Hatodik csoport: Recésszárnyúak (Neuropteroidea)

TIZENKILENCEDIK REND: Nagyszárnyúak (Megaloptera)

A Megalopterák kétségkívül primitív rovarok, melyek nagyméretű, egyöntetű szárnyaikkal és igen gazdag szárnyerezetükkel, s még egyéb sajátságaikkal is még teljesen emlékeztetnek a rég kihalt Palaeodictyopterákra. Mint emezeknek, úgy az idetartozó formáknak is fonalas csápjaik, hatalmas összetett szemeik és erős állkapcsaik vannak, azonkívül mellkasuk szabadon álló, közép- és utótoruk azonos alkotású, végtagjaik is egyformák és öttagú lábfejízeket viselnek.

A nagyszárnyúak csoportja aránylag kevés fajt számlál, s ezekhez igen primitív mustrázatú, s általában egyhangúan, sohasem élénken színeződött rovarok tartoznak. Valamennyi fajuk lárvaállapotukat vízben töltik, de kifejlődött korukban sem távolodnak nagyon a víztől, hanem a parton tartózkodnak. A lárva potrohszelvényein párosával elhelyezett, rendszerint kopoltyúkká alakult végtagokat hord, tökéletes átalakulással fejlődik, és ú. n. szabad bábállapotba jut, ugyanis bábján a végtagok szabadon elállók, úgyszintén a szárnykezdemények is, s ezért is az állat meglehetős rövid ideig vesztegel ebben az állapotban, hamarosan jut kifejlődéshez.

A nagyszárnyú rovarok ősibb családját a Corydalidae-család képviseli. Tagjai főleg Kelet-Ázsiában, de Észak-Amerikában is élnek. Mindannyian nagyobbtermetű rovarok; hímjeik hatalmas állkapcsokat, a nőstények ellenben ezeknél jóval kisebbeket viselnek. Egyik legnagyobb és leghatalmasabb fajuk az Acanthocorydalus Kolbei Wheele, amely kiterjesztett barna szárnyaival a 17 cm-t is eléri. Hazája Kína, s itt más nagytermetű fajok is élnek. A Protohermes dichrous Brau. füstös szárnyát átlátszó pettyek tarkítják. A Corydalus cornutus L. lapos feje hátul, a pofák mögött tüskét visel. Hímje sarlós állkapcsaival különbözik a nősténytől. Brazíliában él.

Valamennyi fajuk ragadozó. Hasonló életű lárváik folyókban, patakokban kövek alatt élnek, s potrohukon kopoltyúfüggelékeket viselnek.

Vízi recésfátyolka (Sialis lutaria F.) petéi, lárvája és bábja

A vízi recésfátyolkák (Sialidae) az előbbieknél már jóval kisebb termetűek. Legismertebb képviselőjük a Sialis lutaria F. mely a legkorábban megjelenő rovarok közé tartozik. Egyszínű, sötétbarna teste már akkor felbukkan partmenti növényzeten, amikor a réteg még alig zöldellenek, azonban minél északabbra megyünk, annál később jelenik meg, s sokszor még júniusban is repül. Az állat rendkívül lomhán ül nádszálakon összecsukott füstös szárnyaival, vagy fatörzseken, különösen lassan folydogáló patakok mentén, s nappal csak nagy melegben határozza el magát, hogy repüljön.

Amikor a vízi fátyolkák megjelennek a vízinövények levelein, bársonyos, apró barna foltok tűnnek fel. Ezek nem egyebek, mint azok petéi, melyek szorosan egymás mellé vannak a leveleken felragasztva. Ha ilyen levelet leszakítunk, s elteszünk, nemsokára eltűnnek róluk ezek a foltocskák, e helyett pedig a levél alatt apró, összezsugorodott kis bőrdarabokat veszünk észre. Ha közelebbről megnézzük őket, látjuk, hogy azok nem egyebek, mint fiatal apró lárvák, melyek időközben kikelve elpusztultak. A világra jött lárva ugyanis csak akkor marad életben, ha bevonul a vízbe, s ehhez az oxigénben kevéssé dús szennyvizek is elégségesek.

A lassan megnövekedő lárvák igen sajátságos külsejűek. Potrohuk vége hosszú, vékony, fínoman sertézett farknyúlványban végződik, oldalt pedig szelvényenként párosával elhelyezett ízelt függelékeket izmok mozgatják, úgyhogy az állat akár hátára is fektetheti azokat. Légcsövekkel állnak összefüggésben, s lélekzésre valók. Lélekzéskor a lárvák, amelyek rendesen az iszapba furakodtak, ostoros mozgásokat végeznek, hogy ezáltal elősegítsék a víz áramlását. Három végtagjuk pedig megkönnyíti a lárva táplálékszerzését, mert azokkal könnyebben eléri zsákmányát s azt erős állkapcsaival megragadja. Ilyenkor különféle víziállat, apró rák és rovarlárva esik a ragadozó és rendkívül falánk Sialis-lárváknak áldozatul. R. Schmidt közli, hogy egy aquáriumban egy alkalommal három Sialis-lárva néhány napon belül 100 Chironomus-lárvát pusztított el.

Az iszaplakó lárvákhoz hasonlóan, a Sialis-lárvák is rendkívül szívósak. Meglehetősen nedves környezetben ugyanis idősebb korukban víz nélkül is elélnek, de egyébként sem válogatósak, mert sósvizek iszapjában is ismételten megtalálták őket. Schmidt figyelmeztet arra, hogy egy árokban, melynek vize literenként 6–7 g sót tartalmazott, a Sialis-lárvák vígan tenyésztek. Késő ősszel és télen a lárvák már megnövekedtek. A tavasz közeledtével, sokszor már télutó idején elhagyják a vizeket s a part iszapjában alakulnak át összekuporodott bábbá. Ennek már hiányzanak farknyúlványai és kopoltyúfüggelékei, de e helyett már megnövesztették csápjukat és szárnyukat. A bábállapot nem tart sokáig, úgyhogy 8–14 napon belül megjelenik a kifejlődött állat.

A közönséges vízifátyolka rokona a füstösszárnyú vízifátyolka (Sialis fuliginosa Pict.), amely Európa északibb vidékein él. Egyes fajok Szibériában is otthonosak.