Lymantriidae

A gyapjas pillék (Lymantriidae) családjába egész sereg, részben tekintélyes nagyságú szövőpillét sorolunk, amelyeknek testét sűrű szőr fedi, a szívókájuk rövid vagy csökevényes, s amelyek a szárnyak erezetében és egyéb sajátságaikban is teljesen megegyeznek egymással. Nem jog nélkül viselik ezek a lepkék a Lymantria (pusztító) nevet, mert tizenhatlábú, feltűnő szőrecsetekkel vagy szőrbojtokkal, vagy csillagalakúan szőrözött tarka szemölcsökkel díszített hernyóik alkalmilag veszedelmes kártevők, amelyek az erdőben és kertben nagy pusztítást vihetnek végbe.

A Lymantria-nem főképviselője a Közép- és Dél-Európában mindenütt előforduló gyapjas lepke (Lymantria dispar L.),

Gyapjas pille (Lymantria dispar L.).

amelynek hímje és nősténye egymástól annyira eltérő alakú és színezetű, hogy senki sem vélné, hogy összetartoznak. A kisebb hím kettősen fésűs csápján a fésűfogak hosszúak, a szárnya szürkésbarna és több élesebb vagy homályosabb fekete zeg-zugos harántszalaggal díszített. A nőstény ellenben nagy, vaskos, sárgásfehér lepke, elülső szárnyán kevésbé élénken szembetűnő feketés harántszalagokkal; potrohának a vége agyagsárga szőrökkel sűrűn fedett. Júliusban, augusztusban rajzik. Az ügyesen repülő hím esténkint árnyékként surran el mellettünk, hogy a következő pillanatban már ismét elnyelje a sötétség; nappali pihenéskor olyan éber, hogy már a legkisebb zavarásra is felrepül. Másképp viselkedik a nőstény, amelynek természete kimondottan közömbös. Lomhán ül a fatörzsön vagy falon és inkább a földre lerázatja vagy ledobatja magát, mintsem hogy felszállana. Ellenben estefelé, a szürkület beálltakor ő is szárnyra kap, de nehézkésen imbolyogva repül. Virágon sem a hímet, sem a nőstényt nem lehet talál találni. A nőstény petéit fatörzsre vagy más tárgyra csomókban rakja le. Enyves anyagot választ ki s ebbe ragadnak petéi, amelyeket végül a potroháról leváló szőrökkel betakar. Ilyen petecsomó sokszor 400 gömbölyű, apró üveggyöngyhöz hasonló petét is rejt és kívülről olyan a képe, mintha darabka tűzitapló volna.

Az áttelelt petékből tavasszal kikelt hernyócskák hamarosan szétszóródnak a fakadó fakoronán; főleg éjjel táplálkoznak, nappalra szeretnek összegyülekezni az ágak elágazása helyén vagy a vastag ágak alsó részén, ahol a forró nap vagy a nedvesség ellen menedéket keresnek. A gyapjas pille hernyói nem válogatnak a táplálékban. Az erdei fák, a gyümölcsfák és bokrok lombja éppúgy ízlik nekik mint a rózsafa vagy a különböző dísznövények levele. Sőt néha az erdei fenyőt és más tűlevelű fát sem kímélnek meg. Tömeges előfordulásuk esetén rettenetes pusztítást visznek végbe és közelben, távolban nemcsak a gyümölcstermést semmisítik meg, hanem egész erdőket kopaszra lelegelnek. Ezeket a kártevőket arról ismerhetjük fel, hogy a testükön szőrös gombszemölcsök hat sora vonul végig, amelyek közül a két középső (háti) sor szemölcsei az első öt testszelvényen kékek, míg a többi szelvényen ülők piros színűek. Bábozódás céljára a hernyó néhány szálat feszít ki utolsó legelőterületének levélmaradékai vagy a héj rései között, s itt barnásfekete színű, rozsdavörös szőrcsomókkal borított bábbá alakul át, amelynek fara rövid, csapszerű farkocskában végződik.

A hernyóokozta nagyobb kártevések Európában általában a ritkább esetek közé tartoznak. Itt-ott ugyan egyes erdőrészeket is kopaszra letarol a hernyó, mint pl. hazánkban a bezdáni erdőgondnokság területén 1888-ban és 1889-ben, amikor 5000, illetőleg 6000 holdon a kocsányos tölgyet pusztította, ugyanakkor a csálai erdőgondnokság területén 2000, illetőleg 5000 holdon tarolta le a lombot, 1890-ben Temes vármegyében pedig 1000 holdon 50% kárt tett a fanövekedésben, a védekezésre mégis a legtöbb oka a gyümölcstermesztőnek van. A petecsomók idejében történő lekaparásával s elégetésével – amit Magyarországon a törvény is megkövetel – a kártevőt féken tarthatja, míg erdőben végül is az anyatermészet maga jő segítségünkre és fürkészdarazsaival és fürkészlegyeivel megakadályozza, hogy a kártevő túlságosan hatalomra vergődjék. Sokkal rosszabb a helyzet az Egyesült-Államokban, ahová a gyapjas pillét a múlt század hatvanas éveinek végén (1869-ben) szerencsétlen véletlen folytán behurcolták. Itt minden természetes ellensége hiányzott, úgyhogy a gyűlölt, gypsy moth néven ismert jövevény teljesen akadálytalanul terjeszkedhetett és ijesztő módon elszaporodhatott, anélkül, hogy az emberi hatalom az ő eszközeivel ellene valami figyelemreméltót elérhetett volna. A legborzasztóbb módon garázdálkodott Massachusetts-államban s a szomszédos keleti államokban, ahol a fák némely vidéken a petecsomókkal a szó szoros értelemében beburkolva voltak és nemcsak az egész gyümölcstermés elpusztult, hanem az erdők is rendkívül sokat szenvedtek. Ha újabban sikerült a bajnak némi határt szabni, úgy ez az amerikai állami rovarászoknak, köztük serény vezetőjüknek: Howardnak az érdeme, akik kimondhatatlan erőfeszítéssel és nagy költséggel a gyapjas pille természetes ellenségeit: mindenféle élősdit és ragadozó rovart, nagy tömegben szállították Európából Amerikába s ott szerencsésen meg is honosították. Ez a munka még napjainkban is folyik és jelenleg is tartózkodnak Európában, így hazánkban is, amerikai szakemberek, akik az élősdiek gyűjtésével és tanulmányozásával foglalkoznak.

A gyapjas pilléhez legközelebbi rokonként méltán sorakozik az apácalepke (Lymantria monacha L.),

Apácapille (Lymantria monacha L.).

egy csinos külsejű pille, krétafehér elülső szárnnyal, amelyet számos fekete, zeg-zugosan törött keskeny harántsáv szel át, míg a hátulsó szárnya egyszínűen fehéresszürke. Feketés eltérései (ab. eremita O.) is akadnak, különösen a hímek között, s úgy látszik, hogy az utolsó évtizedek folyamán ezek az eltérések számban meggyarapodtak. A nemeket, mint sok más pillangónál, a csápjuk alapján különböztetjük meg, amennyiben a hímé tollszerűen fésűs, míg a nőstényé rövidfogú, fonálszerű. A többé-kevésbé élénk rózsaszínű potroh a hímen szőrcsomóban, a nőstényen kitolható tojócsőben végződik, amellyel fényes, némileg lapított petéit csomósan tolja a kéregpikkelyek és fazuzmók alá. Az első pilléket július végén, augusztus elején lehet látni. Nappal mozdulatlanul ülnek a fatörzsön és könnyen felismerhetők tetőszerűen egymásra fekvő szárnyukról, amely a torral együtt fehéres, a sötét kéreglapból kiemelkedő háromszöget alkot. Ellentétben a meglehetősen lusta nőstényekkel, a nyugtalanabb hímek meleg napon már a vándor közeledtére is felriadnak és imbolygó repüléssel más fára menekülnek. Az est óráiban ébred az életkedv. Hímek és nőstények nyugtalan táncban lejtenek össze-vissza, míg az egymásra akadt párok valamely törzsre vonulnak vissza.

A kis apácahernyók szabály szerint a következő tavaszon április végén, május elején kelnek ki s életük első napjain együtt maradnak, amennyiben ugyanazon petecsomóból származnak, eleinte az üres petehéjakon ülnek, majd később valamely ágzugban. A német erdészek ezt az együtt-tanyázást „tükör”-nek (Spiegel) nevezik. Majd fonalat eresztve, a fakoronára vonulnak. Vándorlásukban, fel a friss zöld lombban pompázó koronára, minden akadályt ügyesen legyőznek. Kiálló görcsöt, kéregréseket, avagy a kéreg síkos, síma részeit, ahol a lábukat kevésbbé vethetik meg, finom, ezüstösen fénylő fonallal átszőnek. Ha azonban útjuk teljesen elzárt, pl. enyves gyűrűtől, amelyet védekezés végett vonnak az erdészek a fa körül, akkor az enyves gyűrű alatt gyülekeznek és szövögetnek, míg sűrű, fehéres fátyol nem keletkezik, amelyet az erdészek „apácafátyol” névvel jelölnek. Szövőképességüket akkor is érvényesítik, ha valamely okból megzavartaknak érzik magukat. Ekkor bármilyen nagy magasságból is fonálon leereszkednek. Eléggé gyakran megtörténik ilyenkor, hogy a lefelé törekvő hernyókat a légáram elkapja s a szomszédos fára veti, úgyhogy a leereszkedés egyúttal a további terjeszkedésre is szolgál. Nem igaz azonban, hogy a fiatal hernyóknak a légi utazáshoz még különös szerkezetű szőrük is volna, mert az állítólag léggömbszerűen üres serték a valóságban csak a tövükön hólyagosan felduzzadt mirigyszőröcskék. A megfelelő táplálék kiválogatása nem ad gondot a hernyóknak. Életük első szakában mindenesetre szívesen eszik a fenyő hímporát vagy a zsenge, fiatal tűket, később öregebb tűk, mindenféle lomblevél, szükségből a fekete és vörös áfonya is sorra kerül, míg az éger-, gesztenye és gyümölcsfákat, valamint a fűféléket kerülik. Az apácahernyó nagy pazarló. Majd itt, majd ott rág lyukat a levélbe, gyakran közvetlen a nyél alatt harapja el, vagy a fenyőtűt a tövén rágja le, úgyhogy a legtöbbje a földre hull s így sokkal többet elpusztít, mint amennyit táplálékul elfogyaszt. Escherich szerint legtöbb táplálékra a legidősebb hernyóknak van szükségük; lárvaéletük utolsó napjaiban többet fogyasztanak, mint lárvakoruknak előbbi szakaiban együttvéve. Már júniusban, júliusban akadunk hernyókra, amelyek négy vagy öt vedlés után teljesen kifejlődtek, úgyhogy megkülönböztetünk „négybőrös” és „ötbőrös” hernyókat. Zöldesszürke vagy feketés alapon hat sor kékesszürke szemölcsöt viselnek, amelyeknek szőre szürkéssárga, a kilencedik és tizedik testgyűrű közepén egy-egy kis piros, kitüremlő szemölcs látható. A hát közepén rendszerint egy sötét, a második testgyűrűn szívalakúlag kitáguló hosszsáv vonul végig, kivéve a hetediktől a kilencedik gyűrűig terjedő részt, amelyen megszakad s így itt egy tükörszerű, világosabb folt támad. A bronzfényű, sárga szőrcsomókkal borított báb néhány fonállal a fakéregre erősítve pihen.

Az apácalepkének tulajdonképpeni hazája Észak- és Kelet-Európa s a szomszédos Ázsia nagykiterjedésű erdei, ámbár egész Európában elterjedt és nem hiányzik a Földközi-tenger vidékének erdős területein sem. Hazánkban a múlt század kilencvenes éveinek elején Erdélyben (Maros-Torda, Csik és Beszterce-Naszód megyékben) pusztított s az ottani bükk és lucerdőkben ezer holdszámra tett kisebb-nagyobb kárt. Az erdészeti szaklapok akkoriban sokat foglalkoztak e kártevővel. Azóta kevés a panasz miatta. Németországban sem veszedelmes jelenleg. Csakis akkor hatalmasodik el, ha a külső viszonyok nagyon kedveznek az elszaporodásnak, viszont természetes ellenségeinek száma megfogyatkozott. Ilyenkor valóban hihetetlen hatalomra vergődik. Az esti szürkületben hópelyhek módjára szállanak a pillék és napközben olyan nagyszámban pihennek a fatörzseken, hogy a kéregből alig látni valamit. Meleg, tiszta nyári éjjeleken, a hold szelíd fényében, a rajzó lepkék a fakorona felett magasan gyülekeznek és sűrű, felhőszerű tömeget alkotnak, amely olykor mint óriási vándorraj útra kél. Ilyen apácalepkeraj azután mérföldnyi távolságokban leereszkedik olyan vidéken, amely addig a veszedelemtől szerencsésen mentes volt. Néha segítségére jön az embernek valamely természeti esemény, mint 1856-ban, amikor az orosz kelettengeri tartományokban rajzó lepkéket hirtelen támadt vihar kapta el és valamennyit a tengerre kivitte. Nemsokára ezután sok millió megfulladt és hullámoktól mosott pille borította Libautól Windauig az egész kurlandi tengerpartot és hulláik 70 kilométer hosszúságban 15 cm magas sáncot alkottak. De jaj annak az erdőnek, amelyben ilyen lepketömegnek falánk ivadéka életre kel; itt a faállomány kipusztulása holtbizonyos, hacsak járvány nem tör ki a hernyók soraiban, avagy ellenségeik, különösen a fürkészlegyek (Tachinidae), nem vágják el idejében a fenyegető veszedelem útját. A legnagyobb apácahernyópusztítások, amelyekről a történelem számot adni tud, az 1845–67. években fordultak elő. Az apácahernyók, amelyekhez később még a szúbogarak is csatlakoztak, akkor főleg Oroszország nyugati részein garázdálkodtak és átmentek Kelet-Poroszországba is, úgyhogy a pusztításnak kitett földterület végül már akkora volt, hogy nagyságában egész Poroszországot meghaladta. Az apácalepkének a XIX. század ötvenes éveiben Kelet-Poroszországban előfordult pusztítása idején a hernyók száma akkora volt, hogy a fiatal erdei és lucfenyők sudara – a feljegyzések szerint – a rajtuk csomószámra ülő hernyók súlya alatt ívszerűen meghajolt és a hernyóürülék erős esőhöz hasonlóan szakadatlanul hullott a fákról, amíg végül egy tű s egy levél sem vált már látható, ameddig a szem eltekinthetett. Poroszországban akkor mintegy 34 millió köbméter, leginkább idősebb lucfenyőfa, és Oroszországban több mint 100 millió köbméter lett kivágva. A nyolcvanas évek végén Dél-Németország, különösen Württemberg és Bajorország, szenvedett sokat az apácalepkétől, amely a legújabb időkben Szászországban és Sziléziában tesz megint sok kárt. Letarolt lomblevelű fák az elvesztett levélzetet ismét pótolhatják és helyrejöhetnek, ám a tűlevelüktől megfosztott erdei fenyő és különösen a lucfenyő menthetetlenül elpusztul.

Ama betegségek között, amelyek a hernyókat megtámadják, egyike a legfontosabbaknak a polyederbetegség. A megbetegedett hernyók szövetében sajátságos, mikroszkópi méretű polyederalakú testecskék tömege található, amelyeknek tulajdonképpeni természetére nézve mindmáig még homályban vagyunk. Ilyen hernyók a legfelsőbb ágakra és fák ormára gyülekeznek, abbahagyják a táplálkozást és nemsokára holtan lefelé csüngnek a fakoronában ugyancsak elhalt társaikkal együtt. Mivel a betegség rendkívül fertőző, ennek az „orombetegségnek” jelentkezése mindig biztos jele annak, hogy az apácahernyó rágásának az illető vidéken nemsokára vége lesz.

A fűz gyapjas pilléje (Stilpnotia salicis L.) atlaszfényű fehér lepke, sajátságos fekete és fehér gyűrűzéssel a lábszárakon és lábtöveken, ezért „gyűrűs láb” néven is ismerik. Egész Közép-Európában elterjedt, meleg nyári éjjeleken repül és fehéres, nemsokára megkeményedő mirigyhabjába temetett petéit lapos, korongalakú csomókban rakja a fakéregre és más tárgyakra. A következő tavasszal, olykor már ősszel is, gyengén szőrözött, vörösszemölcsű hernyók kelnek ki, amelyeket a barnásfekete hát közepén végigvonuló kénsárga vagy fehéres foltok soráról lehet felismerni; nyárfán vagy fűzön élnek, amelyet alkalmilag teljesen lelegelnek. Júniusban azután a néhány fonallal megerősített, lefelé csüngő, fényes fekete, sárgafoltos és sárga szőrcsomókkal borított bábokat találhatjuk gazdanövényeink törzsén vagy ágán.

A bükk gyapjas pilléje (Dasychira pudibunda L.), vagy a tudományos nevét szószerint lefordítva: a „szemérmetes gyapjúláb” világosabb, vagy sötétebb szürkésbarna és három sötétebb harántszalaggal díszített lepke, amely alapszínében és rajzában többféle eltérést mutathat. A magas észak kivételével egész Európában elterjedt lepke májustól júniusig repül. Nagy, sűrűn tömött, egyrétű csomókban rakja le petéit lombos fák, elsősorban a bükk kérgére, mert tulajdonképpeni lakóhelye a bükkösökben van. Mintegy három hét múlva kikelnek a hernyók; előbb az üres petehéjaknak esnek neki, aztán legelni indulnak. A „kefés” hernyókhoz soroltatnak, zöldessárgák, sárgaszőrűek, a testszelvényeik bevágása fekete, a hátukon lévő szőrkeféik okkersárgák, de legfeltűnőbb a farukon ferdén felemelkedő hosszú, vörösszínű szőrpamat. A hernyók fiatal korukban minden zavarásra fonalon leereszkednek; ha azonban nagyobbak, levetik magukat és bekunkorodnak, ám a veszély multával megint felágaskodnak. A bábbá átalakulás ősszel történik a lehullott avarban, ahol a hernyó laza, szőrökkel kevert sárgás szövedéket készít magának s ebben még egy második szövedéket fon, amelyen a sötétbarna, sárgásszőrű báb áttetszik.

A vörösfarkú hernyók számos növényen élnek. Noha elsősorban bükk-kártevőknek ismerik őket, átmennek a legkülönbözőbb lombos fákra és bokrokra is. Taschenberg közli Fickert rügeni főerdész jelentését, amely szerint az ott immár 200 év óta ismert hernyó a legnagyobb kárt az 1868. év meleg nyarán tette, amikor Stubnitz összes bükkjeit 2000 hektárnál nagyobb területen már augusztus végéig teljesen letarolta. A bükk után sorra következtek a jávor, tölgy, mogyoró és összes kisebb cserjék, utoljára a nyárfa, nyírfa, égerfa, vörösfenyő; még a lúcfenyő tűinek szélét is megrágta a hernyó, míg a kőrisfát teljesen kikerülte, noha egy előző rágás alkalmával a kőrisfát előbb támadta meg, mint az égerfát és nyírfát. Noha a hernyó a stubnitzi egész erdőterületen előfordult, rágása csak ott volt szembetűnő, ahol nagyobb tömegben együtt tanyázott; ilyen helyekről gyűrűalakban terjedt a pusztítás és rohamosan nagyobbodott is, mert mihelyt a lombozat ritkulni kezdett, rá nyolc napra már 100–200 hektár teljesen kopaszra volt lelegelve. Ekkor a fatörzsek sűrűn tele voltak fel- és levándorló hernyókkal, amelyek hasztalan kutattak táplálék után s utoljára is a földön tömegesen elpusztultak. Egyes helyeken meg, ahol két rágásterület egymásba folyt, a hernyók olyan sokasággá tömörültek, hogy lapátokkal lehetett őket gyüjteni.

A sárgafarú pille (Euproctis chrysorrhoea L.) egyszínűen fehér, de nem annyira fényes, mint a fűz gyapjas pilléje; legkönnyebben rozsdabarna potrohszőréről lehet felismerni, amely különösen a nőstényen dús és aranyos csillogású. Egész Közép-Európában honos, hazánkban is gyakori, és júniusban, júliusban repül az esti órákban. Nappalra a levelek fonákjára rejtőzik, ahová a nőstény petéit hosszúkás csomóban lerakja s a potroháról leváló szőrrel betakarja. Mintegy két hét mulva, tehát július végén, vagy később, kikelnek a hernyócskák, amelyek a közelükben talált leveleket együtt hámozgatják, majd fészket szőnek, amely egyre nagyobb és szembetűnőbb lesz, minél inkább hullatják a közelgő zord idők beköszöntére lombjukat a fák. Ebben az úgynevezett „téli nagy hernyófészekben”, amely tehát több levél összefonásából keletkezett, telelnek a kis hernyók. Tavasszal innen előbújnak s a feslő rügyeknek és fiatal lombnak esnek neki. Rossz időjárás esetén eleinte vissza-visszahúzódnak az öreg fészekbe, vagy pedig újat készítenek maguknak, de végleg elhagyják, amikor már nagyobbak. A kifejlődött hernyó feketésszürke, szürkén szőrözött, torgyűrűi narancspiros rajzzal, a többi testgyűrűje két narancspiros háti vonallal és fehéres oldalszemölcsökkel díszített. A fiatal hernyónak negyedik és ötödik testgyűrűjén két barna szőrkefe is feltűnik, amely azonban a felnőtt hernyón már alig ötlik szemünkbe. A hernyó megfogásakor vigyázzunk, mert szőre meglehetősen mérges és bőrgyulladást idézhet elő. Május végén, június elején történik a bábozódás laza szövedékben, összefont levelekben vagy ágakon. A sárgafarú pille hernyói elsősorban a gyümölcsöskertben tesznek kárt. Ha a rügyeket megrágják s a lombot kisebb-nagyobb mértékben elpusztítják, a gyümölcstermésnek vége van. A gyümölcskertésznek tehát elsőrendű érdeke, hogy védekezzék e kártevő ellen. A védekezés a téli hernyófészkeknek idejében történő leszedéséből s elégetéséből áll. Tanácsos azonban a szomszédos bokrokat is figyelemben részesíteni, mert ezek alkalmilag valóságos költőhelyei a hernyóknak. A sárgafarú pillét 1890 körül az Északamerikai Egyesült Államokba is behurcolták, ahol mint brown tail moth éppoly veszedelmes szerepet játszik, mint a már ismertetett gyapjas pille.

A sárgafarú pilléhez a megtévesztésig hasonlít az aranyfarú pille (Porthesia similis Fuessl.), amelynek azonban a hátulsó szárnyáról egy ér (a 2. középső ér) hiányzik. Nevét onnan kapta, hogy potrohának szőre fényes aranysárga. Életmódja egyezik az előbbiével, a hernyói azonban nem közös fészekben telelnek, hanem egyenként, mégpedig az első vagy második vedlés után készített barna szövedékben, rendszerint a fakéreg repedéseiben.

Ebből a csoportból említjük még az egész Európában elterjedt kökényszövőlepkét (Orgyia antiqua L.) amely főleg azzal tűnik fel, hogy hímje és nősténye egymástól teljesen eltérő alakú. A hím rozsdabarna, csápja fésűs és szárnyán a belső zug felett hófehér foltot visel, míg a szürkéssárga, vaskos, esetlen nősténynek csak jelentéktelen szárnycsökevénye van s annyira lomha, hogy rendszerint nem vonul el messze lapos bábszövedékétől, sőt gyakran ezen is marad s erre is rakja le lapos petéit. Hernyója különös látványt nyújt sárgás háti keféivel, amelyekhez szétálló oldalecsetek is járulnak a test elején, közepén és végén. A kefés hernyók lombos és tűlevelű fákon élnek s alkalmilag a gyümölcsfákon, erdei fenyőn és lúcfenyőn kárt is tesznek. Fejlődésük változó; némelyik hernyó háromszor, másik négyszer, sőt akad olyan is, amelyik ötször vedlik meg, míg bábozódásra megérik. Ennek megfelelően a fejlődés időtartama is különböző az egyes állatoknál. Ezzel a beosztással a természet valószínűleg elejét akarja venni a túlságos beltenyésztésnek.

A most ismertetett szövőlepkeszerű lepkék mellé szoktuk sorakoztatni az ó-világ forró vidékein élő Hypsidae -ket legnagyobb részben tarka mustrázatú lepkéket, amelyeknek szívókájuk jól kifejlődött s amelyek sokban emlékeztetnek a mi medvelepkéinkre. A