7. család: Hangyaleső-félék (Myrmeleonidae)

Az idetartozó fajok keskeny, megnyúlt testükkel, széles és recés, üvegszerű szárnyaikkal bizonyos hasonlóságot árulnak el a szitakötőkkel, de azoktól lényegesen különböznek. Legközelebb a Prohemerobiidae-családhoz állanak; ennek egyes tagjai már a Jura-korszakban elütöttek a többiektől: szárnyuk megnyúlt, megvékonyodott. Ezekhez tartoznak a Nymphitidae-család tagjai. E család jellegeit ma is megőrizték a Nymphesidák, amelyek a Myrmeleonidáknak legősibb csoportját alkotják.

A hangyaleső-félék annyiban egyeznek meg a többi síkszárnyú rovarokkal, mert lárváik szintén szívóállkapcsokat viselnek. A lárvák életmódja azonban az előbbi fajokétól meglehetősen eltér. A hangyaleső lárvája földalatti életet él. Homokos talajt választ ki magának, lehetőleg olyat, mely elég laza. Ebben süllyeszti el testét. Tölcsérszerű üreget készít és a tölcsér fenekén várja zsákmányát.

A tölcsér lejtős partján az arra haladó kisebb rovarok, pl. hangyák, stb. könnyen lecsúsznak. A lárva a tölcsér fenekére lehulló fínom homokszemecskékről rögtön észreveszi az arra haladó rovart és most hirtelen homokesőt zúdít rá. Az állat a tölcsér fenekére jut. Most előbújik a lárva, állkapcsait kidugja s azokkal megfogja az áldozatát, s egyszerűen kiszívja. Nálánál nagyobbtermetű rovarokkal is felveszi a küzdelmet. Bonnet egy alkalommal egy farkaspókot terelt a lárva tölcsérébe, amely éppen petecsomóját hordozta. A lárva hamarosan észrevette a pókot, s petéinél fogva ragadta azt meg. Azok hamar leváltak testéről, mert a rabló állkapcsaival a mélységbe rántotta azokat, s így járt volna a pók is, ha Bonnet ki nem szabadítja ellensége karmai közül. A falánk lárva többször megismétli támadását, s ha ilyenformán bőséges táplálékra tesz szert, hamarosan megnövekszik. Ezzel együtt nőnek a tölcsér méretei is. Amikor a lárva elérte nagyságát, potroha erősen megvastagszik. A tölcsér alatt most tovább folytatja fejlődését. Kerek gubót sző maga köré, amelyre a körülötte lévő homokszemek könnyen rátapadnak. Néhány hét multán a gubó szövedékét áttöri a fiatal állat, melynek azonban szárnyai eleinte összezsugorodtak. Később kiegyenesednek, megkeményednek és az állat repülni kezd. Szárnyait azonban meglehetősen ritkán használja, s velük elég ügyetlenül és semmiesetre sem kitartóan repül. A földre ritkán ül le, inkább száraz gallyakon látjuk megpihenni.

A lárvák szervezetét és életmódját Redtenbacher tanulmányozta, aki leírta azok fűrészesfogú állkapcsait, kitünően fejlett hét pontszemét és sajátságos lábait, valamint azt, hogy hogyan készíti elő a lárva tölcsérét. A homlokra vastag potrohát mintegy rálapítja, s azt sertéivel és tüskéivel mintegy megerősíti. Most hasizmait erősen megfeszíti, miáltal teste kissé visszacsúszik. Ez a játék többször megismétlődik, s közben az állat azon veszi magát észre, hogy farával kis tölcsért készített. Már Oken tanulmányozta a hangyaleső e mozgását és felhívta figyelmünket arra a körülményre, hogy ebben végtagjait nem is használja. Ugyanis a lábaiktól megfosztott lárvák is készítenek tölcsért. Az így megásott tölcsért azután a lárva tovább nagyítja, s ebben a munkában állkapcsai vannak segítségére. Ezekkel lapátolja ki a minduntalan visszaeső homokot, s így mélyíti ki lakhelyét. Olyan erővel fejti ki mindezt, hogy többször megfigyelték, amint a lárva munkája közben erős, négyszögletes fejével 20 cm-re is kihányja a homokot. S mindezt igen gyors egymásutánban végzi, folytonosan körbe forogva, s ezért van az, hogy a tölcsér mindenütt egyenletesen lesz kikerekítve, s hogy az szabályos kúpalakú. Megtörténik, hogy a lárvát nagyobb göröngyök zavarják munkájában. Redtenbacher megfigyelte, hogy az állat lehetőleg kikerüli ezeket a göröngyöket, de ha mégis beleesnek, akkor fejével kidobja azokat. A tölcsér nagysága változó. Vannak közöttük igen kicsinyek, alig néhány mm átmérőjűek, de vannak 8 cm szélesek és 5 cm mélyek is. A tölcsérek lehetőleg védett helyen fekszenek, bokrok tövében, de nagyobb steppéken teljesen szabadonálló tölcsérekkel is találkozunk. Redtenbacher azt mondja, hogy a tölcsér nagysága nem függ sem a talaj alkatától, sem az állat nagyságától. Hangyalesők hosszas koplalás után, szerinte, mindig nagyobb tölcséreket készítenek, mint azok, amelyeknek bőséges táplálék áll rendelkezésükre. Dacára annak, azonban nem vitathatjuk el, hogy a talaj minőségének is van némi befolyása, s ha az semmiképpen sem megfelelő, akkor a lárva hosszas próbálkozás után végre is odébb áll és másutt próbál szerencsét. Vannak lárvák, melyek nem építenek tölcsért. Ezek közé tartoznak a Palpares-, Acanthaclisis-, Formicaleo- és Dendroleon-fajok lárvái. Ezeknek általában erősen fejlett szemeik vannak, amiből arra következtethetünk, hogy ezek a lárvák éjjeli vadászataik alkalmával zsákmányukat könnyen észreveszik.

A hangyaleső lárvák érdekes szervezete már régóta beható kutatás tárgyát alkotta. Reaumur különösen a szájnyílást kutatta, s azon a véleményen volt, hogy a bélcsatornának nincsen hátsó kivezető nyílása, azonban Dufour rácáfolt Reaumur feltevésére, s bebizonyította annak jelenlétét. Megállapították többen azt is, hogy a szájnyílást fínom hártya zárja körül. Meinert megcáfolta ezt és kimutatta, hogy a szájnyílás csakugyan jelen van, igaz, hogy egészen összenyomott. A hatalmas és tágas gyomor hátul zárt, s a rendkívül fínom vékony bélbe megy át, mely a nyolc Malpighi-edénnyel közlekedik. Ezek a lárvaélet végén szövőmirigyekké alakulnak. A lárvák igen hosszú ideig elélnek táplálék nélkül. Dufour hat hónapig tartotta őket jóformán táplálék nélkül. Biró Lajos meséli, hogy a fogságban tartott lárvák ösztönszerűen mindjárt elkezdték ásómunkájukat és sóban, paprikában, vagy arzenikumos porban éppúgy tölcsért építettek, mint közönséges homokban.

A hangyalesőket, melyeknek ma legalább 500 fajuk ismeretes, régóta ismerik. Valisneri már 1700-ban Formicajo és Formicario névvel illeti, Reaumur hangyaoroszlánnak hívja (Formica-leo), s ezt a nevet részben ma is megtartották. A francia fourmillonnak nevezi, az angol ant-lionnak.

Közönséges hangyaleső (Myrmeleon formicarius L.), lárvája a tölcsérben és a gubóból kiemelkedő báb.

A hangyalesők családját, tekintettel arra, hogy a fajok határozottan primitívebb és magasabban specializálódott formákra különülnek el, két csoportra oszthatjuk, s ennek a felosztásnak a rendszerben is érvényt kell szereznünk.

A Nymphesidae-csoportot a búvárok egy része önálló családnak tekinti, mert az idetartozó fajok szárnyerezetében a többi fajokétól eltérő és bizonyos ősi sajátságokkal találkozunk. Csápjaik még nem bunkósak, s feltűnő hosszúak, lábszáraik is meghosszabbodtak, de potrohuk aránylag még rövid. Elülső szárnyukon hiányzik az analis háromszög. Idetartozik a Nymphes myrmeleonides Leach, Új-Déli-Wales lakója.

A szorosabb értelemben vett Myrmeleonidae-család tagjai között is találkozunk ősibb formákkal. Ilyen a lándzsaszárnyú hangyaleső (Episalus zephyrinus Gerst.); Fenichel és Biró nagyobb számmal gyüjtötték Új-Guineában.

Óriási hangyaleső (Palpares libelluloides Dalm.).

A Glenurusok – többnyire ausztráliai alakok ezek – a legtarkább fajok közé tartoznak, míg a Palparesek e család legnagyobb képviselői. A Palpares libelluloides Dalm. a magyar tengermelléken majdnem Fiúméig felvonul. Tarkán foltos, karéjos szárnyaival és méreteivel – kiterjesztett szárnyakkal a 11 cm-t is eléri – kiválik a többi fajok közül. A Palparesek általában a trópusok lakói. Nappal elrejtőzve, lomhán ülnek összecsukott szárnyukkal, alkonyatkor kezdenek csak megelevenedni és ilyenkor röpködve sokszor betévednek a házakba is. Úgy látszik, a lámpafény csalogatja őket. Vannak közöttük nemcsak feltűnően tarkák, de színesek is. A Palpares Voeltzkowi Kolbe sötétkék színű szárnyát világos foltok teszik változatossá, ez legnagyobb eddig ismert faj, mely kiterjesztett szárnyaival a 18 cm-t is meghaladja. Madagaszkárban fedezték fel.

A hazai fajok közül, melyekről Biró Lajos érdekes tanulmányt írt, elsősorban legismertebb a Myrmeleon formicarius L. (formicalynx Burm.), melyet képünk is ábrázol. Szárnyai egyszínűek, teste fekete. Nem a homokos steppéken él, hanem erdők tisztásain, erdei utakon. Rokona, a hosszabb csápú Formicaleo tetragrammicus F. már a homokos talajt kedveli. Szárnyait négy foltocska díszíti.

A párducfoltos hangyaleső (Dendroleon panterinum F.) szárnyait egyéb mustrázaton kívül pávafoltok is díszítik. Legszebb hazai faj. Az Acanthaclisis occitanica a legnagyobb fajaink közé tartozik, s egyúttal a déloroszországi steppéknek is jellegzetes alakja. Lábaszárán hosszú kampós sarkantyút visel. Érdekes, hogy északra is felvonul; megtalálták Kelet-Poroszországban, sőt Brandenburg mellett is. Szárazabb bokrok gallyain és fatörzseken ül.