2. alrend: Egyféle szárnyúak (Homoptera)

Mindazokat a szipókás rovarokat, melyek nem tartoznak a poloskák közé, egyféle szárnyúak (Homoptera) néven foglaljuk össze, ezek az állati vért, mint táplálékot megvetik és kizárólag a növények nedveivel táplálkoznak. Mindannyi szárazföldön élő rovar, testalkotásukban sok a megegyező vonás, úgyhogy kétségtelenül egy mindenesetre népes, de a poloskáktól élesen elkülöníthető, természetes rovarcsoportot alkotnak. Jellemző rájuk, hogy szárnyukon a félfedő hiányzik. Elülső és hátulsó szárnyuk rendes körülmények között közel egyforma alkotású, legtöbbször mind a kettő hártyás, ámbár a kabócák között akadnak fajok, melyeknek felső szárnya keményebb, merevebb, mint az alsó. Míg a poloskák szipókája elül a fej hegyén ül, addig ezeké vagy a torok mögött és alatt ered, miként a kabócák esetében láthatjuk (auchenorrhyncha), vagy, miként a növénytetveknél, még hátrább húzódott, s ilyenkor az az előtorral összenőtt (stenorrhyncha). A testalkotásukban is mutatkoznak némi különbségek. Miként a legtöbb rovarcsoportban, úgy ezek között is vannak egyszerűbb és tökéletesebb testalkotású alakok. Az előbbiek bélcsatornája még majdnem teljesen egyenes, vagy aránylag igen kis mértékben csavart, az utóbbiaké oly hosszú, hogy már valóságos hurkot alkot a testben. Azok a fajok természetesen, melyeknek ilyen hosszú, hurkolt bélcsatornájuk van, alkalmazkodtak legjobban a szívó életmódhoz, mert az ilyen hosszú bélcsatorna tudja a növényi nedveket a legalaposabban kihasználni.

A Homopterák egy érdekes sajátságára, mely minden valószínűség szerint a keményítőben gazdag növényi táplálóanyagok fölhasználásával hozható szorosabban összefüggésbe, csak a legutóbbi időben derült világosság. Kimutatták ugyanis, hogy, úgy látszik, minden kabóca és levéltetű testében parányi, egysejtű gombák élnek nagy tömegben, ezek a potrohban a bélcsatorna szomszédságában egy külön szervben tenyésznek és az anyagcserénél van fontosabb szerepük. Ezeket a gombákat a Homopterák nemzedékről-nemzedékre átöröklik, amennyiben mielőtt a nőstény petéit lerakná, minden petébe néhány gombasejt nyomul be, melyek aztán később a fiatal állat testében elszaporodnak.

1. had: Kabócák vagy cikádák (Cicadina)

Addig, amíg csak az időjárás megengedi, vidáman hemzsegnek a kabócák vagy cikádák (Cicadina) a fákon, bokrokon, fűszálakon és egyéb növényeken. Majd itt, majd ott szúrják meg szipókájukkal a fák kérgét vagy a növények puha, gyenge, zöld szöveteit, hogy azok nedvével csillapítsák éhségüket, oltsák szomjukat. Általában az apró, jelentéktelen alakok, melyeket „kiskabócák”-nak szoktunk nevezni, vannak túlnyomó többségében, de nem hiányoznak a termetes nagyobb fajok sem, ezek közül némelyiknek hangszerve is van, éppen azért „éneklő kabócák”-nak is hívjuk őket. A legfeltűnőbb és legnagyobb képviselőik természetesen a trópusokon élnek. A pompás jávai éneklő kabóca (Tosena fasciata F.) pl., melynek tora fűzöld színű, világos harántsávval ellátott sötét barnásfeketeszínű kifeszített elülső szárnyaival a 14 cm-t is meghaladja. Színük gyönyörű változatosságában nagyon sok kabóca a pillangókkal vetekedik s bizarr testformájukkal és különös alakjukkal még a lepkéken is túltesznek.

Az alkalmilag hólyagszerűen megdagadt fejükön kétoldalt vannak a nagy recés szemek, ezek mögött a fejtetőn gyakran még két vagy három pontszem látható. Rövid csápjuk két, többé-kevésbbé megvastagodott alapízből és finom, több ízből álló ostorból tevődik össze, alsó oldalán Hansen parányi tölcsérszerű gödröcskékből álló érzékszervet mutatott ki. Szipókájuk háromízű. Lábaik erőteljesek, vastagcombú hátulsó lábuk ugrólábbá alakult, minek következtében könnyen tudnak szökdécselni és üldözőik elől szempillantás alatt elpattannak valamely biztonságosabb helyre. Általában ritkán repülnek, de mégis vannak fajok, melyek nappal szinte felhőnyi tömegekben kelnek szárnyra, viszont mások, mint a cukornádkabóca (Perkinsiella), éjjel röpködnek és keresnek valami világító fényforrást. Ha nyugodtan ülnek, szárnyaik háztetőszerűen helyezkednek el, rendes körülmények között a szárnyerezet jól fejlett és vagy mind a két pár üvegszerűen átlátszó, vagy pedig az elülsők sötétebbek és keményebbek, mint a hátulsók. A szárnyak gyakran különböző tónusokban pompáznak és akárhányszor a legrikítóbb színek tarkítják.

A nőstény kabócák potrohukon rövid tojócsövet viselnek, mellyel a növények szárát és egyéb részeit fel tudják hasítani. Ebbe a hasadékba rejtik petéiket, hol eléggé meg vannak védve és akadálytalanul fejlődhetnek. A fiatal kabócalárvák általában a kifejlődött egyénekhez hasonlítanak, kezdetben azonban még nincsenek szárnyuk, ez csak az egymást követő vedlések folyamán fokozatosan fejlődik ki. A lárvák néha egészen más életmódot folytatnak, mint a kifejlődött egyének, természetesen ilyenkor alakjuk is nagymértékben elüt és olyan különleges lárvaszervekkel rendelkeznek, melyek a kifejlődött állaton már nem lelhetők fel. A kabócák gyakran társas életet élnek és gazdanövényeiket néha csapatosan lepik el.

A Teneriffa-szigeteken alkalmunk volt a Dél-Európában széltében elterjedt és nálunk is nagyon gyakori tamariszkuszkabócát (Athysanus stactogalus Am.) megfigyelni, kicsike kis szürkészöld kabóca ez, mely ottan díszes gazdanövényének ágait milliárdszámra benépesítette és Orotava mellett minden tamariszkusz-fán volt található. Minden kis neszre, valamely ág gyenge megérintésére vagy akárhányszor csak a közeledésre is, százszámra pattannak el onnan a kis zöld műugrók, békében hagyva azonban szipókájukkal szorgalmasan szívogatják a fa nedvét. A szakadatlan nedvszivogatásnak aztán az a természetes következménye, hogy a kis állatnak tekintélyes mennyiségű folyékony ürüléket kell kiürítenie, ami olyanformán történik, hogy a kabóca időről-időre víztiszta, ragadós folyadékcseppet fecskendez ki alfelnyílásán keresztül. Az előbb említett tamariszkuszkabóca esetében az állandó torkoskodás következtében a folyékony ürülék kifecskendezése olyan tekintélyes mennyiségben történik, hogy a lombos tamariszkuszágak a szó betűszerinti értelmében csepegnek a sok nedvességtől és a fák környéke olyan, mintha a talajt felöntözték volna. Ezekután már hihetőnek látszik az a hír, amit egyik-másik utazó a trópusokon élő úgynevezett esőtadó fákról hozott. Így vannak olyan fák Mexikóban, melyekről a bennszülöttek azt állítják, hogy alattuk néha száraz, derült időben is esik az eső és Krieger már közelebbi részleteket is szolgáltatott egy ilyen „esőtadó fá”-ról, mely alá mexikói tartózkodása idején a bennszülöttektől elvezettette magát. Ragyogóan szép, derült, verőfényes idő volt és sötétkék, felhőtlen ég borult az óriási, egymagában álló fa koronájára, mely alatt az esőnek semmi nyoma sem volt látható. Kételkedve és hitetlenül nevetve foglaltak helyet kutatónk kíséretével a fa alatt, midőn hirtelen az első cseppek kezdtek hullani és nemsokára formálisan permetezett az eső, melynek cseppjei csattogva verődtek a fa nagy leveleihez és végeredményben az egész növényzet megázott a fa alatt. A furcsa esőnek okozója az a sok száz, nehezen észrevehető kicsike, szürkészöld kabóca volt, amelyek csapatokba verődve, szorosan egymás mellett ültek a fa összes vékonyabb ágain és mintegy vezényszóra, egyszerre lövelték ki magukból folyékony ürüléküket. Ugyancsak jó kiadósaknak látszanak a Madagaszkár-szigetén fákon élő Aphrophora Goudoti Benn. nevű kabócafaj teljesítményei, melyek úgy lárvakorukban, mint kifejlődött állapotukban szintén nagymennyiségű vízszerű ürüléket termelnek. Goudot beszéli, hogy egy meleg napon félóra leforgása alatt mintegy 60 ezek közül a kabócák közül egy egész flaskót megtöltött „víz”-zel.

Éppen e nagy mohóságuk miatt némely kabócafaj a kultúrnövényekre kártékony hatással van. Európában is több veszedelmes kabócát ismerünk, melyek azonban nagyobbmérvű kárt növényeinkben szerencsére csak ritka, kivételes esetekben okoznak. Ebben a tekintetben sokkal rosszabbak a viszonyok a többi világrészben. Tropikus vidékeken ugyanis különösen a cukornádültetvények szenvednek sokat az őket ellepő apró kabócáktól, ezek néha félelmetes tömegekben lépnek föl és az egész ültetvényt teljesen tönkre tehetik. A legnagyobb pusztításokat azonban mégis a japáni szigeteken viszik véghez; Japánban már több mint 30 olyan kabócafajt ismerünk, melyek az ottani lakosság élelmezése szempontjából annyira fontos rizsültetvények valóságos csapásai. A japán történelem mintegy 18 olyan éhinséges szűk esztendőről emlékezik meg, melyeknek okozói az igénytelen külsejű rizskabócák voltak, ezek néha ködfelhőszerű sűrű rajokban repülnek át a rizsföldek fölött és útjukban széltében-hosszában minden elpusztítanak. „Unka, a kabócák népies japáni neve, ilyen körülmények között nagyon félelmetes szó, amennyiben ködöt, felhőt jelent. Porfelhőkkel is össze szokták hasonlítani a kabócajárást, erre vonatkozik némely vidéknek fujinshi elnevezése Matsumura japán entomológus szerint, ki ezeket, a hazája szempontjából annyira fontos rovarokat több mint két évig a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában is tanulmányozta, 1897-ben, amidőn a kabócák megjelenésükkel újból országos csapást rendeztek, a rizsföldek több mint egyharmadát elpusztították és az okozott kár mintegy 70 millió yenre rúgott.

Ásatag kabócákat a liászból ismerünk. Valamennyi a ma is élő bordásfejű vagy világító kabócák (Fulgoridae) családjába tartozik, a legalacsonyabbrendű alakok ezek, amennyiben bélcsatornájuk még csak nagyon tökéletlen hurkot alkot. A Fulgoridák csápja a szemek alatt vagy a belső szemszegély egy kiöblösödéséből ered. A második csápíz hosszabb és vastagabb, mint az alapíz és alsó oldalán érzékszerv található.

A Fulgoridák csoportjában nagyon gyakoriak a fantasztikusan bizarr testalkotású alakok, egyike a legismertebbeknek a szurinámi lámpáshordó (Laternaria phosphorea L.), alaktalan, hólyagszerűen földagadt feje bizonyos tekintetben a lámpához hasonlít, régebben azt hitték róla, hogy fejével világítani tud, ez azonban nem bizonyult valónak. A zöldessárga színű, mintegy 8 cm hosszúságú szurinámi lámpáshordó majdnem kétlebenyű alsószárnyát nagy, fekete szemfolt díszíti. A kiizzadt viasztól teste imitt-amott krétafehér színű. A süveges kabóca vagy az európai lámpáshordó (Fulgora europaea L.) mindössze 8.75 mm hosszú, fűzöld színű, feje kúposan előrenyúló, felső szárnyai átlátszók és zöldesen erezettek. Németország különböző vidékein, de különösen délen és délnyugaton és hazánkban is a meleg, napsütéses hegyoldalakon gyakori.

Süveges kabóca (Fulgora europaea L.).

Leggyakoribb a recés vagy aknázó kabóca (Cixius nervosus L.).

Recés kabóca (Cixius nervosus L.).

Ennek a 6–8 mm hosszúságú, barnaszínű, a feje szélén sárgán, átlátszó szárnyain pedig barnán foltozott és pontozott kis rovarnak fejteteje keskeny, rajta pontszemek ülnek, homlokát két hosszanti léc kettéosztja, míg csápjai két kis bütyök módjára a kidülledt recésszemek alatt erednek. A nőstények potrohukból fehér viaszszerű pikkelyeket izzadnak ki, melyek azonban onnan könnyen leperegnek.

Ilyen viaszszerű anyagot némely külországi bordásfejű kabóca lárvái néha csodálatos mennyiségben izzadnak ki magukból. A madagaszkári viaszkabóca (Flata rubra Sign.) lárvája hosszú, hófehér fonalakból álló viasznyalábot vonszol maga után, mely ezt a lusta, tunyamozgású lárvát egészen láthatatlanná teszi s így mintegy védelemül szolgál neki. Egészen máskép áll a helyzet a kifejlődött egyén esetében. Ekkor az állat már meglehetősen mozgékony, úgyhogy ilyen védelmi berendezkedésre nincsen szüksége, ellenben ritka szépségben pompázik és bíborvörös felső szárnyaival s kristálytiszta, rózsaszínűen erezett hátulsó szárnyaival a leggyönyörűbb rovarok közé tartozik. Kelet-Ázsiában előforduló bizonyos Flata-fajok lárváit a kínaiak viasznyerés céljából tenyésztik. Az indiai Phromnia marginella Oliv. nevű faj viasza Garhwalban idegtompító hatása miatt, mint élvezeti cikk, nagy becsben áll.

A Delphax-nem rokonsági körébe tartozó bordásfejű kabócák, ellentétben az eddig említett fajokkal, hátulsó lábuk tövén sarkantyút viselnek. Ezek a rovarok azért érdekelnek bennünket, mert kártékonyak is akadnak közöttük, mint pl. a sarkantyús kabóca (Liburnia furcifera Horv.), ez igénytelen, 4–5 mm hosszú, túlnyomólag barnaszínű rovarnak négy átlátszó szárnya sárgásan erezett; a legveszedelmesebb ellensége a japán törpekabócák között a rizsültetvényeknek. Rokona, a Delphax saccharicida Westw. nevű faj, Nyugat-Indiában ismételten nagy károkat okozott a cukornádültetvényekben.

A Hawai-szigeteken a cukornádat lepi el a Perkinsiella saccharicida Kirk. nevű kicsike, mindössze 4–6 mm nagyságú kabóca. Hazája természetesen nem ezeken a szigeteken van, hanem minden valószínűség szerint Ausztráliában, honnan a XIX. század végén, mégpedig állítólag az 1897. év körül hurcolták be Hawaiba s ott rövid idő alatt óriási módon elszaporodott és az egész szigetcsoportot egy-kettőre ellepte. Azt mondják, hogy időközben már Jáva szigetén is fellépett e kártevő. Ha a Perkinsiella-kabócák rátelepedtek a cukornádra, úgy legszívesebben a leveleken tartózkodnak és petéiket is oda rakják, mégpedig vagy a levél főerének hámszövete alá, vagy a levelek hónaljába, a szár bütykeibe rejtik azokat. Azok a hasadékok, melyekben peterakások vannak, mihamar vörösszínűekké lesznek és a kártevők jelenlétének legelső árulói. Alig három héttel később a kis kabócalárvák kimásznak a petékből s csapatosan szállják meg a levelek hónalját és nyelét, s körülbelül öt hét mulva teljesen kifejlődnek és még jobban elszélednek. Tulajdonképpen a lárvák okozzák a legtöbb kárt, ugyanis a tőlük megszállt levelek elsárgulnak, vagy egészen elszáradnak és a szúrásuk által ejtett sebek nyílásai alkalmas bejutási helyek mindenféle veszedelmes gomba számára, melyek a már amúgy is legyengült növényt teljesen tönkreteszik. Hogy milyen hatalmas mérvű pusztítást vihetnek véghez, azt különösen a Hawai-szigeteken tapasztalták, hol 1903-ban a Perkinsiella-kabócák által okozott károkat 12 millió márkára becsülték, úgyhogy akkor az ottani cukornádtermésnek mintegy tizedrésze semmisült meg. Tekintettel az ilyen nagy veszélyre, a cukornádültetvényesek energikus védekezésre határozták el magukat. Külön kísérleti állomást alapítottak e kártevő életmódjának, ellenségeinek és kiirtása módjainak pontos tanulmányozására és a bőségesen összeadott anyagi eszközök igénybevételével két entomológus, nevezetesen Koebele és Perkins Ausztráliába, a Perkinsiella gyanított hazájába utazott és onnan e kabócának egy egész sereg természetes ellenségét vitték magukkal vissza a Hawai-szigetekre. Néhány faj ezek közül, különösen bizonyos, a Mymarinák (Paranagrus és Ootetrastichus beatus Perk.) alcsaládjába tartozó parányi élősködők szintén hamarosan meghonosodtak és a védekezés szempontjából beváltak, úgyhogy már 1906-ban a Hawai-szigeteken a kabócapetéknek legnagyobb része meg volt fertőzve ez apró élősködő darazsak által és a kabócacsapás azóta tetemesen csökkent.

Németországban, mint gabonakártevő, állítólag a bőrös kabóca (Tettigometra obliqua Panz.) jöhet számításba, mely azonban a rozson, búzán és zabon kívül más növényeket is fölkeres és különösen aratás után, úgy látszik, különféle cserjésekre megy át, de hazánkban különösebb károkat nem okoz. Ez a kis állat mintegy 3,5 mm hosszúságot ér el, szürkésbarna színű, felső szárnyán sötét ferde sávval. Előtorán többnyire jól kivehető rozsdabarna foltot, homlokát pedig három elmosódott sárgásvörös sávot visel. Nagyon érdekes az a barátság, mely a bőrös kabóca és bizonyos szürke és fekete hangyák, nevezetesen a Formica cinerea Mayr és a Lasius niger L. nevű fajok között van, ezek bolyukat akárhányszor a bőrös kabócákkal benépesített gabonatáblákon építik meg. Torka megfigyelte, hogy a bőrös kabócák a hangyáknak nincsenek terhére, sőt azt is eltűrik, hogy a nőstény kabócák a bolyukba bemenjenek és ott a szalmára, vagy valamely szabadonálló gabonagyökérre petéiket lerakják. A petékből kibújó kabócalárvákat valósággal dédelgetik, egyik helyről a másik, jobb helyre cipelik. Amint kitűnt, a hangyák ezt azért teszik, hogy azt az édes, cukortartalmú ürüléket megkaphassák, amit a kabócalárvák kiadnak magukból és ami a hangyák számára kellemes nyalánkság.

A púpos kabócák (Membracidae) két homlokszeme a recésszemek között foglal helyet és általában furcsa termetükkel tűnnek ki. Különösen előtoruk (pronotum) púpszerű, hátrafelé irányuló nyúlványa ötlik szembe, ez néha oly nagyra megnő, hogy felül az egész potrohot betakarja. Európában közönséges a szarvas tüskekabóca (Centrotus cornutus L.),

Szarvas tüskekabóca (Centrotus cornutus L.).

bokrokon, bozótokon él. Ha ez a kis rovar mozdulatlanul ül az ágon, bármelyik oldalról nézzük is, csak bajosan tudjuk észrevenni, mert a csalódásig hasonlít a fakéreg valamely kidudorodásához, bütykéhez, vagy valami tüskéhez, tövishez, rügyhöz, amennyiben ennek a fajnak előtora nemcsak hátrafelé folytatódik majdnem a test végéig érő tüskenyúlványban, hanem ezenkívül oldalt, jobbra és balra szintén van egy-egy szarvszerű nyúlványa. Wachtl adott először hírt arról, hogy a púpos kabócák Triesztben 1882-ben a szőlő ellenségeként (Weinteufel) léptek fel, úgyszintén a különböző, Jáván és Szumatrán élő Centrotus-fajokról is ismeretes, hogy mindenféle kultúrnövényre rámennek és a fiatal sarjakat és hajtásokat részben szívásukkal, de főleg és különösen a peterakás alkalmával előidézett sebekkel elpusztítják.

A púpos kabócák legtöbb faja javarészben a tropikus vidékeket lakja. Különösen Amerika melegégövi része gazdag fajokban, hol az őserdők indáin és ágain szinte már a túlzásig fantasztikus külsejű kabócák ejtenek bámulatba bennünket. Úgy látszik, hogy itt a természet fékevesztett, zabolátlan jókedvében elvesztette minden komolyságát, mert azoknak a bizarr nyúlványoknak, agancsszerű kinövéseknek, tüskéknek, hólyagszerű kidudorodásoknak, melyek testüket díszítik, az állat szempontjából vajmi kevés célszerűséget tudunk tulajdonítani, habár jóllehet valószínűleg hátrányukra sincsenek.

A tajtékos vagy dagadtfejű kabócák (Cercopidae) torán semmiféle függelékek nincsenek. Fejük teteje lekerekített vagy mindkét oldalon tompán kidudorodik. A fejtető alatt a szemek között eredő csápoknak két rövid alapíze van, a harmadik, több érzőgödröcskével ellátott íz, néha jobban, néha kevésbbé jól kivehetően ízelt sertévé nyúlt meg. Két pontszemük van. Hátulsó lábukon a lábszár külső oldala két vagy három tüskét visel, a végét pedig serték koszorúzzák.

Egyike a legszebb hazai kabócáinknak a vérpettyes kabóca (Triecphora vulnerata Ill. [Cercopsis sanguinolenta]) ez az élénkvörös és fekete színű rovar réteken és cserjésekben él. Fajrokonai idézik elő a növényeken a kakuknyál néven általánosan ismert kis habos hólyagokat.

Leggyakoribb faj, melynek habja különböző pázsitfélék és egyéb fűnemű növények levelein és szárán szokott előfordulni, a kakuknyálas vagy közönséges tajtékos kabóca (Philaenus spumarius L. [Ptyelus]) kifejlődött állapotban mindössze 5–6 mm hosszú. Tompa feje elején rendes körülmények között két kicsi, egymás mellett álló fekete foltot visel, közöttük pedig két szabálytalan, gyakran egybeolvadó harántfolt látható. A csápok, a feketén színezett harmadik íz kivételével, sárgák. Hátoldalának és hasoldalának színezete annyira változatos, hogy a különféle átmeneti alakokból a világossárgától a feketéig egész sorozatokat lehet egybeállítani. A kakuknyálas kabóca igen elterjedt rovar, úgyhogy nemcsak egész Európában, Közép-Ázsiában, Szibériában és Japánban, hanem még Észak-Amerikában is meghonosodott. Elég gyakori nálunk a Philaenus lineatus L. nevű faj is, melynek tajtékjai különösen a fűszálakon láthatók. Ha a kakuknyálat belül megvizsgáljuk, benne egy vagy több nedvesen csillogó kabócalárvát fedezünk fel, ezek a tajtékban jól védett helyet találnak a hangyák és egyéb ellenséges állatok támadásaival szemben. Ha a lárvák elérték teljes nagyságukat és többé nem táplálkoznak, a tajték beszárad. Ötszöri vedlés után, az utolsó lárvabőrből előbújó rovar már nem ereszt tajtékot, nyugtalanul ugrál és röpköd ide-oda, úgyhogy nincs szüksége olyan védelemre, mint az egy helyben szivogató lárvának.

Arra vonatkozólag, hogy a kakuknyál miképpen és mi módon jön létre, legújabban főleg Šulc végzett pontos vizsgálatokat. Ezek szerint a tajték víztiszta alapanyaga, egyúttal fő alkotórésze, nem egyéb, mint a lárva végbelének bizonyos fermentumokat tartalmazó ürüléke. Amint az ürülék a fejjel mindig lefelé ülő lárvából kiáramlik, a hetedik és nyolcadik potrohgyűrű között kibuggyanó viasszal érintkezésre jön, minek következtében a viasz apró darabokra esik szét és szappanoldathoz hasonló anyag keletkezik. Ez utóbbi hamarosan habos szerkezetűvé válik azáltal, hogy a lárva kilélekzéskor az elhasznált levegőt beleengedi. Ez addig tart, amíg a tajték a lárvát teljesen be nem burkolja. Ha az állatnak friss levegőre van szüksége, időnként potroha végét kidugja a tajtékból, ugyanis ott vannak elhelyezve a lélekzőnyílások.

Európában otthonos még a 9–11 mm hosszú, barnás színű égerfa kabóca (Aphrophora alni Fall.),

Égerfakabóca (Aphrophora alni Fall.).

ennek lárvái azokban a nagy tajtékokban élnek, melyek a Rubus-fajok és a Ranunculus repens szárának alsó oldalán és gyökerein találhatók. A kifejlődött kabóca főleg égerfán él, de nyárfán és fűzfán is gyakori és ferdén húzódó, sötétbarna rajzolattal kettéosztott nagy, fehér foltjáról ismerhető fel. Körülbelül ugyanekkora, hasonlóképpen barnaszínű, de kicsikét karcsúbb test a fűz tajtékos kabócája (Aphrophora salicis De Geer), egyszínű, legfeljebb a felső szárnyait díszíti, egy elmosódott fehér folt. Lárvái egy nagy tajtékban társaságban élnek a fűzgallyakon, melynek hajtásai szívásuk következtében megsárgulnak és elhervadnak. Petéit a nőstény csoportosan a fűz kérge alá rakja, ez szintén sok kárt okoz a növénynek. Egy harmadik, ritkább Aprhophora-faj, melynek előtora a közepén bemélyedt, a fenyőfa kabócája (Aphrophora corticea Germ.), kifejlődött állapotban a fenyőkön él, lárvái ellenben, úgy látszik, a földiepren lévő kakuknyálban élnek.

Igen érdekes tajtékos kabócalárvák találhatók az ausztráliai Eukalyptus-fákon. Ezek az állatok ottan sajátságos, szénsavas mészből álló, kemény tokokban rejtőzködnek; az Eukalyptus-fák nagyobb mennyiségben tartalmaznak szénsavas meszet oldott állapotban. Így könnyen megmagyarázható a mész eredete, ugyanis a kabócák a fa nedveinek szívásakor nyilvánvalóan a meszet is magukba szívják és folyékony váladékukkal újból kiürítik, hol a levegőn hamarosan megszilárdul. A mészhüvelyek az 1.5 cm nagyságot is elérhetik, alakjuk változatos, leginkább kúpformájúak, néha pedig, akárcsak a csigaház, csavart. A tetején kis nyílás van, amelyen keresztül a fejével lefelé rejtőzködő lárva potroha végét lélekzés céljából kidughatja, éppen úgy az alján is van hosszanti hasadék, ezen pedig a szipókáját ölti ki és szúrja meg vele a fa kérgét.

Különös alakú fejükkel és torukkal hívják magukra figyelmünket a füles kabócák (Scaridae) képviselői, hátulsó lábukon a lábszár levélszerűen kiszélesedett és hátulsó felében tüskéket visel, bőrszerű felső szárnyain kiemelkedő, hálózatos erezetet találunk. A füles mezei kabóca (Ledra aurita L.) elég gyakori tagja hazánk rovarvilágának. Ennek a 13–18 mm hosszúságú, sötétzöld színű, barnásan vagy feketésen foltozott, éppen azért piszkos kinézésű állatnak feje elől széles lemezben folytatódik. Előtorának mindkét oldalát fülformájú, ferdén kifelé ívelt kanálszerű nyúlvány díszíti.

Az entomologusok, egész jogtalanul, sokáig nagyon elhanyagolták a mezei kabócák (Jassidae) családját, jellemző rájuk a szemek között eredő rövid, háromízű csáp, azonkívül, hogy hátulsó lábuk négyszögletű lábszárát csak egy egyszerű szőrkoszorú veszi körül. A mezei kabócák a leggyakoribb aprókabócák közé tartoznak. Ezeknek a, rendes körülmények között igénytelen, szürkészöld színű kis rovaroknak számos fajával találkozunk minden réten, hol sok százezerszámra töltik el nem egészen jelentéktelen életüket a fűszálakon és fűleveleken. Osborn, e kabócák amerikai búvára, kiszámította, hogy apró mezei kabócák hadai egy bizonyos területen ugyanannyi idő alatt körülbelül éppen annyi növényi anyagot pusztítanak el, mint amennyit egy legelő tehén.

Közülük megemlítjük a 6–9 mm hosszúságú, Közép-Európában széltében-hosszában elterjedt mezei zöld kabócát vagy zöld szötyökét (Cicadella viridis L.), sárga tarkóján a két pontszemén kívül még két nagy fekete folt is látható, tora és szárnyai pedig sárgásan szegélyezett gyönyörű kékeszöld vagy fűzöld színben ékeskednek. A mezőgazdasági szempontból kártékony kabócák közül megemlítjük a népiesen „székkukac” néven ismert foltos kabócát (Cicadula sexnotata Fall.), mely, volt már rá eset, hogy májusban, júliusban milliárdszámra ment át a rétekről a szomszédos vetésekre, a zab- és árpatáblákat teljesen tönkretette, azonkívül a takarmány- és cukorrépában, burgonyában és más kultúrnövényekben is tetemes károkat okozott. A megfertőzött növények hamarosan megpirosulnak és elszáradnak, úgyhogy az ilyen csapást végigszenvedett földek azt a benyomást keltik, mintha tűz perzselte volna fel őket. Egyes esetekben, mint például ahogy a nálunk 1926 őszén történt, a csíkos kabócával (Deltocephalus striatus L.) egyetemben, az őszi vetést is megtámadhatja, évenként ugyanis két nemzedékben jelenik meg, sőt egyes megfigyelések szerint még három nemzedék is létrejöhet. Mintegy 3–3.5 mm hosszúra nő meg, sárga színe feketén mustrázott, szárnyai a potrohot háztetőszerűen takarják be. Petéit a növények hámja alá rejti és a barnásfekete lárvák, melyek szívásukkal éppen olyan károsak, mint a kifejlődött egyének, körülbelül 4 hét mulva érik el teljes ivarérettségüket. Minden fejlődési stádiumukban áttelelhetnek. Egész nyáron át késő őszig megfigyelhető a rózsán a kistermetű rózsakabóca (Typhlocyba rosae L.). Mindössze 3 mm hosszú, halványsárga vagy zöldes színű, ugrásra mindig kész kis állat, legszívesebben a levelek fonákján tartózkodik, hol fiatalok és öregek vegyesen ülnek a főér mentén és szívásukkal fehér foltokat és pettyeket idéznek elő a leveleken, melyek így tarkásfehérek lesznek. A rózsakabóca petéit a hajtásokba vagy a kéregrepedésekbe rakja és azok ottan áttelelnek.

Az énekes- vagy zengőkabócák (Cicadidae) főleg a tropikus vidékeken elő s mintegy 1100 fajt magába foglaló család, melyek egyúttal legnagyobb képviselői a szipókás rovaroknak. Fejük tetejének közepén három pontszem csillog. Díszes csápjuk két vastag alapízből s egy finom, öt ízből álló ostorból áll, a két alapíz alsó oldalán érzékszerveket viselnek. Pihenéskor háztetőszerűen álló szárnyai többnyire üvegtisztán átlátszók, feketésen erezettek, néha azonban sötétbarna színűek is lehetnek, úgyhogy egyes nagyobb fajok kiterjesztett sötét szárnyukkal némileg a denevérekre emlékeztetnek. Az énekes kabócák, mint már említettük, főleg a melegebb klímájú vidékeket kedvelik és életük mindig fás növényzethez van kötve, éppen azért steppéken, pusztákon sohasem találhatók, míg az erdős területeken gyakran töméntelen mennyiségben nyüzsögnek. Különösen a trópusokon vannak nagy számban képviselve, ez a terület egyúttal a kabócák óriásainak is a hazája. Az ottan élő fajok között legnagyobb a Pomponia imperatoria Westw. nevű faj, ez Borneóban, Szumatrában és a szomszédos szigeteken otthonos; esetlen, tömzsi, barnaszínű teste mintegy 6.5 cm hosszú, kiterjesztett szárnyaival azonban a 18 cm-t is eléri.

Az énekes kabócák legjellemzőbb sajátsága mindenesetre a muzsikálóképességük. Ellentétben a sáskákkal, szöcskékkel és tücskökkel, melyek hangversenyüket előszeretettel az esti órákban rendezik, az énekes kabócákat a felhőtlen égből alázuduló napsugárözön ihleti meg és ilyenkor kezdenek vidám, gondtalan zenélésbe. Főleg a trópikus fajokra vonatkozik ez, mint ahogyan a Bermuda-szigeteken alkalmunk volt megfigyelni. Ha ottan a száraz évszakban, a forró napsugarak ellen védelmet keresve, valamely csalitba menekülünk, az első pillanatokban talán mélységes csend fogad bennünket, hirtelen azonban valamelyik fa sudarán messzire elhangzó, éles hangok törik meg a csendet és a következő pillanatban már tucatszámra szólalnak meg a rejtett énekesek, úgyhogy erre az adott jelre az egész erdő néhány másodpercig tartó, fülsiketítő lármától visszhangzik, majd ismét olyan gyorsan egyszerre elhallgatnak, hogy nem sok idő mulva még elemibb erővel törjön ki egy újabb zsivajgás és ez órákon keresztül folyton ismétlődik. Az ügyesen az ágakhoz és gallyakhoz lapuló és veszedelem esetén gyorsan menekülő, nagyszerű dalosokat csak nagyon nehezen sikerül szemügyre venni; zenélni kivétel nélkül csak a hímek tudnak. Hangadó szervük potrohuk tövén található meg, hogy jobbról és balról egy-egy, az utótorból kinyúló fedőt (operculum) figyelhetünk meg, mely alatt egy vékony chitinhártya van kifeszítve. A fedők és a potrohból kiinduló hártya között két erős izom ered, melyek vékony chitinpálca segítségével egy domború dobhártyával vannak összeköttetésben. Az izmok összehúzódása alkalmával mindkét dobhártya rezgésbe jön, minek következtében csergő, surrogó zörejek keletkeznek, melyek zenéjét a potrohukban levő, bizonyos tekintetben reszonálókészülékként működő nagy üregek, jelentékenyen megerősítik.

Az énekes kabócákat már az ókorban jól ismerték, különösen a régi görögök, kik „tettiges” névvel jelölték meg őket. Éppen úgy, mint manapság a madarakat, ők a kabócákat tartották kis nádkalitkákban, hogy zenéjükben gyönyörködhessenek. Athén előkelő hölgyei aranyból készült kabócát viseltek fejdísz gyanánt és a hárfán ülő kabóca a zene jelképe volt náluk. A kínaiak még ma is szívesen tartanak díszes kalitkákban kabócákat. Anakreon a 43-ik ódájában emlékezik meg róluk, mely Péchy István (1874) fordításában a következőképpen hangzik:

Tücsök, [Tücsök alatt kabóca értendő; Péchynek, úgylátszik, csak a tücsökről volt tudomása, a kabócáról nem.]
be boldog is vagy!
Hogy a magas fa-ágon
Harmatnedűt ihatsz, és
Mint egy király dalolhatsz;
Mert hisz tied körüled,
Mit a mezőn beláthatsz,
S mi a ligetbe nő fel.
Földmívesek szeretnek,
Mivel te mit se bántasz;
Az emberek becsülnek,
Mint a nyár édes hirdetőjét.
A múzsát is szeretnek,
Úgy szinte Phoibosz, adván
Hangos szavat tenéked.
Vénség se bánt gyötörve.
Földszülte bölcs dalárka,
Vér – s fájdalom híjával
Közel’gsz az istenekhez!

A rhodosi Xenarchos azonban meglehetősen udvariatlanul nyilatkozik, amidőn azt énekli róluk:

„A kabóca vígan él,
Felesége nem beszél.”

Vergilius szintén sopánkodik zúgásuk fölött, mely minden ligetet betölt, és Shaw, a későbbi időkben élt ismertetőjük, pedig a következőképpen emlékszik meg róluk: „A meleg nyári hónapokban főként déltől alkonyatig olyan féktelen cirpelést, oly kiállhatatlan lármát csapnak a kabócák, hogy az ember füle zúg belé. Ebben a tekintetben a legkellemetlenebb és legelviselhetetlenebb rovarok, melyek egy ágon ülve, gyakran 2–3 órán keresztül szakadatlanul surrognak és megzavarják a szemlélődést, vagy azt a rövid pihenést, melynek a forróságtól eltikkadt ember ezekben az órákban át szokta magát adni. A görögök „Tettix”-ének bizonyára más, lágyabb és kétségtelenül dallamosabb volt a zenéje, mert különben Homerosnak a kabócákhoz hasonlított kitünő szónokai nyershangú, fecsegő lármázóknál nem voltak egyebek.” Taschenberg pedig a következőket jegyzi meg: „A kabócák esetében ugyanaz történik, amit az előzőkben a mi szöcskénkről is már elmondtunk: minden faj a maga módjára muzsikál, a zenélők tömegétől, a hallgató hangulatától és zenei képzettségétől függ azután a hatás, melyet a hangverseny benne ébreszt.”

Legrégebben és legjobban az északamerikai 17 évszakos kabóca (Tibicina septemdecim L.) fejlődésmenetét ismerjük; erről már az indiánusok is megfigyelték, hogy minden 17-ik évben jelenik meg. Mint az amerikai kutatók kimutatták, ez valóban megfelel a tényeknek legalább is ama távoli, a Sziklás-hegységtől keletre eső, lombos fáktól borított területeken, ahol minden tizenhetedik év nyara kabócáktól hemzseg, éppen úgy, mint ahogyan nálunk a cserebogárjárásos esztendők szintén időszakosan lépnek fel. A déli államokban a kedvezőbb éghajlati viszonyok következtében a kifejlődés időtartama megrövidült 13 évre, úgyhogy ottan egy 13 évszakos faj (Tibicina tredecim Ril. Walsh.) él, mely egyes vidékeken néha az előbbivel keveredve is előfordul.

Ez a híres rovar, melyet Amerikában „seventeen year locust”, vagy”periodical cicada” néven ismernek, mintegy 3.8–3.9 cm hosszú, kiterjesztett szárnyaival pedig megüti a 8 cm-t, színe fekete, potrohán vörös rajzolatokkal, szeme narancsvörös és színtelen, szárnyuk tövén az erezet piros. Nagyságukban nem mindig egyeznek meg, amennyiben néha törpealakok (var. Cassinii Fisher) lépnek fel, melyek azonban a rendes nagyságú példányokkal nem párosodnak.

Kifejlődött állapotban e kabócák a fák koronáján tartózkodnak, majd itt, majd ott szívogatják a különféle lombosfák ágait és hajtásait, anélkül, hogy különösebb kárt okoznának és életüket a magasban, melyet nem annyira a táplálkozásnak, mint inkább a muzsikálásnak és a szerelemnek szentelnek, mintegy 5–6 hét leforgása alatt élik le. Közben a nőstények erős tojócsövükkel a vékony ágakat hosszukban fölhasítják és az így keletkezett résekbe gyömöszölik be hosszúkás, fehér petéiket. 6–7 hét múlva a petékből fehéres, kezdetben egészen a hangyákhoz hasonló lárvák másznak elő és a földre ejtik magukat, máskor a törékeny ágakat már előzőleg a földre sodorja a szél és itt kelnek ki a peték; a lárvák ásószerű elülső lábaikkal sokszor egy méternyire is leássák magukat a talajban. Ott a fák gyökereit szívogatják és amellett olyan lassan nőnek, hogy csak a tizenhetedik évben érik el teljes nagyságukat. Ez idő alatt csak négyszer vedlenek és egyik vedléstől a másikig sokszor évek telnek el. A kifejlődött, néha „nymphák”-nak, vagy „báb”-oknak nevezett lárvák újból a föld felszínére fúrják magukat, miközben bizonyos esetben valóságos kis földkúpot túrnak föl, majd fölmásznak ennek a tetejére és valamely közeli fatörzsön lassan fölfelé kúsznak s kérgében megkapaszkodnak. Nemsokára ezután barna bőrük a hátoldaluk közepén fölreped és a szárnyas, kezdetben még fehérszínű kabóca, kibújik belőle. Az üres, barna bábhüvelyek még sokáig csüngve maradnak a törzsön és a faágakon. Sajnos, félni kell attól, hogy a természetnek abban a színjátékában, melyet kabócajárásos esztendőben ez az ezernyi meg ezernyi vídám muzsikus rendez, az amerikaiak már nem nagyon sokáig gyönyörködhetnek, amennyiben a kultúra haladása, az erdőségek kiirtása és nem kis mértékben e kabócákat buzgón pusztító európai verébnek Amerikában való térfoglalása soraikat annyira megtizedelik, hogy minden valószínűség szerint nincsen már messze az az idő, mikor teljes kipusztulásuk be fog következni.

Énekes kabócák Európában is élnek. A Földközi-tenger környékén tanyázik a Bécs mellett is már megtalált és dombvidékeinken nálunk is honos kőriskabóca, vagy manna kabóca (Cicada orni L.),

1. Mannakabóca (Cicada orni L.) és 2. Nagy kabóca (C. plebeja Scop.) és lárvája.

utóbbi nevét onnét kapta, mert szúrása nyomán a virágos kőrisfából (Fraxinus ornus) édes, cukortartalmú nedv csorog ki, mely megszáradt és megkeményedett állapotban adja a mannát. Szürkésbarna, sárgán foltozott testét fehér szőrbunda takarja. Az elülső lábak két foggal ellátott combja erősen fejlett, zömök; fedőszárnyán átlátszó alapon tizenegy barna pontot visel. „Aki egyszer nyáron vagy ősszel Dél-Tirolban tartózkodott”, mondja Hueber, „az a kabócák vidám zenéjére, amit a tiroliak „Tschigallen”-nek neveznek, mindig kellemesen fog visszaemlékezni; amellett valószínűleg sohasem sikerül neki az illető állatot meglátni, annál kevésbbé megfogni, mert szürke védő színe alig üt el a hasonló színű szőlőkaróktól és a félénk, óvatos állat minden közeledési kísérlet alkalmával nemcsak elnémul, hanem gyorsan és nesztelenül elmenekül.”

Széles körben elterjedt a lombos- és tűlevelű fáinkon élő hegyi kabóca (Cicadetta montana Scop.), szárnyait is beleszámítva, mindössze 23–28 mm hosszúságú kis állat, az európai kabócák közül ez hatolt föl legészakabbra, úgyhogy Skandinávia déli részein is megtalálták. Hüeber szerint legszívesebben tölgyfákon él, énekét azonban cseresznye- és szilvafákon, sőt gyalogszederbokrokon is hallatja, azonban mindig csak a napos és déli fekvésű oldalon. Letzner 1884-ben Sziléziában az oswitzi erdőben bukkant rá, hol az állat 3–4 m magas nyírfabokrok törzsén üldögélt, fejjel majd lefelé, majd pedig fölfelé fordulva. Mindazonáltal ezt a fajt mégis ritkának kell tartanunk. Egészen joggal mondja Hüeber, hogy még nehezebb elevenen elcsípni, mint déli rokonait és „vannak entomologusok, kiknek egész életükben nem sikerült elevenen látniok azt, amit hideg, ködös reggelen néhanapján a földön megdermedve megtalálhatunk.” Éneklésüket Hüeber a következőképpen írja le: „Ha az énekes kabócák nagyobb társaságba verődnek össze, a muzsikáló hímek hangos zenéje annyira egybeolvad, hogy szakadatlanul csak egyetlen hang hallatszik, mert minden egyes énekes állandóan csak egy és ugyanazon magasságú hangot idézi elő, jóllehet minden hím gyors egymásutánban körülbelül 10–12-szer szólal meg és ez az egyhangú trillázás rövid megszakításokkal újból és újból megismétlődik.”

Ellentétben a Cicadetta-nemmel, melynél az elülső láb combján három tüskét találunk, a Németország délkeleti vidékein és hazánkban is gyakori, szárnyaival egyetemben 45 mm hosszúságú, zömök termetű Tibicen haematodes Scop. nevű faj elülső lábának combja csak két tüskével fegyverzett. A francia szőlőtermő vidékeken ezt a kabócát „Lauer” néven ismerik.

2. had: Levélbolhák (Psyllina)

A levélbolhák vagy ugrólábú gallytetvek (ugró levéltetű) (Psyllina) testalkotásukban a kabócákra emlékeztetnek. Ezek a kecses kis állatok leveleken, zöldhajtásokon, virágokon vagy a fák kérgén tartózkodnak, helyüket vékony, nem nagyon hosszú lábaikkal lépegetve változtatják, de ugrani is tudnak; lábfejük két ízben végződik. Hosszú, fonalszerű csápjuk többnyire tíz ízből áll. Fejük a két összetett szemen kívül még három homlokszemet visel. Átlátszó szárnyukon az erezet gyéren fejlett. A hímek tíz szelvényből álló potrohán az ivarfüggelékek jól kivehetők; bélcsatornájuk hurkot alkot.

Rekettye-levélbolha (Arytaina genistae Latr.).

A levélbolhák között egyike a legismertebb fajoknak hazánkban a körtefa levélbolhája, vagy ugrólábú gallytetve (Psylla pyrisuga Först.), igénytelen, 2.5–4 mm hosszú rovar, két kis homloknyúlvánnyal, a homloknyúlvány alapi része vöröses, hegye pedig fehéres színű. Áttelelés után már kora tavasszal találhatók a fakérgek repedéseiben kifejlődött állapotban, egykettőre párosodnak és narancsvörös színű, nyeles s hosszú függelékkel ellátott petéiket a fiatal levelek fonákjára, vagy a virágokra és ágakra rakják. Az egy-két hét mulva kikelő sárgás színű fiatalok zsenge hajtásokra tapadnak, lapos és széles testűek s többszöri vedlés után az ú. n. nymphastádiumba jutnak, a nympháknak feltűnő nagy, pikkelyszerű szárnyhüvelyük van. Ez a kártékony állat, mely kedvező időjárás esetén egy évben több nemzedéket is hozhat létre és szívásával főleg a körtefa hajtásait és ágait teszi tönkre, egész Dél- és Közép-Európában mindenütt megtalálható. Közeli rokona, a Psylla pyricola Först., Amerikában a kiterjedt gyümölcsösökben évenként hatalmas pusztításokat visz véghez. A legjobban Maryland államban garázdálkodott 1891-ben, hol sokezer értékes körtefát tett tönkre. Gombafonalaktól ellepett ürüléke, mint nyúlós, ragadós réteg köröskörül bevonta a körtefák kérgét, melyet csak nagyon fáradságos munkával lehetett ismét újból lemosni és lekaparni.

Rokona az alma levélbolhája vagy ugrólábú gallytetve (Psylla mali Schmidt) valamivel kisebb, színe zöldessárga, a nőstény hátoldala piros. Leginkább abban különbözik az előbbitől, hogy ez peteállapotban telel át. A tavasszal kikelő fiatalok legszívesebben almafáink virágbimbóinak nedveit szívogatják, miáltal elpusztítják azokat, vagy a fiatal leveleket lepik el, melyeken fehér foltokat idéznek elő és azt a benyomást keltik, mintha hervadtak volnának. Májusra, júniusra teljesen kifejlődnek, szaporodnak, úgyhogy a nyár derekára második nemzedék jön létre, ennek egyénei késő ősszel, a peterakás után halnak el.

Zsenge égerhajtásokon látható az éger levélbolhájának vagy ugrólábú gallytetvének (Psylla alni L.) fehér, gyapjas viaszfonalakba burkolt lárvája, mely tavasszal néha sűrű csomókban lepi el a levelek vállát. A Földközi tenger környékén, ha igen elszaporodik, kártékony is lehet az olajfa levélbolhája vagy ugrólábú gallytetve (Euphyllura olivina Cost.), ennek lárvái az olajfa virágos ágait fehér, pelyhes viaszváladékkal majdnem teljesen bevonják. Gubacsszerű eltorzulásokat idéz elő a csalán levelein a nálunk is előforduló csalánlevél bolhája vagy csalántetű (Trioza urticae L.), a szittyó virágzatán pedig a szittyó levélbolhája vagy szittyótetű (Livia juncorum L.). Ez utóbbi mintegy 2.25 mm nagyságú kis állat, általában barnaszínű, de a feje és a tora rozsdavörös, csápjának közepe fehér, vége pedig fekete. A szittyótetű a különféle szittyófajok virágain tartózkodik és általában a lombok alatt telel át. Párosodás után a nőstény tavasszal, májusban kezdi a petéit lerakni, a peterakáshoz hosszú időre van szüksége; az egyazon időben kikelt lárvák is csak nagyon lassan fejlődnek, úgyhogy a fiatalok a szittyó torzképződményeiben (gubacsaiban) telelnek át.

3. had: Molytetvek (Aleurodina)

A molytetvek (Aleurodina), melyeket régebben a pajzstetvekkel vettek egy csoportba, ezidőszerint a legújabb rendszernek megfelelően, külön nemzetségbe sorakoztatjuk. Mindannyi finom, lisztszerű viaszpálcikákkal beporozott apró kis állat, kifejlődött állapotban mindkét ivarnak négy, aránylag nagy szárnya van, ezek közül a felsőkön két, az alsókon rendes körülmények között csak egy hosszanti ér húzódik végig. Fejükön a két veseformájú, felső és alsó félre elkülönült recés szemükön kívül még két pontszem is található. Csápjuk hétízű, kétízű lábfejük pedig két karomban végződik. Fejlődésük meglehetősen bonyolult, amennyiben négy különböző lárvastádiumon mennek keresztül. Az első stádiumban a háromízű csáppal rendelkező lárvák még szabadon mozognak és rövid lábaikkal, melyeken a lábfej egyízű, lassan mászkálnak erre-arra. A következő három lárvastádiumban azonban helyváltoztató képességüket elveszítik, erősen lapított testalakot vesznek föl, szorosan egy helyhez tapadnak és csápjuk csak egyízű, míg parányi lábacskájuk, mint az Aleurodes-nem esetében, kis tapadókorongban, más fajoké pedig kis karomban végződik. Az utolsó mozdulatlan lárvastádiumot többnyire bábnak is nevezik.

Az Aleurodidák egyetlen családjába több kártevő rovar tartozik, ezek közül megemlítjük a narancsfa molytetvét (Aleurodes citri Ril. How.). Ez a fehérszínű, alig 1.5 mm hosszú, de kiterjesztett szárnyaival 2.8 mm nagyságú kis rovar főleg üvegházakban a narancs- és citromfák és egyéb Citrus-fajok levelein mutatkozik, azonban Kaliforniában és más déli országokban a nagykiterjedésű narancsültetvényeken a szabadban is előfordul, hol elszaporodása valóságos csapásszámba megy. Alkalmilag egyéb trópusi növényeket, mint Gardenia jasminoides, Melia és a kávécserjét is megtámadják. A két ivart könnyű egymástól megkülönböztetni, amennyiben a hím karcsú, kapaszkodókészülékkel ellátott potrohán fehér viaszfonalakból álló pamacsot visel. A narancsfamolytetve fejlődése az amerikai búvárok vizsgálatai szerint a következőképpen megy végbe. Az állat utolsó lárvastádiumában telel át, teljes ivarérettségét azonban már kora tavasszal, főleg áprilisban el szokta érni és ekkor továbbszaporodik. Minden nőstény körülbelül 25 csillogó, kicsi, nyeles petét rak a gazdanövény fiatal leveleire. Két héttel később kikelnek a meglehetősen élénk lárvák, de csakhamar letelepednek és a további átalakulásokon egy erős burokban vagy „bábhüvely”-ben mennek keresztül, ez a hüvely lassanként egészen átlátszóvá lesz, úgyhogy végül benne a kifejlődött egyén szárnyait, lábait és egyéb testrészeit tisztán és világosan ki lehet venni. Ha az időjárás nagyon enyhe és kedvező, miként például Floridában, egy év folyamán három nemzedék is létrejöhet.

A narancsfa molytetve hazája minden valószínűség szerint Ázsiában, főleg Indiában, azonkívül Kína és Japán meleg és enyhe részein keresendő, itten azonban eddig még sohasem lépett föl veszedelmesen nagy mennyiségben, mert valószínűleg természetes ellenségei túlságos elszaporodásukat eléggé féken tartják. Ott azonban, ahol természetes ellenségei szaporodásukat nem mérséklik, mint az üvegházi és amerikai esetek bizonyítják, csakhamar töméntelen mennyiségben elszaporodnak. Megfigyelték már, hogy a levelek, de különösképpen a levelek fonákja, melyet legszívesebben szeret elözönleni, a sok rovartól olyan külsőt nyer, mintha az lisztes lenne és Floridában egyetlen levélen kb. 20.000 petéjét számolták össze. A megtámadott növények betegeskednek és elsatnyulnak, azonban nemcsak az Aleurodes szívása következtében gyengülnek el, hanem egészen különös módon a korompenész nevű gomba is nagy ártalmukra van, mely e kis rovar nagymennyiségű ürülékén burjánzik föl. Ilyen körülmények között a terméskilátások nagymértékben csökkennek és a leszedett gyümölcs ízetlen és csekélyértékű. Floridában, ahol ez a rovar már feltűnően sokat garázdálkodott, újabban sajátságos módon védekeznek ellene, ennek legalább megvan az az előnye, hogy radikálisan ki lehet írtani e haszontalan kártevőt, annál is inkább, mert egyéb védekezési eljárások nem bizonyultak eléggé célravezetőnek. Ebből a célból a fák vagy kisebb facsoportok között óriási, minden oldalukon pontosan záró, ponyvasátrakat feszítenek ki, a sátrak alatt ciángázat fejlesztenek, mely a körülzárt térben található minden eleven állatot rövid idő alatt irgalmatlanul elpusztít anélkül, hogy a növényeknek ártalmára volna.

Nálunk az európai fajok közül a káposzta molytetve (Aleurodes brassicae Walk.) és a szamóca molytetve (Aleurodes fragariae Walk.) nyáron a kelkáposzta, illetőleg a földieper leveleinek fonákját szívogatja; ezeket a fajokat, valamint a Földközi-tenger környékén széltében elterjedt olajfa molytetűt (Aleurodes olivinus Silv.) kis, élősködő darazsak annyira megtizedelik, hogy aggályos mennyiségben sohasem tudnak elharapózni.

4. had: Levéltetvek (Aphidina)

Az igazi levéltetvek, toboztetvek és pajzstetvek, melyeket mi itten Börnert követve, levéltetvek (Aphidina) néven foglalunk össze, kicsi rovarok, toruk nem oly szilárd és egységes alkotású, mint a többi kabócaféléké. A középső lábak csípői távolabb esnek egymástól, mint az elülső lábaké. A hátulsó lábak csípői is eléggé eltávolodnak egymástól. Egyebekben mind a három lábpáruk meglehetősen megegyezik egymással, de ugrásra nem használhatók. Csápjaik fonalszerűek.

Levéltetvek különféle fejlődési alakjai és őket látogató hangyák.

Alighogy az első langyos tavaszi napsugarak hatására a természet kezd lassan kizöldülni, a még fejlődésben levő, zsenge leveleket máris elözönlik az igazi levéltetvek (Aphididae). Kezdetben csak kevesen vannak, csakhamar azonban megsokasodnak és seregesen ülnek ezek a rút, esetlen, zöld, sárgás vagy feketés színű tetvek a növényeken. A „levéltetű” kifejezés azonban nem valami kielégítő, amennyiben a levéltetvek nemcsak a legkülönfélébb lombtetveken fordulnak elő, hanem ellepik a tűlevelűeket is, megszállják a fák kérgét, jól érzik magukat a kocsányon, szalmaszáron vagy a füvek virágjain, vagy éppen a sötét föld alatt a növények gyökerein tanyáznak, úgyhogy alig van a Phanerogam-növényeknek olyan része, mely támadásaik ellen teljesen biztosítva volna. A fás növények között csak nagyon kevés akad, melyet a levéltetvek megkímélnek, ilyen pl. az orgonabokor. Viszont Kryptogam-növényeken levéltetvek nem fordulnak elő.

Az Aphididák lassú állatok, karcsú lábaikkal megfontoltan sétálgatnak, azonban rendes körülmények között csendesen üldögélnek és vékony, többnyire négyízű szipókájukkal a növénynedveket szívogatják. Csápjuk általában hat ízből áll, az utolsó íz vége vékony, serteformájú. Recésszemük nagy és fejük tetején rendszerint három pontszemet viselnek. A levéltetvek renyheségének és azon tulajdonságuknak, hogy kevés hajlamuk van az ide-oda való költözködésre, az a következménye, hogy bizonyos társasélet fejlődik ki közöttük, amennyiben a fiatalok nem távoznak el messze az öregektől, hanem leggyakrabban ők is ugyanazon a helyen szaporodnak tovább s igazán nem sok időbe telik, míg egy kis levéltetűcsapat jön létre; egy ilyen kolóniának a keletkezését egyes részleteiben legkönnyebben talán a rózsa levéltetve (Siphonophora rosae L.) esetében figyelhetjük meg.

Minden rózsatermelő ismeri ezeket a haszontalan rovarokat. Kerti rózsáinknak főleg a bimbóit és hajtásainak végét, de akárhányszor leveleit is ellepik ezek a kártevők. A meglehetősen kövértestű, de karcsúlábú, hosszúkás, különböző korú állatok egész csapatokba verődve tanyáznak ottan. Az öregek közé keveredett fiatalok kisebbek, esetlenebbek, mint a kifejlődött egyének; csápjuk kezdetben ötízű, az öregeké hatízű. Hosszú szipókájuk a fej hátulsó szegélyéből indul ki, szívósertéiket mélyen beszúrhatják a növény szöveteibe, hogy a sejtnedveket kiszivattyúzhassák és bélcsatornájukba juttassák, ez a levéltetvek tulajdonképpen fő élettevékenysége, melynek a legnagyobb kitartással adják át magukat. Csápjuk mögött sötét kis dudor látható, a dudorban kézinagyító (lupe) segítségével a recésszemre ismerünk rá. A fejtetőn levő három pontszem is könnyen kivehető. Legfeltűnőbb bélyegük azonban a hatodik potrohszelvényen ülő két szarvszerű potrohcső vagy farcső (cornicula), ez a rózsalevéltetveken erősen fejlett, de a többi Aphididán is megtalálható. A corniculák mozgathatók, rendes körülmények között fölfelé irányulnak s mint később látni fogjuk, az állat védelmére valók.

Ha a rózsalevéltetveket megfigyeljük, két különböző változatot láthatunk közöttük, mégpedig egy sötétzöldet és egy barnát, szaporodásukban azonban megegyeznek egymással. Ezek tavasszal a téli petékből kelnek ki, mégpedig minden egyes petéből egy parányi kis tetű bujik elő, mely kedvező körülmények között már 10 nap mulva, négyszeri vedlés után kifejlődik és egy új levéltetűfalka ősanyjává (fundatrix) lesz. Az ősanya teljesen szárnyatlan, érzékszervei még nem fejlődtek úgy ki, mint jövendő utódaié, úgyszintén testének belső szerkezete sem egészen tökéletes még, amennyiben az ondó befogadására szolgáló ondótáska, valamint a peték odaragasztására való váladékot termelő mirigyek még hiányzanak nála. Ezeket a szerveket azonban az ősanya nélkülözheti, mert utódait szűznemzéssel (parthenogenetikusan) hozza létre. Az elevenen világra jött fiatalok gyorsan megnőnek és újabb tíz nap mulva, ugyancsak szűznemzéssel már a második nemzedék jelenik meg, mely hasonló módon szintén tovább szaporodik, testük alkotásában a második nemzedék egyénei az ősanyától alig térnek el. A második nemzedékre nemsokára következik a harmadik és amíg a melegebb időszak tart, egyik nemzedék a másik után születik meg elevenen, parthenogenetikusan.

Idők folyamán azonban a szaporodásban mégis bizonyos változás mutatkozik; ugyanis egyes egyéneken, mégpedig néha már az ősanya utódai közül néhányon vagy csak valamely későbbi nemzedéken, szárnykezdemények lépnek föl, melyek minden vedlés alkalmával nagyobbodnak, míg végre két nagy szárnypárrá fejlődnek ki. Vagyis kisebb vagy nagyobbszámú szárnyas alak jelenik meg, ezeknek mind a négy szárnyuk átlátszó, kezdetlegesen erezett és pihenő helyzetben háztetőszerűen tartják. A szárnyas egyének, – csupa parthenogenetikus anyák – akárcsak szárnyatlan testvéreik, más rózsatőre repülve terjesztik a fajt, amennyiben szaporodásukat ott folytatják tovább. Ősz vége felé azonban, a kilencedik nemzedék nyomában másfajta nemzedék lép föl, nevezetesen a tizedik vagy ivaros nemzedék, melyben szárnyatlan, ondótáskával rendelkező nőstények és szárnyas hímek különböztethetők meg. Párosodás után a nőstények hamarosan lerakják megtermékenyített, kezdetben zöldessárga, később barnaszínű petéiket a kéregrepedésekbe vagy a rügyek tövébe. Ezek a tél hidegét jól álló, áttelelő peték, az úgynevezett téli peték, melyekből fent kiindultunk.

A nemzedékváltozás éppenséggel nem azonos az összes levéltetvek esetében, jóllehet a parthenogenetikus szaporodás, az elevenen világrahozott utódokkal, minden faj esetében a közönséges szaporodási mód, míg végezetül minden esetben egy, megtermékenyített petékkel továbbszaporodó ivarosnemzedék jön létre. A fűzfalevél tetvének (Aphis saliceti Kalt.) például van egy változata, melynek ősanyja mindjárt ivaros egyéneket szülhet, úgyhogy ebben az esetben az egész fejlődési kör legfeljebb két nemzedékből áll. Rendes körülmények között azonban az első vagy ősanyanemzedék és az utolsó vagy ivarosnemzedék közé, mint a rózsalevéltetű esetében láttuk, egy vagy több parthenogenetikus nemzedék ékelődik be, a rózsalevéltetűnek fejlődési köre egészben véve tíz nemzedékből áll, míg más fajoknál öt, hét vagy egyéb számú nemzedék követi egymást.

Némely levéltetű egész fejlődési köre, mint a rózsalevéltetű esetében is láttuk, egy év leforgása alatt lejátszódik, más fajoké ellenben tovább tart. A téli peték nyugalmi állapota nem mindig ér a tavasz beálltával véget, hanem akárhányszor a nyárban is jól benne vagyunk már, midőn az ősanya a téli petéből kikel. Vagyis tulajdonképpen úgy is mondhatjuk, hogy minden egyes levéltetű-fajnak megvan a maga saját fejlődési köre, mely neki rendes körülmények között mindig a legmegfelelőbb és a legcélravezetőbb. Külső behatások, mint hideg, szárazság vagy táplálékhiány, mint az újabb vizsgálatok kimutatták, a fejlődésmenetre semmi különösebb befolyással nincsenek, inkább előttünk ismeretlen belső okok létezhetnek, melyek a rendes fejlődési kört néha megzavarhatják.

Amíg a rózsalevéltetű csak rózsát, mégpedig kerti rózsát és vadrózsát egyaránt, kivételesen Scabiosa-féléket és más rokon növényeket népesít be, addig sok más levéltetűnek két különböző növényre van szüksége, míg teljesen kifejlődik és ezáltal arra van kényszerítve, hogy időközönként az egyik növényről a másikra vándoroljon (migratio). Különösen a bokrokon és fákon élő levéltetvek, melyek a fás növények puha háncsát vagy phloëmjét szokták szivogatni, tartoznak a vándorlók közé. Legnagyobb számban tavasszal nyüzsögnek ezek a levéltetvek, mert a háncs akkor a legdúsabb tápláló nedveknek, nyáron ellenben, midőn a fák vegetációs folyamatai erősen korlátozódnak, nagyon kedvezőtlen körülmények közé jutnak. Innen magyarázható meg, hogy a fás növényeket elözönlő levéltetűcsapatok nyár elején rendszerint nagyon rossz viszonyok közé kerülnek. Némely fajok azonban mindannak dacára kitartanak, csakhogy szaporodásuk erősen lecsökken, mint ahogy a bükklevéltetve (Phyllaphis fagi L.) esetében láthatjuk, melynek kicsi, kékesfehér viaszszerű váladékkal beborított csapatai sűrűn lepik el tavasszal a bükk levelének fonákját, egész nyáron át azonban alig lehet belőlük csak néhányat is látni, mert csak nagyon kevés példány bírja ki a meleg évszakot.

Sok más faj ellenben nyár kezdetén a fás növényeket elhagyja és más növényeket keres föl, amelyeken nem szenvednek szükséget. Példa erre a cseresznye levéltetve (Aphis padi L.), mely a vad körtefa leveleinek fonákján vagy a cseresznyefa hajtásain él. Az ősanya utódaiként ezen faj esetében a zöldszínű, kékesen tarkázott nőstényeknek legalább három nemzedéke jön létre parthenogenetikus úton elevenen, ezek a nőstények szárnyatlanok és életüket a leveleken, hajtásokon töltik el. Május végén azonban szárnyas nőstények jelennek meg, melyek a fákat elhagyják és a zab és egyéb fűnemű növények földfeletti részeire röpülnek át és ott szárnyas vagy szárnyatlan utódokat hoznak létre, melyek annyira elütnek a fákon élő elődeiktől, hogy azelőtt Aphis avenae F. néven külön fajnak tartották. Augusztus második felében vagy szeptember elején állandóan találhatók a füveken szárnyas alakok, ú. n. sexuparák, ezeknek a feladatuk abban áll, hogy a cseresznye- vagy vadkörtefákra visszarepüljenek és az utódokról gondoskodjanak, melyek nem egyebek, mint az ivarosnemzedék szárnyatlan nőstényei. Az ehhez a generációhoz tartozó szárnyas hímeket a füveken visszamaradt egyének hozzák létre, ezek nőstényeiket az előbb említett fákon fölkeresik. A nőstények azután megtermékenyített téli petéiket a fakéreg hasadékaiba és réseibe lerakják, melyekből a következő tavasszal új ősanyák kelnek ki.

Szaporaságra a levéltetveket kevés állat múlja felül. Mivel a hímek csak kevés szerepet játszanak, a szaporodási tevékenység jelentékenyen leegyszerűsödött és a szaporodás minden további nélkül, amint az állat ivarérett lesz, nyomban megkezdődhetik, úgyhogy gyors egymásutánban követi egyik nemzedék a másikat és a szaporodás szinte ijesztő tempóban halad előre. Buckton, az Aphidák kitünő angol ismerője, vett magának egyszer annyi fáradságot, hogy kiszámítsa, hány utódja van egyetlen levéltetűnek 300 nap leforgása alatt, ameddig az utódok és az utódoknak utódai életben maradnak és mindig akadálytalanul szaporodhatnak. Buckton számítása a következő roppant összeget eredményezte: 17,000.000,000.000,000.000,000.000,000.000, melyet sokkal könnyebb számjegyekkel leírni, mint szavakkal kimondani. A valóságban azonban mindenesetre máskép fest a dolog, mert szaporodásuk éppenséggel nem olyan nagyméretű, mint a föntebb említett számítások mutatják; egészen exakt megfigyelésből tudjuk, hogy a rózsalevéltetű esetében az utódok száma az ivarosgeneráció föllépéséig nemzedékről-nemzedékre csökken. Úgyhogy amíg a rózsalevéltetű-ősanyának még 77 utóda is lehet, addig a kilencedik generáció már legfeljebb csak 12 fiatalt tud a világrahozni. Egyébként a természet más módon is hathatósan gondoskodik arról, hogy a fák az égig ne nőhessenek, amennyiben kevés állatnak van annyi ellensége, mint éppen a levéltetveknek. Így a Syrphida (lebegő légy)-lárvák, fülbemászók, katicabogarak és ezek lárvái, valamint pókok és egyéb más állatok a védtelen levéltetveket ízes falatnak tartják és nem szabad megfeledkeznünk az apró fürkészdarazsakról sem, melyeknek hasonlóképpen rengeteg Aphida esik áldozatául. Ezek az ellenségek az utódokat mindig alaposan megtizedelik, eltekintve attól, hogy az elemi csapások is, mint a gazdanövény hirtelen elszáradása, gyakran egész levéltetű-kolóniák pusztulását vonják maguk után.

Ellenségeikkel szemben a levéltetvek meglehetősen védtelenek. Mindazonáltal azonban a legtöbb fajnak van bizonyos, védekezésre szolgáló szerve, ez az a két potrohcső (cornicula) a potrohukon, melyekről fentebb már megemlékeztünk. A potrohcsövek végén, ha valamely rovar megtámadja őket, viaszszerű, ragadós anyag buggyan ki, mellyel ellenségük csápjait és fejét igyekeznek bekenni. Más levéltetvek viszont védekezés céljából viaszfonalakból álló, sűrű, gyapjas pehellyel burkolják magukat körül.

A levéltetvektől ellepett növényeken rendes körülmények között jó alkalom kínálkozik a mézharmat sajátságos jelenségének megfigyelésére. Minden ág és levél, sőt néha a növény körül a talaj is azt a benyomást kelti, mintha harmatos volna, ezt a bevonatot a csillogó, ragadós, cukortartalmú mézharmat okozza, amely, mint Büsgen vizsgálatai kétségbevonhatatlanul kimutatták, nem egyéb, mint a levéltetvek folyékony ürüléke. A mézharmatot kibocsátó levéltetveket nem nehéz tevékenységük közben megfigyelni. Ha váladékukat ki akarják üríteni, potrohukat óvatosan fölemelik és elkezdenek fecskendezni s hogy magukat be ne piszkítsák, a cukros cseppeket lehetőleg nagy ívben lövelik ki, úgyhogy akárhányszor a csapattól távoleső tárgyakon is láthatunk mézharmatot, melyből nagyon sok kis állat szívesen nyalakodik. Minden légy és darázs kész örömest torkoskodik belőle, de legbuzgóbban a hangyák, melyek fáradhatatlanul nyalogatják az édes nedvet, és begyükben hazahordják a becses táplálékot. A hangyák nagyon jól tudják, hol van a méz forrása, éppen azért nem elégszenek meg azzal, hogy a levelekről nyalogassák föl, hanem magukat a levéltetveket keresik föl. Szelíd cirógatással és a potroh gyengéd szorításával az édes méz minél gyakoribb kiürítésére serkentik a levéltetveket, a mézharmatot aztán a rá várakozó hangyák élvezettel fölszürcsölik. Nagyon gyakori jelenség az is, hogy a már említett korompenész nevű gombának a levegőben szálló csirái (spórái) a mézharmatban megragadnak és telepet fejlesztenek, ilyenkor a korompenész fekete réteggel vonja be a növény mézharmatos részeit és elcsúfítja, ami értékcsökkenéssel jár (pl. őszibarack gyümölcse, leveles dísznövények). Némely levéltetű, mint pl. bizonyos, a nyárfák, fűzfák és tölgyfák kérgén élő Stomaphis-fajok, akárcsak némely gyökértetű, annyira hozzászokott és alkalmazkodott a hangyák látogatásához, hogy ürüléküket nem is fecskendezik el magukból; végbélnyílásuk körül ugyanis szőrkoszorút viselnek, mely a mézcseppeket visszatartja s ott a hangyák minden veszteség nélkül megtalálják. Más levéltetveket viszont, édes ürülékükért kitartó türelemmel őriznek a hangyák és külön „istállók”-ban formálisan mint a fejősteheneket tartják, miként a Stomaphis-fajok esetében megfigyelhetjük, ezek csapatai fölé a barna Lasius-hangyák (Lasius brunneus L.) művészi bolyokat rendeznek be. Bizonyos gyökértetveket pedig egészen hasonló módon a sárga hangyák (Lasius flavus F.) dédelgetnek, ezek a tetvek lerakott petéit gondjukba veszik, hogy belőlük „fiatal tehenek”-et neveljenek. A fákon és egyéb növényeken szabadon élő levéltetű-fajoknak is megvan a maguk haszna a hangyák látogatásából, amennyiben a fürge, bátor hangyák, amelyek nem tűrik el más állatok közeledését, a legbiztosabb védelmezőik a katicabogarak, fürkészdarazsak és egyéb ellenség veszedelmessé válható támadásai ellen.

Az Aphididák alcsaládjába az ismeretes rózsa levéltetvén és rokonain kívül, melyek fejlődését és életmódját a fentebbiekben tárgyaltuk, sok egyéb a kertekben, mezőkön, réteken gyakori faj tartozik, ezek közül csak néhány fontosabb hazai fajt említünk meg. A piros ribiszkebokor leveleinek fonákját népesíti be a ribiszke levéltetve (Myzus ribis L.) és szívásával a levelek eltorzulását idézi elő, amennyiben a levelek felületén piros vagy sárga hólyagok keletkeznek. A barack levéltetve (Rhopalosiphum persicae Sulz.) a vándorló tetvek közé tartozik. Telepeit egész nyáron át megtalálhatjuk a szegfün, fukszián, tulipánon, nárciszon, spárgán és egyéb növényeken, hol a fűzöld vagy sárga színű, egymást követő nemzedékeknek egész tömege él. Októberben barnásfekete színű, zöld potrohú szárnyas nőstények lépnek föl, ezek a barackfákra repülnek át, melynek ágaira az ivarosnemzedék nőstényei megtermékenyített petéiket lerakják.

A komlóültetvényekben nagy károkat okoz a komló levéltetve (Phorodon lupuli Schr.), mely csapatosan lepi el a komlólevelek fonákját. A tetvek szívása a növényen növekedési zavarokat idéz elő, minek következtében a növény kisebb marad, oldalhajtásai vagy egyáltalában nem nőnek ki, vagy csak nagyon kevés fejlődik ki közülük, leveleik többé-kevésbbé összekunkorodnak és összesodródnak. Ha a komlólevéltetű túlságosan elszaporodik, később a terméskilátásokat érzékenyen csökkenti. Miután a komló azok közé a növények közé tartozik, melyeknek földfeletti részei a fagyos idők beálltával elszáradnak, a komlólevéltetű arra kényszerül, hogy nyári tartózkodási helyét ősszel valami jobb tanyával cserélje föl. Éppen azért ivartalan, szárnyas, sexupara nőstények jelennek meg, ezek a szilvafára repülnek át, hogy ott egy ivarosnemzedéket, részben hímeket, részben megtermékenyítésre alkalmas nőstényeket hozzanak a világra. A hímek egy része egyébként már a komlón megjelenik és a sexupara nőstényekkel együtt szállnak át a szilvafákra, hova később a nőstények téli petéiket rakják.

Az alkalmilag vándorló fajok közé tartozik a szilva levéltetve (Hyalopterus pruni F.), zöldszínű, fehéren porozott rovar, potrohcsövei barnák, hatalmas csapatokba verődve tanyázik szilvafáink leveleinek fonákján, de szívesen tartózkodik a szilva- és kajszinbarackfa fiatal hajtásain és gyümölcseinek kocsányán is. Rendkívül gyorsan szaporodik és bizonyos esetekben az említett fákat annyira legyöngíti, hogy gyümölcsüket nem tudják megérlelni. Néha egész fejlődési körük az említett fákon bonyolódik le, máskor azonban a nyári nemzedék valamely „közbeeső növény”-en, mint pl. a nádon (Phragmites cummunis) él.

A hosszúlábú levél- vagy gallytetvek (Lachninae) utolsó csápízének nincsen serteformájú nyúlványa, potrohcsövük pedig mindössze csak kis dudor alakjában van jelen, ezek is igazi levéltetvek, amennyiben főleg különböző fás növényeken élnek. Ezek közül megemlítjük a nagy, esetlen, feketeszínű, a lúcfenyőink ágain és hajtásain gyakran seregesen élő Lachnus grossus Kalt. nevű fajt. A fiatal fenyőhajtásokon, a tűk között ül az apró, barnaszínű, sárgacsápú Lachnus pinicola Kalt., melynek ivaros nemzedéke, ellentétben a legtöbb levéltetűvel, már nyáron is megtalálható.

Érdekes alcsaládja a levéltetveknek a gubacsképző levéltetvek vagy gubacstetvek (Pemphiginae), ezek ivaros egyénei visszafejlődött szipókájukkal már nem tudnak táplálékot magukhoz venni, úgyhogy csak a fajfenntartás az egyetlen feladatuk. Ebbe a csoportba tartozik a szil kis táskástetve (Tetraneura ulmi Deg.)

Szíl kis táskástetve (Tetraneura ulmi Deg.) és gubacsa.

Ezek idézik elő azokat az egyenesen felálló, kezdetben zöld, később azonban vörösesbarna színű, somalakú, babszemnagyságú gubacsokat, melyek némely esztendőben egészen ellepik a szilfa leveleinek felületét. Az ilyen levélgubacsot mindig valamely szárnyatlan ősanya hozza létre, az ősanya tavasszal, mint fiatal állat, a levelek fonákján két levélér közé furakodik be és szívása következtében a levél azon a helyen rendellenesen növekedni kezd, a levélszövetek zsákszerűen kitüremlenek s így egy üres gubacs keletkezik, ebben aztán az ősanya számos utódja kényelmes otthont talál. Körülbelül júniusra az ivadékok szárnya kifejlődik, az érett, egy vagy több helyen fölrepedt gubacsot elhagyják és füvekre szállnak át, hol csakhamar utódokat szülnek, ez a harmadik, szárnyatlan nemzedék a füvek gyökereit szivogatja és a korábban Tetraneura caerulescens Pass. néven leírt fajjal azonos. A negyedik nemzedék csak nyár végefelé fejlődik ki, ez ismét csupa szárnyas, sexupara nőstényből áll, melyek visszavándorolnak a szilfákra, hogy ott létrehozzák a hímekből és nőstényekből álló ivaros nemzedéket, a nőstények megtermékenyített egyetlen petéjüket a szilfa kérgének repedéseibe és hasadékaiba rakják. A téli petékből később újból ősanyák kelnek ki. Ez a szabályos nemzedékváltozás azonban néha bizonyos zavart szenvedhet azáltal, hogy ősszel nem megy vissza minden levéltetű, mint sexupara a füvekről a szilfákra, hanem néhány szárnyatlan nőstény a fű gyökerei között marad, e földalatti tanyájukon annyira meg vannak védve, hogy könnyedén áttelelhetnek és a következő tavasszal az egymást követő szárnyatlan nemzedékek egész tömegét hozzák létre.

A szilfa oldalhajtásain, levelein sajátságos eltorzulásokat, zacskóalakú, bársonyosan szőrös gubacsokat hoz létre a szil nagy táskástetve (Schizoneura lanuginosa Htg.). Néha egy-egy gubacs akkorára megnő, hogy a levél egész felületén eltakarja s az így keletkezett nagy üres, szabálytalan hólyag belsejét nagyon sok levéltetű népesíti be. Egyik-másik esztendőben éppenséggel nagy tömegekben lepik el a fasorokat, vagy elcsúfítják a parkokban és a kertekben álló szilfákat, különösen ősszel és télen, mikor lombhullás után még nagyon sokáig lógnak az ágakról lefelé az elszáradt, megfeketült képződmények. A szil nagy táskástetve szintén a vándorló fajok közé tartozik és Mordwilko a Schizoneura pyri Goeth. nevű fajjal hozta összefüggésbe. A szil táskástetveinek tömeges föllépéséről, mely Sziléziában az 1907-ik esztendőt különösen emlékezetessé tette, Grosser a következőket írja: „Augusztusban és szeptemberben az Ulmus-fajokon élő Schizoneura ulmi és lanuginosa szárnyas egyénei olyan roppant tömegekben rajzottak, hogy esténként olykor-olykor százszámra repültek be a nagyváros nyitott ablakain.” Nálunk Felső-Torontálban a szilfát szúnyogfának hívják a falusi népek, mert a gubacsokból kirajzó töméntelen gubacstetvekről azt tartják, hogy azok szúnyogok.

A gyümölcstenyésztők rémét, a gyümölcsösök legveszedelmesebb kártevőjét, a hirhedt vértetűt (Schizoneura lanigera Htg.)

Vértetű (Schizoneura lanigera Hfg.).

szintén a Pemphiginák csoportjába soroljuk. A vértetű tulajdonképpeni hazája valószínűleg Amerikában van, nálunk leginkább az almafákat özönli el, de alkalmilag a körtefákat, birsalmafákat vagy galagonyabokrokat is megszállhatja. Nemcsak az a vérvörös nedv jellemző rá, mely, ha a vértetűt szétnyomjuk, testéből kibuggyan, hanem az a fehér viaszváladék is, mely pehelyként borítja minden egyes egyén hátát és azokat a helyeket, ahol a vértetvek megtelepednek s nagy pelyhek módjára, mint valami vattacsomó veszi körül az ágakat. Csak az egészen fiatal és az éppen vándorúton lévő vértetveknek nincsen védő viaszburkuk.

A fák kérge alá, vagy a talajba elrejtőzve, mint fiatal lárvák telelnek át a vértetvek. Tavasszal megfelelő helyet keresnek maguknak a fán, ahol annak nedvét szívják, megnőnek és szaporodnak s csakhamar új vértetűcsapatot hoznak létre. Ebben a kolóniában meg nem termékenyített szárnyatlan nőstények vannak együtt, minden nőstény kb. 20 eleven utódot szül, ezek, ha kifejlődtek, hasonló módon tovább szaporodnak, úgyhogy számuk hamarosan megnövekedik. Június végén, vagy július elején jelennek meg az első szárnyas nőstények, ezek más gyümölcsfákra szállnak át, ahol megtelepednek, az imént vázolt módon tovább szaporodnak, minek következtében új vértetűfoltok jönnek létre. Ősszel azonban szárnyas alakok mutatkoznak, melyeknek más a feladatuk, nevezetesen ezek a sexuparák, vagyis az ivaros nemzedék anyái; ezek csak kevés, mindössze 5–7 utódot hoznak a világra, nekik sem szárnyuk, sem szipókájuk nincsen és részben mézsárga nőstények, részben kicsi, zöldes hímek. Észak-Amerikában megfigyelték, hogy a nőstények megtermékenyített petéiket a szilfa leveleire rakják, hol a petékből kikelő ősanyák, valamint ezek későbbi nemzedékei gubacsokat hoznak létre. De azután szárnyas alakok jelennek meg, melyek újból a gyümölcsfákra vándorolnak vissza. A vértetvek a legveszedelmesebb kártevők közé tartoznak. Azáltal, hogy szipókájukat mélyen beszúrják a kambiumba, a fa normális fejlődését megzavarják, kóros, kelésszerű dudorok és daganatok keletkeznek, hol a kéreg repedékeny lesz és végre fölhasad. Szivogatásuk szomorú következményei hamarosan mutatkoznak. A fa nem hoz gyümölcsöt, eltorzult ágai egymásután elszáradnak, míg végre a vértetűtől megtámadott gyümölcsfa teljesen elpusztúl.

A parányi toboztetvek (Chermesidae) a karcsú termetű igazi levéltetvektől zömökebb testalkatukkal, rövid csápjukkal és rövid lábukkal ütnek el. Szaglógödröcskékkel gazdagon ellátott csápjuk legfeljebb ötízű, kétízű lábfejük két karomban végződik. A toboztetveknek potrohcsöveik nincsenek. A nőstények sohasem elevenen hozzák a világra utódaikat, hanem több egymásután következő nemzedéken keresztül meg nem termékenyített petéket raknak le, míg végre egyszer hímek is jelennek meg, melyeknek nőstényei megtermékenyített petéket tojnak. A toboztetvek szaporodásában is megtalálható tehát a nemzedékváltozás, akárcsak az igazi levéltetvekében, de sokkal fejlettebb alakban.

A Chermes-nembe olyan toboztetveket sorolunk, melyek valamennyien tűlevelű fákon élnek. Előszeretettel tanyáznak a fenyőkön, ezeken a legtöbb faj, ha mindjárt csak bizonyos nemzedékük is, de előfordul, éppen azért minden Chermes-faj eredeti gazdanövényének a fenyőket kell tartanunk.

A fenyőtoboztetű, vagy fenyőgubacstetű (Chermes abietis L.)

Fenyőtoboztetű (Chermes abietis L.).

az előidézője azoknak a rendkívül gyakori, sajátságosan pikkelyes, ananászhoz hasonló gubacsoknak, melyek főleg a fiatal, egyedülálló lúcfenyők ágain láthatók, ezek a gubacsok kezdetben zöldszínűek, később a pikkelyek széle megvörösödik, míg végre, ha már elszáradtak, megfeketülnek. Abban az esetben, ha egy fán nagyon sok ilyen gubacs képződik, annak fejlődését nagymértékben hátráltatják, egyes megtámadott ágak elszáradnak, mások meggörbülnek és a lúcfenyő csúnya, bozontos lesz. E gubacsok okozója egy kis, igénytelen, fiatal tetű, ez ősszel valamely hajtás tövébe telepszik, hogy ott fehérszínű viasz gyapjától megvédve átteleljen. Tavasszal, amikor a fenyőrügyek duzzadni kezdenek, a kis állat új életre ébred, szivogat és április végére vagy május elejére ősanyává (fundatrix) fejlődik, mely az egymásra következő nemzedékek egész sorát hozza létre. Az ősanya vattacsomóhoz hasonló, fehéres viaszgyapjúba burkolva, mozdulatlanul éli le életét; sötétzöld színű, szárnyatlan, mintegy 1.5 mm nagyságú kis állat, nagyon szapora, úgyhogy 100–150 petét is rak. Az ősanya szívása következtében kezd az előbb leírt gubacs fejlődni, amennyiben a levélrügyek a megsebzett helyeken nem tudnak többé rendesen kifesleni, hanem széles, pikkelyszerű képződménnyé, tobozgubaccsá alakulnak át. A tobozgubacs az ősanya petéiből hamarosan kikelő faitaloknak menedékül szolgál, a fiatal tetvek gondtalanul szivogatják a gazdanövénynedveit, az ősanya pedig elhal. A fiatalok szívása nyomán a tobozgubacs még jobban kiszélesedik, mindig nagyobb lesz, mígnem teljesen bezárul és így a pikkelyek alatt kis kamrák keletkeznek. Néhány hét múlva a fiatalok a kamrákban szárnyas alakká (cellares) fejlődnek ki, ezek alkotják a fejlődési kör második generációját.

A toboztetvek ezen második nemzedéke „vándorlók” (migrantes) néven is ismeretes, amennyiben nyár derekán, amikor a gubacs elszárad és a kamrák fölrepednek, a kimászó tetvek szárnyra kelnek, hogy egy másik gazdanövényre, jelen esetben a vörösfenyőre, más fajok esetében pedig egyéb fenyőkre vándoroljanak át. Az ilyen vándorló tobozlevéltetvet egész találóan kétlaki toboztetűnek is nevezhetjük, mert egymásután két gazdanövényen, először a lúcfenyőn, azután pedig a vörösfenyőn él. Az utóbbin mindenik kis állat, körülbelül 40 élénkzöld színű meg nem termékenyített petét rak le. Ezekből a petékből kikelő fiatalok elkezdik a vörösfenyő tűleveleit szívogatni, majd téli szállásra a kéreg repedéseibe húzódnak és a következő tavasszal ezek alkotják a fenyőtoboztetű harmadik, szárnyatlan nemzedékét, melynek egyéneit emigránsoknak (virginogeniae) nevezzük. Az emigránsokat nem nagyon nehéz a vörösfenyőn megtalálni, amennyiben nemcsak az áttelelő fiatalokat, hanem a már kifejlődött emigránsokat is sűrű, fehér viaszpehely burkolja, ami már messziről magára vonja figyelmünket. Az emigránsok meg nem termékenyített petéiből létrejön a negyedik, már szárnyas nemzedék, ezek a sexuparák, melyek mint fiatal, zöld kis állatok a vörösfenyőn fejlődnek tovább, amint azonban kifejlődtek, onnan elszállnak, fölkeresnek valamely lúcfenyőt s így ismét eredeti gazdanövényükre kerülnek vissza, hol őseik születtek. A sexuparáknak a lúcfenyőre lerakott szűzpetéiből az ötödik nemzedék kel ki, ez már részben szárnyatlan hímekből, részben szárnyatlan nőstényekből álló ivaros (sexuales) nemzedék. A nőstény megtermékenyített petéiből kikelő fiatal tetvekből aztán ősanyák lesznek. Ezzel a hosszadalmas fejlődési kör bezárul, melynek befutására a fenyőtoboztetű esetében két teljes esztendőre van szükség.

A most vázolt fejlődésmenet a valóságban azonban még bonyolódhatik azáltal, hogy a rendes fejlődésmenet úgy a lúcfenyőn, mint a vörösfenyőn, különleges fejlődéssorozatokra ágazódhatik el. Nevezetesen az ősanyák nem minden utóda lesz „kétlaki” toboztetűvé, melyek később a vörösfenyőre áthurcolkodnak; ha ugyanis egy tobozgubacsot fölnyitunk, abban kétféle alakot fedezünk föl. A toboztetvek egy része vörösbarnaszínű, ezekből lesznek a kétlaki, a vörösfenyőre átszálló vándorok, melyeket fentebb megismertünk. Másik részük ellenben inkább sárgásszínűek, szintén szárnyas alakok, de mint „egylaki” (monoeca) tetvek szárnyuknak semmi hasznát nem veszik, hanem állandóan a lúcfenyőn maradnak és itt rakják le többnyire világossárgaszínű szűz petéiket. Ezekből a petékből később ismét ősanyák kelnek ki, melyek a következő tavasszal megindítják az új tobozgubacsok képződését. A fejlődésnek ehhez hasonló elágazását lehet a vörösfenyőn is megfigyelni. Az emigráns-anyák petéinek egy részéből ugyanis nem sexuparák kelnek ki, hanem sárgaszínű tetvek, ezek addig, amíg fiatalok, aránylag rövid ideig, a vörösfenyő tűleveleit szivogatják, de nemsokára elrejtőzködnek a kéregrepedésekbe és itt anélkül, hogy hosszú időn át valami különösebb változáson mennének keresztül, az egész telet, mint úgynevezett téli lárvák (hiemalis-lárvák) töltik el. Amint a következő tavasszal ismét új életre ébrednek, újból emigráns-tetűvé fejlődnek, és testalkotásukban anyjuktól miben sem különböznek.

Az imént említett ananászformájú gubacsokon kívül a lúcfenyőn, főleg a kisebb, satnya példányok ágain, világoszöld vagy fehéres színű, gömbölyű kis fenyőgubacsokat láthatunk, melyet hasonlóképpen egy Chermes-faj, a Cnaphalodes strobilobius Kalt. idéz elő. Ennek a fajnak fejlődésmenete szintén részben a lúcfenyőn, részben a vörösfenyőn megy végbe, de a fejlődésmenet még annyiban bonyolultabb, hogy a vörösfenyőn élő emigráns-anya utódai háromféle módon szaporodhatnak tovább. Ugyanis az előbb vázolt tipikus fejlődési körnek megfelelően, vagy a lúcfenyőre hurcolkodó szárnya sexupara egyénekké lesznek, vagy, miként a fenyőtoboztetű esetében az előbb láttuk, mint téli lárvák a vörösfenyőn maradnak, hogy a következő tavasszal ismét új szárnyatlan emigránsokká legyenek, vagy végül szárnyatlan, feketés nyári alakokká (aestivales) alakulhatnak át, ez utóbbiakat sűrű viaszcsomó veszi körül és a fémfényű, viaszszálaktól csak gyéren fedett emigránsalakoktól lényegesen különböznek. Az aestivalis-anyák utódai azután részben ismét új nyári alakokká lehetnek, részben téli lárvaalakot vehetnek föl, hogy újból emigráns egyéneket hozzanak létre.

A szőlőtetű vagy filokszéra (Phylloxera vastatrix Planchon, újabban Viteus vitisfolii Fitch néven is említik)

Szőlőtetű vagy filokszéra (Phylloxera vastatrix Pl.). Gyökértetű felülről (1), alulról (2) és oldalról (3), szipókája (4) és a szárnyas tetű (5). 6 és 7 a szőlő sebes és gumós hajszálgyökere és vastagabb gyökérága telelő gyökértetvekkel.

nem európai rovar. Eredeti hazája az északamerikai Sziklás-hegységtől keletre fekvő védett völgyekben, azonkívül az Egyesült Államok déli nagy folyamai mentén elterülő termékeny lapályokon van, hol különféle vadon termő szőlőtőkék tenyésznek, melyeket kezdettől fogva ellepett a szőlőtetű. A szőlőtetű fölfedezése is Amerikában történt és Fitch amerikai állami entomológus 1853-ban vezette be a tudományba, azonban mégis csak akkor vonta magára a közfigyelmet ez az igénytelen, parányi kis rovar, midőn, Európába való behurcolása után, a XIX. század hatvanas éveiben az európai szőlőtőkéket elözönlötte, melyekre hasonlíthatatlanul veszedelmesebb, mint az amerikai tőkékre.

A szőlőtetű fejlődésében a nemzedékváltozás komplikált esetével állunk szemben, mely azonban, mint Grassi és Börner újabb megfigyelései és kísérletei kimutatták, csak akkor folyhat le szabályszerűn, ha a szőlőtetű enyhe, déli éghajlat alatt élhet és módja van rá a gubacsképződésre legalkalmasabb amerikai szőlőfajtákat fölkeresni. Ilyen esetben, ami például Olaszországban vagy Dél-Európa más országaiban könnyen bekövetkezik, tavasszal a tőke földfeletti részeire még a nyár folyamán lerakott és megtermékenyített úgynevezett téli petéből kicsike nőstény szőlőtetű kel ki, mely nagyszámú utódnak az ősanyja (fundatrix). Az ősanya nem megy a földbe, hanem a szőlőlevél felületén megkapaszkodik és addig szívja ott a levél nedveit, míg azon a helyen a levél fonákján üres gubacs nem képződik, ennek belsejét aztán lakásul használja. A levélgubacsban tanyázó ősanya szárnyatlan marad, legfeljebb 1 mm nagyságú és szűz petéit a gubacs belsejébe rakja. A petékből fiatal tetvek kelnek ki, ezek négyszeri vedlés után szárnyatlan, anyjukhoz nagyon hasonló, alig 3/4 mm nagyságú nőstényekké lesznek; majd elszélednek a szőlő levelein és ott, miként anyjuk tette, új levélgubacsokat hoznak létre, ezekbe lerakják szűz petéiket, úgyhogy a vázolt fejlődésmenetet többször megismételhetik. Európa déli részeiben már 12 ilyen egymásra különböző nemzedéket is megfigyeltek, míg a hűvösebb éghajlatú Németországban eddig csak négy egymásra következő nemzedéket sikerült a szabadban mesterségesen kitenyészteni. A szaporodás mindazonáltal nemcsak az említett módon haladhat előre, amennyiben az ősanya kétféle petét rakhat. A petét egy részéből az előbb leírt gubacsot okozó tetvek (gallicolae) kelnek ki, míg a peték másik részéből olyan tetvek bújnak elő, amelyek ugyancsak szárnyatlanok maradnak, azonban erőteljesebb testalkatúak, szipókájuk hosszabb és csápjuk harmadik íze bemetszett. Ezeket „gyökértetvek”nek (radicicolae) nevezzük, mert a szőlőtőke földfeletti részeit elhagyják, a talajba hatolnak és a gyökereket lepik el, hova lerakják szűz petéiket. Ha az ősanya utódai között már vannak gyökértetvek, akkor ezek a következő nemzedékekben is szabályszerűen mutatkoznak és számuk nemzedékről-nemzedékre gyarapodik, míg a leveleken maradó gubacstetvek száma fokozatosan csökken. Különösen nyár vége felé vándorolnak nagy tömegekben a levelekről a gyökerekre, mert a hervadó szőlőleveleken már nem találják meg többé életföltételeiket, úgyhogy végtére a leveleken egyáltalában nincsenek szőlőtetvek. Mesterségesen, üvegházakban természetesen sikerült már a gubacsalakokat éveken át továbbtenyészteni, ha mindig új, frissen kihajtott tőkék állanak rendelkezésükre.

A gyökértetvek a védettebb talajban jelentékenyen kedvezőbb körülmények között élnek, mint a gubacsképző alakok. Az évszakok változásával a talajban nincsenek nagy, szélsőséges ingadozások, innen van az, hogy a gyökértetvek évről-évre, nagyon sok nemzedéken keresztül szűz peték útján továbbszaporodhatnak és mindig több és több szőlőtőkét lephetnek el. A filokszérának legrégebben ismert alakja a szőlőgyökértetű, az úgynevezett dajka, mint ahogy régebben parthenogentikus úton való szaporodása miatt nevezték, egyúttal ezek okozzák a legérzékenyebb károkat a szőlőtőkében. Éppen úgy, mint ahogy a föld felett élő gubacsot előidéző tetvek, a gyökértetvek is különféle utódokat hozhatnak létre. Rendes körülmények között ugyan a gyökértetvek petéiből ismét gyökértetvek fejlődnek ki, bizonyos körülmények között azonban az ilyen fiataloknak kezdetlen szárnyuk nő, ezek az úgynevezett „nymphák”, melyek a felszínre jönnek, hol szárnyas alakokká (alatae vagy sexuparae) alakulnak át, legjellemzőbb rájuk a négy hosszú, a testet laposan beborító szárny. A szárnyas alakok bizonyos évszakban, főleg nyár derekán jelennek meg néha egész rajokban, ezeket, de a talajon sétálgató szárnyatlan alakokat is, a szél sokszor mértföldekre elsodorja és messzi vidékekre magával viszi, minek következtében a szél a filokszéraveszedelem terjesztéséhez nagymértékben hozzájárul. Miként a korábbi nemzedékek, úgy a szárnyas alakok is valamennyien meg nem termékenyített nőstények maradnak, ezek különböző nagyságú petét tojnak, nevezetesen nagyobbakat, amelyekből megtermékenyülésre alkalmas nőstények és kisebbeket, melyekből hímek kelnek ki. Ennek az ivaros nemzedéknek (sexuales) hímjei és nőstényei megint csak szárnyatlanok, bélcsatornájuk visszafejlődött, szipókájuk csenevész. A megtermékenyített nőstény, fínoman gödröcskés téli petéit a szőlővesszőre rakja s belőlük a következő tavasszal ősanyák kelnek ki.

Európa többi részén, hol aránylag hűvös éghajlatot kell a szőlőtetűnek eltűrnie, fejlődésmenete jelentékenyen egyszerűbb. A gubacsot előidéző alak, mely a szőlő fejlődésére különben sem jelent valami nagy veszedelmet, kimarad vagy csak nagyon kivételes esetekben jelenik meg. Gubacsképződményeket a szőlő levelein Európa többi részén a szőlőtetű tehát majdnem sohasem idéz elő, hanem a gubacsatkák és a gubacslegyek. Úgyszintén szárnyas szőlőtetűrajokat is csak ritkán figyeltek meg az északibb fekvő vidékeken a szőlőültetvényekben, éppen úgy az ivaros nemzedékek keletkezését és ezáltal a megtermékenyített téli peték lerakását is megszokta a kedvezőtlen időjárás Európa többi részében hiúsítani. A vincellérnek tehát tulajdonképpen csak a gyökértetű okoz gondot, mely évről-évre szakadatlanul új és új nemzedékeket hoz létre. A gyökértetvek szívása következtében a táplálkozás szempontjából annyira fontos hajszálgyökereken beteges gumók, ú. n. nodositások keletkeznek. Ha jobban elszaporodnak, akkor pedig az öregebb, vastagabb gyökereken is bizonyos tályogszerű dudorodásokat, ú. n. tuberositásokat okoznak, majd nemsokára rothadásnak indulnak és elpusztul maga az egész szőlőtőke is.

Egyetlen országnak sem sikerült, melyben szőlőművelés folyik, a filokszéra-veszedelmet elkerülnie. A legtöbb kárt mindenesetre Franciaország szenvedte, hol a szőlőtetűinvázió előtt mintegy 21/2 millió hektárnyi terület volt szőlőművelés alatt, de a csapás következtében 11/2 millió hektár elpusztult. Németországban először 1874-ben a Bonn melletti, Annaberg-birtokon levő szőlőtelepen állapították meg. Azóta ismételten a legkülönbözőbb helyeken fellépett, de erélyes és körültekintő védekezéssel szerencsére mindig sikerült a filokszéra-veszedelmet szűk korlátok közé szorítani. Németországban a közel 130.000 hektár kiterjedésű szőlőtelepekből 1913-ig 853 hektár esett a szőlőtetű áldozatául, magában Elzász-Lotaringiában 275 hektár pusztult el. Poroszországban a veszedelem már alaposan alábbhagyott; csak a legújabb időben lépett fel ismét erőteljesebben.

Hazánkban az 1875-ik évben Gerger Ede távirdafőtiszt állapította meg először a szőlőtetűt Pancsován, rohamosabb pusztítása a 80-as évek elején kezdődött s a 80-as évek végére szőlőink túlnyomó részét elpusztította. A külföldről érkező rémhírek, valamint a filokszéra nálunk való felfedezése és rohamos térfoglalása nagy riadalmat keltettek, mely a társadalmat és főleg az államot arra ösztönözte, hogy minél hathatósabban és eredményesebben felvegyék ellene a harcot. A közeledő veszélyre először Kriesch János hívta föl a közönség figyelmét. A védekezés nagy küzdelmét pedig Herman Ottó és Dr. Horváth Géza cikkei látták el sok tanulsággal és tervvel. 1880-ban megalakult a „Filokszéra Bizottság”, melynek tagjai Dr. Than Károly, Dr. Wartha Vince és Herman Ottó voltak, de a bizottság csakhamar leköszönt és a minisztérium az „Országos Phylloxera Kísérleti Állomás” megszervezésével helyettesítette. Az állomás vezetésével Dr. Horváth Gézát bízták meg, ki derekasan hozzálátott a munkához s bár sok nehézséggel, megnemértéssel, bizalmatlansággal kellett megküzdenie, mégis az ő szaktudásának, lankadatlan kitartásának és biológiai iskolázottságának köszönhetjük, hogy a filokszéra ma már nem rém és hogy szőlőgazdaságunk ma olyan jó állapotban van, dacára annak, hogy a szőlőtetű azóta az egész országban elterjedt s újabb időben az eddig immunisnak tartott futóhomokterületeken is mutatkozik kártevése, azonban éppen Dr. Horváth Géza munkásságának és útmutatásainak az érdeme, hogy olyan bevált védekezési módok állanak rendelkezésünkre, melyek a szőlőtetű kártevését a minimumra redukálják. A védekezésnek első módja ott, ahol a szőlőben még nem lépett fel a filokszéra, az, hogy a fertőzéstől, ameddig csak lehet, megóvjuk a szőlőt. Ahol már mutatkozik, de a fertőzés csak kisebb területre terjeszkedik, az irtási eljárást alkalmazzák, olyanformán, hogy a filokszérás foltokat erősen megszénkénegezik. Nálunk Pozsony környékén igen sokáig fenntartották a régi szőlőt a rendszeres irtási eljárással. Az elpusztított szőlők felújítása vagy az új szőlők telepítése és fenntartása különféle védekezések alkalmazása mellett történik. Ilyen rendszeres védekezési módok: 1. európai szőlőfajták telepítése immunis homoktalajokra, amelyben a szőlőtetű terjedni nem tud és hamarosan elpusztul; 2. európai szőlőfajták ültetése, melyeket évenként egyszer, esetleg kétszer mérsékelten meg kell szénkénegezni, anélkül, hogy az a szőlőtőkének ártalmára lenne; 3. a filokszérának többé-kevésbbé ellene álló, amerikai alanyú oltványszőlők telepítése és ezekre oltjuk a termést adó európai szőlőfajtákat; 4. direkttermő, a szőlőtetűnek ellenálló és élvezhető termést adó amerikai szőlőfajták ültetése; 5. európai szőlőfajták telepítése olyan területeken, ahol a szőlőtelepek téli időben 40–50 napra 20–25 cm-nyi vízzel áraszthatók el, mely eljárás a gyökereken levő szőlőtetű feltétlen elpusztulását vonja maga után.

Minden kertész- és növénybarát előtt ismeretesek azok a fák kérgén és levelein található kerek vagy hosszúkás kis pajzsocskák, melyek észrevétlenül lassanként elszaporodnak és a növények nedvét és erejét szívják. Ezek a pajzstetvek (Coccidae); furcsa, különleges testalkotásukkal nemcsak a szipókás rovarok változatos csoportjától, hanem a többi rovaroktól is nagyon eltérnek.

Ezek a pajzshoz hasonló, máskor egészen gömbölyű vagy más különleges alakú, rendszerint nem is állati kinézésű lények valamennyien nőstények. Ha a nőstény pajzsát fölfeszítjük, alatta számos parányi, sárgás vagy szürke kis állatot találunk, ezek nem egyebek, mint az anyaállat utódai. Bár az anyatetű rendes körülmények között petéket rak, előfordul, hogy egyes fajok, mint pl. az oleanderen, borostyánon és szobanövényeken gyakori Lecanium hesperidum L., utódaikat elevenen is a világra tudják hozni.

Úgy a hím, mint a nőstény, fiatal pajzstetvek, életük első stádiumaiban inkább valami kis atkához hasonlítanak. Eleinte még meglehetősen mozgékonyak, amennyiben hat, rövid lábacskájukkal lassan ide-oda tudnak mászkálgatni, két pontszemük van, csápjuk többízű és szipókájuk erőteljesen fejlett. Ha a fiatalok anyjukat elhagyták és a gazdanövényen megfelelő helyet találtak maguknak, hol szívósertéiket beszúrják, megkezdődik fejlődésük, azonban a kétféle ivar fejlődése annyira eltér egymástól, hogy azokat külön-külön kell nyomon követnünk. A nőstény lárvák kifejlődésükig három-öt vedlésen mennek keresztül, szárnyaik sohasem fejlődnek ki, hanem tulajdonképpen egész életükön át lárvaszerű állapotban maradnak meg. Testalkotásuk nagyon különböző lehet. A legegyszerűbb esetben a nőstények megtartják fiatalkori, egyízű lábfejjel bíró lábukat, minek következtében a gazdanövényen ide-oda sétálgathatnak. Az ilyen nőstényeknek, melyeket az egész család legősibb képviselőinek kell tartanunk, akárcsak a lárváknak, még csak két egyszerű szemük van, csápjuk rövid, legfeljebb tizenegyízű. Velük szemben áll a pajzstetvek nőstényeinek nagyobbik része, melyek sohasem hagyják el többé azt a helyet, ahova fiatal lárvakorukban szipókájukat a növény szöveteibe beszúrták. E mozdulatlanná váló nőstények lábai visszafejlődnek vagy néha teljesen eltűnnek, minthogy rájuk ezután semmi szükség nincsen. Testük ellenben szétterül, úgyhogy egyes fajoké széles, lapos, másoké egészen domború lesz és ha a test alaktalanságát – miként a legtöbb esetben – még viaszszerű burok, azonkívül a hátoldalukon kemény, pajzsalakú képződmények is növelik, az állat mindenhez inkább hasonlít, csak éppen rovarhoz nem.

A hímlárvák mindig egy gubóhoz hasonlítható viaszburokkal veszik magukat körül, ebben a burokban több, egymást követő vedléssel kapcsolatos nyugalmi stádiumon mennek keresztül, melyek némileg a magasabbrendű rovarok bábállapotára emlékeztetnek. Miután a hím pajzstetvek fejlődésében legalább két lárvastádiumot és egy vagy két bábállapotot különböztethetünk meg, több-kevesebb joggal azt is mondhatjuk, hogy ezek az állatok már „tökéletes átalakulás”-sal fejlődnek. Végezetül az apró, rendesen kétszárnyú, kifejlődött hím kimászik a viaszburokból, hátulsó szárnyainak helyén egy pár kicsike függeléket visel, szájszervei elsatnyultak, csápjuk többnyire tízízű, szemük jól fejlett. A különböző fás növényeken élő Phenacoccus aceris Sign. nevű faj esetében Löw szárnyatlan hímeket figyelt meg, nagyon sok pajzstetű hímje ezidőszerint még teljesen ismeretlen.

A legalacsonyabbrendű Coccidák még egyáltalában nem hasonlítanak azokhoz a pajzstetvekhez, melyeket a növények levelein és ágain rendes körülmények között látni szoktunk. Ezek meglehetősen nagy, puhabőrű rovarok, kissé lapított testtel és hat rövid lábacskával; ilyen a Burmeister által leírt Palaeococcus fuscipennis (Leachia) nevű faj, melyet egyik-másik nyáron a berlinkörnyéki lúcfenyőerdőkben nagy tömegekben figyeltek meg, de Németország egyéb részeiből és Franciaországból is ismeretes. A barnás hússzínű, leginkább 6 mm hosszú Palaeococcus-nőstények fekete lábaikkal lassan sétálgatnak a fatörzseken, hol a kéregrepedésekbe petéiket lerakják. A hímeknek hosszú, vékony tíz ízből álló csápjuk és két feltűnően nagy, sötétszínű elülső szárnyuk van. Hátulsó szárnyuk csökevényes.

A csalán csövestetve (Orthezia urticae L.)

Csalán csövestetve (Orthezia urticae L.).

szintén ez alacsonyabbrendű Palaeococcinae-csoportba tartozik, úgy a hímek, mint a nőstények tudják helyüket változtatni. Egész Közép-Európában és nálunk is el van terjedve és nyáron a csalánt néha csodálatos mennyiségben lepi el, de Kirchner szerint a különféle mezei növényekben is kárt tehet. A nőstény egész testét, csápjai és lábai kivételével, hófehér, hosszú viaszszálakból összeszőtt cső burkolja. Ezt a kis rovart már messziről észre lehet venni, mert fehér védőburka élénken elüt a család levelének és szárának sötétzöld színétől. A hímek csápja serteformájú s kilencízű, elülső pár szárnyuk jól fejlett, a hátulsó csökevényes; testük hátulsó részét fehér viaszpikkelyek burkolják.

A Monophlebinae-csoport nőstényei jól fejlett lábaikkal bizonyos mértékben egész életükön át szabadon mozoghatnak. Utolsó testszelvényük az előzőktől alig különbözik, csápjuk tizenegyízű, míg a recésszemekkel ellátott hímeké csak tíz ízből áll. Idetartozik az eléggé ismert kártevő, az Icerya Purchasi Mask. (cottony cushion scale) nevű faj, ez, ha elszaporodásában semmi sem akadályozza, a tőle megszállott növények ágait és hajtásait vastag, gyapjas kéreggel veszi körül. A körülbelül 1 cm hosszúságú nőstényt felülről szürkésfehér viaszpehely fedi be, mögötte pedig egy nagy, hófehér, a hosszirányban párhuzamos viaszfonalakkal borított tömlő vagy zsák látható, benne 400–600 petével. A vörös, szárnyas hímek meglehetősen ritkák és valószínűnek látszik, hogy már Dél-Olaszországban a nőstények parthenogenetikus úton szaporodnak tovább. Az Icerya-tetvek Ausztráliából vagy Új-Zélandból származnak; nagyobb jelentőségre akkor tettek szert, amidőn 1868 körül véletlenül Kaliforniába hurcolták be őket és ott a kedvező, enyhe éghajlat következtében töméntelen mennyiségben elszaporodtak és az ottani narancs- és citromültetvényekben félelmetes pusztításokat vittek véghez. Dacára mindenféle óvóintézkedésnek, melyekkel a pajzstetvek ellen védekezni szoktak, a veszedelem akkor rövid idő alatt annyira elharapózott, hogy az Icerya-tetvek pusztításai miatt Kaliforniában a narancs- és más gyümölcsfák termesztése teljesen kilátástalannak mutatkozott, mígnem egy katicabogárfaj, a Novius cardinalis Muls., segítségül nem érkezett. Ezek az Ausztráliából származó és Kaliforniában meghonosított bogarak gyorsan elszaporodtak és hihetetlen mennyiségben semmisítették meg e kártékony tetveket. Ilyeténképpen már 1 és fél év mulva a csapás többé-kevésbbé elhárult és azóta az Icerya-tetveknek Kaliforniában mezőgazdasági szempontból semmi különösebb jelentőségük nincsen. Egyéb más területeken is, mint Egyiptom, Syria, Dél-Olaszország, hová a különféle árucikkek révén jutott el az Icerya Purchasi, szintén meghonosodott, azonban a katicabogarak miatt annyira nem tud elszaporodni, hogy számbavehető kárt okozhatna.

A Monophlebiák csoportjába tartozik az eddig legnagyobbnak ismert pajzstetű is, a Lophococcus maximus Saund. nevű faj, ez Dél-Afrikában a Bradjustagia Randii ágain él. Erősen domború, barnán csillogó, fehér viasszal beporzott pajzsa 1 cm magas és 3 cm hosszú.

A Margarodinae-alcsaládba tartozó pajzstetvek nősténylárvái is tokszerű burokkal veszik magukat körül, ebben töltik el bábállapotukat; ezek között vannak olyan fajok, melyek felhasználható anyagokat termelnek. Amerika tropikus vidékein, valamint Dél-Afrikában pl. a növények gyökerein pompás arany vagy ezüstös színben csillogó, tekintélyes nagyságú, gömbölyded Margarodes-tokok találhatók. Ezeket „földi gyöngy”-nek nevezik és karkötőül vagy más hasonló ékszerül feldolgozva, nagyon keresett árucikk, melyet a bennszülöttek a földből ásnak ki.

Ennek a csoportnak Európában élő érdekes képviselője a lengyel bíbortetű (Margarodes polonicus L.), mely bíborvörös testnedve miatt régebben keresett és drága árucikk volt. A lengyel bíbortetű nagyon elterjedt állat és helyenként Észak-Németországban, Oroszországban, Magyarországon, Svédországban különösen laza, homokos talajban gyakori s a szegfű és más kertinövények gyökereinek szívásával kárt is okozhat. A vörös hím ostorformájú csápja kilencízű, szárnya elülső széle közepén túl szőrözött, mögötte csupán rövid rezgető a hátulsó szárny és farán hosszú szőrbojtot visel. A félgömbformájú, mintegy 4 mm nagyságú nőstény csápja rövid és nyolcízű, elülső lábai meglehetősen szélesek. Lárvakorukban úgy a hímek, mint a nőstények vékony, gömbölyű tokkal veszik magukat körül, melyben, miután szipókájukat a gazdanövény gyökerébe szúrták, mozdulatlanul pihennek. Körülbelül 14 nap mulva a tokok fölnyílnak, a korábban fölnyílókból hímlárvák, a későbben fölnyílókból pedig nősténylárvák bújnak ki. A hímlárva hamarosan viasszal burkolja magát körül, ebben a burokban, mielőtt szárnyas alakká fejlődne, előzőleg még bábszerű nyugalmi állapoton megy keresztül.

Mielőtt az igazi bíbortetűt megismerték, a lengyel bíbortetű a festékiparban igen értékes árucikk volt. A szláv országokban a jobbágyasszonyok és gyerekek nagy tömegekben szedegették össze és állítólag egy lengyel király egyedül vám fejében 6000 forintot szedett utánuk. Azt mondják, hogy akkoriban magából Podoliából évenként körülbelül 1000 font lengyel bíbortetűt szállítottak külföldre, fontonként 8–10 lengyel forint értékben.

A Coccinae (Pseudococcinae)-csoport nőstényei többé-kevésbbé mozgékonyak maradnak és úgy testalkotásukban, mint nagyságukban nagyon változatosak. Testük végén hosszanti barázda nincsen, helyette azonban kétoldalt egy-egy sertékkel fedett dudor található. Ebből a csoportból meg kell említenünk az üvegházakban sokszor nagy károkat okozó „liszttetvek”-ek (mealy bugs), ezeknek testét keresztül-kasul viasz fedi be, minek következtében az állat olyan, mintha púderos vagy lisztes lenne. Ide tartozik az általánosan ismert kávétetű vagy hosszúfarkú kósza pajzstetű (Pseudococcus adonidum L.), mely a kávécserjén, Dracaenán, Musan, Cycason és sok más trópusi növényen él, azonkívül a narancstetű vagy rövidfarkú kósza pajzstetű (Pseudococcus citri Risso), ez pedig a narancs- és citromfa, valamint a kávécserje, dohány, gyapotcserje és egyéb növények hajtásait, leveleit és gyümölcsét lepi el. Az előbbi érett nőstényeinek érdekes külsejük van, ugyanis mindenik testfelükből 17 fehér viaszfonal ágazik ki, ezek a fonalak az állat kicsi testének közepe körül koszorút alkotnak. A leghátulsó fonalak a leghosszabbak és a test hosszát több, mint kétszeresével felülmúlják.

A mannatetű (Eriococcus mannifer Ldgr.) hazája Syriában, Arábiában, Kis-Ázsiában és Egyiptomban van, azonban Algir környékéről is ismeretes és a manna-tamariszkuson (Tamarix mannifera) él. Azokon a helyeken, hol a mannatetű szipókájával a fák kérgét megszúrja, sűrű, cukros nedv buggyan ki, ez azonban nem a seben keresztül szivárgó növényi nedv, hanem a mannatetű ürüléke. Az édes nedv a levegőn megszárad, kemény tömeggé szilárdul és mint manna piacra kerül. Azt mondják, hogy az izraeliták egyiptomi vándorlásuk idején főleg ilyen mannával táplálkoztak.

A Dactylopiinae-csoport kifejlődött nőstényeinek csápja tíznél kevesebb ízből áll és egyszerű alfelnyílásuk körül szőrkoszorút nem viselnek. Ide tartozik a pajzstetvek között legnagyobb hírre vergődött igazi bíbortetű, cochenille (kosenil) tetű (Coccus cacti L.), melynek gazdanövénye az eredetileg Mexikóban honos nopálkaktusz (Opuntia coccinellifera).

Bíbortetű (Coccus cacti L.).

Minthogy a bíbortetű gyorsan szaporodik, gyakran megesik, hogy a nopálkaktusz széles, húsos szárát a sűrű, fehér, gyapjas pehely egészen belepi, a pehely nem egyéb, mint az állat védő viaszburka, melynek védelme alatt a kaktusz nedvét szivogatja. A legtömöttebb pehelycsomók alatt a nagy nőstények rejtőzködnek; mindenik külön gyapjas viaszburkot készít magának, ez a burok azonban a szomszédos állat burkával összeköttetésben van. A bíbortetű fejlődésmenetét eléggé pontosan ismerjük. Tudjuk, hogy a nőstények petéket raknak, a petékből nagyon rövid idő mulva kis lárvák bújnak elő. Ezek mindenekelőtt vedlenek és mielőtt valahol szipókájukkal megtapadnának, élénken ide-oda futkároznak. A viaszfonalakkal betakart nősténylárvák két héten belül, többszöri vedlés után, elérik teljes nagyságukat. A hímlárvák nem a közös viaszpehely alatt tartózkodnak, hanem egyenként helyezkednek el lapos, fehér viaszfonalakból álló, hátul nyitott csövekben. A karminpiros kifejlődött hímnek két homályos szárnya, tíz ízből álló csápja és két hosszú farksertéje van.

A bíbortetű legértékesebb része kétségkívül az a pompás piros festékanyag, melyet testének összes nedvei tartalmaznak. Ha egy eleven bíbortetűt szétnyomunk, bíborszínű nedve azonnal kibuggyan és kezünket vagy a vele érintkező tárgyakat élénk pirosra festi; de ez a festékanyag a még friss vagy a már beszáradt bíbortetűből alkohollal, vagy egyéb folyadékkal is könnyen kivonható. Régebben, éppen azért, hogy festékanyagot nyerjenek belőle, nagy arányokban tenyésztették. Ebből a célból nopálkaktuszokat termesztettek és gondoskodtak róla, hogy azokon a bíbortetvek elszaporodjanak, időről-időre a nagy nőstényeket egyszerűen lekaparták, összeszárították és ilyen állapotban kerültek piacra. Az üzlet szerfölött gyümölcsözőnek mutatkozott. Mexikóból annak idején évenként mintegy 880.000 font bíbortetűt szállítottak Európába 71/2 millió hollandi forint értékben. Mexikóból később néhány nyugatindiai szigetre, Spanyolországba, Algírba és Teneriffába is átkerült, hol a bíbortetű-tenyésztés hatalmas gazdasági jelentőségre tett szert. Annál keservesebb volt természetesen a visszahatás, a midőn a jelentékenyen olcsóbb anilinfestékeket fölfedezték, melyek a kosenilt egy csapásra teljesen értéktelenné tették és a világpiacról kiszorították.

A festékanyagot szolgáltató pajzstetvek között kell megemlítenünk a kermestetveket (Kermes vermilio Planch. és Kermes ilicis L.), melyek régebben kermesbogyó, alkörmös, karmazsinbogyó néven kerültek a kereskedelembe és főleg a törökök és görögök használták, kik ezzel adták meg fezüknek kedvelt vörös színét. A szép, piros festéket úgy nyerték, hogy ezeket a tetveket ecettel leöntötték, ehhez a művelethez már az ó-korban nagyon jól értettek és ezeket az állatokat Coccos phoenillos néven ismerték. A többé-kevésbbé gömbölyded, a Hemicoccinae-csoportba tartozó kermestetvek Kis-Ázsiában és Dél-Európában leginkább a bokrosan növő kermestölgyön (Quercus coccifera) élnek és rendszerint a már vén, legyöngült bokrokat szállják meg a legsűrűbben. Rendes körülmények között évenként csak egy nemzedék fejlődik ki. Az áttelelő nőstények, melyek március elején még kisebbek, mint egy kölesszem, áprilisban elérik a borsónyi, végleges nagyságukat. Május végén a peterakás után hamarosan elpusztuló anyák holttetemeinek maradványai alatt 1800–2600 petét találunk. ekkor érkezett el a szedés ideje, melyre a pásztorok, gyerekek és asszonyok úgy készülnek fel, hogy körmüket megnövesztik és az állatok összekaparásában olyan ügyességre tesznek szert, hogy kedvező körülmények között egy nap leforgása alatt két font kermestetvet is összegyüjthetnek.

A Tachardiinae-csoport nőstényeinek potroha farkformán megnyúlt és alfelnyílása körül sertekoszorú látható. Az idetartozó lakktetűnek (Tachardia lacca Kerr.) még mai napság is nagy a jelentősége, amennyiben majdnem az összes forgalomban lévő sellakkot ez szolgáltatja. A sellakk főként India, Asszam és Burma nagykiterjedésű őserdeiből kerül a kereskedelembe, bár a lakktetű nemcsak ezeken a területeken él, hanem Ceylonban, Sziámban és Kína déli részein is megtalálható. Helyenként ezeken a vidékeken is nagyon gyakori s élete nincs egy bizonyos fához kötve, úgyhogy legalább 60-ra tehető azoknak a fás növényeknek a száma, melyekből sellakkot nyernek.

A lakktetű fejlődésmenete hasonlít rokonainak fejlődésmenetéhez. Az anyjukat elhagyó fiataloknak legelső dolguk, hogy az ágakon valami kedvező helyet keressenek maguknak, hova szipókájuk beszúrhatják. Ottan élvezettel szivogatják a növényi nedveket, azokat megemésztik, miközben a testükben keletkező fölösleges termékeket különleges csőformájú járatokon keresztül kiválasztják. Ez a híg folyadék a meleg levegő hatására megsűrűsödik, ragadós, nyúlós, gyantás tömeggé alakul át és mindig keményebb és keményebb páncélt alkot, mely a nősténylárvát teljesen körülveszi. Minthogy azonban az ágakat rendes körülmények között sok egymás mellett ülő lakktetű lepi el, a szomszédos állatok gyantaváladéka összefolyik, úgyhogy az egész ágat hamarosan sűrű, kéregszerű lakkanyag veszi körül, melyből, egyszerű eljárással megtisztítva, az értékes sellakkot nyerik. Lakktetvek Amerikában is élnek. Mondják, hogy már az indiánok fölhasználták az északamerikai lakktetű (Tachardia larreae Comb.) termékét szerszámaik díszítésére.

A Lecaniinae-csoportba tartozó nőstényeknek van ugyan csápjuk és lábuk, rendes körülmények között azonban alaktalanul földúzzadnak és néha egészen gömbölyűre dagadt tömeggé lesznek. Az így keletkezett hólyag nagy része belül üres és a peték befogadására szolgál.

Ilyenfajta pajzstetveket gyakran láthatunk a mogyoróbokrokon, ákácfákon, az egres- és ribiszkebokrokon s még sok más egyéb növényen. Ezeknek az ágain barnán csillogó, gömbölyű, bogyószerű képződmények ülnek, melyek nem egyebek, mint a hólyagszerűen földuzzadt érett nőstények. Ha egy ilyen bogyóformájú nősténynek földagadt pajzsát fölemeljük, alatta nyáron, Dr. Horváth Géza megfigyelései szerint, 1800 utódot is találunk, ezek később anyjukat elhagyják, elszélednek és a hajtásokon áttelelnek. Az elhalt és kiszáradt nőstények gömbölyű pajzsa azonban még sokáig ott csüng az ágakon. Régebben azt hitték, hogy a különféle növényeken, különböző fajú pajzstetvek élnek, s így beszéltek a ribiszke pajzstetvéről (Lecanium ribis), az ákác pajzstetvéről (Lecanium robiniarum), a mogyoró pajzstetvéről (Lecanium coryli) és még sok más egyéb fajról; most azonban már tudjuk, hogy mindezek tulajdonképpen egy fajt képviselnek, melyet közönséges teknős pajzstetű (Lecanium corni Bouché) néven ismerünk.

A = akácpajzstetű (Lecanium corni Bch. v. robiniarum Dougl.). B = kagylós almapaizstetű (Lepidosaphes ulmi L.) és c = piros almapaizstetű (Diaspis piricola Del Guercio).

Mint kártevőt említjük meg a népes Lecanium-csoportban a közönséges gyapjas pajzstetvet (Pulvinaria betulae L.), melyet Newstead P. vitis néven írt le, roppant elterjedt egész Európában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában is megtalálható, és miként az előbb említett faj, ez szintén polyphag, amennyiben nyírfán s más egyéb fákon és bokrokon egyaránt megél, gyakran a szőlővenyigére is rámegy. Az utóbbi esetben érzékeny károkat okozhat, mert ha a venyigét nagyon ellepi, azok nem tudnak eléggé fejlődni és a fürtök éretlenek maradnak. A nősténynek erősen domború, mintegy 8 mm hosszú és 5 mm széles, barnaszínű, néhány feketés harántsávval díszített pajzsa van. A pajzsocska alatt van a gyapjas viaszbunda, ebben tartózkodnak az utódok. Az apró, téglavörösszínű hímeknek két, a testüket négyszeresen meghaladó farksertéjük van.

A hasznos pajzstetvek közé tartoznak a Kínában és Japánban különféle növényeken élő Ericerus Pe-La Char., valamint a Ceroplastes ceriferus And. nevű fajok, ezek tiszta, fehér viaszanyagot termelnek. Európában mindazonáltal ez az ázsiai pajzstetűviasz nem nyer alkalmazást, mert sokkal kevesebb mennyiségben fordul elő, semhogy a kivitelére gondolni lehetne. Más a helyzet azonban a hazájában. Az ázsiaiak ebből a viaszból részben a vallási célokat szolgáló viaszgyertyákat állítják elő, részben különféle, állítólag gyógyító hatású orvosságokat készítenek belőle. A kémiai vizsgálatok egyébként kimutatták, hogy a pajzstetűviasz összetételében nagyon közel áll a tiszta méhviaszhoz. De minőségben az utóbbit felülmúlja és égetésekor tízszer olyan erős lángot ad, mint a méhviasz.

A Diaspinae-alcsalád nőstényei kifejlődött állapotukban lábaikat teljesen elveszítették. Hátukat pajzs takarja, már nem is rovarhoz hasonlító, egész mozdulatlan lények, csápjuknak is csak kezdetleges maradványa van meg. A kissé fölemelkedő, védelemre szolgáló, peremével az alapzatot érintő hátoldali pajzsot a mirigyek viaszszerű váladéka hozza létre, az így keletkezett üregben a kétszer vedlő lárva elhagyott bőrei is megtalálhatók. Miután azonban a hasoldalon is képződik egy vékony viaszréteg, a haspajzs, az egész állat azt a benyomást kelti, mintha zsák venné körül, melyből csak a szipókája nyujtható ki. A gazdasági szempontból is jelentős sok faj közül az almafa kagylós pajzstetve (Lepidosaphes ulmi L. [Mytilaspis pomorum]) a legfontosabb, hosszúkás, 4 mm-t is meghaladó, sötétbarna hátpajzsa kagylóhéjformájú, a levedlett lárvabőrök a pajzs keskenyebbik végén találhatók meg. Hazája eredetileg Kis-Ázsia és Európa volt, manapság azonban az Ó- és Újvilágban a mérsékelt övön már mindenütt nagyon elterjedt. A legkülönfélébb fákat és cserjéket megszállja, de legszívesebben a gyümölcsfákon tartózkodik. Az ágakat néha valósággal kéreg vonja be, ez a kéreg nem egyéb, mint az apró nőstények ezernyi és ezernyi tömege. Az ilyen módon megtámadott fák elsatnyulnak, néha az összes ágak elhalnak s így az egész növény elpusztul, minek következtében a gyümölcstermelés tetemes károkat szenved. A tűlevelű növényeken, azonkívül a tölgyfákon is megfigyeltek már kagylós pajzstetveket, mégpedig főleg a leveleken és leginkább hímeket.

Ebben a csoportban a gyümölcstermelésre legveszedelmesebb a kaliforniai pajzstetű vagy „San-José-pajzstetű” (Aspidiotus perniciosus Comst.). Először Kaliforniában találták meg, azóta Észak-Amerikán keresztül Kanadáig ismeretes, Dél-Amerikában pedig Chiléig hatolt, azonkívül Japánban, Kinában és a Hawai-szigeteken is rettegett ellensége a gyümölcstermelésnek. A kaliforniai pajzstetű a legkülönbözőbb gyümölcsfákat megtámadhatja, úgyhogy nincsen olyan gyümölcsfa, melyen már ne találtak volna, sőt még az olasz diófát, egres- és ribiszkebokrot, azonkívül a szamócát is ellepi. A legnagyobb veszedelem abban rejlik, hogy szinte csodálatos mennyiségben szaporodik el. A nőstény átlagban mintegy 400 utódot hoz elevenen a világra, ezek 4–5 hét mulva már kifejlődnek és tovább szaporodhatnak, úgyhogy rendes körülmények között egy év leforgása alatt legalább négy nemzedék követheti egymást. Egy nyár folyamán egyetlen nőstény utódainak a száma 3000 millió egyénre becsülhető. Az ilyen, szinte határtalan elözönlést a megtámadott növények természetesen nem sokáig bírják ki, mert a tetvek szívása következtében annyi nedvet veszítenek, hogy menthetetlenül elpusztulnak.

A kaliforniai pajzstetűvel kapcsolatban Amerikában szerzett szomorú tapasztalatok természetesen egész Európában nagy feltűnést keltettek, különösen midőn a XIX. század kilencvenes éveinek végén a rettegett pajzstetvet Hamburgban a behozott amerikai gyümölcs között megtalálták. Már-már a kagylós pajzstetvekben, azonkívül a gyümölcsösökben itt-ott fellépő egyéb belföldi pajzstetvekben is mindenütt a veszedelmes ellenséget látták, sőt egészen ártatlanok is gyanúba keveredtek, mialatt a német kormány szigorú behozatali tilalommal igyekezett a behurcolásnak elejét venni. Szerencsére az akkori aggodalmak túlhajtottaknak bizonyultak, mert a középeurópai zordabb éghajlat annyira kedvezőtlen a kaliforniai pajzstetűnek, hogy tartós meghonosodásától nem kell tartani.

A kaliforniai pajzstetű néhány közelebbi rokonához a megtévesztésig hasonlít és csak a gyakorlott entomológus ismeri föl határozott bizonysággal. Mi megelégszünk annak a kiemelésével, hogy a nőstények pajzsa kerek, 1–2 mm átmérőjűek, színük feketés, a közepük azonban kissé világosabb. A pajzs alatt rejtőzködő állat teste hátrafelé kissé elvékonyodik és sárgaszínű.

Nagy károkat okoz a japán pajzstetű (Aulacaspis pentagona Targ.) is, mely Olaszországban és egyéb enyheklímájú területeken és hazánk déli vidékein nagyon elterjedt és a kaliforniai pajzstetű után a legveszedelmesebb kártevő a pajzstetvek között. A citromsárgaszínű nőstények kerek, pirossárga, mintegy 2 milliméter hosszú pajzsuk alatt rejtőzködnek és néha oly nagy tömegekben lépnek föl, hogy a fák kérgét vastag kéregként veszik körül. A nőstények között elszórtan hosszúkás, fehérszínű, alig 1 mm hosszúságú, a felső oldalukon három vékony nyéllel ellátott gubókat találunk, melyekből a sárgaszínű, kétszárnyú hímek bujnak elő. Ilyen pajzstetvek a legkülönfélébb kultúr- és vadontenyésző növényeken előfordulhatnak, Olaszországban azonban főleg a selyemhernyótenyésztés szempontjából annyira fontos eperfákat támadják meg, úgyhogy ottan ez a kártevő közönségesen az eperfa pajzstetve (Cocciniglia del geles) néven ismeretes. Ennek a kártevőnek őshazája, mely Amerikában, Indiában és Ceylonban is otthonos, valószínűleg japán. Az ellene való védekezés nagyon nehéz. Olaszországban meglehetősen sikeresen védekeznek ellene a Pteromalinák csoportjához tartozó Prospaltella Berlesei How. nevű kis darázs segítségével, melyet Berlese, az olasz rovarbúvár, Észak-Amerikából hozott át és sikerült neki Olaszország különböző vidékein meghonosítani.

Ebből a csoportból végül még az oleander pajzstetvét (Aspidiotus hederae Sign. [Nerii]) említjük meg, ennek kicsi, osztrigához hasonló, sárgásszínű pajzsa van és az oleandert, pálmákat, valamint a különféle szobanövényeket gyakran nagy tömegekben lepi el.

Egészen jogosan elmondhatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Hemiptera-gyüjteménye a legteljesebb és a legtökéletesebb az egész világon, melyet az egész világ tudományos körei ismernek, becsülnek és nem is nélkülözhetnek. Ez a világhírű gyüjtemény csaknem teljesen Dr. Horváth Géza munkásságának az eredménye, ki már több mint 60 éve dolgozik lankadatlan buzgalommal a magyar állattan szolgálatában. Nincsen Nagy-Magyarországnak olyan területe, melyet át ne kutatott volna, szakadatlanul gyüjtötte e rovarokat, éles szemmel megfigyelte biológiájukat és számtalan új fajjal gazdagította a tudományt és Magyarország állatvilágát. De kutatásai alkalmával nemcsak hazánk területére szorítkozott, Európa legtöbb országát áttanulmányozta, járt Ázsiában, sőt Észak-Amerikában is. Külföldi múzeumok, expedíciók elhalmozzák őt még ma is feldolgozandó anyaggal. Ő ma a világ első hemipterológusa, a szipókás rovarok legelső ismerője. Fáradhatatlan, lelkes munkásságának tanubizonysága az a százakra menő, kisebb-nagyobb cikk, leírás, magánrajz, rendszertani tanulmány, melyek részben bel-, részben külföldi folyóiratokban jelentek meg és melyekben sok száz nemet és fajt írt le a világ minden részéből, úgyhogy a világnak majdnem minden országa ezen a téren lényeges haladást köszönhet Dr. Horváth Géza működésének és nemcsak a világ hemipterológusainak, hanem a legkülönbözőbb irányban dolgozó zoológusok osztatlan elismerése nyilatkozik meg abban a tényben, hogy közel másfélszáz állatot neveztek el tiszteletére.