sodrópillék (Tortricidae)

középnagy vagy kis pillék, amelyek testük és szárnyuk alakjával némileg különálló helyet foglalnak el a lepkék világában. Könnyen felismerhetők szélesebb, majdnem négyszögletes, meredek külső szegélyt és rövid rojtot mutató elülső szárnyukról, amelynek kiugró válla, a töve felé hurkot formáló végső ere és még további tizenegy ere van. Az elülső szárny gyakran fémfényű vagy tarka rajzú, a rajztalan, széles hátulsó szárny kapcsolósörtével van felszerelve. Az egyszerű sertealakú csápnak alapíze vastag. A mellékszemek (pontszemek) megtalálhatók. A sodrópillék főleg este s éjjel repülnek, bár itt-ott bokrokon vagy a fűben nappal is látjuk őket ide-oda repkedni, mert nyugvóhelyükről, ahol háztetőszerűleg csukott szárnnyal pihennek, könnyen felriaszthatók. A cserjékről így zavarható fel alkalmilag egyike-másika a kis „madárpettyek”-nek (Argyroploce Hb.); a pille imbolygó röptét egy pillanatig szemmel követhetjük, míg hirtelen, mintegy varázsütésre, el nem tűnik. Csak a gyakorlott szem találja meg újra a sodrópillét, amely ezenközben már letelepedett valamely közeli levélre, ahol háztetőszerűleg pihenő, fekete-fehér tarka szárnyával éppen olyan képet mutat, mintha kis madárürülék-csomó volna. A védőszínnek hasonló esetével a sodróknál nem ritkán találkozunk.

A sodrópille hernyójának a torlábakon kívül még öt pár, horogkoszorúval felszerelt haslába, a testén apró, pontforma, könnyen elnézhető szemölcsökön nyugvó rövid, ritkás szőrözete és rendszerint sötétebb, erősen chitines nyakpajzsa, valamint hasonlóan sötét farpajzsa van. A sodrópillék nevüket a hernyók ama tulajdonságának köszönhetik, hogy a leveleket fonalakkal összesodorják, s ilymódon maguknak rejtekhelyet készítenek, ahol zavartalanul s ellenségeik szeme elől eltakarva, kedvükre fogyaszthatják a lombot. Némely hernyók különböző növényekben fúrkálva vagy gyümölcsben élnek, de bábozódás végett rendszerint elhagyják addigi tanyájukat, míg az összesodort levelekben élők legtöbbnyire a helyszínen bábozódnak.

A gyakorlatilag fontossággal bíró fajok közül elsősorban említjük a szőlőmolyt, szőlőtermesztőinknek a filokszéra után legnagyobb ellenségét. Kétféle szőlőmolyt ismerünk. Az egyik: a nyerges szőlőmoly (Cochylis ambiguella Hb.),

Nyerges és tarka szőlőmoly (Cochylis ambiguella Hb.) hernyójával és bábjával. B = Tarka szőlőmoly (Polychrosis botrana Schff.). C = szőlővirág és D = szőlőfürt mindkét szőlőmoly hernyójával.

amely kifeszített szárnnyal mintegy 12 mm széles, elülső szárnyának alapszíne halaványsárga, a szárny közepét barnásfekete harántsáv szeli át, amely a testet háztető módjára takaró két szárnyon összeér és nyeregforma öv képét mutatja. Hernyója kifejlődve 10–12 mm hosszú, kezdetben sárgászöld, később, sötétzöld, vagy vörösbarnaszínű. A feje és nyakpajzsa fényes feketeszínű. A másik: a tarka vagy keresztes szőlőmoly (Polychrosis botrana Schiff.) amely az előbbinél kisebb, szárnyának szabad szemmel látható szürkésbarna színezete sokféle színfoltból tevődik össze. Hernyója zöldesszínű, a feje és nyakpajzsa fakósárga. Mind a két szőlőmolynak évente több nemzedéke van. Az első pillék tavasszal április végétől kezdve rajzanak s a rajzás elhúzódik május végéig. Nappal elrejtőzve pihennek és csak az alkonyati szürkület óráiban repülnek. A nősténypille petéit egyenként a fejletlen fürtök bimbóira, fedőlevélkéire, elvétve nyelére vagy a hajtásra ragasztja. A 8–10 nap mulva kikelő hernyó a bimbóba furakodik s annak belső részeit kieszi, amitől a bimbó elszárad. Az első bimbó elpusztítása után a másodikba, majd a harmadikba furakodik be, s így pusztít mindaddig, míg a szőlő virágzása vagy a testének megnövekedése ebben megakadályozza. Ettől kezdve szabadon él a fürtben, de összeszövögetett bimbókból, virágokból vagy később bogyókból készített gubancban. Innen jár ki este vagy éjjel táplálkozni. Tápláléka: a fürt egyes részei. E pusztítás ideje általában egész június havára terjed ki. Június végén a tőkefejre, karórepedésbe, vagy az összekötött levelek, fürtök védett zugaiba vonul és fehér szövedékű gubóban bábbá alakul.

Az első nemzedéket nemsokára követi a második nemzedék. A bábokból július elején-közepén kelnek ki a pillék, amelyek petéiket a szőlőbogyóra rakják. A hernyók a bogyók belsejében élnek. Most sem elégszenek meg egy bogyóval, hanem ismételten másikba húzódnak. A megsérült bogyót gyakran penészgombák lepik meg, amelyek rothadást okoznak a fürtön. Ennek a kártevésnek főideje augusztus hava. Augusztus végén, szeptember elején a hernyók bábozódásra félrevonulnak. A nyerges szőlőmoly ezzel befejezte azévi működését, mert bábja áttelel s abból csak tavasszal kél ki a pilléje. Ellenben a tarka szőlőmolynak abban az évben, hosszú őszön még egy (harmadik) nemzedéke is kifejlődik, amelynek hernyói szintén a fürtökben pusztítanak. Ennek a harmadik nemzedéknek hernyói ugyan ritkán jutnak el a bebábozódásig, de a nyári kártétel őszi fokozásához nagyban hozzájárulnak. A tapasztalatok szerint a nyerges szőlőmoly inkább a mérsékelten meleg és nedvesebb, a tarka ellenben a meleg, száraz időjárást szereti. Ezért egy helyen a két faj sohasem él egyforma számban, hanem vagy az egyik, vagy a másik van túlsúlyban. A keresztes szőlőmoly nálunk különösen a homoki szőlőkben pusztít. Németországban inkább a nyerges szőlőmoly a főkártevő.

A szőlőmoly némely évben a termés 100%-át pusztítja el. Németországban a feljegyzések szerint 1897-ben csupán a Mosel-vidéken 30 millió márkára rúgott a kár. Franciaországban 1891-ben 100 millió frankra becsülték a szőlőmolyokozta kárt. A szőlőmoly nemcsak Európában fordul elő, de Kis-Ázsiában, Indiában, Japánban, Észak-Afrikában is ismeretes. Hernyója nincs egyedül a szőlőhöz kötve, mert számos vadonnövő növényen is megél, ami egyrészt fajának fennmaradását biztosítja, másrészt pedig a védekezést ellene nehézzé teszi.

A külföldön és nálunk is eleinte alkalmazott pillefogó eljárások enyves legyezőkkel, enyves bádoglapokkal, vagy pedig éjjelre meggyújtott lámpákkal már régen a múlt emlékeinek lomtárába kerültek. A szőlőmolyirtás kérdése ma már megoldottnak tekinthető a bőrmérgek (pyrethrum, nikotin, petróleum), vagy a belsőleg, gyomorméregként ható arzéntartalmú szerek alkalmazásával. A szőlőmolykérdéssel hazánkban az arra illetékes M. kir. Rovartani Állomás részéről évek hosszú során át Bakó Gábor foglalkozott, akinek erre vonatkozó több értékes tanulmánya és számos szakközleménye jelent meg. Az ő előírása szerint a védekezést egybe kell kötni a peronoszpóra elleni védekezéssel. A bordói lébe (rézgálic-mészoldat) egyúttal arzénes szert is adunk s ezzel megpermetezzük a fürtöket is. Tíznapi időközökben összesen 4 arzénes permetezést alkalmazunk, amelyek közül az első kettő együttes lomb- és fürtpermetezés, a másik kettő pedig külön fürtpermetezés. Ha a szükség úgy kívánná, június közepén még egy fürtpermetezést alkalmazunk, de most már a fentebb említett, gyorsan ható bőrmérgek valamelyikével. A védekezésnek mindig az első nemzedék hernyói ellen kell irányulnia, mert a második nemzedéknek a bogyókba húzódott hernyóit semmiféle szerrel meg nem közelíthetjük. A szőlőilonca (Oenophthira Pilleriana Schiff.) ugyancsak nagy szőlőkártevő, de kártevése nem országos, hanem inkább egyes vidékekre szorítkozó. A mult század 80-as éveinek elején Fehértemplom és Versec vidékén, 1913-ban és 1914-ben a szabolcsmegyei Sóstóhegyen, valamint Jászberény homoki szőlőiben, jelenleg pedig Kiskörös és Paks ugyancsak homoki szőlőiben tesz nagy kárt. A szőlőilonca egyébként egész Európában, továbbá Kis-Ázsiában, Perzsiában, Japánban és Kínában, valamint Észak-Amerikában is előfordul.

A szőlőmolynál nagyobb pille hímjének aranyos csillogású, sötétsárga elülső szárnya három barna harántsávval díszített, míg a nőstény rendszerint egyszínűen agyagsárga vagy barna. Júliusban rajzik és petéit lapos csomókban a levélre rakja. A kikelt hernyócskák a nélkül, hogy táplálkoznának, fonálon leereszkednek a szőlőtőke fás részeire s ott a kéreg alá húzódva, pihennek tavaszig. Ekkor előbujnak s a fakadó rügyekbe furakodnak. Később a hajtásvéget fonják össze s a lombot likasztják. Az összerágott hajtás fiatal fürtje is rendszerint elpusztul. Még később már összefont levelekben tanyáznak. Fészkükbe gyakran a fürtöt is befonják s azt is elrágják. A hernyó zöldtestű, sárgahasú, fényes feketefejű és rendkívül fürge. Zavarásra hirtelen a földre veti magát. A kártevés június végéig tart, amikor a hernyók levélfészkükben bábbá, majd pillévé alakulnak át. A végzett irtókísérletek tanusága szerint a hernyóknak az arzénméreg nem árt. Egyetlen módja a védekezésnek az, hogy a napszámosokkal az összefont levelet hernyóstul leszedjük vagy a hernyókat a levélben kézzel agyonnyomatjuk.

A tölgy iloncája (Tortrix viridana L.) szép zöld elülső szárnyával és torával tűnik fel; a potroha és hátulsó szárnya fényesszürke. Tapasztalat szerint az öreg tölgyerdők szenvednek tőle legtöbbet. Az ilonca áttelelt petéiből kikelt hernyók már májusban kezdik meg pusztításukat. Befurakodnak a fakadó rügyekbe, de később szabadon élnek a lombon, amelyet lerágnak a fonalukkal összehúznak. Némely évben a feketészöld sodróhernyók olyan tömegben tanyáznak a fákon, hogy ürüléküket permetezőeső módjára halljuk lehullani és fonadékuk a bábozódás idején pókháló módjára csüng le. A tavasz nevető pompájával különös ellentétben szomorúan merednek égnek tar, lombjafosztott koronájukkal a tölgyek. Azonban hamarosan újra kilombosodnak. A bábozódás május végére vagy június elejére esik; majd nemsokára az esti szürkületben, de gyakran már nappal is, néha felhőszerű rajokban látjuk csapongani a kis zöld pilléket.

A fenyőilonca (Tortrix Buoliana Schiff.) elülső szárnya élénk rókavörös, ezüstösen csillogó fehér rajzokkal díszítve, míg a hátulsó szárnya egyszínűen vörösesszürke. Júliusban, amikor az erdei fenyő májusi hajtása már megfásodott, repül az esti órákban a fiatal ültetvényekben és petéit a hajtáshegyekre a rügyek közé rakja. Még ősszel kikelnek a hernyók és megrágják a rügyeket, amelyekből ennek következtében némi gyanta tör elő. A hernyók kártevése azonban csak a következő év májusában érvényesül igazán. A hajtás ugyanis ekkor arra az oldalra görbül, amelyen a hernyó gyanta- és fonadékburok alatt a kérget s a fiatal fát kirágta. Ilyen hajtás feltétlenül tönkremegy. Ha a csúcshajtás pusztult el, ennek szerepét valamelyik oldalhajtás veszi át és nagy ívben fölfelé törvén, az erdészek előtt jól ismert postakürtképződményt mutatja, aminek azonban nem mindig a tölgyilonca az okozója. A fiatalkorában sötétbarna, később némileg világosabb színű, feketefejű és feketés, finom barázdával kettéosztott nyakpajzsot, valamint sötét torlábakat viselő hernyó június végén piszkos sárgabarna bábbá alakul, amelyből júliusban kikel a pille.

A komor, feketebarna színű gyantagubacsilonca (Retinia resinella L.), amelynek elülső szárnyát ezüstcsillogású hullámvonalak szelik át, szép májusi estéken rajzik, az erdei fenyőültetvényekben. Az ágrügy vagy rügyörv alá lerakott petéből kikelt hernyócskák mindegyike – amint ezt Büsgen megfigyelte – fehéres fonadéktakarót, bizonyos tekintetben védő, gyantával és ürülékkel megerősített sátortetőt készít magának, hogy ennek védelme alatt az ág kérgét eleinte a felületen megrágja. Majd beljebb fúródik, az ág mélyébe, miáltal erősebb gyantafolyás következik be, amely fehéres gyantagubacs alakját veszi fel. Telelés után tovább rág a hernyó, újabb gyanta ömlik elő, úgyhogy a gubacs egyre nagyobbodik, míg végül diónagyságúvá lesz. Ha ilyen gyantagubacsot felbontunk, a belsejében két kamraszerű, választófallal elkülönített üreget találunk, a gubacs két egymást követő évben történt képződésének megfelelően. Az egyik kamra tele van a mintegy 11 mm hosszú, vörösbarna, feketefejű hernyó ürülékével. A hernyó csak a második telelés után alakul át bábbá a gyantagörcsben.

Végül még megemlékezünk az ú. n. „almakukacról”, egy ugyancsak tizenhatlábú, barnafejű és nyakú, hosszúsertés szemölcsöket viselő, halavány rózsaszínű vagy sárgásvörös, hasán világosabb hernyóról. Az almakukac az almamoly (Carpocapsa pomonella L.)

Almamoly (Carpocapsa pomonella L.) (a), hernyója (b), bábja (c), férges alma (d), báb az almafa kérge alatt (e), kérgen ülő lepke (f).

hernyója, amely elsősorban az almában él s ezért mindenütt előfordul, ahol az almafát ültetik. Alkalmilag megtámadja a körtét és kajszínbarackot, valamint a diót is. A moly picike, víztiszta petéit egyenként rakja a fiatal termésre, vagy alkalmilag a mellette lévő levélre vagy zsenge hajtásra. A kikelt hernyó rövidesen befurakodik a termésbe. A hernyócskának vagy „almakukacnak” azonban nem az ekkor még kemény és savanyú gyümölcshúsra van szüksége, az ő vándorútjának végcélja a magház, amelynek éretlen magvaival táplálkozik. A férges, vagy az almakukactól meglepett almán kívül a befurakodás helyén fekete foltocskát vagy ezen át kidobott ürülékmorzsákat láthatunk. Az almakukac annyira falánk, hogy nem elég neki egy gyümölcs; hamarosan elhagyja a megtámadott almát, hogy másokba furakodjék, amelyeket hasonló módon kirág. Mintegy 4 hét múlva kifejlődött, ekkor hosszú fonállal a földre ereszkedik, vagy pedig lehull az almával együtt, amikor a földreereszkedés munkájától meg lesz kímélve.

A bábozódás rendszerint a faderék valamely repedésében, vagy moha, zuzmó alatt, vagy pedig a szúbogarak elhagyott lyukaiban kis fehér, sűrűszövedékű gubóban történik. Mintegy 8–10 nap múlva kikél a fakéregszínű pille. Elülső ólomszürke szárnyát fínom, sötét hullámvonalak szelik át és belső zugában nagy, sötétbarnaszínű, aranyos csillogású vonalakkal átfuttatott ú. n. „tükörfolttal” díszített. Az esténként rajzó pille megint a gyümölcsre rakja petéit s a hernyói ismét a gyümölcsben furkálnak. Így folyik a szaporodás őszig. Nálunk évente 2–3 nemzedéke van. Azonban a nemzedékek megjelenése nincs időben élesen elhatárolva, mert az egyik hernyó előbb, a másik – a kedvezőtlen életviszonyok miatt – csak később érik meg a bábozódásra. Ez az oka annak, hogy őszig mindenféle fejlődési alakját és mindenféle korú hernyóját találhatjuk. Az utolsó nemzedék hernyóalakban gubóban telel a fatörzsön. Hidegebb éghajlat alatt évente csak egy nemzedéke van. Az almamoly az Északamerikai Egyesült-Államokban és Ausztráliában, ahol nagy az almatermesztés, szintén előfordul. Az Európából oda behurcolt és codling moth néven ismert kártevő ott nagy csapássá vált és Észak-Amerikában a védekezés ellene évente több, mint hárommillió dollárt emészt fel. A kártevése abban nyilvánul, hogy a megfurkált fiatal termés lehull, az éredő pedig könnyen rothadásnak indul. Még a véletlenül megérett, megmaradt termés is férges volta miatt piacilag értéktelen.

Az almamoly irtását nálunk a törvény is megköveteli. A védekezés a fák törzsének koratavaszi megkaparásából, elvirágzás után a bordói lébe kevert arzénes szerrel történő többszöri permetezésből, a fák törzsére szalmából, szénából, vagy ujságpapirosból sodort ú. n. „hernyófogó kötelek” kikötéséből s a hullott gyümölcs naponkénti összeszedéséből áll. A hernyófogó köteleknek az a rendeltetésük, hogy a bábozódni készülő hernyókat maguk alá csalogassák, hogy később kötelestől elégethetők legyenek. A leszedettek helyére mindig újakat kötünk ki, ezt a munkát júliustól kezdve szüretig kéthetenként tanácsos megismételni.

A szilvában a szilvamoly (Grapholitha funebrana Tr.) pusztít. Hernyója barnafejű, pirostestű, az éredő szilva húsában furkál s azt fekete ürülékével undort keltően bepiszkítja. Első nemzedékének hernyója júniusban a hajtások belsejében él. Ez bebábozódván, nemsokára pillévé alakul, amely petéit a szilvatermésre rakja.

A gyümölcskukacok rokonságához tartozik még egy érdekes külföldi sodrópille, amely az azelőtt oly sokat megcsodált táncoló vagy ugró babok jelenségét okozza. Az utóbbiak persze nem igazi babok, hanem bizonyos faszerű, a Mexikóban tenyésző kutyatejfélék Sebastiana-nemébe tartozó növények kemény, szürkésbarna termésgerezdjei. A gömbölyű terméstok három, 120°-nyi tompaszögben egymáshoz símuló gerezdből áll, amelyek mindegyikének külső oldala domború, ellenben a két belső, tompaszög alatt összefutó oldala egyenes, lapos. Ördögbaboknak is nevezték őket, mert közben-közben rendkívül sajátságos, eleinte érthetetlennek látszó viselkedést mutatnak. Egyes babok ugyanis, amelyek addig egészen nyugodtan feküdtek domború oldalukon, hirtelen, minden külső ok nélkül, inogni kezdenek. Mások egyszer csak átvetik magukat egyik egyenes oldalukról a másikra, vagy a levegőbe is pattannak. Különösen a melegben élénkek a babok. Ekkor vadul forognak, gördülnek össze-vissza, úgyhogy csakugyan valami ördöngősségre gondol az ember. A kis bűvész azonban a táncoló bab belsejébe van rejtve. Ez nem más, mint egy fehéresszínű, kemény feketefejű sodróhernyó, amely csak a bab felnyitása után válik láthatóvá. Lakásának belső falát gondosan bevonta selyemkárpittal és időközönként szűk otthonában akrobatamutatványokkal szórakozik, miközben teste végével megkapaszkodik és fejét a falhoz ütögeti, úgyhogy a bab egyensúlyát elvesztvén, gördülő vagy ugráló mozdulatot végez. Ha a hernyót továbbra is benthagyjuk börtönében, vagyis nem bontjuk fel a babot, abban végül bábbá alakul, miután előbb még egy kicsi kerek fedőcskét rágott a külső héjba. Ezt az érett báb a feji részével felemeli, a nyíláson át némileg kitolódik, hogy az igénytelen kis lepke, amely a Carpocapsa saltitans Westw. nevet viseli, a szabadba törhessen. Az ugró babokkal s egyéb ugró terméssel, amelynek szintén rovar az ugratója, részletesen foglalkozott Jablonowski egyik szakdolgozatában, amely a Természettudományi Közlönyben (37. köt., 1905.) jelent meg. A