Notodontidae

sötétszínű éjjeli lepkék rövid szívókával s a hátulsó szárnyon kapcsolósörtével. Fogashátú lepkék néven is ismerik őket, mert számos faj elülső szárnyának belső szegélyén fogszerű nyúlvány látható, amely a szárny nyugalmi helyzetében a hátról kiáll. Ez a fog élesen szembetűnik egyebek között a Közép-Európában tavasszal eléggé gyakori Lophopteryx camelina L. nevű fajon is, amely pihenéskor világos hátulsó szárnyát, egy sötétebb szőrpamat kivételével, olyan ügyesen rejti barna elülső szárnya alá, hogy a megtévesztésig hasonlít a hervadt, rovátkolt levélhez. Zöldes hernyója eleinte társasan, később szétszóródva rág a nyír- és hársfán s egyéb lombos fákon.

A minden lepkegyüjtőtől jól ismert buksifejű lepke (Phalera bucephala L.) is, ha vörösesszürke, ezüstfehér behintésű elülső szárnyát összerakva, pihen, kéregdarabkához hasonlít. Nagy, világossárga holdfoltja a szárnya csúcsán közelebbi megtekintésre azonnal elárulja faji hovatartozandóságát. Tizenhatlábú, feketésbarna színű és számos sárgás, finom hosszvonallal és harántsávval díszített hernyója a hárs, tölgy, fűz és egyéb lombos fák levelét fogyasztja.

Ha ebből a lepkecsaládból még néhány más hazai fajt is megemlítünk, ezt csak azért tesszük, hogy az olvasó figyelmét felhívjuk a hernyóikra, amelyek valóban különös alkotásúak. A nagy villásfarkú lepke (Dicranura vinula L.)

Nagy villásfarkú lepke (Dicranura vinula L.).

hernyója fűzöldszínű, a feje barna, első torgyűrűje elől vörösszegélyű és két fekete folttal díszített, a nyak foltja, valamint a vele érintkező háti sávja, amely a hát közepén túl nyeregalakúlag kiszélesedik, lilásbarna és fehéren szegett. A tolólábak két hosszú, vékony, fölfelé meredő farknyúlvánnyá, ú. n. „farkvillává” alakultak át. E villának két ágából a nyugtalanított hernyó egy-egy puha, élénkpiros színű fonalat is kiereszthet, amely a villa ágával együtt az ostor képét juttatja eszünkbe s ezért a hernyót máskép „ostoros hernyó” néven is ismerik. A piros fonalat a hernyó később megint visszahúzza. Nyilvánvaló, hogy a vörös fonalak hirtelen kimeresztése az ellenség megfélemlítését célozza, kiváltképpen hogy a hernyónak különös alakja és feltűnő színezete sem valami bizalmatkeltő. A hernyó azonkívül ingerült állapotában a fejét is behúzza s a feje és első torgyűrűje közül kellemetlen szagú nedvet is kibocsát. Ilyen hernyókat találhatunk nyár derekától őszig a fűzfán és nyárfán. Lapos, eleinte hússzínű, később gesztenyebarna, közepükön bemélyedt petékből kelnek ki, amelyeket a nőstény egyenként vagy kettesével rakott le a levelekre, és kezdetben feketések, vöröses farkvillával. Végül fa- és kéregrészekből összeragasztott, kemény gubóban, amelyet a fatörzsre erősítenek, bábbá alakulnak. A báb hengerded alakú és sötét vörösbarna. A belőle kikelt lepke vaskos, megnyúlt fehéresszürke elülső szárnnyal, amely csak sötétebb zeg-zugos vonalakkal van telerajzolva, de nagyobb, fekete folt nem díszíti, mint pl. a bükk villásfarkú lepkéje (Cerura furcula Cl.) szárnyát. A hátulsó szárnya egyszínűen fehéresszürke.

Valamennyi hernyónk között a legnagyobb torzalakot a bükkfa-lepke (Stauropus fagi L.) hernyója mutatja. A lepke barnásszürke, elmosódott fehér zeg-zugos vonalakkal és feketés foltokkal díszített, évente két nemzedékben: kora tavasszal és nyár derekán repül bükkfaerdeinkben. Barna hernyójának háta közepén púpszerű kiemelkedései vannak, a fara felpuffadt s azon két bunkóalakú farknyúlványt visel. A legfeltűnőbbek azonban középső és hátulsó torgyűrűjének nagyon hosszú, vékony lábai, amilyeneket más hernyóról nem ismerünk. Ha megijesztik, teste elejét és hátulsó részét fenyegetően felemeli. Júniusban és megint ősszel bükkön, tölgyön, mogyorón, nyír- és más lombos fán él. Bábozódás a fán, levelek között (nyáron), vagy a fa tövén, moha alatt (ősszel) puha, fehér fonadékban történik.

A fogashátú lepkékhez közelálló, de már a búcsújáró pillékhez átmenetet képező afrikai Anaphe-nem hernyói társasan élnek és a faágon gyakran fejnél nagyobb fészket szőnek. Az Anaphe infracta Walsh. nevű fajhoz újabban nagy gazdasági reményeket fűznek. A hím szárnytávolsága 33–42 mm, a nőstényé 45–58 mm. A szárnyak hófehérek, az elülsők sötét csokoládébarna harántsávokkal és szalagokkal díszítettek, a hátulsók belső szegélyükön sárgán szőrözöttek. Nyugat- és Kelet-Afrika trópusi vidékein honos ez a pille, de ismerik a steppékről és megtalálták Kamerunban s a spanyol Guineában a legsűrűbb őserdőkben is. A nőstény gazdanövényei levelének fonákjára csomósan 200–300 petét rak le és betakarja a rakást teljesen hasonló módon, mint ahogy azt a később ismertetendő búcsújáró lepke teszi, a potroháról levált szőrrel és pikkelyekkel. Az egyik leggyakoribb gazdanövénye egy falakó kutyatejféle növény (Bridelia micranta), amely rendkívül igénytelen és több változatban az egész afrikai trópusi övben elterjedt növény, az Anaphe-hernyó azonban még más különféle bokrokat és fákat is meglep. A hernyó kifejlődve majdnem teljesen sötétbarna, feje is sötétszínű, lába sárgás, szőre fehéres és könnyen letörik és ha ez az ember, főleg az európainak bőrébe behatol, kellemetlen viszketést, sőt gyulladást okoz, míg a négerek kevésbbé érzékenyek. A hernyó, amint ezt A. Schultze közli, „éjjeli állat és társaságban vagy családban él. Nappal a hernyócsalád a faderék tövén pihen, ahol fehéres szőre révén már messziről felismerhető foltot alkot. Este közösen felvonul az ágakra táplálkozni. Külön védőfonadékot, mint a búcsújáró lepke hernyója, nem készít, noha a direkt napfény iránt érzékeny”. Amikor a hernyó megnőtt, megváltozik a viselkedése: szőni kezd és valamely ágvillán vagy üregben világosbarnaszínű közös fészket, mondhatjuk: nagy családi gubót készít, amelyen belül mindegyik hernyó még külön sző maga körül bábgubót. A nagy közös fészekben valószínűleg több hernyócsalád egyesül, mert meglepő nagyságú fészkeket is találtak már. A berlini állattani múzeum őriz egy lampionalakú fészket, amelynek átmérője 30 cm. Az ilyen fészeknek súlya, élő tartalommal, 31/2 kg és mintegy 1000 lakót rejt magában.

A négerek az Anaphe-lepkét már régóta megbecsülik, nemcsak azért, mert hernyóit, valamint bábjait megpörkölve jó étvággyal eszik, hanem elsősorban azért, mert a fészek három burokból álló falát már a legrégibb idők óta kelmekészítésre és szövésre felhasználják. Újabb kísérletekből kiderült, hogy a fonadékból selyem készíthető, amely minőségre nézve a valódi selyemhernyóétól alig tér el, ellenben tartósságban és rugalmasságban azt lényegesen felülmúlja. Mivel az Anaphe-hernyók felnevelése, bár mindenesetre szintén ki vannak téve az élősködő rovarok támadásának, mint a legtöbb hernyó, nem jár különös nehézséggel, könnyen lehetséges, hogy az Anaphe-selyem a selyemiparban egykor jelentőséget fog kapni. Egyébként időközben az említett Anaphe-fajon kívül ugyancsak Afrikában élő más fajok egész sora lett ismeretes, amelyekhez hasonló remények fűződnek. A