bucsújáró lepkék (Thaumetopioeidae)

meglehetősen kistermetűek, szivókájuk korcs, külsejükben némileg a szövőlepkékhez hasonlítanak. Egész Európában, a földközitengeri országokat is beszámítva, honosak s egy fajuk még Indiából is ismert. A csápjuk, különösen a hímeké, duplán fésűs. Szemük csupasz, pontszemek hiányoznak. A tor elálló gyapjas szőrrel, a hím potroha farpamattal, a nőstényé széles fargyapjúövvel borított, amellyel petecsomóit befedi.

A búcsújáró lepke (Thaumetopoea processionea L.)

Búcsújáró lepke (Thaumetopoea processionea L.).

általában gyakoribb Nyugat-, mint Kelet-Európában, és Oroszországban éppúgy hiányzik, mint a német síkság északkeleti részén. Nemsokára a rajzás után, amely a meleg augusztusi és szeptemberi éjjeleken játszódik le, síma kérgű ágakon és fiatal tölgytörzseken megtalálhatjuk a lapos, mintegy 200 petét magukban foglaló petecsomókat, amelyekben csak telelés után, amikor a tölgyek zsenge zöldje már fakad, mozdul meg az élet. Szürke, hosszúszőrű, sötétfejű hernyók kelnek ki belőlük, amelyek kétféle sajátságuk révén váltak híresekké: az egyik az, hogy mérgesszőrűek s ennél fogva méltán félnek és óvakodnak tőlük az emberek; a második pedig az, hogy hosszú búcsús menetben vándorolnak. Ezt az utóbbi tulajdonságot egyébként már a fiatal hernyók is mutatják, amelyek kezdetben, amennyiben egyazon petecsomóból származnak, kis családokban, később nagyobb társaságokban, különösen éjjel, a közös nyugvóhelyről, ahová nappalra elrejtőztek, az ágakra és levelekre és megint vissza vándorolnak. Amikor később már nagyobbak, búcsús menetüket nappal is láthatjuk. Elől jár egy hernyó, közvetlen utána megy kettő, a következő sorban három vagy négy halad és körülbelül ugyanannyi tagból áll a többi következő sor is. Ilyenformán hosszú hernyólánc képződik, amely lassan és egyenletesen mozog tova. Azt az utat, amelyet az első hernyó felfog, járja a többi is, de e mellett egyöntetű vezetésről szó sem lehet, mert ha az első hernyót elvesszük, akármelyik más lép a helyébe a menet élére. Hogy milyen kitartást fejtenek ki menetelésükben, arra szolgáljon például Fabre egyik megfigyelése, aki búcsújáró hernyókat egy nagy, 1.35 m kerületű váza peremén vándoroltatott. Hét napon át, csakis a hideg éjszakákon tartva szünetet, vándoroltak kitartó türelemmel körbe-körbe a hernyók s e közben nem kevesebbszer, mint 335-ször tett meg a körutat, összesen majdnem félkilométernyi utat.

A fiatal hernyók vándorlásuk alkalmával fonalat eresztenek és szorgalmasan szövögetnek a közös pihenőhelyen is, ahol nemsokára számtalan fonalból álló fészek keletkezik, amely később az ürüléktől és levedlett bőrtől egyre jobban kizacskózódik, végül pedig mint egy méter hosszú, piszkos szürkesárga gubanc lóg le a kopaszra letarolt ágak közül. A bábbá átalakulás is a fészekben, tojásdadalakú bábgubókban történik. Amikor azután három hét mulva az igénytelen pillék kikeltek, a fészekben visszamaradt, egymáshoz szoruló üres gubók nagy darázslép képét mutatják. A lepke elülső szárnya barnásszürke és sötét harántsávokkal élénkített, ezek a sávok azonban a nőstény szárnyán elmosódottak. A búcsújáró hernyó a tölgynek veszedelmes ellensége. Nagyobb pusztításáról hazai adataink is szólanak. Ezek szerint 1888-ban a zalamegyei Hosszúfalván 1000, Apatinban 5000, Iszaszegen 800, a pozsegamegyei Lipovljanén 1200 holdon pusztított. A következő esztendőkben főleg a horvátországi, továbbá az erdélyi (görgényszentimrei és krassószörényi) tölgyesekben tett kárt. Azóta is kisebb-nagyobb számban évről-évre akad.

Sokkal kellemetlenebb a tölgyek letarolásánál, ami egyébként ugyanazon helyeken ritkán ismétlődik meg a rákövetkező években, a hernyók mérges volta. A méreganyag apró, alig 1/3 mm hosszú, hegyes szőrökben rejlik, amelyek a hernyó hátán (a 4–11. testszelvényen) kis, négyrészű mezőcskékben, az ú. n. „tükörfoltokon” csak olyan lazán ülnek, hogy a legkisebb érintésre is leválnak és gyakran már a gyenge levegőfuvallat is felkapja és tovaviszi őket. Így érthető, hogy a mérges szőrök a hernyó megfogásakor a test bőrébe furakodhatnak, ami egyébként megtörténhetik akkor is, ha a fészekhez nyúlunk, vagy olyan fát fogunk meg, amelyen azelőtt a hernyók tanyáztak. Sőt gyakran a hernyólepte erdőn történő átjárás is súlyos következményekkel járhat, ha a széltől felkapott s a levegőben lebegő szőröcskék a szembe vagy a légzőutakba kerülnek. Tűrhetetlen viszketegség jár a nyomukban, később pedig a gyulladásos helyeken fájdalmas hólyagocskák és genytüszők keletkeznek, amelyek csak hosszabb idő mulva gyógyulnak. Amilyen módon szenved az ember, úgy szenved az állat is: az állat megbetegszik, ha olyan takarmányt kap, amelyhez a mérges szőrök tapadnak. Az erdei vad kerüli a meglepett erdőt és elvándorol onnan.

A fenyő búcsújáró lepkéje (Thaumetopoea pinivora Tr.) a német lapály északkeleti részén és Oroszország kelettengeri tartományaiban fordul elő és könnyen felismerhető csupasz, kakastaréjszerű fejlécéről. Hernyói társasan élnek, de fészket nem fonnak; az erdei fenyő hajtását rágják le s így kárt tesznek. Bábozódás a földben barna gubóban történik. A pille petéit a tűpár körül rakja le és tetőcserépszerűleg pikkelyekkel befedi. Egy harmadik faj, amelynek nagy, zsákalakú fészkeit Dél-Európa fenyőin (Pinus pinea, pinaster, laricio stb.) találhatjuk, s Thaumetopoea pityocampa Schiff. Hazánkban is megtalálták (Pécsett). Az