szenderek (Sphingidae)

A szenderek (Sphingidae) a bagolypilléktől nem esnek messzire, egyébként azonban teljesen zárt, jól elkülönített, mintegy 800 fajt magában foglaló lepkecsoport. E karcsú, erőteljes lepkék testét sűrű szőrbunda takarja. Az elülső szárny keskeny és hosszabb, mint a hátulsó. A mellékszemek hiányoznak. A szívóka rendszerint jól kifejlődött, néha feltűnően hosszú. A csáp az európai fajokon legtöbbnyire orsóidomú, a végén gyakran finom kampócskával. A csáp felső része pikkelyes, alsó része szőrös, a hímé csomósan álló szőrpillákkal borított. A nappal rendszerint fatörzsön vagy más alkalmas rejtekhelyen mély szenderben pihenő lepkékben az életkedv akkor ébredez, amikor az esti szürkület árnya már leereszkedik a földre. Nyílgyors repüléssel zúgnak át a légen ezek a biztos repülők, néhány pillanatig zümmögve lebegnek egy-egy virág előtt, bebocsátják abba hosszú szívókájukat, majd elsurrannak a szomszédos virághoz, hogy ott is torkoskodjanak, de a legkisebb zavarásra vadul elvágtatnak. A virágok beporzása terén a szenderek nagyobb jelentőséggel bírnak. Müller Fr. egyszer megfigyelte, hogy a kacsafarkú lepke (Macroglossa stellatarum L.) nem egész 4 perc alatt 108 ibolyát látogatott meg. Szívókájának hegye, amint ezt már néhány lépésnyi távolságban is jól lehetett észrevenni, telidestele volt fehér hímporral, úgyhogy a lepke e rövid néhány perc alatt ugyanannyi ibolyát is megtermékenyített.

A hengerdedalakú, tizenhatlábú, rendszerint rikító színű szenderhernyók az utolsóelőtti testszelvény háti részén hátrafelé görbült (néha csak gombszerű tompa kiemelkedéssel helyettesített) „farszarvat” viselnek és bábozódás végett a földbe húzódnak, amelyben kis üreget simítanak ki maguknak, vagy néha a kis odút szövedékkel bekárpitozzák. Csak kivételesen, mint például az amerikai Madoryx-nem fajai teszik, történik a bábozódás föld felett, a gazdanövényre erősített laza gubóban. A trópusokon, ahol a szenderek a legnagyobb formagazdagságot érték el, feltűnő nagyságú fajok akadnak, amilyen például a brazíliai Cocytius Antaeus Drury, amelynek szárnytávolsága a 18 cm-t meghaladja és sötét elülső szárnya és tövén vörösessárga szőrrel borított hátulsó szárnya sajátságos ablakfoltokat visel.

Kiváló repülőképességük számos fajt nagy elterjedéshez segítette, így például a Deilephila livornica Esp. (lineata F.) néhány egymáshoz közelálló alfajával éppúgy honos Amerikában, mint Ausztráliában, Ázsiában, Afrikában és Dél-Európában, ahonnan forró nyáron Közép-Európába is felvonul. Kitartó repülők, amelyek, mint déleurópai vendégek, néha nálunk is jelentkeznek: az oleánderszender (Sphinx [Daphnis] nerii L.) s a nagy szőlőszender (Chaerocampa celerio L.) is.

A halálfejes lepke (Acherontia Atropos L.)

Halálfejes lepke (Acherontia Atropos L.).

vagy boszorka, ordaspille, méhfarkas címerként világos, halálfejhez hasonló rajzot visel sötétszínű torán. Elülső szárnya sötétbarna, fekete és sárga behintéssel, hátulsó szárnya okkersárga és két fekete harántsávval tarkált. Ama kevés fajhoz tartozik, amely hangot tud adni. Kézbe véve vagy máskép nyugtalanítva őt, sajátságos füttyszerű hangot ad, amely az egér cincogására emlékeztet. A hang eredetére nézve a vélemények eltérőek. Valószínűleg a gégefőben egy bőrránc (velum) rezgése idézi elő. A termetes, mintegy 15 cm hosszú, zöld, sárga, fekete és kék tarkázottságot mutató hernyó főleg a burgonya lombját eszi, de megél más növényen is (Lycium, jázmin, dohány, oleánder, stb.) és 15–20 cm mélyen a föld alatt egy kis üregben bábbá alakul át. A megfigyelések szerint a földbehúzódás előtt a szájából kibocsátott nedvvel bekeni magát.

A halálfejes lepke tulajdonképpeni hazája a Földközi-tenger melléke, de Közép-Európában is általános. Bár a lepke egész fejlődését Közép-Európában is befejezheti s akkor az itt telelt bábokból kikelt pillét áprilistól júniusig találhatjuk, mégis a hernyóknak ősszel gyakran tömegesebb előfordulása a mellett bizonyít, hogy ezek a délről hozzánk petelerakás végett felrepült lepkék utódai. A lepke nappal pihen. Háztetőszerűen összerakott szárnnyal mozdulatlanul ül egy kövön, vagy a falon és csak éjjel repül, amikor a nyitott ablakon át nem egyszer betéved kivilágított szobánkba is. Még sohasem találták virágon szívogatva. Ellenben nagyon szereti a fák sebéből kiszivárgó nedvet és éppoly kevéssé tud ellentállni a méhkaptárakból kiáradó mézszag csábításának. Vakmerően behatol a kaptárba és mézet rabol, a nélkül, hogy a módfelett felizgatott és dühös méhekkel különösképpen törődnék. Ilyen mézrablók közül kettőt megvizsgáltak a betörés után és kitűnt, hogy szívógyomrukba mintegy fél teáskanálnyi mézet szívtak be. De emez éjjeli rablótámadása néha vesztét is okozhatja, mert noha a legtöbb méhszúrást vastag bundája felfogja, mégis kaphat a potroha puhább részeibe is (a testgyűrűk egymáshoz illeszkedése helyén) szúrásokat s akkor elpusztul. A „méhfarkas” teljesen letisztogatott, kizsigerelt hulláját azután kaptártisztogatáskor a kaptár egyik sarkában megtaláljuk (mert a méhek a szűk repülőnyíláson nem tudták kivonszolni).

Az esti pávaszem (Smerinthus ocellata L.)

Esti pávaszem (Smerinthus ocellata L.).

szintén közismert szender, májustól kezdve röpül. Főismertetőjegye elülső szárnyának csipkézettsége a belső zúg felett, valamint hátulsó szárnyának két szép pávaszemfoltja. Hernyója fűzön, nyárfán és almafán tartózkodik. Nyugalmi helyzetében teljesen mozdulatlanul merev. Gyakran szabadon csüng a fűzfaágon és csomó száraz levélhez hasonlít. Erről már megemlékezik Rősel von Rosenhof is 1746-ban megjelent munkájában (Insektenbelustigungen), írván: „Ezzel a (pihenő) helyzetével annyira megcsalja szemünket, hogy felületes tekintetre inkább száraz levélnek, mint pillangónak tartjuk s így nappal, amikor különben a legkönnyebben lehet elfogni, százával is elnézzük őt, amíg egyet felismerünk.” Lepkénk azonban a legkisebb zavarásra azonnal különös állásba helyezkedik: kiterjeszti mind a négy szárnyát és vöröses hátulsó szárnya sötét szemfoltjait, amelyeket addig eltakart, fenyegetően előmereszti, amivel némely támadóját csakugyan el is riasztja. Rendkívül érdekes erre nézve Standfussz kísérlete, aki többféle rovarevő madár kalitkájába zárta az esti pávaszemet, hogy lássa, miként viselkednek azok a lepkével szemben. „A barátcinege bátran nekiment a lepkének és csőrével feléje vágott; a szemfolt erre fenyegetően előremeredt, a madár ijedten felrepült és még sokáig repdesett erre-arra a kalitkában a félelem látható külső jeleivel, a menekülést keresve; a szörnyeteget többé nem érintette. A két vörösbegy és a fülemüle is csak egyetlen egyszer vágott a lepke felé, s azonnal elmenekült, mihelyt az védőállásba helyezkedett. Egyedül a csalogány (Lusciola philomela), amely már nagyon szelid volt és évek óta mindenféle rovarral, így nagy lepkével és pókkal is lett etetve, nem jött zavarba, megfogta a pávaszemet, szétvagdosta és elfogyasztotta. Teljesen ugyanez a kísérlet folyt a hársszenderrel is azzal az eredménnyel, hogy ezt valamennyi madár megragadta, szétszabdalta és megette. Csak a fülemüle már meglehetősen megtépett hársszendere került menekülés közben véletlenül a kalitka fenekén ülő esti pávaszem közelébe; ez megint megkezdte a szárnyhintázást és pávaszemének mutogatását, amire a madár abban a pillanatban elmenekült.”

Mint más szendernek, az esti pávaszemnek is több keresztezését ismerjük rokonfajokkal. A legkönnyebben kereszteződik a nyárfaszenderrel (Smerinthus populis L.), amelynek szürkésbarna elülső szárnyát sötét hullámvonalak szelik át és hátulsó szárnyának tövét rozsdavörös szőrözet borítja.

A szulákszender (Sphinx convolvuli L.) elülső szárnya hamuszürke, míg kékesszürke hátulsó szárnyát fekete harántsávok díszítik. Legszembetűnőbb a potroha, amelyet feketén szegett húsvörös harántsávok tarkítanak. Változóan barna vagy zöldes hernyójának oldalán hét ferde lefutású, barna árnyalatú sárga sáv, farán pedig feketés szarvacska látható. Nyáron a mezei szulákon vagy folyondáron (Convolvulus arvensis) rágnak. Hasonlít hozzá a fagyalszender (Sphinx ligustri L.), amely az esti órákban erős zúgással keresi fel a mézben gazdag virágokat. Hernyója az orgonabokrokon, fagyalon, hólabdán, spireán él; zöldes színű, oldalán hét fehér, elől lilás szegésű, ferde sávot, farán pedig fekete-sárga szarvacskát visel.

Az európai szenderek között egyike a legszebbeknek az oleánderszender (Sphinx [Daphnis] nerii L.). Elülső szárnya szép olajzöld és fehér, rózsaszínű és lila rajzokkal gazdagon díszített; hátulsó szárnyának széles zöld szegélye s ezelőtt erősen ívelt fehéres harántsávja van. Zöld törzsét hasonlóképpen fehér harántsávok díszítik. Nagy hernyója zöldes, sárga torának oldalán kékmagvú, fehérszegélyű szemfoltot visel; kis farszarvacskája sárgás. Noha főleg az oleánderen él s ezen különösen a virágokat keresi, található a rokon téli zöldön (Vinca), sőt a húsos somon (Cornus mas) is. Az oleánderszender hazája Dél-Európa, ahol évente két nemzedéke van, de előfordul Afrikában is és nem tartozik a ritkaságok közé Kis-Ázsiában és Kelet-Indiában sem. Közép-Európában csak mint vendég ismeretes, amely júniusban, júliusban délről északra felvonul és petéit a szabadban álló oleánderre rakja. Ezekről szeptember végéig, októberig az évben még kifejlődnek a lepkék. Vándorlása közben feljut egészen Angliáig, Svéd- és Finnországig is.

A kutyatejszender (Deilephila euphorbiae L.) elülső szárnya szürkéssárga, sötétebb sávszerű foltokkal, míg pompás rózsaszínű hátulsó szárnyát két fekete sáv szeli át keresztben. A fenyőszender (Hyloicus pinastri L.) fenyőültetvényeinkben mindenütt előfordul, szárnya szerény hamuszürke, széles sötétebb sávokkal és fekete vonalakkal. Zöldesszínű, fehér szegélyű piros háti és sárga oldalsávokkal díszített hernyója főleg az erdei, a fekete és selyemfenyőn, olykor a luc- és vörösfenyőn is él, és ősszel leszáll a földre, hogy a fa tövében moha- vagy tűhulladék alatt bábozódjék és úgy teleljen. A poszméhszenderek (Hemaris) virágos mezőkön surrannak erre-arra s arról ismerhetők fel, hogy szárnyukon csak a szegély körül viselnek pikkelyeket, a többi rész üvegszerűen áttetsző s így nagy üvegszárnyú lepkéknek látszanak.

B) Nappaliak (Rhopalocera)

Igazi nappali lepkék, bunkóalakú, a hegyén megvastagodott csáppal. A hátulsó szárnyról hiányzik a kapcsoló sörte.

Eme nappali lepkék legnagyobb családja a