Nymphalidae

ahová nagy, legtöbbnyire tarkaszínű, szárnyuk színén és fonákján gyakran eltérő rajzot mutató lepkék soroltatnak, amelyek minden világrészen, de leginkább Afrikában találhatók, ahol a nappali lepkefaunának legalább is a harmada ebből a családból kerül ki. Valamennyi fajnak közös ismertetőjegye, hogy elülső lábpárja többé-kevésbbé csökevényes s a hím csak 1–2, a nőstény 4–5 lábfejízt visel. A kapaszkodásra természetesen ilyen lábak teljesen alkalmatlanok, nem is szolgálnak másra, mint tisztogatásra s a lepkék fel is használják őket alkalmilag arra, hogy tisztogatás céljából végigkeféljék velük a fejüket. A hernyóikon rendszerint különféle tövisek és sajátságos függelékek tűnnek szembe. A bábjuk fejjel lefelé csüng, ugyancsak töviseket és csücsköket visel, ami gyakran fantasztikus külsőt kölcsönöz neki, és sokszor pompás arany- vagy ezüstcsillogású foltok díszítik.

Kezdjük a sort a meglehetősen egyszabású, fajokban szegény Danaidinae-alcsaláddal. Az idesorolt lepkék úgy tűnnek fel, mint maradványai egy régi, legnagyobb részben kihalt törzscsoportnak. Szárnyaik nagyon szerény mintájúak, a rajz rendszerint csak az erek mentére terjed ki. A nőstény elülső két lába csökevényes s ez íz nélküli vagy majdnem íz nélküli, bunkóalakú csappá alakult át. Az elülső és hátulsó szárny középső sejtje zárt. A szárny alakja leginkább hosszúkás, ritkán kerekded, sohasem hegyes és sohasem mutat farknyúlványt.

A Danaidinák a forró égöv gyermekei és főleg az indomaláji földrészen találhatók. A perzselő napfényen repülő és virágzó fákat körüllebegő lepkék tömege valóban bámulatot keltő. Fruhstorfer beszéli, hogy Ceylonon és Lombokon sokszor ezerszámra látta az elhanyagolt és gaztól felvert falusi kertekben. A madaraktól ezeknek a lepkéknek nem kell félniök, mert erős nedvük miatt minden rovarevő kerüli őket. A hímeknek a potrohuk két oldalán fejlett illatszervük van. A hím potrohának végéből előtolható nagy szőrbojtokból állítólag rendkívül kellemetlen szag árad ki. Európából hiányzanak e lepkék. Csupán a Danaida Chrysippus L. nevű fajt lehet Görögországban is megtalálni; egykor Nápoly környékén is élt. Hazája Dél- és Kelet-Ázsia és Afrika. Szárnya élénk rozsdasárga, szélesen fekete csúcsán fehér foltokkal díszített.

Feltűnő nagy elterjedtsége van az Észak- és Dél-Amerikában honos Danaida Archippus L. nevű fajnak. Nagy vörössárga lepke, sötét szárnyerekkel és szárnyszegélyében világos foltokkal. Az embert követve, az Indiai-óceán majdnem valamennyi szigetén meghonosodott és terjeszkedésében egyre nyugatnak tartva, most már Ausztráliában és Jáván is előfordul és a Szamoa-szigeteken a legközönségesebb fajok közé tartozik. Gazdanövényeinek: az Asclepiadaceáknak nagy elterjedtsége, valamint különösen erős repülőkészsége és teljes élvezhetetlensége (a rovarevők szempontjából) mindenütt biztosítják a lepke megélhetését.

A Danaidinák legkülönösebb alakjaival az indomaláji területen találkozhatunk. Ezek a Hestia-nem fajai: nagy lepkék fehéres, áttetsző, sötétfoltos szárnyakkal; az erdőt sohasem hagyják el s a kis tisztásokon sokszor egész csapatokban imbolyognak erre-arra nesztelen, amiközben nagy fehér testük kísértetszerűen üt el a sötét fatörzsektől. „Szellemek”, így hívják őket Indiában; „papírszeletek” névvel illetik őket a jávai bennszülöttek, mert egy kissé erősebb szélroham felkapja ezeket a gyengeröptű lepkéket s akár a lehullott leveleket, magával viszi őket.

A Neotropinae (Mechanitinae) alcsaládban a nőstények elülső lábpárja, ellentétben a Danaidinákkal, erősen fejlett, ha olykor kissé rövidebb is. Az Ausztráliában lakó Hamadryas-nem kivételével valamennyi, miként a családi név is mutatja, a neotrópusi területen, Amerika forró vidékein él, ahol részben az árnyas őserdőt, részben inkább a világos, a napnak kitett helyeket népesíti be. Arról a gazdagságról, amit fajokban ott ezek a lepkék bemutatnak, szinte fogalmat sem alkothatunk magunknak. Braziliában egészen kicsi, hegyektől vagy dombláncolattól egymástól alig elkülönített erdőterületek különös, csak arra a helyre szorítkozó fajoknak szolgálnak lakóhelyül s ugyanakkor néhány kilométernyi távolságban már teljesen eltérő fajok repülnek. Hernyóikról a háti függelékek hiányzanak s azok elsősorban a Solanaceákon tartózkodnak. A szorosan idekapcsolódó Ithomiinae, ugyancsak a trópusi Amerikában honos alcsalád hímjei különösen fejlett illatszervükkel tűnnek ki, amely a szárnyerezetet gyakran teljesen elmosódottá teszi.

A fajokban gazdag szemes pillangók (Satyrinae) alcsaládját a legkönnyebben felismerhetjük arról, hogy az elülső szárny szegélyalatti ere legtöbbnyire, a hónaljtőere és végsőere pedig a tövén gyakran hólyagszerűen felfúvódott, azonkívül a leginkább barnásszínű szárny majdnem mindig néhány vak vagy magvas szemfolttal díszített. Az elülső lábpár mindkét nemen elkorcsosult. A közepesen hosszú tapogató oldalt benyomott és alul sűrűn szőrős. A legtöbb szemes pille csak a közepes nagyságot éri el és legnagyobb számban az óvilág mérsékelt övében él. Néhány alakja a magas északon is él, mások ismét az Alpokat s egyéb magas hegységeket választották lakóhelyül. Az utóbbiakhoz tartozik a majdnem egyszínűen feketebarna jégszerencsepille (Erebia glacialis Esp.), amelynek elülső szárnyán csak egy elmosódott rozsdaszínű harántsávot láthatunk, s amely Svájcban a havasok legelhagyatottabb tájain, kopár, ritkás növényzetű lejtőin él.

Eme sötétruhájú, elsősorban a havasokon vagy a sarki területeken élő szerecsenpille-fajok ellentétje a trópusi Amerikának néhány faja, amelynek majdnem üvegtiszta, alig szúrós szárnyának jóformán csak a szegélye pikkelyes. Eme könnyű röptű lepkéknek egyike a Hetaera piera L. nevű faj, amely az Amazon-folyam árnyas erdőinek kedves lakója, s amelyről Seitz azt írja, hogy a keskeny erdei ösvényekre szeret letelepedni, az ember közeledtére azonban pajzán repüléssel közvetlenül a föld felett lebeg tova, majd ismét leereszkedik a vándor elé az ösvényre, hogy újból felriasztva ismét előreszálljon s így folytassa tovább a játékot.

A szemes pillangók hernyójának a hiányzó tolólábak helyett a vékonyodott farvégén farkvillája van; a teste síma vagy ráncos, gyakran bársonyos bundába takart, világosabb vagy sötétebb hosszsávokkal díszített, és leginkább füvön él, amelyen nappalra rendszerint elrejtőzik. A bábjuk a földön, kő alatt vagy sekélyen a föld alatt pihen; ritkábban van a hátulsó (fari) végén fonállal megerősítve vagy laza szövedékbe burkolva.

Júliustól őszig réten, hegyek lejtőin, erdőtisztásokon, különösen a száraz, homokos helyeken gyakori a félénk, de ügyes röptű sárgasávos szemes pillangó (Satyrus Semele L.) vagy Szemele-pillangó, amelynek szárnyait széles rozsdasárga sáv szeli keresztben át s amely elülső szárnyán két, a hátulsó szárnyon csak egy fehérmagvú szemet visel. Sötétbarna hosszsávokkal díszített világosbarna hernyója száraz füvön él és áttelelés után jövő év májusában földodúban nyugvó vaskos bábbá alakul át. Mindenütt közönséges Közép-Európában a suhogó pillangó (Pararge Megaera L.), amelynek vörösessárga és sötét szalagokkal tarkált elülső szárnyát egy nagyobb fehérmagvú, míg ugyanolyan rajzú hátulsó szárnya szegélyét négy kisebb szemfolt díszíti. Arról nevezetes, hogy vályogfalakon, útvágások oldalán, szakadékokon szeret pihenni. A Délnyugat-Európában honos Pararge Aegeria L. törzsfaj helyett Közép-Európában, s így hazánkban is, egyik változata (var. Egerides Stgr.) él nagyszámban. Feketésbarna és sárgán tarkált elülső szárnyán egy, hátulsó szárnyán pedig félköralakban négy szemfoltot visel. Sávos zöldes hernyója fűféléken él.

A duzzadt erű szénapillangók (Coenonympha) a rétek fürgeröptű lakói. Apró termetű, egyszínűen sárgás vagy barnás pillék. Egyik legközönségesebb fajuk a kis szénapillangó (Coenonympha Pamphilus L.), amely okkersárga elülső szárnyának színén egy vak, a fonákján ellenben fehérmagvú sárgakeretű szemfoltot visel.

A külföldi szemes pillangók közül évszakos kétalakúsága (saisondimorphismus) miatt megemlítjük a rizspillangót (Melanitis Ismene Cram.). Kelet-Indiában a száraz évszak idején magánosan álló fák árnyékában mindenütt találkozhatunk vele; kicsipkézett szárnya felül (a színén) egyszínűen barna, egy fekete, két piros és fehér jegyet viselő folt kivételével a csúcsán. A pihenő pillangó mindig a feketés szürkebarna szárnyfonákot mutatja kifelé, úgyhogy megtévesztésig hasonlít a száraz évszakban mindenfelé csomósan heverő poros száraz levélhez. Szürkészöld hernyója éjjelenként a rizsen és más fűféléken rág, nappal azonban sajátságosan összekunkorodott helyzetben pihen. A pillangónak a száraz évszakban két nemzedéke van. Az esős évszakban is két nemzedéke követi egymást, de eltérő alakban, amelyet a tudomány Melanitis Leda L. névvel jelöl meg. A rendszerint kisebb Lédapillangó csipkézettsége nem olyan erős, mint az Izméne-alaknak, ellenben barna szárnyfonákja élénkebb színű és néhány fénylő, fekete, fehérmagvú, sárgakeretű szemfolttal díszített. Érdekes példája ez az évszakos kétalakúságnak. A szárazság idején élő pillangó színe az elszáradt poros növényekével vág egybe, míg az esős évszak pillangója csillogó szemfoltjaival éppolyan pompásan alkalmazkodik a trópusi tenyészet párolgó harmatgyöngyökkel és csillogó esőcseppekkel gazdag színpompájába.

A Morphoninae-alcsaládba nagytermetű trópusi lepkék tartoznak, amelyeknek némelyike valóságos lepkeóriás, gyönyörűen színjátszó kék színpompában, s amelyek részben az indiai területet, részben Amerika forró éghajlatú tájait lakják, ellenben Afrikából teljesen hiányoznak. Ezekből kerültek ki a lepkegyüjtemények díszpéldányai, különösen szépek a fénylő azúrkék színben ragyogó hímek apró, ecsetszerű elülső lábukkal, míg a nőstények rendszerint tompább s egyszerűbb színűek. Eltekintve attól, hogy a hátulsó szárnyról a zárt középsősejt kivétel nélkül hiányzik, feltűnő az is, hogy a hatalmas szárnyakhoz viszonyítva milyen kicsi és vézna a test. Ha egy Morpho-pillangót alulról megszemlélünk, a testéből egyáltalában mit sem látunk, mert a hátulsó szárnyak belső szegélyén lévő két mély kivágás teljesen magába süllyeszti.

A Morpho-nemhez tartozó fajok Amerikának csakis trópusi erdőiben élnek. Elbűvölően szépek ezek a hatalmas pillangók, ha világos erdei ritkáson a nap fényében kék szárnyukat csillogtatják és fent magasan, a nélkül, hogy egyszer is leereszkednének a földre, a faormok között hullámszerűen futó repülőpályán fel- és lesiklanak. Csak nagyon kevés Morphonina tartózkodik a föld közelében is. Akkor ott láthatjuk őket hatalmas eső után, mint az erdő talaján visszamaradt esőcseppekkel oltják a szomjúságukat vagy a lehullott gyümölcsöt nyalogatják. Némely faj hernyói társasan együttélnek s akkor vastag, a faágakon csüngő gubancokat alkotnak. Némely Morpho-hernyó a mérges bőrtüskéi miatt rettegett.

A csakis a trópusi Amerikában található Brassolinae-alcsalád az előbbi alcsaládhoz igen közelálló, a hátulsó szárnyon a középsősejt zárt, a szárny fonákja rendszerint szép szemfoltokkal díszített, de nappal a lepkék pihennek és csak estefelé éledeznek. A trópusi Amerikában rendkívüli gyakori nappali lepkék a Heliconinae-alcsaládba tartozó fajok. Jóformán mindenütt látjuk őket keringeni és majdnem valamennyi vörössárga és fekete színt mutat, úgyhogy e csoportot szokatlan egyhangúság jellemzi, amit a teljesen egyező szárnyszabás s az állatok egyforma viselkedése csak még növel. A hímek elülső lábpárja hosszú, ízekre nem tagolt, míg a nőstényeké négyízű. Minden Heliconina-pillangónak közös sajátsága a rendkívül kellemetlen szaga. Ez a fontos tulajdonságuk, amely a madarak és a legtöbb rovarevő számára élvezhetetlenekké teszi őket, bizonyára hasznukra válik a létért való küzdelemben s eléggé megmagyarázza némely fajnak gyakoriságát, mely, mint pl. a Heliconius Melpomene L. és H. Rhea Cram., néha hatalmas rajokba tömörül és táncoló röptével, mint a muslincák teszik, fel és alá lebeg.

Csak röviden emlékezünk meg az Erycininae-alcsaládról, amelynek számos díszes faja Brazilia őserdőiben lakik, de amely nem hiányzik az óvilágból sem. Az egyetlen európai faj a hazánkban is élő apró Nemeobius Lucina L., amelynek feketésbarna szárnyát vörössárga foltok tarkítják; hímjének elülső lábpárja teljesen elkorcsosult.

A Libytheinae-alcsaládot jellemzi a rendkívül hosszú tapogató. Ennek a főleg az indoausztráliai területen, részben Afrikában és Amerikában is élő csoportnak akad európai képviselője is a Lybithea celtis Laich. nevű fajban, amely a Földközi-tenger mellékén él, de a déli Svájcba és Dél-Tirolba is felhatol. Hazánkban is fogták már Orsován, Horvátországban és Fiume vidékén. Sötétbarna szárnya sárga foltokkal élénkített s a csúcsa alatt kiálló fogat mutat.

A Nymphalinae-alcsaládba tartozik legtöbb nappali pillangónk; jellemző bélyege, hogy az elülső szárny középső sejtje gyakran, a hátulsóé ellenben mindig nyitott és hogy a hím elülső lábának a lábtöve egytagú s erősen szőrös, míg a nőstényé többízű.

Közismertek a gyöngyházas pillangók (Argynnis), amelyek nevüket onnan kapták, hogy a szárnyuk fonákján gyöngyházfényű foltok vagy sávok ötlenek szemünkbe, míg a szárny színének narancspiros alapját többféle fekete rajz takarja el. A csinos pillangók ritkás lomberdőben tanyáznak, ott látogatják a tisztások virágjait, de felkeresik a réteket s a szántóföld mesgyéit is. Legnagyobb gyöngyházas pillangónk, a kifeszített szárnnyal legalább is 6 cm széles királyköntös vagy ezüstsávos Paphia-pillangó (Argynnis Paphia L.). Narancspiros szárnyának szegélye három sor fekete foltot visel; elülső szárnyán az elülső szegély alatt pedig több hullámos harántvonal feketélik, továbbá a hímnek feketepikkelyes erein duzzadt illatszervek foglalnak helyet. A hátulsó szárny zöldes fonákját három rózsaszíntünetű ezüstös sáv szeli át. Hernyója barnásfekete, széles sárga háti sávval díszített és hosszú sárga tüskékkel borított; erdőben a málnán, ibolyán, csalánon él és mint egészen fiatal hernyó telel. Ámbár a gyöngyházas pillangók elsősorban a mérsékelt égöv lakói, nem hiányzanak a magas hegyekről, valamint az északi tájakról sem. Grönlandban pl. a sárgásvörös Argynnis Chariciea Schneid. var. arctica Z. repül június végétől augusztus elejéig. A nedves, napos domboldalon és lápos réteken olyan gondtalanul csapong erre-arra, hogy nem sok fáradságába kerül a lepkésznek őt nagyobb számban gyüjtenie. Úgy látszik, hogy táplálékot alig vesz magához, mert még sohasem látták, hogy szívókáját virágba fúrná. A trópusi Amerikából hiányzanak a gyöngyházas pillangók s őket itt a közeli rokon Agraulis-nem helyettesíti.

A tarka pillangók (Melitaea) barnásvörösek, szárnyuk fonákja világosabb és különféle alakú foltokkal és sávokkal díszített. A fajok pontos megállapításánál a fonákoldalnak elsőrendű szerepe van. Hernyójuk testén sertékkel borított húsos csapocskák (áltüskék) sorai húzódnak végig; ezek különféle alacsony növényen, kezdetben társas szövedékben, élnek és áttelelnek. A lepkék kedvelt tartózkodóhelyei az erdőszélek és rétek. Hazánkból mintegy 40 fajukat, változatukat és eltérésüket ismerjük.

A tarka pillangókhoz közel áll az Acreae-csoport, ahová szerény külsejű, egyhangúan színezett nappali lepkéket sorolunk, amelyek Afrikában, ahol különösen sok fajjal vannak képviselve, a legközönségesebb nappali lepkékhez tartoznak. Valamennyi ott élő fajt védi visszataszító nedve, amely miatt a rovarevő állatok kerülik. A lepkék mintaképül szolgálnak más nappali pillecsaládok számára, amelyek színben, szárnyszabásban és viselkedésben többé-kevésbbé élethűen utánozzák őket.

A szögletes pillangók (Vanessa) gyakran szép fémfényükkel tűnnek fel. A szárnyak szabását és rajzát mutassa be a mérsékelt övön mindenütt gyakori, Japántól és Koreától Angliáig és Dél-Spanyolországig előforduló nappali pávaszem (Vanessa Jo L.). Fehéren pontozott, fekete tövisekkel borított fényes fekete hernyóját csoportosan találjuk jóformán egész nyáron át a csalánon és komlón. A pompás admirális pillangó (Pyrameis [Vanessa] Atalanta L.) bársonyfekete, szárnycsúcsa alatt fehérfoltos és elülső szárnya közepén, valamint hátulsó szárnya szegélyén széles cinóbervörös sávval díszített. Sárgásbarnán tarkált tüskés hernyója összefont csalán- és bogáncsleveleken él. Igazi világpolgár a bogáncslepke (Pyrameis cardui L.). Kivéve Dél-Amerikát és néhány kisebb szigetcsoportot, a világ minden táján megtalálhatjuk, a legforróbb trópusokon éppúgy, mint a magas északon a rövid nyári évszakban. Hegységben és síkságon egyaránt repül és mindeme változó életviszonyok között sem alakultak ki említésre méltó helyi változatai. Szárnya téglavörös, feketés foltokkal, az elülső szárnycsúcs alatt fekete alapon fehér foltokkal tarkált. Sárga tüskékkel borított, feketésszürke alapon sárga háti- és oldalsávokkal díszített hernyója lazán összefont levélben él. Gazdanövénye a bókoló bogáncs, a szamárbogáncs (Onopordon), a csalán és mályva. Újabb hazai megfigyelések szerint (Kadocsa: Tájékoztató a bogáncspille tömeges előfordulásáról, Rovartani Állomás kiadv. 1927.) nagyon kedveli az acatot (Cirsium), sőt a gazdaságilag termesztett csillagfürtöt (Lupinus) is és ezen számbavehető kárt is tehet, mint 1923-ban és 1926-ban. Évente két, kedvező viszonyok között három nemzedéke van. Az utolsó lepkealakban telel. A pille gyakran nagy tömegben vándorútra kél. Ilyenkor millió meg millió pille órákon át egy irányban fáradhatatlanul száll tova. Az ilyen raj gyakran feltör a magas hegységbe, így 1903-ban a Magas-Tátrában és Radnai Havasokban 2000 m magasságba is felszállt. Olykor több kilométer széles a sáv, egyes helyeken napokon és heteken át naponta órákhosszat tart a vonulás. A legnagyobb valószínűség szerint ilyenkor a vándorlás ama titkos ösztöne hajtja, amely annyi más állatot is elűz lakóhelyéről. Ennek az ösztönnek talán különleges tényezők, pl. a peték elhelyezése dúsabb növényzetű tájra, adnak hajtóerőt. Közép-Európában júliusban, augusztusban mindenütt megtalálható a gyászpillangó (Vanessa Antiopa L.). Nagytermetű pillangó, amelynek kávébarna szárnyát végig széles sárga sáv szegélyezi, ezelőtt pedig kék foltok sorakoznak ugyancsak végig mind a két szárnyon. A lepke tartózkodóhelye a világosabb erdőrészek, parkok és kertek, ahol gyakran le-leszáll a földre is. Rendkívül gyorsröptű és magasan szálló, úgyhogy nehéz a lepkehálóval elfogni. Rozsdavörös foltokkal tarkált tüskés, fekte hernyója társasan legel a fűz-, nyír- és nyárfa lombján. A nagy rókapillangó (V. polychloros L.) rókavörös elülső szárnyának elülső szegélyén sárga alapon három nagy, alatta pedig több kisebb fekete foltja, a hátulsó szárnyán egy nagy fekete, a szegélye mentén pedig kék félholdalakú foltokból álló sora van. Sárgás tüskékkel borított és rozsdasárga sávokkal díszített kékesfekete hernyója cseresznye-, szil-, fűz- és más lombos fán él.

A kis rókapillangó vagy csalánpillangó (V. urticae L.) is egyike leggyakoribb pillangóinknak, amely a bogáncslepkéhez hasonlóan olykor szintén nagy vándorrajokba tömörül. Kisebb a nagy rókapillangónál, egyébként színe és rajza azéval egyezik, azzal a különbséggel, hogy szárnyainak szegélyén végig élénk kékszínű, háromszögalakú foltok sorakoznak. Sárgasávos, rövidtüskés, feketés hernyója évente két nemzedékben él társasan a csalánon, amelyet gyakran teljesen letarol. A csalánlepke elterjedési területén nem mindenütt egyforma. Vannak helyi változatai is. Így Szardinia és Korzika szigetén az ottani szelíd déleurópai klima hatására megváltozik a rajza: a sötétebb foltok részben elvesznek, részben tompulnak, sötétebb szegélysávja keskenyebbé szűkül, s ebben a kék foltok kisebbekké lesznek és maga az egész pille is kisebbtermetű. Ez a var. ichnusa Bon. nevű változata. Megfordított a helyzet a magas északon, ahol a csalánlepke sötét változatban (var. polaris Stgr.) él és sokkal szélesebb és kiterjedtebb fekete rajzot tüntet fel, mint a középeurópai törzsfaj. Bizonyára csakis az északi és déli hőmérsék nagy eltérése (a mérsékelt hőmérséktől) okozza a lepke eme színváltozását, mert ha a bábját hosszabb ideig mesterségesen tartjuk magas (34–38 °C), vagy pedig alacsony hőmérséken (0–+10 °C), akkor abból nem a mi kis rókapillénk, hanem vagy a déli, vagy az északi változata kél ki. Igen nagy meleg, vagy igen nagy hideg azonban egyforma ingerrel hat a bábra és létrehozzák a var. ichnusoides Selys nevű változatot, amelynek elülső szárnyáról a két szélső szegélyfolt, valamint a két kisebb középfolt hiányzik, míg a fonákja sötétebb; a szabad természetben ezt a változatot csak egyszer-kétszer találták meg.

Az évszakos pillangó (Araschnia levana L.), amely tavasszal és nyáron szorgalmasan látogatja a rét virágait, bizonyos nevezetességre tett szert, mert világosan mutatja, hogy a lepkék színét és rajzát a külső hőmérsék milyen nagy mértékben befolyásolhatja. Évente egymást követő két nemzedéke van, ez azonban egymástól annyira eltér színben, hogy határozott évszakos kétalakúságról (saisondimorphismus) beszélhetünk. Kora tavasszal, áprilisban vagy májusban megjelenik a tavaszi nemzedék, amely áttelelt bábokból származik. Néhány kevés fehéres jegytől eltekintve, a szárnyat sok vörössárga folt és sáv élénkíti, amely a tulajdonképpeni mély fekete alapszínt nagyrészben eltakarja. A megtermékenyített nősténytől lerakott petékből nemsokára fekete tüskés hernyók kelnek ki, amelyek csalánon élnek, és már a nyár folyamán bábbá átalakulnak. Júliusban, augusztusban jelentkezik a második nemzedék, a nyári alak, amelyet prorsa L. néven ismer a tudomány. Ennek színe az elülső és hátulsó szárnyat átszelő és fehér foltokból álló harántsáv kivételével, majdnem teljesen feketésbarna. Ennek a nyári nemzedéknek hernyói őszig bábbá alakulnak s így telelnek.

Dorfmeister volt az, aki kimutatta, hogy az addig két külön fajnak tartott A. levana és prorsa tulajdonképpen nem más, mint egy lepkefajnak kétféle, az évszaktól függő alakja. Weismann szerint a tavaszi nemzedék a törzsfaj, míg a másik később, valószínűleg csak a jégkorszak lezajlása után származott, amikor a tél megint rövidebb lett és Közép-Európa éghajlati viszonyai lehetővé tették egy második, a nap melegének hatására fejlődő nemzedék keletkezését. Ezért sikerül mindig még most is a nyári nemzedéket a törzsfajjá visszaalakítani. Ha ugyanis az első nemzedék (nyáron található) bábját, amelyből tehát a prorsaalaknak kell kikelnie, egy ideig a jégszekrényben mesterségesen alacsony hőmérséknek tesszük ki, a levana-alak kél ki belőle, míg viszont sokkal nehezebb a téli bábokból mesterséges úton, hő hatására, a nyári alakot létrehozni. Aki ilyen hőmérsékkísérletekkel foglalkozik, annak olykor sikerül közbeeső (átmeneti) alakot is kitenyésztenie, amelyet itt-ott már a szabadban is fogtak és ab. porima Ochs. néven ismernek.

Európa legnagyobb nappali lepkéi közé tartozik a nyárfapillangó (Limenitis populi L.), amely a ritkásabb lomberdők lakója. Rendszerint a magasban repül és le-leereszkedik az erdei utakra, hogy ott nedvességet szürcsöljön. Sötétbarna szárnya szegélyén rozsdasárga holdfoltok sorakoznak, míg a közepén fehéres foltokból álló sáv fut végig, amely a nőstény hátulsó szárnyán egybefüggő széles övvé alakult. A tapogató középső íze még felül is elálló szőrrel borított.

A nagy szivárvány- vagy színjátszó pillangó (Apatura Iris L.), valamint a kis szivárványpillangó (A. Ilia Schiff.) hímjének szárnya gyönyörű kék, vagy lilaszínben játszik. Rendszerint csak nagy nemzedékben júniusban, júliusban repülnek ritkás lombos erdőben. Itt fáradhatatlanul lebegnek erre-arra és nem szállnak le virágra, annál inkább erősszagú sajtcsalira vagy emberi ürülékre. A nőstény jóval ritkább s nagyon elrejtőzve él. A csápjuk bunkója némileg laposra nyomott, szőrös tapogatójuk hosszú. Csupasz, zöldszínű, elől és hátul vékonyodó hernyóik fejükön két hosszú, előreirányuló szarvacskát viselnek, míg faruk két hegyben végződik, úgyhogy alakjukban a meztelen csigához hasonlítanak. Gazdanövényük a fűz- és rezgőnyárfa. Kiskorukban telelnek a gazdanövényük fonállal befont csúcsrügyeibe kapaszkodva.

A külföldi Nymphalinák közül a Hypolimnas-pillangók tarthatnak érdeklődésünkre számot nőstényeik sokoldalúsága (polymorphismus) miatt. A trópusi Afrikában elterjedt, ha nem is éppen gyakori Hypolimnas Misippus L. szolgáltatja erre a legszebb példát. Míg hímjei csak jelentéktelen mértékben térnek el egymástól, addig egy és ugyanazon pillangóanya petéiből olyan nőstények származnak, amelyek annyira eltérnek egymástól, hogy azelőtt külön fajoknak tartották őket és más-más nevek alatt le is írták. Úgy látszik, hogy a nőstények bámulatos változékonysága részben azzal függ össze, hogy az „alakutánzó” lepkékhez tartoznak, amelyek külsejükben bizonyos gyakori és mérges testnedvük miatt az üldözés ellen védett Danaidina-lepkékhez hasonlítanak. Meg lehet figyelni, hogy a különböző színezetű nőstények mindig különböző Danaidina-fajokat is utánoznak. Így pl. a H. Missipus L. tipikus, vörösessárga nősténye emlékeztet a különösképpen védett Danaida Chrysippus L.-re; egy másik nőstényalakja, a H. inaria Cram., amelynek elülső szárnyáról a fehér foltok majdnem teljesen hiányoznak, a Danaida Dorippus Kl.-fajjal hasonlítható össze, és a H. alcippoides Cram. néven leírt nőstényalak, amelynek hátulsó szárnyán a vörössárgát legnagyobb részben a fehér szín nyomja el, mintaképét a teljesen hasonló mustrázatú Danaida Alcippus Cram.-ban találja.

Valóban klasszikus példáját a levélutánzásnak szolgáltatja a Callima-nem, amely Indiában és Afrikában számos fajjal van képviselve. Így pl. az indiai C. inachis Boisd., ha szokott helyzetében felfelé irányított és szorosan egymásra nyomott szárnyaival valamely ágon ül, csak nagynehezen különböztethető meg egy elszáradt levéltől, mert ezt úgyszólván minden részletében hűen utánozza. Szárnyának szürkéssárga, vagy vörösbarna fonákja, amelyet a nyugvó pillangó kifelé mutat, miben sem tér el a hervadó vagy elszáradt levél jellegzetes színétől. Egy-két feketés jegy még inkább emeli a hasonlóságot, mert kis penészfoltnak tűnik fel, amilyen az elhalt levélen szokott jelentkezni. Emitt meg a levél főbordáját s a belőle eredő ereket véljük látni, holott pedig mindez a pillangó szárnyának erezete; míg a hátulsó szárny rövid, a látszólagos főbordának folytatásaként feltűnő farkocskája megtévesztésig hasonlít a levélnyélhez. De ezt a megtévesztő alakot a lepke csak akkor veszi fel, ha támadás ellen védi magát, ha pl. lepihen. Fent a légben, amikor nem fél üldözőitől, büszkén mutatja szárnyának pompás, sötétkékcsillogású színét, amelyet az elülső szárnyon még élénkszínű, vörösessárga harántsáv is díszít.

A boglárkák vagy kékpillangók (Lycaeninae) alcsaládja leginkább kék színben pompázó nappali pillangókat foglal magába. Ez élénk, gyengéd s a világ minden részén előforduló lepkék szárnyának felső oldala rendszerint élénkebb színezetű, mint a fonákoldala, úgyhogy a felcsapott szárnyakkal nyugvó pillangó kevésbbé feltűnő. Teljesen fakó boglárkák is akadnak, mint pl. a Pentila-nem fajai, amelyek barnásszürke, egyhangú ruhájukkal teljesen hozzáilleszkednek az afrikai steppék vígasztalan, sárgásszürke talajához, amely fölött imbolygó röptükkel tovalebegnek. Mások, mint az ugyancsak afrikai Mimacraea-fajok, az ő tarka, elsősorban vörössárga és fekete mustrázatukkal feltűnő módon hasonlítanak a lakóhelyükön gyakori Acraea-lepkékhez. A boglárkák kis feje csupasz vagy szőrözött hosszúkás szemeket visel. A hím elülső lábán egyetlen hosszú sarlóalakú, a belső szélén végig tüskés lábfejízt találunk, amelynek vége 1–2 karommal van felszerelve, míg a nőstény lába szabályos alkotású. Az egész Európában előforduló tölgyboglárka (Zephyrus quercus L.) a szabadban kevésbbé tűnik fel, mint a legtöbb rokona, mert leginkább a tölgyek tetején tartózkodik, ahol összecsapott szárnnyal pihen, vagy a napsütötte leveleken sétál. Hogy milyen szép a nőstényke, csak akkor látható, amikor bársonybarna szárnyát kiterjeszti s az elülső páron két-két azurkék hosszsávját megcsillogtatja. A hím egyszínűen feketésbarna, ferdén eső fényen ibolyástünetű, s így kivételképpen sokkal szerényebb ruházatú, mint a párja. A legközelebbi rokonok közül felemlítjük a szederboglárkát (Callophrys rubi L.), amelyet bár könnyen észrevehetünk, amikor tavasszal szétterjesztett feketebarna szárnyával a szederbokor körül játszik, vagy a zöld rekettyebozótot lengi körül, a vadászata mégis nehézséggel van egybekötve, mert rendszerint éppen a döntő pillanatban tünik el a szemünk elől. E közben a kis pille hirtelen összecsapott szárnnyal valamely levélre leereszkedett és mivel szárnya fonákjának élénkzöld színét mutatja kifelé, a sok zöld levél között nyoma vész. A tűzpillangó (Chrysophanus virgaureae L.), amely valamivel nagyobb az előbbinél, hímalakjában olyan tüzes rézvörösfényű, hogy meggondolás nélkül a legszebb honi lepkék közé soroljuk. Csinos a valamivel kisebb Chr. phlaeas L. is az ő vörösaranyos, feketefoltos és feketeszegélyű elülső szárnyával, míg feketésbarna hátulsó szárnyát vörösaranyos szegélysáv ékesíti.

A tulajdonképpeni kékpillangók (Lycaena) hímjei majdnem mindig kékszínűek, míg a nőstényeik túlnyomóan barnák és csak ritkán viselnek kék díszt. Így öltözködik a L. Bellargus Rott. hímje is csodás égkékbe, míg sötétbarna nőstényének ritkás kék behintéssel kell megelégednie. A szárny fonákja fehéren szegélyezett fekete foltokkal díszített. hasonló a ruházata a L. Arion L.-nek. Ceylon-szigetén repül a pompás Amblypodia Amantes Hew. nevű faj. A kékpillangók zömök, erősen domborodott hernyói pillangósvirágú növényeken élnek és barátságos kapcsolatban vannak a hangyákkal. A tavasszal és nyár derekán a rekettyén, lóherén és egyéb növényen rágó L. Argus L.-hernyót gyakran látjuk egész sereg hangyától körülvéve, amint fejét valamennyi hozzája szorítja és csápjával tapogatja, vagy szelíden ütögeti. Hasonló jelenséget látunk sok más Lycaena-hernyónál is. Egyeseket egyáltalában sohasem láthatunk az ő hangyatestőrségük nélkül, és egyesek, mint pl. az előbb megnevezett faj, még magában a hangyabolyban is tartózkodnak.

Sziciliában, Dél-Spanyolországban és Észak-Afrikában előfordul a Taurucus Theophrastus F. nevű faj, amely azonban Arábiában is ismeretes és Elő-Indiában a legközönségesebb kékpillangók egyike. Ott egész rajokban repül, és a Zizyphus jujuba-bokrokon és fákon, amelyekre a nőstények petéiket lerakják, ezek a kecses, a hátulsó szárnyuk hátulsó szegélyén kis farkocskával díszített pillangók egész sűrű csomókban ülnek együtt. A lapos, zöld Theophrastus-hernyók iránt, amelyek később annyira lerágják a lombot, hogy a meglepett fák teljesen kopaszokká válnak, a hangyák állandó élénk érdeklődést mutatnak. A hernyót rendszerint táborként körülrajozzák, és ha az bábozódásra megérett, megragadják és szelíd erőszakkal, de óvatosan, hogy baja ne essék, lehurcolják a fáról annak tövében fekvő fészkükbe, s ott földdel gondosan betakarják. Ha a hernyót, vagy a belőle fejlődött bábot kivisszük, nemsokára újból betemetik a hangyák, vagy a fészkük mélyében helyezik biztonságba. Sőt, állítólag, megteszik azt is, hogy a bábból kikelt fiatal Tarucus Theophrastus-pillangónak szolgálatára állanak, és pl. talpra segítik, ha a kibúváskor egyensúlyát vesztvén, a hátára esik.

De mint más alkalommal, a hangyák ez esetben sem mutatkoznak teljesen önzetlen barátoknak, hanem csak azért vannak olyan kedvességgel a hernyó iránt, mert haszonállatként használják s az nekik kedvelt táplálékot nyujt. Mindeme myrmekophil, vagyis a hangyákkal barátságos viszonyban élő kékpillangóhernyóknak ugyanis a hetedik potrohgyűrűjük háti részén, mégpedig a hátulsó széle közepén harántnyílásuk van, amelyből kis szemölcsöt léptetnek elő. Ebből valószínűleg mézszerű, a hangyáknak igen kedves anyag választódik le, mert ismételten megfigyelték azt, hogy a hangyák, mihelyt ilyen hernyóra akadnak, minden mást otthagynak és csöppet sem törődnek már az egyébként annyira megbecsült levéltetvekkel, hogy e helyett teljes figyelmüket a hernyónak szentelhessék. Megfigyelték azt, hogy a hangyák nagy buzgalommal sorakoztak fel a mézetadó hernyó körül, megtapogatták és hosszú csápjukkal addig kopogtattak rajta, amíg végül hajlandónak mutatkozott az annyira óhajtott váladékcseppet a háti szemölcséből kibuggyantani, amelyet azonnal fel is nyaltak. Említésreméltó, hogy mindama Lycaena-hernyók, amelyeknek ilyen elválasztó szervük van, egyúttal birtokában vannak a nyolcadik potrohgyűrűn két csapocskának is, amelyet oldalt a légzőrés mögött kitolhatnak s amely talán, amint Thomann véli, a hangyák odacsalogatására szolgál.

Egyébként nem mindegyik kékpillangóhernyó, amely a hangyáknál lakik, egyúttal hangyabarát is. Határozott hangyaellenséget kell látnunk az indoausztráliai területen élő Liphyra brassolis Westw. nevű fajban, amelynek életmódjáról éppen a legutóbbi időben érdekes megfigyeléseket végeztek. A peterakó nőstény az összefont levelekből fészket építő takácshangyát (Oecophylla smaragdina F.) keresi fel, a fészke mellé rakja le petéit a levelekre és levélnyelekre, úgyhogy a kikelt hernyócskáknak nem nagy fáradságába kerül a hangyafészekbe behatolni. A hernyóknak éppen olyan ászkaalakjuk van, mint egyéb kékpillangóhernyóknak, azonban rendkívül lelapítottak és oldalt éles kiugró széllel ellátottak. Ehhez járul az is, hogy egész háti részük, valamint a hasnak ezzel érintkező oldala erős pajzsként vértezve van, úgyhogy alig lehet észrevenni az egyes testszelvények közötti bevágásokat. A hasnak csak az a része marad puhabőrű, amelyen a torlábak és a végükön majdnem zárt koszorúban elrendezett horgokat viselő haslábak foglalnak helyet, de ezt is eléggé védik a hangyák minden esetleges támadása ellen a kiugró és szőrrel borított oldalszélek. Éppen olyan kevéssé tehetnek kárt a hangyák rágói a hernyó fejében, mert ez szükség esetén teljesen behúzható a hátipajzs alá. A Liphyra-hernyó tehát teljes páncélruhába van bujtatva és bátran megkísérelheti, hogy gazdáinak fészkében aggodalom nélkül járjon-keljen s a hangyalárvákat kiszívja, amely célra a szájszerve megfelelően berendezett. A hernyó bábozódása, amely a hangya fészkében történik, annyiban érdekes, amennyiben az utolsó lárvabőr nem hull le az érett hernyóról, mint az szabályszerűen más esetekben történik, hanem a báb védőtakarójául megmarad. Nem kevésbbé érdekes a kikelt lepke külseje is, mert egész teste, szárnya, csápja és lába sűrűn pikkelyekkel van borítva, amelyek az állat megmozdulásakor arról felhőként porzanak le és látszólag ragadósak, úgyhogy a hangyáknak, ha a lepke közelébe érnek, hosszabb ideig tart, amíg a testükre tapadó pikkelyektől megszabadítják magukat. Dodd leírása szerint rendkívül furcsa kép bontakozik ki, amikor a hangyák a lepke megtámadásakor a legnagyobb zavarba és izgalomba esnek és minden igyekezetükkel azon kell lenniök, hogy rázogatással és tisztálkodással a kellemetlen pikkelyektől megszabaduljanak. Közben azonban a lepkének elég idő jutott arra, hogy támadói elől a szabadba meneküljön.

A most említett Liphyra-hernyókon kívül más húsevő kékpillangó is akad, mert az indiai Spalgis epius Westw.-faj szabadban tanyázó, rövid- és zömöktestű hernyója, amelyet vastag, lisztszerű s a merev szőrökön megragadó viaszváladék túlontúl borít, s ennélfogva olyannak látszik, mintha púderrel volna behintve, pajzstetveket eszik, s olyan gallyakon és ágakon tartózkodik, amelyeket ezek a rovarok elleptek. Némely rokon faj hernyói is, amelyeket Indiában s az egyenlítői Afrikában találtak, mint levéltetűpusztítók ismeretesek.