pohoslepkék (Lasiocampidae)

családja meglehetősen különálló, s ennélfogva az összehasonlító rendszerező számára, aki mindenütt a rokonsági vonatkozásokat keresi, eléggé kemény dió. Valamennyi faj éjjel rajzik, nappal fatörzsön vagy más tárgyakon pihen, miközben a hátulsó szárnyából szélesebb sáv nyúlik elő az elülső szárnya alól s így olyanforma szárnyállást mutat, mint a kotlós tyúk. Noha a pohos lepkék szárnyának erezete az egyes nemeken (genus) néha eltér is, az alábbi testi jegyekben megegyeznek egymással. Rövid rojtozatú hátulsó szárnyukról hiányzik a kapcsoló sörte. A pontszemek is hiányoznak. A csáp, amelynek hosszúsága az elülső szárny hosszúságának negyede és fele között váltakozik, mindkét nemes kétsorosan fésűs, ám a hím csápjának fésűfogai hosszúak, a nőstényéi rendszerint nagyon rövidek.

Ahol Európában és Ázsiában az erdei fenyő (Pinus silvestris) tenyészik, ott a fenyőszövőlepke vagy fenyőpohók (Dendrolimus pini L.) sem tartozik a ritkaságok közé. Ámbátor a színezete, amelyben különböző keverékben a szürke és barna túlsúlyban van, nagyon is változó, mégis elülső szárnyának fehér holdfoltjáról s a mögötte lefutó szabálytalan, keskenyebb vagy szélesebb, vörösbarna harántsávjáról könnyen megismerhető. Mindig csak nyár derekén, rendszerint július közepén jelenik meg. Nappal lomhán, háztetőszerűleg csukott szárnnyal ül a fenyő kérgén, ahol védőszínezete miatt alig vehető észre. Éjjel rajzik, szálldos erre-arra s eközben megtörténhetik, hogy elhagyja az erődöt. Taschenberg beszéli, hogy egyszer mindkét nembeli pilléből mintegy nyolctagú társaságra akadt egy templomtorony harangján olyan vidéken, ahol órák hosszat sem volt fenyőerdő található. Ratzeburg is megemlékezik olyan esetekről, amelyek ilyen vándorlásokra vonatkoznak, amelyek azonban mégis csak kivételeknek tekintendők.

A hagymazöld, később szürke színt öltő, főleg a vékony ágakra, ritkán a fakéregre és tűkre lerakott petékből 2–3 hét mulva kelnek ki a hernyók, amelyek csak később mutatják a jellegzetes rajzot, amikor a barna és szürke képezi a két főszínt. A második és harmadik testszelvény bevágásában úgynevezett tükre van, egy-egy acélkék bársonyfoltja, amely azonban csak akkor válik láthatóvá, ha a hernyót valami zavarja, amikor bak módjára védőállásba helyezkedik. A kikelt hernyócska azonnal a fenyőtűkre vonul, kezdetben csak hámozgatja, később azonban tövig lerágja őket. Amikor a téli hideg rágásának szünetet parancsol, levándorol a földre, hogy a fa alatt száraz helyen, leginkább a lehullott tűk alatt, teleljen. A hosszú téli álomból a következő tavasszal felébred, amikor a talaj hőmérséke már 4–5 °C-t mutat. Minél melegebb az idő, annál gyorsabban kúszik fel a fatörzsön a magasba s ott újult erővel esik neki a tűknek. Tavaszi rágása az erdészetnek nagy kárt jelent. A hernyók falánkságáról képet nyerhetünk Eckstein legújabban végzett számításaiból. Ezek szerint minden hernyó átlagban mintegy 800 tűt pusztít el, amíg teljes kifejlődését eléri. Júniusban hosszúkás, vattaszerű, kékes hernyószőrökkel kevert gubóban bábozódik. Egyébként a fejlődés rendes lefolyásától többször eltér a hernyó fejlődésmenete. Egyes hernyók gyorsabban fejlődnek, mások lassabban, úgyhogy a telelésre különböző nagyságú hernyók vonulnak le. Egyes hernyók négyszer, mások hétszer vedlenek meg. Svédországban a hernyó kétszer telel, míg Közép-Európában az egyszeri telelés a szabályos, ámbátor kivételes eseteket itt is, ott is megfigyelték már.

A fenyőszövőlepke veszedelmes erdei kártevő, amely a mult század hatvanas éveiben Branderburgban s a szomszédos keleti provinciákban sok ezer hektárra terjedő gyönyörű fenyőerdőket teljesen tönkretett. Azóta, hogy ilyen pusztítólag jelentkezett egyebütt is, aránylag egyszerű eljárást találtak fel a kártevésének megakadályozására. Ha ugyanis a téli próbagyüjtésekből megállapítható volna, hogy sok hernyó rejtőzik telelőhelyén, tehát tavaszra nagy kártevése is várható, az erdőgazdaságok vezetői az enyvezést rendelik el. A fák törzsére embermellmagasságban szélesebb övben ragadós hernyóenyvet kennek fel, amely tavasszal a hernyóknak útját a fakoronára elzárja. Egyes hernyók ugyan megkísérlik, hogy az enyvbarrikádon áthatoljanak, azonban a ragadós anyagban fogva maradnak és nyomorultul elpusztulnak, míg a legtöbbje az enyvgyűrű alatt marad és éhen vész el.

Egész Európában elterjedt a gyűrűspille (Malacosoma neustria L.).

Gyűrűs pille (Malacosoma neustria L.), petegyűrűi, hernyója és bábja.

Színe nagyon változó, a halvány okkersárgától a vörösbarnáig minden féle árnyalatban megtalálható. Elülső szárnya közepén széles, sötét, két világosabb vonallal szegélyezett harántsávot visel. A nyári estéken erdőben, kertben rajzó lepke petéit kemény gyűrűalakban ragasztja a fák és bokrok vékony ágára. Olyan a képe az ilyen peteövnek, mintha sok mákszemből volna összeragasztva. A petegyűrűk telelnek. Tavasszal kikelnek a hernyók, amelyek a lombot eszik s így kártevők. A hernyó feje kék és két fekete folttal diszített a testén fehér, vörösbarna és kék hosszsávok futnak végig. Erre a tarkaságára célozva nevezi magyar népünk „libériás” hernyónak. A mintegy a harmadik vedlésig társasan együttélő hernyók útjukon ezüstfényes fonalat hagynak hátra. Később szétválnak, de hűvösebb időre rendszerint tömegbe verődnek az ágak elágazása táján. Bábozódás júniusban laza szövetű, piszkosfehér, lisztesen behintett hosszúkás gubóban.

A külföldi pohos lepkék egy részét feltűnő ivari kétalakúság jellemzi. Így például a délafrikai Gonometa postica Wlk. nősténye nagy vaskos, bozontosszőrű lepke, míg a díszes, törpe hím, amelynek háromszögalakú hátul mintegy levágottnak látszó szárnya van, teste hosszúságában alig éri el negyedét a nőstény teste hosszúságának. Fordított a helyzet az Algeriában honos Lasiocampa Staudingeri Baker nevű fajon, amelynek nagyszárnyú barna hímjéhez igénytelen kis, vaskos termetű, csökevényes szárnyú nőstény tartozik.