1. alrend: Négytüdősök (Tetrapneumones)

Madárpók (Avicularia).

Valamennyinek két pár leveles tracheája (tüdőzacskója) van. Általában csak a trópusokban élnek. Tetemes nagy testüket sűrű szőrözet fedi s ez többnyire vöröses, vagy feketés barna, komoran egyszínű. Fejtorjuk elején látjuk veszedelmes fegyvereiket, a hatalmas csáprágókat, lefelé becsapódó sarlóízzel; potrohuk végén pedig két pár elég hosszú, lábszerűen ízekre osztott fonókat viselnek. Többnyire rovarokat ejtenek zsákmányul, bár kisebb gerinceseket szintén megtámadnak; halálosan tudják ezeket megsebezni.

A közönséges madárpók (Avicularia avicularia L.) többnyire sötétbarna, néha feketés; törzse 5 cm-nyi hosszúságot ér el; kinyujtott lábakkal 18 cm átmérőjű területet foglal el; Dél-Amerika forró égövében tenyészik. Még nagyobb a vörösbarna jávai madárpók (Selenocosmia javanensis Walck.), 8–9 cm-nyire nő meg; főként Jáva, Szumatra, Borneo és a Molukki szigeteken él, de Sziámban és Uj-Guineában szintén található. A trópusokból hozott hajórakományokban, durvább árucsomókban és faneműek között elég gyakran érkeznek elevenen különböző madárpókok európai kikötőkbe; innét a tudósok terrariumaiba kerülnek, melyekben a fogságot sokáig bírják. Eledelül svábbogarakat szoktak nekik adni. Budapestre is hoztak ilyeneket már több ízben, véletlenül a banána-szállítmányokkal. A magyar Nemzeti Múzeumban szintén ápoltak már néhány nyugatindiai jövevényt több hónapon át. Az első a telet nem bírta túlélni. Dr. Szalay László erről rövid értekezést írt a Természettud. Közlöny 1927. évfolyamában. A berlini zoológiai intézetben tartott példányról feljegyezték, hogy az üvegházába eresztett, kinőtt verébről kezdetben tudomást se vett; amikor azonban a nyugtalanul röpködő madár igen közel jutott hozzá, hirtelenül megmarta s a veréb néhány perc alatt kimúlt. A pók ezután nem törődött a madárhullával. Menge ellenben azt meséli egy másik madárpókról, hogy ez fogságában többízben békákat fogadott el, áldozatait csípéssel megölte, rágó szájrészeivel szétmajszolta és megette. Én magam Chilében fogtam sok barangoló madárpókot a Kordillerákat borító őserdőben; közülök többet éppen akkor leptem meg a nedves haraszton, amikor apró békákon lakmározott.

„Az Állatok Világa” előző kiadásában Lósy József cserjepók (Mygale) néven is nevezi ezeket a pókóriásokat; sok érdekes adatot jegyez fel róluk: „Amióta Merian asszony,

[200 évvel ezelőtt néhány évig Szurinámban lakott, ahol rovarokat és pókokat gyűjtött és festett.]

Palisot de Beauvois és mások elmondták róluk, hogy kis madarakat, kolibrikat gyilkolnak le és ezeknek vérét szívják, azóta nagyon rossz a hírük. Bates körülbelül 60 évvel ezelőtt egy madárpókot, vagy a közönségeset, vagy a sok hasonló közül egy másik fajt, gonosz munkájában meglesett. Egy vastag fatörzs mély odva fölé erős, fehér hálószövedék volt kifeszítve és ennek alsó, szétrongyolódott részén két kis pinty lógott. Az egyik már kiszenvedett; a másik a ránehezedő pók teste alatt haldoklott. Bates elűzte a pókot, kezébe fogta a madarat és azt tapasztalta, hogy a vonagló madár azzal a szennyes váladékkal van borítva, melyet az irtózatos állat kiizzad! – Az ő elbeszélése és egy régi fametszet nyomán készült az ideiktatott képünk.”

„Bates hangsúlyozza, hogy megfigyelése az Amazonas bennszülötteit – akik az ottan gyakori fajt rákpóknak (Aranhas caranguexeiras) hívják – mint új dolog, meglepte. Hogy sok madárpóknak nem rendes zsákmánya az apró madár, arra tartózkodásuk helyéről is következtetni lehet. Kevés fajuk él fán és cserjén; legtöbb a falak réseiben, a házak tetőzetében található; a falakon néha nappal is elüldögélnek; kövek alatt és föld alatti lyukakban szintén tartózkodnak. Biró Lajos beszélte el, hogy Új-Guineában olyan Mygale-fajt látott, mely a földön a tengerparttól egy órányi távolságra is elvetődő botrográkokra vadászott [Közönségesen tarisznyarákoknak nevezik e rövidfarkú kis rákokat.]. A barna Mygale Blonddi, mely Dél-Amerikában honos, a földben ferdén húzódó, közel 63 cm hosszú folyosóját selyemkárpittal falazza és esténként a bejáróban lesre kuporodik. A közeledő lépés dobajára félénken húzódik vissza. Úgy látszik, Afrikában is több a kövek alatt tartózkodó madárpók, mint a cserjelakó. Ügyesen forogva nagy ugrásokkal menekülnek az üldöző ember keze elől s mindig készek arra, hogy éles rágócsápjukat a tolakodó ujjba bemélyesszék.

„Marcgrave György 1636-ban volt az első, aki a braziliaiak nyelvén nhamdu guacu-nak nevezett cserpejókról hírt adott. Ő jól írja le a pókot és megemlíti, hogy legyekkel és más rovarokkal táplálkozik. Sokáig élhet, mert néhányat egy dobozban két évig tartott életben; ez idő alatt időközönkint vedlettek. A levetett bőr, mert a hasíték alul van, szakasztott olyan volt, mint az eleven pók”– „Langsdorf, aki tagadja azt, hogy a braziliai rákpókok (caranguexeiras) madarat ennének, azt tartja, hogy bár harapásuk az ember testén heves gyulladást okoz, amit Fritsch a dél-afrikai fajok harapásáról is megállapított, az sohasem veszélyes és nem halálos. Hogy mennyire nem tartanak a cserjepókoktól, azt Bates előtt az indián gyerekek bizonyították be, akik neki rovarokat gyűjtöttek. Egyszer akkor lépett közéjük, mikor egy nagy cserjepókot torjára kötött madzagon, mint a kutyát pórázon vezetgették körül a házban. Őt ez a játék nagyon meglepte, annál is inkább, mert egy ilyen pók első kikészítésénél, mikor ennek serteszőrei az ujjai közé nyomultak, olyan izgatott lett, hogy majd beleőrült.”

Némely madárpók, ha izgatják, sziszegő hangot tud adni, amit csáprágóinak és a tapogató rágólemezeinek összedörzsölésével idéz elő. Az összes fajok életmódja általában egyöntetűnek mondható. Éjjeli ragadozóknak tekinthetjük őket, mert a beálló sötétségben indulnak zsákmány keresésére; napközben többnyire földi lyukakban és csőlakásaikban tartózkodnak. A nősténypókok rendesen kikárpitozzák finom nemezszövéssel az esetleg maguk ásta földi lyukakat, hogy ennek széleit a lemorzsolódás és esőben való elázás ellen biztosítsák; éppen ezért földbeszövőknek (Territelarae) is nevezik őket, bár helyesebben csak az aknázópókok (Nemesia) és a torzpókok (Atypus) foglalandók e családba, melynek újabban Atypidae nevet adtak.

Szurkos torzpók (Atypus piceus Sulz). Nőstény és lakócsöve.

Ide ugyanis az általában a forróégövi madárpókoknál jóval kisebb fajok tartoznak, melyek részben Európában is honosak; sőt északra való elterjedésükben az Atypus piceus Sulz., vagyis a szurkos torzpók, ahogyan Herman Ottó nevezte, Berlin környékén sem ritka. Ez körülbelül 2 cm hosszú; három pár fonószemölcse van és egyszínűen sötétbarna, vagy szurokfekete. A nősténypók arasznyi hosszú ferde csövet váj a földbe, „ezt finoman és sűrűn kikárpitozza; a föld fölött tölcsér alakban folytatja; e tölcsért füvekkel stb. megtámasztja. E lakásokat magam is gyakrabban találtam Kolozsvár, Mező-Záh és Budapest vidékén” írja Herman Ottó.

Amíg ez a pók rendesen a csőlakásában tartózkodik, addig a kevésbé házias hímje barangolva bejárja a vidéket s időnként meg is látogatja párját saját búvóhelyén. Más földbeszövők – mint például a dél-európai és észak-afrikai sárgásbarna Nemesia Sauvagesii Dorth (coementaria Latr.) –, olyan csőlakásokat építenek maguknak a földbe, melyeknek nyílása fölül kis csapóajtóval bezárható. Pável János ezt a fajt Budán fedezte fel, Herman Ottó pedig Zimonyban talált új fajt írt Nemesia pannonica néven. Az előbbi faj potroha hátán sötétebb harántsávokat mutat; körülbelül 2 cm hosszúságot ér el. Lakását meredek partokon, kötött, kavicstalan talajon készíti, ahol fű nem zöldül és az esővíz meg nem áll. „A földbe mélyen vonuló, hosszú folyosót fúr, oly öblöset, hogy benne kényelmesen megfordulhasson és hogy a fala össze ne omoljon, atlaszfehér selyemszövéssel bekárpitozza. Legnagyobb ügyességét azonban a folyosó ajtajának elkészítésében fejti ki– A nyílás egyik oldalán a pók a kárpitozást a csövön kívül is és lepelszerűen folytatja, úgyhogy a lepel a belső kárpitozással szorosan összefügg. A lepelre azután földmorzsákat, néha földmorzsákat és mohát gyűjt s ez anyagot egymással s a lepellel gondosan összeszövi és tapasztja, addig, amíg egy nemezpánton járó ajtót készített belőle, mely a cső nyílását szelepszerű pontossággal elzárja. Az ajtócska felülete gondos utánzata a körülfekvő talajnak, úgyannyira, hogy a leggyakorlottabb szem is alig különbözteti meg tőle. Az ajtó saját súlyánál fogva csukódik be a kinyílás után.” Sauvages írja, ha az ajtócskát kívülről erővel kinyitotta, a pók mindig visszatért, hogy ezt becsukja. „Az akna fenekén őrzi az anyapók petéit és később gyermekkorukban fiait.”

Még óvatosabban zárkózik el a külvilágtól a dél-európai Nemesia meridionalis Costa, mert ez a hasonlóan elzárható lakását nem csak külső csapóajtócskával látja el, hanem hosszú folyosója közepe táján még egy belső függönyszerű lepelt is sző, mely ferdén vonuló mellékfolyosóját elzárja a főcsőtől. S a pók rendesen ebben az oldalsó helyiségében tartózkodik, mintha csak attól tartana, hogyha valamilyen ellensége behatolhatna a lakásába, hát ennek első részét üresen találná.

Még egy szűkkeretű családot említünk e helyen, melynek tudományos neve Hypochilidae. Azért nevezetes ez, mert bár rokon vonatkozásaik alapján idesoroljuk a fajait, ezek mégis átmenetet mutatnak a következő rend fajaihoz, amennyiben csáprágóik sarlóízei nem lefelé, hanem két oldalról befelé csapódnak a tőízekhez.