1. ÖREGCSALÁD: GAMASIFORMES

Az első öregcsaládba tartozik mindenekelőtt az a néhány atkafaj, melyek az Indiai-óceán páradús, meleg éghajlatú szigetein élnek s eredeti testalakjukkal és szokatlan nagyságukkal hívják föl figyelmünket. Egyik fajuk, a Seychell-szigetek árnyékos őserdeiben lehullott pálmalevelek alatt élő Holothyrus Braueri Thon, ez csillogó barna színű állat s úgy a hímek, mint a nőstények 7 mm-nyire is megnőnek, ezt az atkát, miként a Holothyridae-csoport többi képviselőit az igen hosszú, ollóformájú csáprágó és két pár stigma jellemzi, azonkívül van szívük és két Malphigi-edényük.

Széltében elterjedt, gyakori atkák az atkatetvek (Gamasidae), ezeket a kutatók újabban élősködő atkáknak, Parasitidae, nevezik. Erőteljes, szemnélküli állatok, testük kemény, szívük van.

Bogártetű (Pergamasus crassipes L.) (1) és egy ganajtúró bogáron (2) természetes nagyságban.

Két lélekzőrésük a második lábpár tövében nyílik. Csak két nymphastádiumon mennek keresztül. A legközönségesebb és leggyakoribb fajok egyike a bogártetű (Pergamasus crassipes L.), vörösbarna színű, mintegy 1 mm nagyságú atka, mely az erdőkben a nedves avarban vagy gombákon él, a hím második lábpára erősen megvastagodott. A lárvák a földön mászkáló rovarokra lopakodnak rá, így rákapaszkodnak a ganajtúró- és temetőbogarakra, valamint egyéb bogarakra és ezeken nyolclábú nymphává alakulnak át. Néha annyira ellepik ezek a barna nymphák az említett bogarak hasoldalát, hogy az ember valósággal megsajnálja őket, ha arra gondol, mennyi kínt és gyötrődést kell miattuk elszenvedniük. A valóságban azonban a bogaraknak semmi kellemetlenséget nem okoznak, hanem csak arra használják fel őket, hogy valami megfelelő, további fejlődésükre alkalmas helyre cipeltessék magukat, hol a bogárról lepottyanva, ivarérett egyénné alakulnak át. A körülbelül 1.5 mm nagyságú, szintén vörösbarna színű Eugamasus magnus Kramer nevű faj ritkán hiányzik a korhadó növényi részek, az erdők lehullott lombja alól. Trágyadombokon, friss állati ürüléken, dúsan megtrágyázott veteményes ágyakon sokszor valósággal nyüzsögnek az e csoportba tartozó Macrocheles-genus képviselői; az Euryparasitus emarginatus C. L. Koch nevű faj pedig a földben lakó apróemlősök, főleg az erdei egér és a vakondok fészkében tanyázik, sőt a barlangokban is megtalálható.

Szintén a talajban lakik a Gymnolaelaps laevis Mich. nevű faj, melyet majdnem mindig megtalálunk a réti hangya (Formica pratensis Deg.) bolyában, itten nyugodtan szaladgál a hangyák között s a hangyák a legkevésbé sem zavartatják magukat az atkáktól. Wasmann megfigyelte, hogy az utóbbiak alkalomadtán fölkapaszkodnak egy-egy hangyára, sőt azt is látta, amint egy Laelaps napokon keresztül lovagolt egy hangyakirálynő potrohán.

Más Laelaps-fajok, melyek nem a hangyabolyokban élnek, hanem a talajon tartózkodnak, közbe-közbe a patkányokra és egerekre is rámásznak, minek következtében a házakba is bejuthatnak, hol különösen a nedves pincéket és a nyirkos, dohos helyiségeket özönlik el. Néha magát az embert sem hagyják békében, amennyiben már többször megtörtént, hogy ennek a fajnak a lakásba bejutott egyénei befészkelték magukat a ruhákba és ezáltal rájutottak a ruha gazdájának testére. Ártalmára ugyan nincsenek a testnek, de, ha százszámra nyüzsögnek a bőr valamely érzékeny pontján, hamarosan olyan elviselhetetlen viszketést és bizsergést okoznak, mely az illető egyént valósággal kétségbeejti.

Mindig hangyabolyokban, hangyák társaságában találhatók föl az Antennophorus-fajok; ezeknek elülső lábpáruk két hosszú, tapogatóformájú végtaggá alakult át. Annyira alkalmazkodtak a hangyákhoz, hogy kifejlődött állapotukban ezek az atkák már nem is tudják a táplálékukat maguk megszerezni, hanem a hangyák kénytelenek őket táplálni. Miként Janet, a francia hangyabúvár megfigyelte, a hangyatetű (Antennophorus Uhlmanni Hall.) legszívesebben valamely élő Lasius mixtus, Lasius niger L. vagy Lasius flavus F. hangya feje alatt helyezkedik el és ott türelmesen vár, vagy pedig hosszú, tapogatószerű elülső lábaival gyengéden ütögeti, simogatja, cirógatja a hangya fejét, s ezáltal arra kényszeríti, hogy szájából egy csepp táplálékot csurgasson ki, melyet az Antennophorus mohón, fölnyalogat. Más, a hangyák potrohára kapaszkodó Antennophorus-fajok, még erőszakosabbak, tolakodóbbak, amennyiben hosszú, tapogatószerű elülső lábukat kinyújtják, velük a mellettük elhaladó hangyákat megérintik, melyek abban a hiszemben, hogy valamely éhes hangya koldul tőlük, a legtöbbször megkönyörülnek rajtuk és juttatnak nekik táplálékukból.

Különböző, közel rokon alakok pedig a melegvérű állatok vérét szívják. Ezek között nagyon közönséges a mintegy 1 mm nagyságú madártetű atka (Dermanyssus gallinae De Geer), nemcsak tyúkokon és galambokon, hanem a szobában tartott madarakon is megtalálható, leginkább éjjel, a sötétben jönnek elő rejtekhelyükből és szívják az alvó madarak vérét, míg napközben különféle résekben, repedésekben találnak jó búvóhelyet. Nem ritkán az ember bőrére is rámásznak és csípésük nyomán viszkető kis daganat keletkezik.

Az Uropodidae-csoport fajainak hátoldalát széles páncél takarja, mely felülről nézve a feji részt is egészen eltakarja, négy pár lábuk a hátpáncél alá rejthető, ilyenkor ezek az atkák úgy néznek ki, mint valami parányi teknősök. Nympháik gyakran különféle rovarokra, hernyókra, ászkákra, stb. másznak rá, úgyhogy ezeknek az állatoknak testén, lábain valósággal hemzsegnek a még ki nem fejlődött Uropodák. A nymphák megkapaszkodása sajátságos módon történik; a kapaszkodásban ugyanis a lábaknak és a rágócsápoknak semmi szerepük nincsen, hanem kizárólag csak az anus vesz abban részt, mely nagyon tágra nyitható. A nympha, mikor meg akar kapaszkodni valamely állaton, alfelnyílását annak chitines bőrére szorítja, miközben ragadós anyagot választ ki, majd kissé előrehalad vagy ledobja magát az állatról, a ragadós anyag megnyúlik és a levegőn rögtön meg is szárad, ezen a fonalon függve cipeltetik azután magukat egyik helyről a másikra. Kifejlődött állapotban főleg korhadó anyagokból táplálkoznak, így a meglehetősen gyakori Urodiaspis tecta Kramer nevű faj és csak ritkán élő növényi anyagokból, mint például a Fuscuropoda marginata C. L. Koch, mely néha a veteményes kertben a fejessaláta és hónaposretek pusztításával kárt is okozhat, de nymphája szívesen fölkeresi a hangyabolyokat, sőt vannak kizárólag a hangyák társaságában élő Uropoda-fajok is.

Kevésbbé szimpatikus társaság a kullancsok (Ixodidae) csoportja; a kullancsok bőrszerű, szerfölött nyujtható kültakarójának hátoldalán szabályos közökben gyakran harántbefűződések láthatók, melyek az izmok tapadási helyeinek felelnek meg. Rövid lábaik hat- vagy nyolcízűek. A negyedik lábpár tövén van a páros lélekzőnyílás. Szemeik nincsenek. Legjellemzőbb szervük a test mellső végén levő szipóka, ez egy lapos, mindkét oldalán nyitott cső, mellette jobbról és balról a szabadon álló négyízű állkapcsi tapogató helyezkedik el. Szívás alkalmával a kullancs lábaival a bőrbe kapaszkodik, szipókáját függőlegesen lehajlítva a megsebzendő helyhez támasztja és rágócsápjainak horgas hegyét mélyen a húsba szúrja, miközben szétterpesztett állkapcsi tapogatóit a bőrre fekteti. Ezután a szipóka tövig a sebbe hatol, két oldalsó nyílását az átszúrt bőr betakarja, úgyhogy a kibuggyanó vérnek nincsen kivezető útja és kénytelen a kullancs szájába áramlani. A kullancsok, melyek közül ezidőszerint mintegy 200 fajt ismerünk, szívás alkalmával oly erősen kapaszkodnak meg, hogy szipókájuk bennszakadása nélkül el sem lehet őket a sebről távolítani. Kivétel nélkül gerinceseken élősködnek, teljes kifejlődöttségüket azonban csak akkor érik el, ha alkalmuk van a melegvérűek vérét szívni.

Közönséges kullancs (Ixodes ricinus L.) hímje.

A mérsékelt égöv alatt leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus L.), egész Európában el van terjedve és már Aristoteles „kroton” néven említi. Rendes körülmények között, vagyis olyankor, mikor nem volt alkalma magát vérrel teleszívni, vagy nincsen tele petékkel, körülbelül 1–2 mm nagyságú barnásfekete, lapos állat, erőteljes lábakkal, hosszú szipókával és állkapcsi tapogatókkal. A hímeket a hasoldalukon a lábak mögött elhelyezett néhány merev chitinlemez jellemzi. Ha bokros, csalitos helyeken, fűvel benőtt lombos erdőkben vagy homokos talajon sétálgatunk, könnyen megesik, hogy kullancs tapad ránk, annyival is inkább, mert megvan az a szokása, hogy a fák ágairól az arra haladó emberre ejti magát, ilyenkor a bőr valamely alkalmas helyén megtapad és elkezd szívni, miközben nyujtható bőre hamarosan megdagad. Nemcsak az ember, de főleg az erdei állatok, mint a róka, mókus, sündisznó, stb. vannak kitéve támadásuknak, szúrásuknak azonban az emberre nézve nincsen komolyabb következménye, jóllehet a szúrás helyén keletkezett vörös folt az állat leesése után még néhány nap múlva is látható.

A párosodás rendes körülmények között akkor történik meg, mikor a jóllakott nőstény még a gazdaállatba kapaszkodik. A jóllakott és megtermékenyített nőstény a gazdaállatról leesik s körülbelül 14 nap múlva néhány ezernyi petét rak le, melyeket a hátára ragaszt. A petékből kibújó hatlábú kullancslárváknak eleinte sem lélegző-, sem ivarszervük nincsen, óvatosan mászkálnak a fűszálakon áldozat után kémlelve; kisebb állatokra, nevezetesen gyíkokra vetik rá magukat és leginkább elülső lábaik mögött kapaszkodnak meg és szívják a gyík vérét. Ha a lárvák eléggé teleszívták magukat, az állatról leesnek, megvedlenek és átalakulnak nyolclábú, lélekzőszervvel bíró nymphává. Miután a nympháknak ugyancsak vérre van szükségük, új gazdaállatot keresnek föl és ha jóllaktak, az állatról újra leesnek, hogy vedlés után kifejlődött egyénné legyenek. Miként K. Samson közli, a kullancsnymphák kifejlődése a hidegvérű állatokon sokkal lassabban megy végbe. mint a melegvérűeken. Az emberen pl. a közönséges kullancsnympha már négy nap alatt egészen teleszívja magát és leesik, míg, ha gyíkra jut, 10–14 napra van szüksége, míg teljesen jóllakik. Ha a nymphákból nőstények lettek, ezeknek, mielőtt petéiket lerakhatnák, még egyszer jól tele kell szívniuk magukat vérrel.

Gazdasági szempontból említésre méltó az egész földön elterjedt (nálunk Magyarországon azonban eddigi ismereteink szerint nem fordul elő) marhakullancs (Boophilus annulatus Say), mely a marhákon él és töméntelen mennyiségben lepheti el a marhák bőrét. Jóformán egy csepp hely sem marad szabadon, úgyhogy a különböző fejlődési fokokon lévő kisebb-nagyobb kullancsok ezerszámra nyüzsögnek a bőrön. Hogy a különböző fejlődési stádiumon levő marhakullancsok egymás mellett találhatók föl, az onnan magyarázható, mert a Boophilus az Ixodesszel ellentétben egész fejlődésmenetét egy és ugyanazon gazdaállaton futja be. A marhakullancs tehát nem esik le minden vedlés előtt gazdaállatáról és csak a teljesen kifejlődött nőstények hagyják el a marhát s a földre jutva fű és kövek közé rakják töméntelen mennyiségű parányi petéiket. A petékből kibújó hatlábú lárvák hetekig, sőt néha hónapokig koplalhatnak és türelmesen várnak arra a pillanatra, amikor valamely legelésző marhára rájuthatnak. Ha ez sikerült, tüstént elkezdik szívni a vért és tizennégy napon belül már ivarérettekké lehetnek. Már maga a sok vérveszteség is nagy kárára van a marhának, de a bajt még veszedelmesebbé teszi a körülmény, hogy a marhakullancs a texasi lázat okozó, Piroplasma bigeminum Sm. nevű veszélyes vérparazitával fertőzi meg a marhákat, úgyhogy ennek a betegségnek az Északamerikai Egyesült Államokban már ismételten egész marhagulyák estek áldozatául.

Amilyen joggal vérszomjas állatoknak tartjuk az imént tárgyalt Ixodinae alcsalád tagjait, ugyanolyan joggal mondhatjuk ezt el a kullancsok második alcsaládjáról, az óvantagokról (Argasinae), melyeknek szipókája még inkább a hasoldalra nyomult és nemcsak a nőstények, hanem a hímek is vérrel táplálkoznak. Az Ixodes-hímekre jellemző chitinlapocskák itt mind a két nem esetében hiányzanak. Az Argas-fajok sötétségkedvelő állatok, miként a poloskák, éjjel lopóznak az alvó állatokra vagy az emberre és megcsapolják vérüket, nappal azonban résekben, repedésekben rejtőzködnek és úgy elbújnak, hogy meg sem találhatók. Megállapítást nyert, hogy az óvantagok meglehetősen magas kort érhetnek el és éveken keresztül folytathatják vérszopó életüket, petéiket nem egyszerre, hanem lassanként rakják le. A legismeretesebb és legkellemetlenebb közöttük a mianai mérges poloska vagy perzsa óvantag (Argas persicus Oken), melynek fő elterjedési helye a Földközi-tenger keleti környékén van. Már nagyon sok utazónak, kik kénytelenek voltak Perzsiában jártukban kunyhókban és lakásokban éjszakázni, kellett ezen irgalmatlan és alattomos vérszopók csípéseinek kellemetlen következményeit eltűrniük, amennyiben a perzsa óvantag a veszedelmes maláriát okozó Spirochaetákat oltja be az ember vérébe, amely betegséggel szemben a bennszülöttek általában nem fogékonyak, míg az idegenek majdnem kivétel nélkül mind megkapják. Mint az afrikai váltóláznak a beoltója, éppen olyan veszélyes egyik közeli rokona a szemnélküli, egész Közép-Afrikában elterjedt Ornithodorus moubata Murray nevű faj; legszívesebben száraz, homokos talajon, esetleg a karavánutak mentén itt-ott található tanyák fedele alatt, vagy pedig a bennszülöttek kunyhóinak földjén él. Az ilyen helyeket az európai ember ezért lehetőleg kerüli és hogy ne tegye ki magát e kellemetlen óvantagok csípéseinek, inkább sátorban vagy a szabad ég alatt hál. Az állatok is sokat szenvednek az óvantagoktól. Amerika melegebb vidékein a tyúkólakba fészkeli be magát az Argas americanus Pack. nevű faj és a tyúkokat annyira megkínozza, hogy egészen bágyadtan lesznek, tojáshozamuk megszűnik, sőt el is pusztulhatnak.

Óvantag (Argas reflexus F.) felülről és alulról.

Egy másik, nálunk is előforduló faj az óvantag, zsindelytetű, tyúkpoloska (tyúkkullancs, baromfipoloska, vaktetű, csimaz) (Argas reflexus F.), mely a galambdúcok lakója, de mégis inkább a tyúkketreceket és baromfiólakat lepi el és azok állandó réme. Nappalra a galambdúc és az ól hézagaiban keres menedéket, éjjelenként azonban előjön és kegyetlen szívásával irgalmatlanul meggyötri a galambokat és baromfiakat, úgyhogy a nagy vérveszteség következtében, különösen a baromfi apraja el is pusztulhat. Fiatal óvantagokat még nappal is találhatunk a tyúkok szárnya alatt. Rendkívül szaporasága és szívóssága miatt (2 évig is koplalhat és a legmérgesebb gázoknak is ellenáll) nagyon nehéz ellene a védekezés. Alkalomadtán az embert is fájdalmasan megcsípi és szívása helyén hólyagos daganat támad.