araszolók (Geometridae)

Téli nagy araszoló (Hibernia defoliaria Cl.) (a középen); sárga araszoló (H. aurantiaria Esp.) (jobboldalt) és téli araszoló (Cheimatobia brumata L.). (baloldalt).

jellemzését megint csak általános körvonalakban adhatjuk meg, mert a szinte nyomasztó formagazdagság egy csak némileg is kimerítő jellemzést e helyütt lehetetlenné tesz. Azt lehet mondani, hogy a legtöbb fajnak karcsú, keskeny teste és aránylag széles, színben és rajzban többé-kevésbbé egyező szárnypárja van, ami az állatoknak némi nappali pillangószerű külsőt ad. A fejük kicsi, a szívókájuk rendszerint jól kifejlődött, néha csökevényes, szemük kerek, csupasz, mellékszemek hiányoznak. Rendszerint kerülik a napfényt s inkább megvárják imbolygó, lebegő repülésükhöz az esti órák szürkületét. Mivel hernyóikról a toló- és utolsó lábpár kivételével valamennyi hasláb hiányzik, egészen különös módon mozoghatnak csak előre. Mászás alkalmával ugyanis a hernyó torlábaival megkapaszkodik, felgörbíti hátát, tolólábait a torlábak mellé teszi le, előbbieket ismét elereszti, testét kinyújtja, hogy elől ismét megkapaszkodjék. Ilymódon mozog „araszolva” előre. A báb vagy a talajban, vagy a leveleken és ágakon pihen, rendszerint laza szövedékben. Csak némely faj bábja van a teste körül csavart fonállal megerősítve.

A nyíraraszoló (Amphidasis betularia L.) egyik legnagyobb araszolónk, amelynek szárnytávolsága 5.5 cm; szárnyának krétafehér alapja túlontúl fekete pontokkal és pettyekkel behintett, amelyek helyenként, különösen az elülső szegély felé foltokká és vonalakká sűrűsödnek. Egyszínűen fekete eltérését (ab. Doubledayaria Mill.) is ismerjük Angliából, Hollandiából és Németország északnyugati részéből. A hím kisebb és karcsúbb testű, mint a nőstény, csápja a hegye kivételével duplán fésüs. Hernyójának színe változó; találhatunk sárgászöld, barna vagy szürke színűt, pirosas légzőnyílásokkal és világosabb oldalfoltokkal. A gazdanövénye is változik, mert a hernyót találhatjuk tölgyön, nyíren, nyárfán, hárson, platánon és más lombos fákon, így gyümölcsfákon is. Mint sok más araszoló, a hernyó nyugalomban hátulsó lábaival az ágon megkapaszkodik és testét mereven kitolja a levegőbe, úgyhogy ilyen helyzetében könnyen elnézhetjük és valamely száraz ágacskának gondoljuk. Szeptemberben, októberben a megnőtt hernyó a földbe vonul, ahol kis üregben bábbá alakul s így telel. A májusban, júniusban kikelt pille nappal félig nyitott szárnnyal pihen fatörzsön.

A Biston-nemben egész sereg olyan faj akad, amelynek hernyója lombos, de gyümölcsfán is él s így kártevővé is válhatik. A hím szárnya keskeny, míg a nőstényé gyakran csökevényes; a kis fej a sűrűn gyapjas előtorba mélyen behúzódott. A cseresznyearaszoló (Biston hirtarius Cl.) fehéres alapszínét sűrű fekete pontok és barnásfekete harántvonalak és sávok többé-kevésbbé elfödik. A nőstény is szárnyas. Szürke vagy barna hernyói különféle lombosfákon, különösen pedig csonthéjas termésűeken rágnak és Alsó-Elzászban és Bajorországban már a komlót is bántották. A Biston pomonarius Hb. hímjének szárnya fehéresszürke, áttetsző és feketés vonalakkal díszített, míg a feketés, számos narancssárga pikkellyel behintett nősténynek, amely tavasszal gyümölcsfákon vagy tölgyfán ül, csak lándzsaalakú szárnycsonkja van.

Az egész Európában elterjedt téli nagy araszoló (Hibernia defoliaria Cl.)

Téli nagy araszoló (Hibernia defoliaria Cl.) (a középen); sárga araszoló (H. aurantiaria Esp.) (jobboldalt) és téli kis araszoló (Cheimatobia brumata L.). (baloldalt).

csak későn: októberben és novemberben mutatkozik, amikor a legtöbb rovar már régen téli szállásán pihen. Imbolyogva repül a hím a szürkület beálltakor az ő széles, finoman pikkelyezett okkersárga és vörösbarna harántsávokkal díszített szárnyával erre-arra és keresi a szárnyatlan, szürke és feketetarka nőstényt, amely a fatörzsön gyalogosan fölfelé vándorol, hogy petéit a rügyek mellé lerakja. Következő tavasszal a kikelt hernyók a rügyeknek esnek neki, később átmennek a lombra is és lombosfákon, különösen pedig a gyümölcsfákon sok kárt tehetnek. A megnőtt hernyó vörösesbarna színű, borvörös háti foltokkal és széles sárga oldalsávval. A bábozódás a földben történik, ahol a hernyó néhány fonállal kis üreget bélel ki, majd vörösbarna, hegyesen végződő bábbá alakul át.

A téli kis araszoló (Cheimatobia brumata L.)

hímjének szárnya szürke vagy szürkésbarna és több sötétebb, elmosódott hullámvonallal élénkített, míg a szürke nőstény csak apró szárnycsontokkal bír. Október közepétől kezdve jelentkezik és rajzása december közepéig-végéig elhúzódik. A nőstény eleinte zöld, később megbarnuló petéit a fakoronában a rügyek mellé és héjrepedések alá tolja. Nagyon termékeny, mintegy 300 petét is lerak. Hernyói egyszínűen zöldek, fonalat eresztenek s a rügyeket, virágokat, lombot, később a kis termést is megrágják s ezzel a gyümölcsöskertben, de az erdőben is sok kárt tehetnek. Nagyobb korában lazán összefont levélfészekben tanyázik. Mikor már teljesen kifejlődött, fonalon leereszkedik s a földben bábbá átalakul. A kis araszoló hazánkban többször jelentkezett már veszedelmes gyümölcsfaellenségként. Legutóbb 1915 tavaszán hihetetlen nagy számban mutatkozott mindenfelé az országban. A m. kir. Rovartani Állomáshoz akkor 45 vármegyéből érkezett panasz. A téli araszolók ellen ősszel október elején hernyóenyvvel bekent papirosöveket kötnek ki a fák törzsére, amelyek a gyalogos nőstényeket a fölfelévándorlásban megakadályozzák.

A köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata L.)

Köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata L.).

Dél-Spanyolország és Görögország kivételével egész Európában és keleten Szibériáig és Japánig elterjedt. A hazai fajok között bizonyára a legfeltűnőbbek egyike. Elülső szárnya tiszta fehér, sok kerek fekete folttal behintve, amelyeknek egy része két tökéletlen harántsávvá tömörül, amelynek belseje tojássárga. A hátulsó fehér szárnyat ugyancsak fekete foltok díszítik s a test fekete-sárga tarka. Nappal kevésbbé rejtőzik úgy el a bokrok közé, mint sok más pillangó. Az esti szürkületben hím és nőstény szárnyra kél és násztáncát járja. A nőstény szalmasárga petéit augusztusban rakja le kisebb csomókban a köszméte, ribiszke, szilva, kajszínbarack, kökény levelére. Legkésőbb szeptember elején kikelnek a hernyók, tél elérkeztéig még egyszer-kétszer megvedlenek s a lombbal együtt vagy a nélkül lehullanak, hogy a földön rejtekhelyet keressenek. Tavasszal felébrednek téli álmukból, a friss lombra vonulnak és ha sokan vannak, a bokron vagy fán egy levél sem marad, mert a rágáshoz már akkor fognak hozzá, amikor a levél még nem érte el teljes kifejlődését. A hernyó, amelyet leginkább egyenként, nagyritkán tömegesen találhatunk a gazdanövényen, színezetben hasonlít a lepkéhez, amennyiben felül fehéres alapon négyszögletes fekete foltokkal, oldalt pedig fekete pettyekkel behintett tojássárga sávval díszített. A bábozódás májusban vagy júniusban valamely levélen vagy száron, sövényen vagy más tárgyon történik, ahol a néhány fonállal megerősített báb csak pár hétig pihen.

A fenyőaraszoló (Bupalus piniarius L.)

Fenyőaraszoló (Bupalus piniarius L.).

rajzása a meleg tavaszra esik. A napfénytől legkevésbbé sem zavartatva repülnek a pillék, különös buzgalommal a hímek, a száraz homoktalajon álló, 20–70 éves erdei fenyőállományokban. Majd itt, majd ott láthatjuk őket imbolyogva lebegni és rövid repülés után valamely ágra vagy törzsre letelepedni, hogy néhány pillanatra felfelé csapott szárnnyal megpihenjenek, majd ismét elszállni. Ez a játék addig folyik, míg a párok meg nem találják egymást. A tollas csápú sötét hímecske fehéressárga szárnya nagyobb terjedelmű feketebarna rajzot mutat, amely a világos alapszínt csak néhány szabálytalan folt és sugár alakjában engedi előtörni. A fonalas csápú nőstény rozsdavörös vagy vörösessárga; világoszöld petéit a faoromban szép sorjában odaragasztja a fenyőtűk fonákjára. A karcsú, zöld hernyó, amelynek hátán három fehér, oldalán pedig két sárga, a fejtől kiinduló hosszsáv fut végig, a tűt a szélétől kezdve megrágja s ilymódon, ha nagy számban jelentkezik, egész erdőállományokat tehet tönkre, amint erre például Németországban az utóbbi évtizedekben már többször volt példa. A hernyó pusztító munkája októberig tart, azután fonálon leereszkedik a fáról, noha egyesek még novemberig vagy decemberig is kitartanak a fakoronán. Végül azonban ezeket az elmaradt sereghajtókat is ledobják a fáról a fagyos téli viharok, s az előbb leszállottakhoz hasonlóan moha és tűhulladék között bábozódnak. A