknek hosszú, hegyes szarvai nőnek ki a potroha oldalából. Még megemlítjük, hogy a hatalmas Nephila-fajok Afrikában elég gyakoriak s a volt német gyarmatokban komoly volt a törekvés, hogy ezeknek szálait pókselyemmé dolgozzák fel. Igaz, hogy ezt már 1710-ben Bon János Montpellierben kísérelte meg, sőt a francia akadémián be is mutatott ilyen pókselyemből készült kesztyűket és harisnyákat, melyeket használhatónak találtak. Ez a sajátságos selyem, miként minden pókszál, a fonószemölcsökből húzódik ki. Ennek nyerése okából kicsiny rekeszekbe zárják az érett nőstény nefilákat, mindegyiket külön-külön és olyformán, hogy a rekesz egyik oldalán lévő nyíláson a pók potrohának vége kinyúlik. Ott megfogják a fonószemölcsökből kiömlő, szép sárgaszínű, elég erős fonalat és forgó motolára kötik, hogy ez a pókselymet kifejtse, kihúzza az állat testéből. Ez a pókselyem semmiféle kezelést nem kíván; tiszta, erős szálú és nyújtható, közvetlenül felhasználható. Dahl szerint egyik hátránya abban van, hogy a szálak nem egyforma vastagok s ezért technikai feldolgozásuk bajosabb, mint a selyemhernyó szálainak az egybeszövése. Egyébként se higyjük, hogy a pókselyem a hernyó selymét pótolhatná, vagy kiszoríthatná a használatból, mert a pókok összeszedése, eltartása, eleven rovarokkal való etetése és szekrénykékben való őrzése sokkal több fáradságot és költséget okoz, mint a selyemhernyók tenyésztése.

Az itt felsorolt fajok változatossága talán eléggé igazolja a küllőszövők családjának fajokban való gazdagságát és sokféleségét. Az egész földkerekségen találjuk képviselőiket. Norvégia legészakibb részén a sziklafalakon láttam kerekhálókat, csak úgy, mint Patagónia határán, az argentinai pampákban s a forróvidéki országokban színes, nagy fajok mindenfelé találhatók. Hazánkban Chyzer Kornél feljegyzései és gyüjtései szerint 66 faj és 8 varietás terjedt el.

A m. kir. Természettudományi Társulat ötven évvel ezelőtt adta ki Herman Ottó „Magyarország pókfaunája” című, magyar és német nyelven írt munkáját. Ebben a szerző különös gondot fordított a pókfajok életmódjainak ismertetésére; sőt ennek alapján úgynevezett biológiai rendszerbe foglalta az ismert fajokat és kimutatta a test kialakulásának összefüggését a hálókötés sajátságaival; kimutatta, hogy a háló formája jellemzi az egyes csoportokat és fajokat. Ily módon, a hálók figyelembevételével, alrendekbe és családokba is osztotta a változatos sokaságot s a kerekhálósok mellé a hurokkötők (Retitelariae) csoportját állította, melynek egyik családja vitorlapókok (Linyphiidae) néven ismeretes. „A közönséges vitorlapók (Linyphia montana Cl.) kertek kerítésein, zugokban, rekeszekben, továbbá ligetekben, a fűzfák odúiban és gyökerei között közönséges alak– hálójának vitorlarészét a helyiséghez képest igen nagyra szövi; a hurokrész is éppen úgy a magasba, mint a mélységbe messze terjed.” A 7–8 mm hosszú, hirtelen mozgású pók lepelszerűen kifeszített vitorlahálója alsó felén szokott tartózkodni.

A legkisebb hurokkötők a Micryphantidae-családba sorolható törpe fajok. A nálunk is közönséges Erigone atra Bl. csak 2 mm hosszú; hirtelenül megjelenik itt vagy ott, mert szálakon utazik a légben, viteti magát a szélben. Nyár végén ezek a pókocskák ezernyi finom szállal lepik be a rétek és mezők füvét.

Általában kicsinyek a gömbölyű potrohú Theridium-fajok is, amiért magyarul törpepókoknak nevezte el őket Herman Ottó. Többnyire az alacsony növényzetben tartózkodnak, ahol rendetlenül húzott szálakból alakított hálójukat kifüggesztik. Ebben megakadnak a rovarok s ekkor az elősiető pókocska hosszú, ragadós, friss szálakat fejt ki gyors mozdulatokkal fonószemölcseiből, hogy rávesse ezeket a vergődő áldozatra; így behurkolja prédáját egy-kettőre és ezután könnyen legyőzi a nagyobb bogarat is. Az anyapók gömbölyű, többnyire kékes színbe játszó petegubóját kissé összesodort és szálakkal összekötözött levélbe burkolja; ezután őrzi ezt, amíg a kicsinyek kikelnek belőle.

Vannak egyes külföldi fajok, melyek társaséletet folytatnak. Ilyen a dél-amerikai Theridium eximium Keys. nevű pókocska. Sokan együttesen nagykiterjedésű hálót szőnek számos rekesztékkel, melyek mindegyikében egy-egy állatka ül és lesi a közös lepelháló megrezdülését. Ha találkoznak egymással a hálón, a hangyák módjára lábaikkal megtapogatják egymást; békességesen viselkednek, nem támadnak egymásra. Ugyancsak sajátságos életmódot folytat a ceyloni Theridium nudiferum Sim., amennyiben ez a törpepók a más csoportba tartozó, hatalmas Psechrus Thor. hálójába költözik s ott ennek tág hézagaiba beleszövi a maga szűken hurkolt, kicsiny hálóját. A nagy pók észre se veszi szerény kis vendégét és nem bánja, hogy ez időnként odatévedő apró rovarokat fogdos az ő területén.

Az ugyancsak idetartozó Latrodectes-fajoknak rossz hírük van a melegebb és különösen a forró égöv országaiban, mert csípésüket veszedelmesnek tartják. Legismertebb ezek közül az olaszországi malmignata (Latrodectes tredecimguttatus Fabr.)

Malmignata (Latrodectes tredecimguttatus F.). Kobert nyomán.

A nősténypók 7.5 mm hosszú, szurokfekete, potrohán 13 vérvörös folttal és barnavörös jegyekkel a lábakon. Dél-Olaszországban gyakori, szintúgy Dél-Franciaországban, de a Földközi-tenger mellékein másutt is található; én a buccarii öböl partjain, a gyéren füves-köves hegyoldalakban gyűjtöttem e faj néhány példányát. Állítólag a sáska-féléket kedveli eleségül s ezért olyan területeken tartózkodik leginkább, ahol a sáska szaporán tenyészik. Forró nyáron – úgy mondják – a pók csípésének kellemetlen következményei vannak: sajgó fájdalom, általános elgyengülés, elég gyakran hűdések kíséretében; a helyi gyulladás azonban többnyire olyan csekély, hogy a szenvedő emberek meg se tudják mondani, hol csípte meg őket a pók. Meg kell jegyeznünk, hogy a malmignata veszedelmességéről ellenkező véleményt is nyilvánítottak már; Taschenberg feljegyzése szerint Dél-Franciaország egyes vidékein egyáltalán tagadják a pók csípésének mérgességét; másutt pedig azt állítják, hogy éppen Franciaország déli részein a kánikulában olyan gyakoriak és súlyosan e mérgezések, hogy szinte járványszerűen jelentkeznek. Azt hiszem, túlzás van ebben.

Hasonló rossz híre van egy másik fajnak, melynek neve Latrodectes lugubris Rossi; ez a Fekete-tenger és a Káspi-tó körül elterülő pusztaságokon honos; az odavaló nép „karakurt”, azaz „fekete farkas” névvel nevezi. Ez a pók 19 mm-nyire nő meg, egész fekete s állítólag a háziállatokra nézve elég veszedelmes, mert a szarvasmarha, ló és teve bele is hal a mérges marásába (?), az ember ellenben csak ritkán veszti életét csípése következtében, habár gyógyulása orvosi segítséget kíván. A többi rokonfaj, például a vörösfoltos új-zélandi katipo (Latrodectes scelio Thor.) szintén veszedelmesen mérges állat hírében áll.

A hurokkötők rokonságába sorolják a kancsalpókok (Pholcidae) családját is. Ennek néhány faja egész Közép-Európában terjedt el, de sehol sem gyakori. Első tekintetre kaszáspóknak tarthatnók közülük bármelyiket, mert hosszúkás, vagy gömbölyded testtörzsük igen hosszúra nyúlt, vékony lábakat visel. A lábas kancsalpók (Pholcus phalangoides Fuess.) ennek köszöni a nevét. Ez, miként a rokonai is, lakóházak hűvös, nedves, sötétes helyiségeiben, pincebejáratokban, fáskamrákban tartózkodik; de szabadban szintén található, többnyire árnyékos helyeken, sziklákon barangol; zugokban rendetlen szálakból hanyagul húzott kis hálót köt, amelynek közelében tartózkodik, bár a prédáját szabad mozgás közben is elfogja. A nőstény 30–40 petéjét gömbölyű kis gubóba szövi és ezt rágócsápjaival fogva, mindig magával cipeli. Ha üldözik, ezt a gubót hálójában, vagy másutt leteszi; de ezután sokáig keresi.

Házi zugpók (Tegenaria domestica L.).

A csőszövő pókok (Tubitelariae) csoportjának egyik nevezetes családjába tartoznak a tölcsérpókok (Agalenoidae), melyeknek lábai, mint általában a jó hálószövőké, három-három fogas-fésűs karommal vannak ellátva. Legközelebb áll hozzánk a házi zugpók (Tegenaria domestica L.), melynek poros-piszkos hálóit lakásaink rejtettebb helyein, kamrákban, pincebejáratokban, hombárokban és másutt találjuk, ahová a takarító háziasszony seprője el nem ér. Egész Európában és Észak-Afrikában ismerik. Testének hamvassárgás alapszínét eltakarja részben a potroha hátán levő sötétes címer és vöröses rajz; foltozottságát és mustrázatát leginkább csak akkor látjuk, ha a pókot borszeszbe tesszük; különben hamvasnak, porosnak látszik az állat. A hátpajzsán a fejrész kissé külön kiemelkedik; a tarka lábak elég hosszúak, a harmadik pár valamivel rövidebb, mint a többi; a fonószemölcsök rövid farkocskának látszanak. Ha a pók hálóját szövi, akkor a tetszése szerint megválasztott helyen, többnyire magasabban fekvő zugban, odatapasztja a fonószemölcseiből ömlő fonalat a falhoz. Ezután maga után húzza szabadon tartva ezt a szálat és átsétál vele a zug másik oldalára; ott feszesre húzza és odatapasztja újból. Így a térségen át vezető kötelet feszített ki magának, melyet kezdetben átkelő hídnak használ. Ez egyúttal lepelhálójának a szélső határfonala; ezért többszörösen ide-oda kelve meg is vastagítja és erősíti ezt. Majd ennek mentén újabb fonalakat húz, sűrűn egymás mellett, amíg az egész térséget beszövi szálaival. Néhány harántfonal és felfelé, lefelé szaladó hurok, meg többnyire kissé rendetlenül kihúzott feszítő szálak egészítik ki ezt a helyenként elég terjedelmes fogóhálót. Végül a fal mellett, repedésbe, vagy zugba vezető kis csőlakást is készít magának a pók, hogy ebben elrejtőzzék. Ha rovar esik a hálójába, ami az ilyen elhagyatott helyen elég gyakran bekövetkezik, előrohan, megcsípi a prédát és magával viszi a zugba, ahol nyugodtan kiszívja nedveit.

Ugyancsak általánosan ismert faj az illótölcsérpók (Agalena labyrinthica Cl.). Sárgásszürke hátpajzsán két sötétbarna hosszú vonás; a potroh színe szintén sárgás és szürke, sötétebb címerrajzzal, vöröses szőrökkel és a fonószemölcsök fölött egy élénk narancsvörös folttal. Ez a mustrázat szembeötlőbb, mint az előbb leírt házi zugpóké. Nyolc szeme szélesen elhúzott két íves sorban helyezkedik el a homlokán. Hálója sok esetben igen terjedelmes. A fogólepelt a föld színe fölött alacsony növényzetben, bokrok alján, kórók között szokta kifeszíteni s ennek belső zugában tölcsérhez hasonló csőlakását alkalmazza; ez a cső lefelé csavarodik, hátul nyitott s a benne rejtőző pók, ha veszedelmet sejt, elillan belőle. Ennek köszöni magyar nevét, amelyet Herman Ottó adott neki. S ő megfigyelte azt is, hogy oly területeken, főként erdei tisztásokon, napos hegyoldalakon, ahol sok a hálóba kerülő rovarpréda, ott e pókok jóval nagyobbra nőnek, mint másutt és elszaporodnak, úgyhogy háló háló mellé kerül. A legnagyobb nőstények 13–14 mm hosszúak.

Ugyane családba soroljuk a trópikus tengerpartokon elterjedt Desis Walck. nevű nem néhány faját, melyek közül az egyik korallzátonyokon tartózkodik, mégpedig az ár és apály zónájában. A földön lévő féreglakások és csigaházak közé építi szerény hajlékát egy kis cső alakjában, melyben meghúzódik és amelyet fedőcskével be is zárhat, ha a víz emelkedik. Ilyen módon, a magas vízártól beborított helyen, mégis szárazon és védve bevárja a bekövetkező vízapadást, hogy ezután előbújva, a területén megakadó apró rákocskákat összefogdossa. Elég nevezetes sajátsága tehát az, hogy a vízszín alá kerülő parton él, noha a vízben megélni nem tudna, miként a többi szárazföldi faj sem tudna ebben lélekzeni.

Vízi búvárpók (Argyroneta aquatica Walek.) és búvárharangja.

Igazi vízi lakó a búvárpók (Aryroneta aquatica Cl.), melyet külön családba (Argyronetidae) helyezünk; figyelmünket megérdemli, mert ez az egyetlen nálunk honos pókfaj, mely állandóan a vízben tartózkodik. Fejtorjának elülső része magasan kidomborodik; első lábain nagyobb fésűskarmokat visel. Színe igénytelen szürkésbarna és kivételképpen a hímje jóval nagyobb, mint a párja: az előbbi 15 mm hosszú, utóbbi csak 8 mm.

Herman Ottó tüzetesen megfigyelte ezt a pókot és a következőket írja róla: „E pók a víz alatt tartózkodik s ott is szövi lakását, mely egy nemezből készült, gyűszűalakú, levegővel ellátott búvárharang. Az állat az állóvizek oly helyeit kedveli, amelyeken a vízinövényzet dúsan tenyészik; az Utricularia-sűrűségeket mindenekelőtt szereti.

Szervezetileg a víziéletre képesítve, 15–20 cm-nyire a víz színe alatt építi remekművét– a lábai pillaszőrökkel borítottak, e szőrök pedig az evezés és bukás főtényezői; egész testét tömött, nemezszerű szőrzet borítja, melyhez az athmosphaericus levegő hozzátapad, s ez különösen a háttest tulajdonsága.

A pók ugyanis, bonctani szervezete szerint, az athmosphaericus levegő élvezetére van utalva, gondoskodnia kell tehát, hogy a víz alatt életének e főfeltételét ne nélkülözze. Valahányszor a víz színéről a mélységbe lebukik, a szőrzethez tapadt levegő kristálycsillogású burok gyanánt köríti egész háttestét. Építkezés közben e légburokból lélekzik és valahányszor a lég megromlik – illetőleg valahányszor oxigénje felhasználtatott –, a pók mindannyiszor a víz színére tér, hogy megújítsa.

A hely iránt megállapodva – rendesen terebélyes Utriculaira-ágazatot választ –, ott a fonalvázat oly módon alkalmazza, hogy a készítendő harang nyílása lefelé nézzen; mindig azon igyekszik, hogy a növény szirmait összeszőve, kúpalakú űrt nyerhessen. Mihelyt ezt elérte, néhány vezérfonalat húz a víz színe felé, s ott a víz színéhez legközelebb álló szirmok egyikéhez megerősíti. Így jelöli az utat leendő lakása és a szabad levegő között.

Ezek után hozzálát a kúpos űr kárpitozásához, közben-közben félbeszakítván a munkát avégre, hogy a testéhez tapadt légburkot megújítsa. A kárpitozás véghetetlen finom, tömött szövetből áll, mely lassanként gyűszűalakot ölt. Mihelyt a harang elkészült, kezdődik a léggel való telítés. Evégből az állat a vezérszálon a víz színére siet, ott a levegőbe nyújtja háttestét és mire a víz alá vonja, körülötte van az ezüstszínű és fényű légburok, mellyel a harangba siet, hol e levegőburok– az állat testétől felszáll s a boltozathoz illeszkedik. Ezen műtétet az állat azáltal segíti elő, hogy a levegőt lábaival is letörölgeti. Ezt az eljárást többször ismételgetve, a harang félig, néha kétharmadáig megtelik léggel, mire az állat helyet foglal benne, úgyhogy a hátteste, illetőleg légzőszerve a harang levegőjében, előteste ellenben a vízben nyugszik; így teljes biztonságban lesi prédáját. Valahányszor megromlik a levegője, mindannyiszor kibocsátja s a leírt módon megújítja ezt– A léggel telített búvárharang a legszebb látványok közé tartozik, amennyiben a zöldes vízben tiszta ezüstszínben ragyog.”

Azonban a búvárpók nemcsak a harangjában – nyári lakásában – tartózkodik a víz alatt, hanem ide-oda kúszik a vízi növényeken, hogy zsákmányt keressen, egy-egy ászkát, apró rovarálcát elfoghasson, melyet megcsíp és a felszínre vagy a harangjába visz, ahol kényelmesen elfogyasztja. Némelyiknek sikerül alkalmas búvóhelyet egy-egy apró és üres csigaház alakjában találni és ezt azonnal el is foglalja, kibéleli finom pókszövettel, fedőt von reá, hogy ebben a téli időt eltöltse. De Lignac megfigyelése szerint a hímek és nőstények mindig békességben élnek egymás közelében; sőt harangjaikat szálakkal összekötik, hogy ezeken, mint a folyosón átjárhassanak egymáshoz. Kiváltképpen két hím csatlakozik egy nősténypókhoz s ez tavaszkor bizony viaskodáshoz vezet, mert a párzás előtti időkben igen ingerlékenyek és izgatottak e pókok. A megállapodott párok ezután is békességben és barátságban maradnak együtt. Az anyapók lapított petegubóját a haranglakása belsejébe rejti; ha kikelnek a fiatalok, egy ideig ott tartózkodnak.

Nemcsak külföldi és forróvidéki pókok csípése járhat kellemetlen következményekkel az emberre nézve, hanem nálunk is él egy ilyen, állítólag kissé veszedelmes faj, sőt ez Bertkau szerint Németország hűvösebb éghajlatában, Bingen közelében szintén feltalálható.

Ez a Chiracanthium nutrix Walck., melyről az ismert nevű pszichológus, Forel azt írja, hogy egyik kirándulásán e faj csípésétől nemcsak élénken sajgó fájdalmat érzett, hanem annyira el is gyöngült, hogy csak kísérőjének támasztásával tudott hazamenni. Nálunk, különösen a Délvidéken elég gyakori a sokkal nagyobb olasz kezespók (Chiracanthium italicum Can.). Ennek csípését egyszer én is elszenvedtem, de élénk fájdalom és figyelembe veendő következmények nélkül. Ez a déli jellegű pók főként árkok, vizes területek növényzetén tartózkodik; a nőstény egy igen terjedelmes, fehér hólyagszerű zacskót sző, melyben azután a petéket őrzi; párzás idején mind a két ivar e zacskóban tartózkodik. A zacskót levelek és nádszálak közé szövi. Bertkau meséli, hogy ha a németországi faj zacskóját feltépte, az anyapók azonnal védelmi állásba helyezkedett, felegyenesedett és szétterpesztett rágócsápjának sarlóíze végén apró fényes csöpp alakjában felcsillant a kibuggyanó mérge. Az összes e családba (Clubionidae) tartozó fajok közül az olasz a legnagyobb, amennyiben a nősténye 15 mm testhosszúságot elérhet. Csáprágói feltűnően nagyok, fogacsoltak.

A halvány kezespók (Clubiona pallidula Cl.) szintén közönséges fajaink közé tartozik; kövek és fakéreg alatt található, azonban nedves területeken is megél, ahol a buja növényzetben összeszövögetett levélben helyezi el tömött szövetből készült csőlakását, melynek mindkét nyílásán ki-bebúvik. Éjjel barangolva szerzi meg magának táplálékát. A petéket kis csomóban a lakásában őrzi, majd befonja belülről ennek mindkét nyílását s így a külső világtól teljesen elzárva, bevárja ivadékának kikelését.

Az alig 5–6 mm-nyi barna Agroeca brunnea Blackw., mely hazánkban nem található, azonban Németország mezőin elég gyakori, a fű, moha és alacsony dudva szálai közé illeszti szerény hálóját, majd kisebb bokrok és száraz kórók száraz ágaira függeszti kis petegubóit, amelyek nyelesek és hófehérek. A német nép ismeri és „Feenlämpchen” névvel nevezi ezeket, mert szinte tündökölnek fehérségükkel a zöld fű között. De csak rövid ideig láthatók ily tiszta színben; a gondos anyapók ugyanis a földről szedett apró morzsákkal betakarja és behinti e gubókat, nehogy feltűnők legyenek, mert ádáz ellensége van egy szárnyatlan élősködő darázs (Pezomachus Grav.) alakjában, mely jár-kel és keresi e pókpetékkel telt zacskókat, hogy beleszúrva, a maga petéit közérakhassa. Dahl megvizsgálta e gubókat és azt találta, hogy két kis kamrába osztottak; az egyikben a pókpeték fekszenek, a másik volna az anyapók lakása, ha ez benne tartózkodna, mint általában a rokonsága, melynek ugyancsak kétkamrás csőlakása van; a belső kamra ugyanis a peték lerakására való. Wagner ezért mondja, hogy a mi kis pókunk nyeles petegubója tulajdonképpen nem tekintendő másnak, mint átalakított csőlakásnak. Az Agroeca brunnea azonban nem lakik benne, hanem nappal meghúzódik valahol, éjjelenként vadászni jár; a petegubóját szintén sötétségben szövi; néha egy, máskor két éjjen át dolgozik rajta; 20–60 cm-nyire a föld fölött akasztja ezt egy száraz gallyra, növényszálra s ezután vezérfonalat húz magának a földszínre, amelyen föl-leszalad, hogy az apró morzsákat felszállítsa és beleragassza a gubó szövetébe. Ez a munkája néhány napig tart. Közben azonban megjelenik az élősdije és megszúrja a még védtelen petegubók egyikét-másikát. Dahl állítása szerint a még tiszta vékonyhéjú gubóban kikelt darazsat, a vastaghéjú földes gubó belsejében ellenben csak pókivadékot talált.

Az egész világon elterjedt Clubionidae családnak még néhány igen érdekes képviselője volna; itt azonban már csak a trópikus Amerikából ismeretes Sphecotypus niger Pert. nevű fajt említjük meg, mely egy ottani hasonló nagyságú és szintén fekete hangyafajhoz (Neoponera unidentata Mayr) annyira hasonlít, hogy ennek hasonmásának mondhatjuk. Termetére nézve hangyaalakot öltött a pók; fejtorja megnyúlt és két befűződésével olyannak látszik, mintha fejrészre és torszelvényekre oszlott volna. Potroha szintén hosszúkás és ugyancsak külső befűződéssel vékonyodik; sőt fehéres vékony harántcsíkok vannak rajta, melyek azt a látszatot keltik, mintha a pók potroha szelvényezett volna, akár a hangyáé. Lábainak méretei és elhelyezése ugyancsak emlékeztet a hangyákra.

Vannak másféle hangyaalakú pókok is; ilyen a Myrmecium fuscum Dahl, mely szintén egy bizonyos hangyafajt követ színben, külső alakjában, méreteiben, mozgásaiban annyira, hogy még a gyakorlott gyűjtő szeme is megtéved rajta. Az ilyen egymáshoz hasonló, bár különböző rokonságból eredő fajok többnyire együtt találhatók; egy tartózkodási helyen élnek; de mi közelebbi vonatkozás volna a hangyaalakú pókok és a hangyák között, illetőleg életmódjukban, mi köti őket egymáshoz, azt még nem tudjuk.

Egy nálunk élő apró hangyapók, a Leptorchestes formicaeformis Luc. leginkább elhanyagolt kertekben, vén gyümölcsfák kérgén, düledező kerítéseken található, mégpedig társaságokban, közös tartózkodási helyen. Ez azonban más családba, az ugrópókok közé tartozik.

Hangyaalakú pók (Sphecotypus niger Pert.), fölötte Neoponera unidentata Mayr nevű hangya és oldalt a földön hangyát utánzó ugrópók (Myrmecium fascum F. Dahl).

Parasztpók (Agroeca brunnea Blck w.) fészkén, fent félig kész, alul porszemekkel behintett és fürkészdarázstól megszúrt petegubóval.

Derült, őszi napokon ezrével látjuk a fehér pókfonalat erdőn-mezőn a verőfényben szállni; meg is akadnak itt vagy ott, fákon, bokrokon, vagy alant a rét sárgult fűszálain s lengenek a légben, míg egy erősebb áramlat újból felkapja őket, hogy elvigye a tündöklő szálakat ismeretlen messzeségbe. Valahol csak megmarad, erdőszélen fennakad, a földön, vagy a bokron elszakad a lenge szövet s ekkor leszáll róla egy kis pókocska, amely utazott rajta! Messziről jött és most búvóhelyet keres magának védett zugban télire.

Leginkább csak apró és fiatal pókok terjednek szét ilymódon hegyen-völgyön egyaránt, az egész országban. Mi ökörnyálnak nevezzük e fehérlő szálakat, és az időt, amikor a pókvándorlás bekövetkezik, a vénasszonyok nyarának mondjuk. Sokfajta pókocska vesz ebben részt. Herman Ottó 1876-ban szép tanulmányt írt e jelenségről, amelyből a következőket kiemelem:

„Enyhe őszi és tavaszi napokon, valahányszor gyenge szellő fújdogál, mozgásba jönnek a fiatal pókok, rendesen a másod- és harmadvedlésűek, ritkán az öregek és vándorútra kelnek. Minden kiemelkedő tárgy: karó, bokor, kóró, nád és sás, sövény, sírkő, hidak karfái, tele vannak apró pókokkal, melyek szálaikat s ezután ezekkel együtt önmagukat szélnek eresztik.

Számos észleletem arról győzött meg, hogy a vándorlásra szánt fonál fejtése minden vándorló fajnál azon egy módon történik. Az észlelés legjobban egy távolgyúpontú, nagy, úgynevezett olvasónagyítóval történik, mellyel a pók háborítás nélkül megközelíthető. A csiszolt kőnemekből való síremlékek, nevezetesen a kőkeresztek csúcsa, különösen alkalmas az észleletek megejtésére.

A pók a csúcsra hágva, lapjára odanyomja fonóit s keresztül-kasul néhány rövid fonalat húz úgy, hogy e fonalak az illető lapra többszörösen odatapadjanak. Ezek a kapaszkodók. Erre a síknak szélmentében fekvő szélére siet a pók, erősen odanyomja a fonókat, felemeli háttestét s az így szabadon tartott, de végével megerősített szállal a kapaszkodó fonalak fölé áll, melyekbe bordáskarmaival megkapaszkodik– Jól megkapaszkodva, a kis pók valamennyi lábával ágaskodik, háttestét pedig magasra tartja, fonószemölcseit széjjelterpeszti. Állását úgy veszi, hogy arccal szélnek áll. A szél belefogódzva a fonalba, csakhamar hurokszerűen fejleszti s amire e hurok 8–15 fonalból áll, a pók a megerősítő pontra siet s ott a hurokfonal alsó végét leszakítja, mire ez a fonal most kígyózva s csak a fonókkal összefüggve, a levegőben lobog; e kígyózás elég erős ahhoz, hogy a fonalat tovább fejlessze s minél hosszabbra nyúlik, annál nagyobb az erő, annál gyorsabban fejlik ki a folytatása a fonókból, végre oly gyorsan, hogy valóban úgy látszik, mintha a pók lövelné.

„Az állat nagyságához képest 2–3 méternyi hosszú fonal már elegendő arra, hogy a levegőben úszva az állatot is elbírja. E pillanatot a pók úgy érzi meg, hogy már nagy megerőltetésébe kerül a megkapaszkodás és amint ezt érzi, mind a nyolc lábát hirtelenül felkapja, testéhez húzza s a vonal magával ragadja, amerre a szél viszi.

Ha meggondoljuk, hogy a pókok szaporasága igen nagy, hogy bizonyos fajok, nevezetesen a farkaspók-félék (Lycosidae) a meleg évszak kezdete és vége felé temérdek számban jelentkeznek, úgyannyira, hogy az ugarok, tarlók és szántásokon valóságos hemzsegés támad s továbbá figyelünk a körülményre, hogy mindezek az állatok tetemes fonalmennyiséget fejteni képesek, megértjük azt a tünetet is, mely reggelenként és estefelé a nevezett helyiségeken jelentkezik s abban áll, hogy egész területek selymesen fénylenek a millió és millió száltól, amely fűről-fűre, rögről-rögre fut s jelöli mozgási irányát a temérdek állatnak.”

Közönséges farkaspók (Lycosa saccata L.) potrohához kötött petegubóval.

Fonalatröpítő fiatal farkaspók (Lycosa). (Dr. Lendl Adolf eredeti rajza.)

A Budapesten megfigyelt vándorló fajok közül feljegyeztek az irodalomban ötfajta farkaspókot, háromféle keszegjárót, négy-ötféle hurokkötőt és még néhány olyant, amelyet meg nem határoztak. Azonban az egész világon röpülnek ilymódon a különben röghöz kötött fajok. Terjeszteni és vérkeveredésbe hozni a fajt: ez a célja e különös rajzásnak. Kedvező körülmények között igen messzire és igen magasan úszik szálával különösen fiatalja a sokféle pókoknak. Lister már a XVII. század végén figyelte meg, hogy a vándorló pókok a yorki székesegyház tornya fölött szállnak és Darwin hajón észlelte, 60 tengeri mérföldnyire a partoktól, a szálon érkező apró pókok ezreit.

Észak-Amerikában és Európában van legjobban elterjedve a keszegjárók, vagy karolók (Laterigradae, Thomisidae) néhány családja. Nálunk – Chyzer Kornél gyűjtései és feljegyzései alapján – közel 100 fajuk ismeretes. Nevüket eltérő testalkotásuk és sajátságos, oldalthúzó keszegjárásuk miatt kapták. Lábaik oldalt lapulnak, térdízük nem emelkedik föl; egyszóval a lábaik nem guggolók, hanem oldalt kinyújthatók és karolók. Ebben hasonlítanak a tenger partján lakó botrográkokhoz (rövidfarkú tarisznyarákokhoz). A földön lapulnak és szétterpesztett lábaikkal éppen olyan ügyesen haladnak előre, oldalt és hátra, mint azok. Hálót nem készítenek, minden ügyességüket, fortélyosságukat és fonaleresztő mesterségüket szabad kóborlásuk közben a körülményekhez alkalmazkodva, akkor fejtik ki, mikor prédára leselkednek. Lopva közelednek az áldozat felé s ezt szélesen előrenyújtott, sarlómódra behajlítható, nagyobb elülső lábpárjukkal átkarolják, magukhoz vonják, Rendesen olyan színű környezetet keresnek, melyben az ő testszínük elvész. Szürke fakérgen, fakó cölöpökön lopja be áldozatát a szürke kengyelfutópók (Philodromus poecilus Thor.); a buja, zöld fűben vadászó hunypók (Micrommata virescens Cl.) nősténye jókora testű és fűzöld; az alakoskodó keszegpók (Misumena vatia Cl.) sárgaszínű a repce virágán, csontfehér a gyalogbodzán és fehér-pirosan foltos, ha a lóhere virágjain áll lesbe. És a szintén fehér-pirosan csíkos vagy rózsaszínű hasas rákpók (Thomisus albus Gm.) ugyancsak a lóhere hasonló színű virágbojtjára lapul, míg ennek fehér változata a borbolya fehér virágzatának sátorában búvik meg. Ez utóbbi megteszi azt is, hogy egy fűszál tetejébe mászik, ahol fehérlő teste messziről csalja oda a virágot kereső, repülő rovart, mely így egyenest az ő ölelő karjaiba száll. Peterakás idején némely faj összevont levél hüvelyében, az ernyősök virágsátorában, a takácsmácsonya pikkelyei között és más növények murvái alatt keresnek helyet a gömbölyű petecsomó számára, amelyet szokott gonddal őriznek.

„A keszegjárók 8 szeme két íves sorban szélesen van elhelyezve a hátpajzs elején. A szemeknek nagysága és egymástól való távolsága, a lábak változó hosszúsága, a meglevő, vagy hiányzó sámjakarom, illetőleg a lábvéget borító szőrzet szerint és végül a potroh alakját, az egész állat termetét figyelembe véve, sok nemre osztják ezt a népes családot.

Az előbb említett alakoskodó keszegpók (Misumena vatia Cl.) nőstényének színe a csontfehértől a citrom- és narancssárgába átmenően változékony. Oldalán, ritkábban a potroha hátán vérvörös, vagy rózsás foltok is tarkázzák. Törzse 8–11 mm hosszú. Fejtorja fölül kissé lelapított, szívalakú. Első két pár lába hosszú, erős, karolásra alkotott, sarlómódra előretartja. A hím más színezetű, igénytelen és apró, csak 3.2 mm hosszú. A nősténypók a réteken és kertekben hazánkban mindenfelé gyakori. Elsősorban az ernyős virágokat kedveli s a kertekben sokszor a sárgarépa virágján lesi áldozatát. A virágok kelyhébe is belemélyed és ott várja a méhet és legyet; gyorsan és ügyesen végez velük. Elülső lábaival elkapja őket, lapos rágócsápjának rövid sarlóízét a fejük mögött a nyakszirtjükbe vágja és nedvüket kiszívja. Nehéz és erősebb rovart néhány szállal leköt és csak aztán szívja ki.

A vadméheknek nagy ellensége– Lósy József 1906. évben írta: „E nyáron, augusztus elején, Abbáziában az erdőben messziről a szemembe tűnt az ágas hölye (Anthericum ramosum) fehér csengettyűvirágán egy mezei vadméh, mely szokatlan helyzetben csüngött a virágon. Odaléptem és láttam, hogy a méh nem él és a keszegpók tartja sarlós lábai között. A csontfehér pók a fehér szirom mögött állt lesbe s így csípte el az odaérkező méhet.” Biró Lajos a Gellérthegyen augusztus 2-án látott egy ilyen pókot egy szelíd méhen lakmározni. Mellette mint a sakálok nyalakodtak az apró Desmometopa Matrum Meig. legyecskék, melyek a ragadozó rovarok prédáinál is megjelennek. Mik József egy friss méhtetemen 13 ilyen legyecskét talált, mellettük semmi nagyobb ragadozó nem volt; hullott méhre akadtak.

A közönséges kaparópók (Xysticus Kochii Thor.) poros utakon, száraz bokrokon, fűben, karókon mint tavaszi és nyári alak az aljakban közönséges, lassan jár s nagy mester a préda alattomos megtámadásában. Karókon rendesen a csúcshoz közel meglapul s a csúcsra megtelepedő rovarokat lassú csúszással megközelíti, két pár elülső lábát fogószerűen kinyújtva tartja, csak a két hátsó párral mászik; kellő távolságra érve, prédáját hirtelenül megrohanja, átkarolja; ha ez erős, úgy néhány fonállal lepányvázza. Tavaszkor, jelesen ifjabb nemzedéke, a legszorgalmasabb fonálröpítő léghajósok közé tartozik.”

A zömök kurta pók faját a sok apró hasonló rokona között megismerni nehéz. Innét van az, hogy a nőstényét régen más néven írták le (Thomisus viaticus). A nőstény törzse 6–8.7 mm hosszú, a hímé 4.8 mm. Az előbbi sárgásszürke, sötétebb rajzokkal; a hím hasonló rajzokkal, bár mégis sötétebb, barnásnak látszik. Ma is összetévesztik még az egymáshoz hasonló fajokat és újabban a mi közönséges kaparópókunkat Xysticus viaticus C. L. Koch névvel jelölik az irodalomban.

Kaparópók (Xysticus viaticus C. L. Koch).

Ez a halványabb változata Németországban gyakoribb és nem keresi a száraz, poros helyeket, hanem inkább bokrok levelein tartózkodik. Májusban, júniusban néhány szállal összesző egy-két levelet burokként, melybe tömötten teli, simafelületű petegubóját helyezi. A minálunk közönséges faj ellenben, melyet előbb X. Kochii Thor. névvel jelöltünk, a száraz helyeket kedveli, még az útszéli porban is tartózkodik. Kétségtelenül igen hasonlít közeli rokonához, a másik fajhoz. Mindkettőnek elterjedése igen nagy; Svédországból éppen úgy ismerjük őket, mint Egyiptomból. A szerzők egy része azt tartja, hogy a kettő egy faj; lehet, hogy igazuk van.

Elég nevezetes és itt megemlítendő, egy hazánkban közönséges keszegjáró pók, a bütykös nyesőpók (Diaea globosa Fabr., vagy D. formosa Fabr.). Ez a faj is azért kapott két nevet, mert a délibb országokban élő példányai sötétebbek, barnásak, a németországiak ellenben világosabbak, gyakran fűzöldek. Valamennyinek a potroha hátát feltűnő sötétbarna ágas folt díszíti s ezzel a pók, ha akár levélen, akár virágzaton meghúzódik, ügyesen alkalmazkodik a növényeken általában látható hasonló foltokhoz, vagy varratokhoz.

A forróvidéki keszegjárók között nagy alakokat találunk, melyek színezetükkel általában a környezetükbe simulnak, bár vannak közöttük feltűnően színezett, díszes fajok is.

Az ugrópókok (Salticidae) általában kisebb termetű fürge állatkák, melyek többnyire szépen beilleszkednek környezetükbe, noha színesek, tarkák és részben fényesek is. Lábvégeiken alig fogacsolt karcsú karmokat viselnek. Szemeik jellemző elrendezése abban van, hogy a hátpajzs elején, ennek homlokaszélén egy sorban négy s azután két sorban két-két szemet viselnek. Az első sor középszemei a legnagyobbak, a harmadik sor két szeme, magasan és hátul a hátpajzs fejerészén, majdnem ugyanekkora. A lábaik nem hosszúak; inkább erősek, közülük az utolsók a leghosszabbak. A nősténypókok nem szőnek petegubót, hanem maguknak készítenek finomszövésű sejtet, kövek alatt, repedésekben, fakéreg védelmében s ebben rakják le petéiket is; ezeket őrzik ezután kikelésig.

Nemcsak nálunk, de északabbra Németországban is mindenütt mutatkozik már az első tavaszi napsütésben a színész vetőpók (Epiblemun scenicum Cl.)

Színész vetőpók (Epiblemum scenicum Cl.). Hím és nőstény, a középen alul szemelrendeződése.

Falakon, deszkakerítéseken láthatjuk ezt az élénken mozgó, itt-ott ugráló, alig 6 mm hosszú, fehér és fekete csíkokkal tarkított pókocskát, amint a sütkérező legyet, vagy más apró rovart megközelíteni igyekszik – közelébe jutva, hirtelen ugrással ráveti magát, megcsípi, két lábával tartja, egy-két szállal odaköti és kiszívja ezután. A hím valamivel kisebb testű, mint a párja, azonban rágócsápja sokkal hosszabb, meg a tapogatói szintén messze előre nyúlnak és nagy bunkót viselnek a végükön. Néhol több ilyen pókocska együtt lakik egy telepen, többnyire száraz fatörzsek laza kérge alatt. A hímek harlekin módjára táncolnak, ha a párzás előjátékában a nőstényt kerülgetik; ide-oda ugrálnak, felvetik testük elejét, lábaikat majd kificamítják, oly bohókásan viselkednek. Bizonyára ezért kapta ez a faj a nevét.

Nálunk száznál több faj ugrópók található. Közülük a hangya szöcskepók (Salticus formicarius Deg.) mimikri-viszonyban áll a Paederus longipennis Er. nevű holyvabogárral és egyébként minden laikus szeme hangyának nézné a 6.5 mm hosszú állatkát. A hangyához hasonló táncospókot (Leptorchestes formicaeformis Luc.) már az előzőekben említettük meg.

Régebben a gyilkospókokat (Eresoidae) az ugrópókok családjába számították; most külön családba foglalják őket. „Ezek közt a 7–10 mm hosszú, zömöktestű skarlát bikapók (Eresus niger Pet.) egyike legszebb pókjainknak. Több neve (cinnabarinus, quatuorguttatus stb.) mutatja, hogy színezetében eltérő. Legszebb fajtája, ha fejtorja bársonyfekete, potroha háta skarlátvörös, négy feltűnő fekete ponttal. Ekkor az első két pár lába fekete, az ízek végén fehér szőrkoszorúval; a két hátulsó pár skarlátvörös, vagy téglavörös. Jóval nagyobb és Dél-Magyarországon gyakoribb a vörösfejű bikapók (Eresus ruficapillus C. K.), mely helyenként elég terjedelmes, csőszerű lakást sző magának kövek közé.

A tulajdonképpeni pókok külön nagy csoportjába, a futópókok (Citigradae) terjedelmes rokonságába osztják be a mi szabadon barangoló, legmozgékonyabb fajainkat farkaspókok (Lycosidae) nevén. Ezek általában komorszínű, részben erőteljes pókok, melyeknek fejtorja elől eléggé domborodik és három sorban viseli a nyolc szemet; az első sor a homlok szélén kissé íves, néha majdnem egyenes, négy apróbb szem fekszik benne; a második és harmadik sor szétmenő és hátrább fekvő nagyobb szemeket enged megkülönböztetni. A hátulsó lábpárjuk a leghosszabb. Bordás karmaik egyszerűek, sámjakarmuk többnyire nem fogacsolt. Fogóhálókat nem tudnak szőni, amit azzal pótolnak, hogy gyorsan és könnyen mozogva, szabadon vadásznak.

Lósy József írja: „A farkaspókok nálunk élő közel 70 faja között kitűnő apró léghajósokat és veszedelmes óriás rablókat találunk. Legnagyobb pókjaink ezek sorába tartoznak. A fonalröptetésben kitűnik a kisebbfajta parittyás farkaspók (Lycosa amentata Cl.), a hegyi farkaspók (L. monticola Cl.), a rétjáró farkaspók (L. prativaga L. K.), a fehérkezű kospók (Aulonia albimana Walck.) és a rablókalózpók (Pirata piraticus Cl.). Mindezeket az apróbb fajokat, illetőleg ezeknek fiataljait Herman Ottó figyelte meg, amint őszi szép időben a Lánchíd függő vasrúdjairól légi útjukra indultak.

„A farkaspókok az egész földön el vannak terjedve. Közülük való tekintélyes alakok nálunk is akadnak. Az Alföld szikes rónáin a sáskapusztító szongoriai cselőpók (Trochosa singoriensis Laxm.), a mi legnagyobb pókfajunk– Sok farkaspók földbevájt lyukakban lakik, amelyek falát szövettel kárpitozza. Némely fajuk petecsomóját a hasán mindenhová magával cipeli, vagy ráguggolva őrzi; mások a fenyő leveleire, vagy bokrok gallyaira függesztik e gubókat– Sok farkaspók mocsaras helyek közelében tartózkodik; sőt a kalózpók, még inkább a szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus Cl.), melyet külön család tagjának tartanak, ha áldozatát üldözi, vagy keresi, attól sem retten vissza, hogy a vízre menjen. Az utóbbi buja növényzet árnyékában levélre lapulva, nádba kapaszkodva lesi prédáját, melyet hatalmas, néha 20 cm-es ugrásokban üldöz és előlábával fog el. Villámgyors a futása. A víz színén ugrálva halad és az úszó növények között olykor alábukik. Nagytestű nősténye 19 mm hosszú, olajbarna, vagy dohányszínű; potroha alul-felül egyszínű; törzse egész hosszán néha ezüstfehér pettyekből álló két sávval van ékesítve. A lábai hosszúak, olajbarnák, vagy dohányszínűek, a combízek halványan csíkoltak–

„Májusban, júniusban a nőstény tapogatóján és rágócsápján cipeli mogyorónagyságú, barnasárga peteburkát és ezután növényszárra kötözi ezt. A júniusban szétszaladó kis pókok változó színűek; olajszínűek, de feketék is akadnak közöttük; oldalukat gyakran fehér vagy sárga csík szegélyezi.

„Tavasszal és ősszel leggyakoribb nálunk a kistermetű, igen fürge parittyás farkaspók. Őszkor sok az érett hím és kora tavaszkor az áttelelt nőstények tűnnek szembe, amint a fonóihoz kötözött peteburok szövésekor kis gödröt kapar az anyapók a földbe, ebbe pergamenszerű, kerek leplet sző, ezt a gödör ágyához simítva, csészealakúvá benyomja; ezután beletojja petéit és a tetejébe takarónak ismét leplet sző. A két leplet gyöngébb szövettel összeszövi és ez övként veszi körül a lencsealakú burkot. A kis pókok kikelésük után ezt az övet átlyukasztják és így kerülnek a szabadba. Rögtön az anyjuk hátára másznak és ez nagy gonddal jár-kél velük. Eteti és oltalmazza őket–

„A mi legnagyobb pókunk, a már említett szongoriai cselőpók, orosz tarentula néven is ismeretes, mert déli Oroszország pusztáin honos, ahol a sok mindenféle rovar közül különösen a sáskákat és szöcskéket pusztítja. Hazánkban először Temeskubinban találták);

[Én fedeztem fel ott 1893-ban a Temesvárott a Délmagyarországi Természettudományi Társulatban bemutattam 1899-ben néhány példányát, amelyet az Alsó-Duna száraz árterületein szedtem ki a földbe vájt lakásaikból.]

későbben Szolnok megyében nagy mennyiségben találtuk a marokkói sáska mellett; a szikes rónák tipikus fajának tartom.” Újabban Kolosváry Gábor foglalkozott vele tüzetesen, néhány színváltozatát írta le értekezésében; Szeged vidékén gyűjtötte példányait.

Egy másik hasonló életű faj, a pokoli cselőpók (Trochosa infernalis Motsch.), valamivel kisebb, mint az előbbi és helyenként közönséges Alföldünkön; én régebben Budapest környékén, a gubacsi határon igen sokszor találtam; a sovány legelőterületeket kedveli. Ilyen helyütt „16–30 cm mélységű és 2.5 cm átmérőjű”, függőlegesen levonuló aknában tartózkodik. A fiatal pókok eső után éjjel vájják a földbe ezt a csőlakásukat és egy maroknyi törmeléket hordanak ki belőle. Minden morzsával felsietnek külön-külön a mélységből és 3–4 lépésnyire, majd erre, majd arra viszik rágójuk között és úgy széthordják, hogy a környéken nyoma se látszik. A nyílás szája olyan ép, mintha bottal fúrták volna; szélét körülszövik és néha belül kikárpitozzák az aknát, hogy össze ne omoljon.

Herman Ottó Orsova környékén a meredekebb hegyek agyagos vízmosásaiban egy cselőpókfajnak olyan lakására bukkant, melynek nyílása kürtőszerűen magaslott ki a talaj lejtős színe fölött. Védőgátat emelt magának a víz árja ellen. Ez a szürke cselőpók (Trochosa cinerea Fabr.) mesterkedése, amelynek lakásáról kiváló természetvizsgálónk azt írja, hogy ez a legeszesebb alkalmazott építmények közé tartozik. A folyam- és patakmedrek görgetegeit keresi; kiválasztja az érintkező, szilárdan álló köveket, melyek az időnként megjövő áradás sodrának nem engednek s ezek alá ássa pinceszerű kamráját, melyhez, ha a kövek között természetes alagutat nem talál, nemezből, beleszőtt fövenyszemekkel szilárdított csőalakú folyosót vezet fölfelé. A szőtt folyosót úgy vezeti, hogy több oldalról szilárd kőre támaszkodjék. A zivatarok után jövő hegyvíz áradása elrohan a kövek és a póklakások fölött, anélkül, hogy az utóbbiakban kárt tenne. Őszutón a cselőpókok földdel, törmelékkel betömik folyosójuk nyílását és lakásuk fenekére húzódnak aludni. A tavasz, nyár és ősz minden szakában a kifejlődés minden fokán találhatók. Éjjel kóborolva vadásznak, nappal nyílásuk küszöbén leselkednek, ha éhesek. Én magam megfigyeltem, hogy egy cselőpók 30 lépésnyire távozott lakásától s amikor prédát fogott, hazavitte, hogy zavartalanul elfogyaszthassa.

A hímek és nőstények külön csövekben laknak; párzásuk rendesen a szabadban történik. A 15–16 mm átmérőjű peteburok fehér vagy halványan szürkeszínű, benne a sok kölesnagyságú pete sárgás. A nőstény cselőpók a burkot a fonóihoz köti és a verőfényre cipeli, úgy illeszti lakásának küszöbére, hogy a nap sugarai érhessék. A pókfiak kikelésekor a küszöböt átlátszó boltozatos hálóval zárja be. Ezután a fiait a hátán hordozza, kiviszi őket a napra sütkérezni, játszadozni. Az apróságok, ha már néhány naposak, szertefutkároznak, majd ismét az anyjuk hátára sereglenek; a füvekre kapaszkodnak, pókszálaikon azokról leereszkednek, szálaikkal olykor az anyjuk lábaihoz kötik magukat, a lakásba ki- és befutkosnak, vagy ellepik a rovarprédát, melyet anyjuk fogott. Az anyjuk első intelmére valamennyi a fejtorjára, potrohára siet. Ha a távolról rögszínűnek látszó pók összehúzott lábakkal, hátán a sok kis pókocskával a kopáron meglapul, teljesen elvész a szem elől.

A fiatalok második vedlése után, amikor már 4 mm-nyire megnőttek, elpusztul az anya és a kicsinyek magukra maradva, szétszélednek, hogy a lakásuk csövét megássák. A cső eleinte alig 4 cm mély és 3 mm átmérőjű.

Amint növekednek, úgy mélyítik és tágítják tovább. A fogságban sokáig élnek.

A pokoli cselőpókot, éppen úgy, mint a szongoriait, nemcsak azért hívják orosz tarentulának, mert életmódja és termete az olasz tarentuláéhoz hasonlít,) hanem azért is, mert ugyanannyi monda mesél róluk, mint erről. Szörnyen mérgesnek tartják őket. A kalmukok „tchim” néven emlegetik a félelmetes állatot. A mesék világába való mondákról itt nem emlékezünk meg különösen, hiszen fájdalmas harapásával ritka ember ismerkedhetik meg s ekkor is csak puszta véletlenségből. A gyermekek az Alföldön fűszállal, pálcikával csalogatják ki földi lyukából és kergetik, piszkálják, játszanak vele, anélkül, hogy más népek félelméről sejtelmük volna. Az, hogy e pókok összemorzsolt teste az ételt halálosan megmérgezné, ma már nem állja ki a tudományos kritikát. Legutóbb 1900-ban szerepelt Oroszországban a pók összetört pora mint méreg egy törvényszéki tárgyaláson; az orvosszakértő azonban megállapította, hogy a póktest pora a gyomorba jutva, semmiféle betegség tünetét nem okozza.

Apuliai tarentula (Tarentula fasciventris Duj.) hímje.

A Tarentula-nem fajainak termete a cselőpókokéhoz hasonló, de mégis nyulánkabb az alakjuk. Életmódjuk sem különbözik azokétól; csak néhányan térnek el abban, hogy peterakás idején üreget ásnak maguknak a földbe, különben azonban szabadon kóborolnak. A száraz, napos helyeket kedvelik. Az apuliai tarentula (Tarentula Apuliae Walck.) nemcsak Apuliában él, de eljut Nápolytól Fiuméig és Spanyolországban szintén honos. A nőstény 37 mm hosszúságot érhet el; őzszínű hátát a potrohán vörhenyes és fehéren szegélyes fekete keresztsávok, hasán pedig fekete középszalag mustrázza. A fejtor világos foltjai szintén vörhenyesek. Napsütötte szakadékok meredekjében vájja ki mély folyosóját. Ennek nyílását összeszőtt fűből és száraz levélből készített sövénnyel veszi körül. Éjjel jár a zsákmánya után, nappal a lakása nyílásában leselkedik és miként a szongoriai cselőpók lakása körül, úgy itt is az elfogyasztott áldozatok bőrei és maradékai hevernek a közvetlen közelben.

Szongáriai cselőpók (Trochosa singoriensis Laxm.) és csőlakásának nemezzel szegélyezett bejárata. (Dr. Lendl Adolf eredeti rajza.)

Több író emlékezik meg az apuliai parasztnépeknek arról a fogásáról, hogy nádcsévén a méh zümmögését utánozva belefújnak a lyuk nyílásába, hogy e hanggal kicsalják a pókot lakásából. Ez a pók szintén téli álmot alszik. Nálunk a tarentula- és cselőpóknak közel 40 faja él, közöttük néhány szép, termetes alak; valamennyi nehézkesebb, mint a farkaspókok.

[Lósy József „Az Állatok Világa” előző kiadásában „Tarantula” névvel illeti ezeket a pókokat s az olasz „tarantola” szóból vezeti le a nevüket. Én a latin „Tarentula” nevüket tartom meg azért is, mert a „Tarantula” genusznév a skorpiópókok egy részét, a Phrygnus-féléket jelenti. – A Lycosa, Trochosa és Tarentula nemek tehát futópókok; a Tarantula-nem pedig a skorpiópókok közé tartozik.]

„Aldrovandus Ulysses 1602-ben a rovarokról írt természetrajzában összegyűjtötte mindazokat az adatokat, melyek a pókokra vonatkoznak; bőven értekezik a tarentula marásának bajairól és ezek gyógyításáról. Tőle tudjuk meg, hogy nincs az embernek olyan gyerekes és dőre cselekedete, mely a pókmarás következményének nem tartatott volna. Ő írja, hogy a pókmarásban szenvedők, a „tarentulati”-k közül az egyik végnélkül dalol, a másik kacag, sír, jajgat; van aki álomkórba esik, a másiknak szemét kerüli a megnyugtató álom; legtöbben hánynak, sokan táncolnak, másokról csurog a veríték, némelyek reszketnek, szívdobogásuk támad és sok más baj lepheti meg őket s ezek közül felemlítjük, hogy némelyik beteg nem bírja a fekete, vagy kék szín hatását elviselni, ellenben a vörös és zöld jókedvre hangolja. A betegek gyógyítására egy hangszeren két dalt játszottak; a „pastorale” és a „tarantola” zenéjét. E tánczenéről a régi könyvek a legpontosabban írnak. A tánczene hallatára a beteg táncolni kezd és táncol verítékében úszva, míg végkimerülésben össze nem rogy. Akkor felszedik, ágyba fektetik s álmából gyógyultan ébred föl, de mindarról, ami vele történt, semmi tudomása sincsen. Visszaesés is történik; 20–30 év múlva tér vissza a betegség; sőt, van beteg, aki egész életén át meg nem szabadul tőle. Szigorúan megállapították, hogy pók marása a kánikulában a legveszedelmesebb s az egyik pók marásának hatása súlyosabb, mint a másiké; sőt, hogy a veszedelmes apuliai pók marása hatástalanná válik, ha Rómába, vagy északibb fekvésű vidékre viszik.

„Ezeket és másféle badarságokat a köznép, az úriosztály, műveletlen ember és az orvosok egyaránt hitték. Merev babonás álláspontjuk a fölvilágosultakat arra ösztökélte, hogy a meseszerű állatot közelebbről megismerjék és a marásáról kísérlet útján alkossanak véleményt. Borch lengyel nemes az utolsó előtti évszázad végén fényes jutalommal rávett egy nápolyi embert, hogy ujjába marasson a pókkal. A keze piros lett, az ujja megdagadt, érzékenyen viszketett, de hamar meggyógyult. Dufour Leon és később Ercker József saját magukon próbálták ki a pók marásának hatását és a percnyi zsibbasztó fájdalmon és futó gyulladáson kívül, amiben az orosz tarentula részéről Biró Lajosnak is volt véletlenül része, más következményeket nem kellett elszenvedniük.

„A tarantola-táncról való fölfogásunkat tehát lényegesen meg fogjuk változtatni, bár ez mint „az asszonyok böjtjének rövid éjszakája” – „il carnevaletto delle donne” – a XV. évszázadig szerepel a híradásokban és bár a középkorban dívott „nyáritánc” eredetét és magyarázatát távolabb, Dániában, Svédországban, Angliában, Francia- és Németországban egyaránt kell keresnünk. Ez idők minden táncjárványát fölülmúlja az a „János-napi tánc”, melynek a tarentulapók marásához semmi köze sem volt és amely 1374. évben a Rajna és Mosel mentén, szintúgy Németalföldön dühöngött. Gyermeket, öreget, férfit és nőt elragadott a táncdüh, elhagyták lakásaikat, el az utcát és seregestől, táncolva vonultak városról-városra. Följegyezték hogy Aachen, Köln, Metz, Maastricht, Lüttich és más városokban, utcán, templomban és más helyeken, vad, őrjöngő táncos emberek félholtan rogytak össze. A szeles őrületben feledve volt minden erkölcs és illemszokás. Máshol e tánckórt „szent Vitus-tánc” néven ismerték. Lassan lecsendesedett, majd elmúlt ez az idegbetegség és később már csak ritkán, akkor is csak esetenként, búcsújárások alkalmával merült fel.” A mi pókjainknak mindehhez természetesen semmi közül sem volt.

Mint a farkaspókok közeli rokonát, már említettük a vidrapókot (Dolomedes), melyet újabban a furapókok (Ocyale, vagy Pisaura) fajaival együtt külön családba foglalnak Pisauridae néven. Dél-Magyarországon gyakori a csodás furapók (Pisaura, vagy Ocyale mirabilis Cl.), mely valamivel gyengébb, mint a vidrapók, de a legügyesebben mozgó fajaink közé tartozik. Réteken, árokszéleken, ahol buján nő a fű és a csalán, ott szeret tartózkodni, mégpedig egy-egy levélen négy irányban szétterpesztett lábakkal fekszik órahosszat a napsütésben; egyszerre felszökik és csodálatos gyorsasággal fut a növényszálak tetején sziromról-sziromra ugrálva. Útközben elkap itt-ott egy legyet, vagy más bogarat és továbbsiet zsákmányával; végre megint meglapul jellemzően szétterpesztett lábakkal valamelyik dudva levelén. A Balkánon és különösen Görögországban ugyane faj sötét, majdnem fekete változata van elterjedve.

Befejezésül megemlítjük még a trópusok néhány érdekes faját; ilyenek például a Psechridae-családba tartozó óriáspókok, melyek egy síkban kifeszített, nagyméretű fogóhálókat szőnek; azonban e hálóknak nincsenek küllőfonalaik, noha a kerekhálókhoz hasonlítanak. Singapore vidékén honos a Fecenia E. S.-nem néhány faja, mely fonalszűrővel és nyüsttel rendelkezik, akárcsak a mi torkospókunk (Uloborus Walckenerii Latr.). Ez utóbbi szintén torz kerekhálót készít magának és déli jellegű faj; nálunk száraz, meleg, napos helyeket kedvel; rokonai forróvidéki állatok. A nyugatafrikai Stegodyphus gregarius Cambr. azért nevezetes, mert bokrokon társaságokban él. Száznál is több apró pók összeverődik, hogy egy közös, óriásterjedelmű hálót szőjön, melynek egyik része zsákalakúan összehajlik s ebben sok kamrácskát, meg a hálóra kifutó folyosót helyeznek el.

Áttekintettük a szoros értelemben vett tulajdonképpeni pókok (Araneida, vagy Araneae verae) változatos seregeit; sok érdekeset jegyezhettünk fel életmódjukból és mondhatjuk, hogy valamennyi pókféle (Arachnoidea) között, az egész pókrokonságban az idetartozók a legfejlettebb, a leghaladottabb alakok.

Az egész földkerekségen ötven évvel ezelőtt még csak 2500 pókfajt ismertünk; ma ez a szám körülbelül 9–10.000-re emelkedett. Hazánk földjéről – beleértve a megszállott területeket is – Chyzer Kornél és Kulczynsky László gondos munkája alapján, körülbelül 800 fajt jegyezhetünk föl.