fényiloncák vagy tűzpillék (Pyralidae)

családja fajokban igen gazdag. Egészen apró, molyszerű alakok mellett tekintélyes nagyságúakat is találunk, amelyeket termetük alapján aligha tartanánk apró-lepkéknek. Valamennyi karcsútestű és vékony hosszúlábú. A szivóka rendszerint jól kifejlődött, a szemük csupasz, a melléktapogatók is jól megkülönböztethetők, míg az alsóajaki tapogatók különböző fejlődést mutatnak és némely fajon hosszúak, csőrformájúak. A háromszögű, gyakran hosszú és keskeny elülső szárnyon az első végső ér hiányzik, a második és harmadik középső ér egymáshoz nagyon közel ered, míg a harmadik és negyedik sugárér rendszerint nyeles. A hátulsó szárny kapcsolósertével van felszerelve, a szegélyalatti és sugárér vagy egybeolvad, vagy egymáshoz nagyon közel fut. A csupasz, vagy csak nagyon gyéren szőrözött hernyónak 5 pár horogkoszorús lába van.

A lisztilonca (Pyralis farinalis L.), amelynek hernyója gabonaneműben, kétszersültben és mindenféle liszttermékben kárt tesz, tarka rajzáról ismerhető fel: olajbarna elülső szárnya sárgás középső terét két fehér, szabálytalanul keresztben futó vonal határolja, míg hátulsó szürke szárnya sötét foltokkal borított.

A muszkamoly (Phylctaenodes stiticcalis L.) Európában mindenfelé közönséges, sárgán tarkált, olajbarna pille, amelynek sötétzöldszínű, fehéren sávozott és fehérpontos szőrszemölcsökkel borított, feketefejű hernyója a labodán, libatopon, disznóparajon s egyéb gyomnövényen él. Alkalmilag azonban mint kártevő is jelentkezhetik s akkor a lucernán, cukor- és takarmányrépán, tengerin, burgonyán, dohányon, borsón és különféle kerti veteményeken nagy kárt tesz: hernyóhada sorra lerágja e növények levelét. Ilyenkor nagy tömegben vándorol, s amerre elvonul, cafatokra rágja a növényeket. Évente három nemzedéke is van. A hernyó élete két-három hét, azután a földbe vonul, ahol belül selyemmel kibélelt földgubóban alakul át bábbá. Utolsó nemzedéke mint hernyó telel a földben. A muszkamoly különösen Oroszországban ismeretes mint nagy mezőgazdasági kártevő, de jól ismerik Amerikában is. Hazánkban először 1901-ben fordult elő tömegesen és országszerte nagy riadalmat okozott. Majd 1914-ben Erdélyben és 1921 és 1992-ben főleg a Felvidéken jelentkezett tömegesen. Ez utóbbi jelentkezésekor, a megszállt Felvidékről kapott értesítések szerint, a hernyók a letarolt földekről a szomszédos erdőbe is bevonultak és a tűlevelű fák tűit is lelegelték. A vándorló hernyónak mélyebb árokkal, amelybe kátrányt öntenek, szokták útját állni. Legbiztosabb védelem azonban a növények megpermetezése arzénes folyadékkal.

Újabb időben nálunk is s a külföldön is sokat emlegetik a kukoricamolyt (Pyrausta nubilalis Hb.).

Kukoricamoly (Pyrausta nubilalis Hb.).

Kiterjesztett szárnnyal 25–30 mm széles; a nagyobb termetű nőstény agyagsárga szárnyát sötétebb hullámvonalak és foltok, a kisebb termetű hím barna, kissé ibolyás árnyalatú szárnyát sárgás harántsávok és foltok díszítik. A pillék rajzása május végétől nyár derekáig húzódik el. Eleinte a lucernásokban és más sűrű füves területen rejtőznek. Nappal pihennek, ellenben szürkületkor szárnyra kelnek, s a lucerna, lóhere és más vetemények felett nagyobb számban repdesnek. „A magyarázata ennek az – olvashatjuk Bakó és Jablonowski munkájában (A kukoricamoly életmódja és irtása, Debrecen, 1926.) –, hogy ez a pille itt nem annyira élelmet (virágból nektárt) keres, mint a legtöbb pille: ő beéri az esti harmattal, annak vizével és ha ezt megtalálta, az éjjeli homály kezdetén elül, hogy a reggeli órákban ismét szárnyra keljen.” Amikor a kukorica már félméternél magasabbra nőtt, a pillék idegyülekeznek. A nőstény petéit csomókban helyezi el a kukorica levelére, egy csomóba rendszerint 15–20-at, de olykor 100-nál is többet. A peték rendszerint fedőzsindelyszerűleg takarják egymást. Egy-egy nőstény összes lerakott petéinek száma átlag 350, de a vizsgálatok szerint akad olyan nőstény is, amely 1000-en felül termel petét. A pille mintegy 18 napig él.

A petéből kikelt hernyó keveset hámozgat a levél felszínéről, majd azon igyekszik, hogy befurakodjék a növény belsejébe. Mivel ilyenkor a tengeri még alacsony s a címere még levélbe van takarva, a szárába fúródó hernyó rendszerint eléri a címert és ebbe vagy a borító levelek vastag bordájába furakodik és belsejét kieszi. Az összehajtott leveleken át vezető útját később sorban elhelyezett lyukak mutatják a kifeslett levélen. Címerhányás idején, június végén, július elején, a címer legtöbb ágát üresnek fogjuk találni, mert a hernyó kiette a friss belét. Ezért a címer szélben könnyen összetöredezik. Ez a molyhernyó jelenlétének első biztos hirdetője. De ugyanekkor más nyom is elárulja őt. A hernyó ugyanis a kukoricaszár egy-egy ízközén lefelé haladva, annak cukros, leves belében aknát váj s abban él és táplálkozik. Az ürülékét a bejáró lyukon át kitúrja s ez a levélhónaljban összegyülemlik. Ez a morzsalék a molynak második látható hirdetője. „A harmadik hirdető a leggonoszabb, de azt az ember szeme nem igen látja s ez az a kár, amely már a kukoricacső életébe kerül: ez az a cső, amely kukoricatöréskor annyira nagy számban hiányzik a zsákból és ez az a hiány, amelyről szemes kukorica esetén azután a mérleg tesz vallomást, hogy a remélt holdnyi termésben hány százalék, vagy világosabban mondva, hány métermázsa hiányzik?” – olvassuk a fentebb idézett munkában. A hernyó ugyanis befurakodáskor átfúrja a csőkezdést is s így a csövet még embrionális alakjában tönkreteszi. A kukoricamolynak ez az igazi, gazdasági kártevése. A másik, a botanikai kártevése, vagyis a szár belsejének kiaknázása nem főbenjáró veszteség a gazdára. A hernyók egy része később a fejlődő cső nyelébe, vagy a szemes részébe is furakodik. A megfúrt nyelű cső súlyánál fogva idő előtt lekonyul és magvait kevéssé fejlesztheti ki. A megrágott tejes szemek pedig penészednek. Ez is egy módja a kártevésének. S ez a többféle kár nagyobb fertőzöttség esetén majdnem minden tengeritövön megállapítható, hiszen nem tartozik a ritkaságok közé, hogy egy növényben 30–40 hernyó is furkál. Július végén, augusztus elején a barnafejű és nyakú, piszkosfehér és barnás szemölcsökkel borított hernyó már megnőtt: kövér, zsíros testű. Már nem rág többet, hanem aknájában pihenőre tér. Így is telel. A gazda a levágott kórót hazaszállítja és benne a kukoricamoly hernyóját is. A földön visszahagyott tuskóban, ha a kórót mélyen vágtuk le, valamint a cső csutkájában aránylag kevés hernyó telel. S ugyancsak a szárban alakul át következő tavasszal bábbá is, hogy a már jelzett időben mint pille jelenjék meg. Évente tehát csak egy nemzedéke van nálunk.

A tengerin kívül, de jóval kisebb számban kárt tesz a cirokban, kölesben, kenderben és komló indájában is. De a kukoricamolynak ezeken kívül még sok más gazdanövénye is van. Az Egyesült-Államok rovartani szakemberei eddig 185 hasznos és gyomnövényen állapították meg előfordulását. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezeket a növényeket is tengeri módjára pusztítaná, de mindenesetre fényt vet ez állatnak szívósságára, alkalmazkodására és elterjedtségére.

A kukoricamoly gazdasági jelentősége főleg abban a nagy kárban rejlik, amit a tengeriben évről-évre tesz. A kukoricatermesztő Bácskában azelőtt a termésnek 30–35%-a pusztult el évente a kártevő miatt. Ilyenek voltak az állapotok egyebütt is. Ha az elpusztult termés értékét pontosan kiszámítani tudnók, olyan ijesztően nagy számot kapnánk, hogy magunk sem hinnők el. De a kukoricamolynak más nemzetgazdasági jelentősége is van. Cirokszakállkivitelünk az utóbbi időben a tengerentúlra örvendetesen évről-évre emelkedik. Azonban a tengerentúli államok csak kukoricamolytól mentes szállítmányt vesznek át, amit egyébként hivatalos bizonyítvánnyal is igazolni kell. A magyar ciroktermesztő gazdának és cirokszállító vállalatnak is tehát életbevágó kérdést jelent a kukoricamoly.

A kukoricamoly egész Dél- és Közép-Európában, ahol kukoricát termesztenek, el van terjedve. De épúgy honos Kis-Ázsiától Japánig, Egyiptomban, Kanadában és az Északamerikai Egyesült-Államok területén is. Ide 1910 táján olasz cirokkal hurcolták be, ahol az óriási kiterjedésű tengeri ültetvényekben hihetetlenül nagy károkat tesz. Észak-Amerikában évente két nemzedéke van. Azóta, hogy behurcolták oda, a szakemberek egyrésze állandóan csak ezzel a kérdéssel foglalkozik. Egyrésze Európát járja s itt a helyszínen gyüjti tapasztalatait. Hazánkban is már évek óta több szakember időzik hosszabb-rövidebb ideig s egyik feladatául tekinti azt is, hogy a molynak itteni rovarellenségeit gyüjtse, mesterségesen továbbszaporítsa és Amerikába küldje, hogy a kártevőnek itteni természetes ellenségeit ott megtelepítse s ezzel a számát gyérítse. A védekezésnek ezt az irányát, amely természetesen úton, az élősködő élősködőinek elszaporításával igyekszik célt érni, biológiai védekezésnek mondjuk. A biológiai védekezés már több ízben sikerre hivatkozhatik, így pl. az eperfa japán pajzstetvének egy picike fürkészdarázzsal (Prospaltella Berlesei How.) történő sikeres irtására, ám a rejtett életű kukoricamoly ellen, noha már számos élősdijét sikerült megállapítani, ez a védekezés gyakorlatilag kevés reménnyel bíztat. Legfeljebb csak gyéríti a kártevőnek nagy számát, de az irtás kérdését nem oldja meg.

A védekezésnek egyedül helyes módja az, amelyet hazánkban az erre illetékes M. kir. Rovartani Állomás előírása szerint végeznek. Nagy megelégedésünkre szolgálhat az, hogy immár a külföldi államok, így Amerika is, miután előbb a biológiai és egyéb védekezésmódokkal hiába kísérleteztek, sorban erre a magyar rendszerre térnek át. A kukoricamoly irtása 1926 óta hazánkban országszerte kötelező s annak végrehajtását a hatóságok és állami szakemberek a helyszínen ellenőrzik. A törvényes rendelet (1926. évi 36.089. F. M. sz.) szerint: 1. a tengeri- és cirokszárat közvetlenül a földszínénél kell levágni; 2. a tengeri- és cirokszárat (kórót) május 15-éig fel kell használni, míg ezen a határidőn túlra nyári tüzelőnek szántat, a burgonya téli elvermeléséhez hasonlóan, száraz helyen ásott veremben kell elrakni, a földből kiemelkedő részét legalább félméternyi vastagságban szalmával s ezt földdel kell leborítani, hogy a kifejlődött pillék ki ne szökhessenek; 3. kerítés, tetőfödés céljára csak egy évnél régibb kukorica- és cirokkóró használható; 4. a kivitelre seprűcirkot termesztő gazda köteles ebbeli szándékát a hatóságnak bejelenteni és tűrni, hogy a lábonálló vagy már levágott cirokját a hivatalos szakemberek megvizsgálják; 5. a mulasztó fél kihágást követ el és büntetésben részesül, készletét pedig a hatóság megsemmisíti (felgyujtja).

Magyar gazdáink eleinte sokat méltatlankodtak e rendelet miatt, deputációztak, a határidő kitolását, a rendelkezések enyhítését kérték, de célt nem érvén, lassan megnyugodtak és akarva-nemakarva, eleget tettek a törvénynek. S íme, ma már – rövid három év után – sehol zokszó nem esik a kukoricamoly-rendelet miatt, mert amint azt a helyszínen végzett hivatalos vizsgálatok is kétségtelenül megállapították, a kukoricamoly máris nemvárt nagyszámban megfogyatkozott. Ha a gazdák továbbra is szigorúan követik az előírást, a hatóságok pedig továbbra is szigorúan végrehajtják az ellenőrzést, olyannyira fontos gazdasági növényünknek: a tengerinek ez a legnagyobb ellensége is lekerül a hirhedt kártevők feketelistájáról.

A lisztmoly (Ephestia Kühniella Zell.) a liszt- és malomkártevők leghírhedtebbje. Kifeszített szárnya mintegy 25 mm széles, ólomfényű, szabálytalan fekete hullámos vonalakkal és foltokkal tarkált. Nem régóta ismerik. Csak 1877-ben figyelte meg először egy szász malomban az ottani főmolnár, Kühn, akinek tiszteletére viseli a lepke tudományos nevét is, de hamarosan rettenetes csapássá fejlődött, amelynek súlya alatt egész Európa és Észak-Amerika malomipara nyög. Mindenféle liszttermékkel vagy öreg, üres zsákokkal egyik helyről a másikra elhurcolják és ha valahol a lábát megvetette, onnan alig irtható ki. Rajzása éjjel történik, amikor a hímek és nőstények találkoznak. A nőstény átlag 50–100, olykor 300 fehéres, kis petéjét egyenként rakja a liszttermékekre, lisztporos falra, zsákra, deszkaburkolatra. A petékből zöldes vagy vörösesfehérszínű, barnafejű, testükön négy hosszanti sorban egyenként álló, hosszú szőrökkel borított hernyók kelnek ki, amelyek kifejlődve 15 mm hosszúságot is mérnek. Rendkívül falánkok, lisztet, darát, korpát és hasonló anyagokat pusztítanak. Már ifjúságuktól kezdve nagy szövőképességükkel tűnnek fel, úgyhogy hosszú, szemcsés ürüléküket is tartalmazó szövedékük a lisztkészletet minden irányban befutja s ezzel azt jóformán használhatatlanná teszik. Átalakulás előtt nyugtalanokká válnak, elhagyják addigi tanyájukat, ide-oda vándorolnak, miközben szívós, fehér szövedékhálójukat mindenfelé hátrahagyják, míg végre valamely zugban vagy résben alkalmas helyet nem találnak. Itt mindegyik hernyó külön laza gubót sző maga körül s ebben sárgás, orsóidomú bábbá alakul. Évente 3–4 nemzedéke van. Egy nemzedék fejlődése átlag 2–3 hónapig tart. Kártevése három irányú: beszövi és bepiszkítja a lisztet; beszövi a malom járatait, szitáit, úgyhogy dugulás, üzemzavar, sőt a malom kényszerű megállása következik be; kártevése végül az is, hogy a molyos lisztből készült tészta folyós és nem süthető. Újabban ciángázzal irtják teljes sikerrel.

A nagy viaszmoly (Galleria mellonella L.)

Nagy viaszmoly (Galleria melonella L.). Lepke (a), hernyó (b), báb (c), báb a szövedékben (d) és elpusztított lép felülről és oldalról (e).

komor, szürkebarna fényilonca, amely tavasztól őszig, de főleg nyár derekán mutatkozik. Elülső szárnya a belső szegélyén bőrsárga és vörösbarnán foltos; a hím hátulsó szárnya szürke, a valamivel testesebb és nagyobb nőstényé fehéres. A csontszínű, gesztenyebarnafejű és -nyakú hernyónak tápláléka a viasz, amelyből vegyi szétbontással nemcsak a testének felépítéséhez szükséges zsírt, hanem a vizet is felveszi. Vegyileg tiszta viaszon állandóan természetesen a viaszmolyhernyó sem élhet meg, mert pótlékul még bizonyos nitrogéntartalmú szerves anyagokra is szüksége van, milyenek pl. levedlett chitinbőrök vagy holt rovarok maradványai, amikben fészkelőhelyén: öreg, elhagyott poszméhlakásban vagy gyenge, költésrothadástól vagy más betegségtől megtizedelt méhcsalád kaptárában éppen nem szenved hiányt. Ha a viaszmolynak sikerült a méhkaptárban megtelepednie, a méhcsaládnak hamarosan vége lesz. A hernyók a büszke viaszépítményt furkálásaikkal rombadöntik és végül is nem marad más hátra, mint morzsalékos szövedékhálók és bábburkok tömege, amely egyéb rovaroktól is meglepve, a kaptár alját borítja. Másik, ugyancsak a méhkaptárban élősködő moly a kis viaszmoly (Achroia grisella F.), amely az előbbinél jóval kisebb, szárnya fényes barnásszürke. Hernyója rendszerint a kaptár fenekén él lehullott viaszmorzsákkal. Ha azonban elszaporodik, a lépekben is garázdálkodik a nagy viaszmolyhoz hasonlóan.

Rokon iloncafaj az Aphomia sociella L., amelynek hímje és nősténye egymástól élesen elütő. A hím barna elülső szárnya a tövén vörösesfehér, míg a nőstényé egyszínűen barna. A zöldesszürke hernyók feje vöröses, pontszemölcseik sötétek, nyak- és farpajzsuk barna. Társasan élnek a poszméhek és darazsak fészkeiben. Életmódjukról közelebbi adatokat Reichert szolgáltatott, akinek sikerült több lepkét a Vespa Saxonica F. nevű darázs fészkéből felnevelni. A fészeknek, amelynek népe már kihalófélben volt, amikor Reichert 1905 július 23-án az erdőben megtalálta, már csak kevés dolgozója, egy heréje (hímje), s egy nősténye volt bizonyos számú aprópille-hernyók mellett. Miután a fészket hazavitte, a hernyók kevés idő mulva a még meglévő fiasítást, amely a darázs bábjaiból és lárváiból állott, felemésztették. Mivel más darázslárvaeledel hamarjában nem volt kéznél, az éhes hernyókat más rovarokkal etette. Augusztus 1-étől kezdve a hernyók étlapján a következő lepkefajoknak étherrel frissen megölt hernyói szerepeltek: a fagyalszender (Sphinx ligustri L.) 3 hernyója, villásfarkú lepke (Dicranura vinula L.) 2 hernyója, a csalánlepke (Vanessa urticae L.) 6 hernyója, a vetési bagolypille (Agrotis segetum Schiff.) 1 hernyója, a buksifejű lepke (Phalera bucephala L.) 1, a nyír-araszoló (Amphidasis betularia L.) 1, a bolhafű-bagolypille (Mamestra persicariae L.) 1, a borsóbagolypille (Mamestra pisi L.) 1, a kutyatejszender (Deilephila euphorbiae L.) 1, az esti pávaszem (Smerinthus ocellata) 1, a Hadena unanimis Tr. nevű bagolypille 4, a Boarmia crepuscularia Hb. araszoló 1 hernyója és 1 Cimbex-levéldarázslárva. Az Agrotis- és Hadena-hernyók félig fejlődöttek voltak, a többi már teljesen kifejlődött volt. Ehhez járult még néhány sáska és nagy fürkészlégy (Tachina). Az Aphomia-hernyók mindig mohón estek neki a felkínált eledelnek és például a fagyalszender nagy hernyóját, az erősebb chitines részek kivételével, egy nap alatt elfogyasztották. De azután ki is merült a tetterejük, mert amikor Reichert augusztus közepén a közönséges kecskedarázs (Vespa vulgaris L.) benépesített lépeit kínálta nekik eledelül, ezekhez már hozzá sem nyúltak, mert közben a hernyók, talán a bőséges táplálkozás folytán, már teljesen megnőttek és gubót szőni kezdtek. Szeptember 3-án, az akkor már sárgásfehér, érett hernyók valamilyen rendkívül erős szövedékű gubóikban pihentek. E gubók spirális alakúak voltak és hosszoldalukkal egymáshoz szőve, sűrű csomókban feküdtek a lépen. A következő év április hava 20-án kelt ki a szobában áttelelt bábokból az első pille. A többinek fejlődése meglehetősen hosszúra nyúlt, mert az említett naptól kezdve egészen június 27-ig, majdnem mindig a késő délutáni órákban, még 20 hím- és 26 nősténypille kelt ki.

Nem mindegyik Galleriina hernyója lakik azonban fészeképítményben. A viaszmollyal közeli rokonságban lévő déleurópai Corcyra cephalonica Stt. szárított gyümölcsben fejlődik és mazsolával alkalmilag az északi országokba is elhurcolódik.

Életmódjában egyedülálló a délamerikai lajhárpille (Bradypodicola Hahneli Sp.), amely élő lajhárok élősködője. Noha már Westwood is tudta, hogy a lajhárok bundájában alkalmilag valamely aprópille él, mégis csak Spulernek sikerült ilyen bundalakó birtokába jutni, amelyet Amazonas egyik lajhárán találtak s amelynek gyüjtője tiszteletére a fenti tudományos nevet adta. Nemsokára Dyar hasonló esetről adott értesítést: Panamában egy fáról leesett kétujjú lajhár (Choloepus Hoffmanni Ptrs.) bundájából aprópilléknek egész tömege repült elő, de csakhamar megint eltűntek a védelmet nyújtó bundában. Ezek a pillék, amint később kiderült, ugyancsak a fentemlített fajhoz tartoztak. A lajhárpillék apró, kifeszített szárnnyal mintegy 17–18 mm széles fényiloncák, a testük lelapított fényes sötétbarna szőrrel fedett, első lábuk combja és csípője lapos, szívókájuk rövid. Talán feltételezhetjük, hogy hernyóik, amelyek mindenesetre szintén a lajháron élnek, valódi élősködők s a bőrrel vagy a szőrrel táplálkoznak, másrészt azonban lehetséges az is, hogy azokkal a zöld algákkal táplálkoznak, amelyek a lajhárok bundájában, ennek szinte trópusi párás levegőjében rendkívül kedvező tenyészviszonyokat találva, néha olyan nagy tömegekben tenyésznek, hogy a lajhárok e miatt zöldes színt öltenek.

Délamerikai erdei fák koronájában van lakóhelye még egy másik fényiloncának (Pachypodistes Goeldii Hamps.) is, amelyet Hagmann Brazíliában Para mellett talált. Ez azonban nem a lajhárokon hanem hangyák fára épített lakásában él. Hernyói a papirosszerű anyagból fészket építő Dolichoderus gibboso-analis For. hangya lakásában élnek, a fészekburokból darabokat rágnak le s ebből kis házikót építenek maguknak, amelyen csak szűk nyílást hagynak meg, hogy a fejüket azon át kidughassák, amikor a hangyafészek papirosanyagából táplálkozni akarnak. Ha ilyen hernyó a lakásában bábbá átalakult, ebből később sajátságos alakú lepke búvik elő a hangyafészekben. A színe élénk borvörös, a nőstény szárnyterjedelme 56 mm, a hímé mintegy 44 mm, és eleinte mintegy 3 mm hosszú, aranysárga, s a testtől merőlegesen elálló szőrökkel borított; a teste minden oldalát, a lábát, a szárnyát mind beborítják ezek a szőrök, úgyhogy a teste színéből ennek a különös módon szőrrel fedett állatkának mi sem látható. Azonban a szőrök csak nagyon lazán ülnek alapjukon. Ha a lepke ide-oda száll, félóra alatt lehull szép szőrruhája. Valószínűleg ez csak védelmi berendezkedés a hangyák támadása ellen, mert könnyen megeshetik, hogy a fiatal lepkét, amely mihamarább arra törekszik, hogy a fészket elhagyja és odakint a szabadban létének örömeit élvezze, megtámadják a hangyák. Éles rágóikkal mégis kevés kárt tehetnek benne a támadói, mert megragadásakor a hangya semmi mást nem fog meg, mint „egy csomó szőrt, amelyet a lepke odaenged, hogy ezzel időt nyerjen a támadója rágóitól való megmenekülésre.”

A fényiloncák más alakjai, amelyek közelebbi érdeklődésre tarthatnak számot a mi szélességi övünkön is, vizeink szomszédságában találhatók. A legnagyobbak egyike a Schoenobius gigantellus Schiff. hímje, amelynek nősténye eltérően színezett. Hernyói a nádasban a nád fiatal hajtásaiban fúrkálnak, amelyek e miatt hervadnak s a víztükör közelében eltörnek. Ha a hernyó a nádat belül egészen a gyökeréig szétrongálta, a szár egy darabkájából kis csőforma házikót készít magának, hogy abban a vizen vitesse magát. Ezen az útján a kis hajós hamarosan más nádszárhoz érkezik, ezen a hajónak szolgált lakásával együtt a magasba mászik, odaszövi csövét és befurakodik az új szárba. Hasonló életmódot folytat a fehér fényilonca (Scirpophaga praelata Scop.), amelynek életfolyását Stephan a következőkben írja le Rehfous megfigyelései alapján: „A nőstény petéit, amelyeket védő szürke szösztakaróval befed, az árva káka (Scirpus palustris) szárára rakja, mégpedig 60–70 cm-nyire a víztükör felett. A lárvák megeszik a petehéjat, majd a szomszédos növényeken szétszóródnak, amelyeket széltől hajtott selyemfonaluk segítségével érnek el. Ha ezenközben némelyek a vízbe is esnek, az nem tesz semmit; mert a zsírosbőrű állatkákat nem bánthatja a víz és könnyen megmenthetik magukat, hacsak nem esnek prédául a halaknak. A víz felett néhány centiméternyire gazdanövényük belébe befurakodnak és hozzáfognak lakomájukhoz. Két héten belül egy méter hosszú folyosót készítenek, vagyis egészen a tőkéig (rhizoma) lerágódnak. Augusztus végén a gyökérgumókban téli lakásukat készítik el olymódon, hogy hosszan kerekded, a testük nagyságához mért üreget rágnak ki. Mintha tudná a hernyó, hogy abban a pillanatban, amikor a felső szárrész letörése folytán a víz ebbe behatol, egyúttal a lakásába is betörne, kamráját fent fehér, selyemszerű, vizet át nem eresztő fedővel elzárja. Ezzel rejtélyes életfolyásának első fejezete bevégződött. Ez alatt az idő alatt, tehát első fiatalsága idején, állandóan több lárva tanyázik egy szárban, rendszerint három vagy négy, de találtak már kilencet is együtt.

„Téli zárkájában a hernyó másodszor is megvedlik. A kezdetben fekete, majd fehéres ruhája most olajzöld színűre változik. Áprilisban, amikor a sarjak újból nőni kezdenek, felébred és elhagyja szállását, megfordul és kinyitja a záró fedelet. Így a vízbe kerül. Téli lakásának közelében új sarjat keres fel, ezen a magasba kúszik s ott újból befurakodik, hogy életének harmadik fázisában ismét a bélben lefelé haladjon. A lárva életének ebben a szakában mindig egyedül él a tavaszi hajtásban, amennyiben ez egy második kosztosnak nem nyújthatna elegendő táplálékot. A hernyó csodálatraméltó ösztöne megmondja neki, vajjon a hajtás lakott-e már, vagy még szabad. Ennek megtudása természetesen életkérdés a számára.

Ismét megérkezvén a gyökértörzsbe, megfordul az állatka, amely e közben természetesen nagyot nőtt, és egy darabig újból fölfelé rágódik. Mintegy fél méternyire a víztükör alatt oldalfolyosót rág a külső falig, amelyből csak vékony hártyácskát hagy meg, ismét megfordul s az előkészített kibúvó nyílástól 1–2 cm-nyire bábozódó helyet készít. (Egyik ilyen tavaszi folyosó lefelé 2 m, fölfelé 1.12 m, tehát 3.12 m hosszú volt, mindenesetre óriási teljesítmény ilyen apró állattól!) Gubóját a hernyó olymódon készíti, hogy a folyosót a fedéltől számított 3–4 cm hosszúságban selyemmel kibéleli és fent és lent vízszintesen befödelezi. Ezen a selyemkamrácskán sem hatolhat át a víz. A báb, miként a növények belsejében élő legtöbb fajé, a végén kis tövisekkel felfegyverzett, amelyek a lepke kibúvása előtt a gubó fedelét kibökik. A vékony gyenge falat, amely a fiatal lepkét még a külvilágtól elválasztja, ez maga bontja ki. A vízbe érvén, a fényilonca a káka szárán fölfelé kúszik és szárnyát a levegőn keményíti meg.”

Más fehér fajok sárga vagy barna, kígyózó vonalakkal díszített szárnnyal, amelyek nappal nádon és kákán ülnek, a szürkület beálltakor imbolygó röptükkel kísérteties, hangtalan körtáncukat lejtik a fekete víztükör felett. Idetartozik a Nymphula nymphaeata L., amelynek hernyóját ősztől következő tavaszig a vizen találhatjuk. Csakis élete első szakában belső furkáló, később a sárga vagy fehér vízirózsa vagy békaszőlő, vagy más hasonló növényi leveléből kerülékes, laposan domború részt vág ki és szélét valamely vízinövény levelére rászövi. Lapos tokszerű házacska keletkezik olymódon, amelynek mennyezete a levéllap, padlója pedig a kivágott levéldarabka. E tok levegőt is tartalmaz s a hernyónak, amely azt belül selyemmel kibéleli, lakásul szolgál. Ha a hernyó már nem találna elég táplálékot, körben egyszerűen kirágja tanyája fedelét a levéllapból, házikója leválik s azt viszi a víz tovább. Csak a hideg idők beköszöntekor hagyja el a hernyó a barátságtalanná váló vizet és lakásával tél idejére a víztükör felett beszövi magát.

Míg a Nymphula-hernyó, életének első szakát kivéve, amikor lélekzőszervül csak a bőre szolgál, nyitott légcsőrendszerrel bír, addig a rokon Paraponys stratiotata L. a vízhez történt alkalmazkodásban egy lépéssel továbbhaladt. A zöldes vagy sárgás Paraponyx-hernyó igazi vízihernyó, amely a víztükör alatt a vízikolokán (Stratiotes aloides), a sulyom (Trapa natans) és más vízinövény összefont levelében él. A háta elejétől végig bojtszerű, három hosszanti sorban elhelyezett kopoltyúfonalakkal borított, amelyeket heves fel- és lefelé tartó testmozgásokkal friss lélekzővízzel lát el. Tél folyamán gazdanövényén pihen és végül itt is bábozódik egy vízhatlan fonadékban. A fehéresszínű, sötét foltokkal és rajzokkal díszített lepke mindig a víz közelében tanyázik. Közeli rokona az aprótermetű, állóvizeken gyakori fehéres Cataclysta lemnata L., amelynek olajszínű hernyója a békalencse fonákján tartózkodik.

Legjobban alkalmazkodott a vízhez a vízi ilonca (Acentropus niveus Curt.). Zöldessárga hernyója kicsi, összefont levéldarabkákból álló nyitott tokban tanyázik, ahol víztől teljesen körülvéve van. Nincsenek nyitott légzőrései, sem kopoltyúfonalai, hanem egyszerűen a bőrön át lélekzik. A zárt, levegővel telt bábszövedékből mintegy 25 napi bábnyugalom után egymástól nagyon is eltérő állatok bújnak elő. Egy részük hím, amelynek áttetsző, tejszerűen szürkésfehér szárnya van és gyors, cikázó repüléssel lebeg tova az esti szürkületben, vagy az éjszaka óráiban a víz színe fölött, ám nappal közvetlenül a víztükrön pihen valamely növényen és közben olyan szorosan megkapaszkodik, hogy növényestől együtt alámeríthetjük anélkül, hogy elrepülne. A bábszövedékből kikelt pillék másik része nőstényke, csúnya, barnaporos állatkák, csökevényes szárnyakkal; a víz alatt kúsznak erre-arra a növényeken és csak nász idejére emelkednek ki testük végével a vízből. Ez a különös vízilepke Közép-Európa számos vizében megtalálható (hazánkban is) és évente két nemzedékben: májusban vagy júniusban, és augusztusban rajzik.

Az eddig ismertetett alacsonyabbrendű, molyszerű lepkékhez sorakozik a