1. alrend: Valódi fülbemászók (Dermaptera genuina)

Ennek az alrendnek élére igen ősrégi családot, a Diplatyidae-csoportot kell állítani, melynek tagjai aránylag kevés fajt számlálnak s az ó- és újvilági kontinensen egyaránt el vannak terjedve. Ezek képviselik az igazi Protodermapterakat, s valószínűleg ilyen ősformákból bontakozott ki a Dermapterák rendje.

Az idetartozó fajok szemei erősen kiállók, s első csápízük oly rövid, hogy nem éri el a szemek hátulsó szélét. Lárváik még nem viselnek ollószerű szerszámokat, hanem csak sörtéket, s ezáltal oly kevéssé hasonlók a fülbemászókhoz, hogy az indiai Diplatys longisetosa Westw. lárváját annak idején Westwood Dyscritina néven egészen más rovarfaj gyanánt írta le. A Dyscritina farksörtéje az utolsó vedlés alkalmával alakul át fogóvá, amelyet ugyanis a tőíz szolgáltat, míg a farsörte többi részét az állat egyszerűen leveti.

Míg a legtöbb Protodermaptera a trópusokon él, addig az Anisolabidae- és Labiduridae-családok tagjai partlakók, s valószínűleg a trópusról behurcolva meghódították a mérsékelt égövek homokos partvidékeit.

Az előbbi család jellegzetes képviselője az Anisolabis maritima Bor. Igen széles elterjedésnek örvend, a magyar tengermelléken kövek alatt mindenütt reáakadunk.

A második családnak képviselője a parti fülbemászó (Labidura riparia Pall.) a 2 cm-t is meghaladó hosszával a legnagyobb fülbemászót képviseli és különféle változatokban ismeretes. Hatalmas ollóival – ezek a hímen 1 cm hosszúak – ügyesen fogja az apró svábbogarakat s más apró rovarokat. Hazánkban nem ritka. Nemcsak tengerparton él, hanem homokos síkságokon is messze elkalandozik, s itt 30–40 cm mély járatokat ás. A nappalt ezekben tölti s csak éjnek idején jön elő.

Rokona, a Forcipula Decoly Burr. hegyipatakok mellett a kövek alá rejtőzik, sőt jó úszónak is bizonyult.

A Paradermaptera nemzetségbe az óvilág trópusain fakéreg alatt rejtett életet élő fajok tartoznak, melyek az Apachyidae családot képviselik. Testük annyira lapított, s lábaik a törzzsel annyira oldalt ízesülnek, hogy azt a benyomást keltik, mintha mesterségesen volnának lapítva.

Az Eudermapterak csoportját több család alkotja, s ezek a fülbemászók eredeti habitusát legkevésbé őrizték meg.

A Forficulidae-család legismertebb alakja a közönséges fülbemászó (Forficula auricularia L.)

Közönséges fülbemászó (Forficula auricularia L.).

A 11–15 mm hosszú állat egész Európában gyakori. Sötétszínű, oldalt világosabb négyszög torpajzsot visel. Sötétbarna színű, csak lábai világosabbak. A hím ollói kampósak, a nőstényéi majdnem egyenesek. Határozottan társas életet él a falak repedéseiben, kövek alatt és nyirkos helyeken. Rendesen különféle külsejű, eltérő hímekkel találkozunk ilyen csoportosulásokban. Vannak kis és nagy ollójúak közöttük. Sajátságos szaguk páros bőrmirigyeiktől ered, s ezek a potroh 2. és 3. szelvényén nyílnak. Úgy látszik, ez a faj annak dacára, hogy szárnyas, mégsem repül. Ugyanis sohasem figyelték meg a fülbemászó repülését.

Közönséges fülbemászónknak rokona a Chelidura acanthopygia Gené, az erdei fülbemászó, ahogy ezt a fajt Verhoeff nevezte, mert csakugyan erdőben él. Végtagjain a második főíz karéjosan kiszélesedett, s a hímek ollói tövükön nem érintkeznek. Azonkívül fajuk abban is különbözik az előbbitől, hogy nincsen szárnya.

Legnagyobb jelentősége mindenesetre a mi fülbemászónknak van. Kertekben, mezőn, mindenütt ott találjuk, de az erdőben, erdei utakon, fákon és kövek alatt is megjelenik. Táplálékában egyáltalában nem válogatós s jóformán mindenevő. Lehullott korhadó gyümölcs kedvenc táplálékát alkotja, de nagyon vonzzák az elhullott rovarok is, sőt eleven levéltetveket is megtámad. Mindazonáltal növényi korhadó anyagok alkotják táplálékát, főleg gombaspórák, de a virágok szirmai is. Taschenberg szerint éppen ezért a kertész szegfűit és georgináit állandóan félti a fülbemászóktól. Állatunkat általában sehol sem kedvelik, mert mindig kellemetlenséget okoz jelenlétével, akár a frissen vásárolt főzelékből bújik elő, akár a szőlő belsejéből látszanak ki ollószerű fogói. A fajok legtöbbje áttelel és a legkorábban megjelenő rovarok közé tartozik. Taschenberg már február 1-én látott egyet fatörzsön, máskor hóban is megtalálta őket.

Szép őszi napokon, szeptemberben és októberben megfigyelhetjük a fülbemászók szerelmi életét is. Ha több állat van együtt, akkor többnyire megindul a versengés és viaskodás. Rendkívül mulattató jelenség, amint két egymásra féltékeny fülbemászó hím összetalálkozva, a nélkül, hogy állkapcsukkal egymásban kárt tennének, hirtelen egymásnak hátat fordít és ollóival összegabalyodik. De ennek a párbajnak nincsenek súlyosabb következményei, legalább is sohasem tapasztaltuk, hogy ilyenkor valamelyik megsérült volna: a gyöngébb hímet, amelyek kevésbé előnyös helyzetben van, egyszerűen félretolja ellenfele s a nőstényt meghódítja. Ilyenkor a hím és nőstény órákig akaszkodnak össze egymással.

A fülbemászók szaporodása azért érdekes, mert ivadékgondozással jár. Ezt a mi közönséges fülbemászónknál már régóta megfigyelték, de ez előfordul az Anisolabis és más fajoknál is. Kora tavasszal, rendesen februárban vagy márciusban, kivételes már a téli hónapokban is vagy nyáron sokszor juthatunk olyan helyzetbe, hogy megfigyeljük, hogyan őrzik ezek az állatok tojásaikat. Ehhez szükséges, hogy az állatot rejtekében keressük fel. Többnyire valami kövön vagy fatörzsön ül, olyan helyen, ahol a déli nap sugarai érik, mellette egy csomó kerek pete, amelyet néhány nappal előzőleg lerakott. Egy ilyen nőstényen megfigyelték, hogy 56 petét őrzött, de azoknak száma lehet ennél több is. Sokszor megesik, hogy a peterakás helyét nem jól választotta meg, mert a körülötte kisarjadzó gombák és esetleg a nedvesség is ártalmára lehetnek. Ilyenkor a fülbemászó-anya hirtelen odább áll, a közelben jobb búvóhelyet keres, s ilyenkor régi helyéről egyenként viszi át petéit szájában új fészkébe, miközben a megsérülteket vagy megeszi, vagy félredobja, a többit azonban annál nagyobb gonddal ápolja és az esetleges gombáktól megtisztítja.

Az anya gondozása 10–12°-os átlagos hőmérséklet mellett 5–6 hétig tart, amíg a petékben a fiatal fülbemászók kifejlődnek. Ezek az anya beavatkozása nélkül is kibújnak a petéből, mégpedig fejükön lévő fogacskájukkal, mellyel a tojás héját könnyen felrepesztik. Alig hogy a világra jöttek, meg is vedlenek, s a már feleslegessé vált fogukat bőrükkel együtt levetik. Azonban a gondos anya még most sem szabadul csemetéitől, hanem kitart mellettük, ezek pedig körülveszik, hozzásímulnak, ha kell, rá is másznak s anyjuk mellett mindenképpen védelemre találnak.

Verhoeff megfigyelései szerint a fülbemászó az ivadékgondozás egész idejét túléli, míg az erdei fülbemászó nősténye a fiatalok kikelése után legkésőbb egy hét mulva már elpusztul. A kitűnő megfigyelő szerint két egymásra következő ivadék van jelen, az első tavasszal, a második nyáron. Nyár idején többnyire már csak a kifejlődött fiatal állatokkal találkozunk, s ezek kisebbek a felnőtteknél, s csak szárnypikkelyeket és egyenes fogókat viselnek. Fák kérge alatt gyakran ilyen fiataloknak egész seregére akadunk, közöttük olyanokra, melyek még egészen fehérek és nemrég vedlettek. Az állatok négy vedlésen esnek át nyár folyamán, s ekkor már elérték fejlettségüket.

A Labiidae-család tagjai apró, kistermetű állatok és leghelyesebben törpe fülbemászóknak nevezhetők. A Labia minor L. mindössze 5–6 mm hosszúra nő és meleg nyári estéken élénken röpköd. Át is telel és ilyenkor moha alatt találták meg.