HUSZONHATODIK REND: Bolhák (Aphaniptera)

A bolhák élősdi népe általánosan ismeretes és a vérszívó rovarok közt bizonyára a legnépszerűbb. Sőt, mindenki saját tapasztalatából tud ezekről a fürge, barna ugrókról, amelyek vérszomjuktól lelkesítve intézik vakmerő támadásaikat az ember ellen; nem kímélik a társadalmi állást, legyen az magas vagy alacsony, fiatalt és öreget egyaránt felkeresnek és még a test legelrejtettebb részein is kellemetlenkednek; ha azonban megkíséreljük őket elfogni, legtöbbször egyenesen bámulatos ügyességgel szöknek meg. Még írók és költők is akadtak, akik nem tartották méltóságukon alulinak, hogy a bolha vidám csinyjeit és tetteit többé-kevésbbé költői módon dicsőítsék. Azonban nem az ember az egyedüli, aki ezektől a szúrós látogatóktól szenved, mert még sok más melegbőrűek, emlősök és madarak, gyakran gazdagon meg vannak áldva különböző alakú bolhákkal, úgyhogy az eddig ismert bolhák száma már kereken 400-ra rúg, pedig még valószínűleg sok más faj vár felfedezésre és leírásra.

A bolhák eredetéről nagyon keveset tudunk. Valószínűleg már az emlősök keletkezése előtt voltak bolhák, de az emberi nem keletkezése előtt biztosan, de hogy milyen más rovaroktól származtak, az bizonytalan. Legvalószínűbb, hogy kétszárnyúakból keletkeztek és talán alsóbbrendű, szúnyogszerű alakokból indult ki a fejlődésük, amelyek a mai bolhalegyekhez, Phoridákhoz álltak közel.

Régebbi földkorszakokból maradványaik nem ismeretesek. Csak a borostyánkőben találtak egyszer egy bolhát (Palaeopsylla Klebsiana Dampf). Ez a borostyánkőbolha bizonyítja, hogy már a borostyánkőerdő állatvilága is megvolt verve bolhákkal. Valószínű, hogy ez az állat egérszerű vagy vakondokszerű emlősökön élt. Nagyon könnyen lehetséges azonban, hogy még a borostyánkő-kora előtt is voltak bolhák és hogy, amikor még nem voltak a földön madarak és emlősök, hidegvérűeken élősködtek; ugyanis egy ausztráliai bolháról (Echidnophaga ambulans Ol.) azt állítják, hogy kígyókon is előfordul és már szőrös hernyókon, sőt még házi légyen is láttak éhes bolhákat alkalmilag szivogatni.

A teljes szárnyatlanságuktól eltekintve a bolhák egész sor különleges szervezeti sajátsággal tűnnek ki, amelyek egy önálló rovarrendben való csoportosításukat teljesen megokolttá teszik. Jól elkülönült és aránylag kis fejükön nincsenek facettás szemek, hanem legfeljebb három homlokszem. A sokízű rövid csápok gödörszerű mélyedésbe fektethetők, hogy a szőrök és tollak közti mászkáláskor ne akadékoskodjanak. A három torszelvény, amelyek közül az első kettőn egy-egy pár stigma van, nincs összeforrva. Potrohuk tízszelvényű, azonban az első szelvény haslemeze csökevényes, hátlemeze pedig az utókorhoz csatlakozott. A 2–8. potrohszelvényen egy-egy pár stigma van. A parazitaéletmódhoz való különleges alkalmazkodás a test oldali lapítottsága is, amely ezeket a bőrlakókat arra képesíti, hogy gazdájuk legsűrűbb szőrözetén vagy tollazatán, amelyben élnek, hajlékonyan át tudják magukat kényszeríteni. A testen sok hátrafelé irányuló sörte és tövis van, amelyek a bolhának a legmerészebb mozdulatok és fordulatok közben is elegendő támaszt kölcsönöznek. Ugyanezen okból bőven meg vannak rakva tüskékkel a messze elálló csípővel bíró lábak is. A bolha azonban mindenekelőtt erősen fejlett, egy pár ugrószerszámmá alakult hátulsó lábaival ugrik rá merészen áldozatára. Fürge ugrólábainak köszönheti a bolha elégszer az életét, amikor üldözői elől a lehető leggyorsabban kell menekülnie.

A bolha szúrófegyverei páros, kardalakú, éles pengék, amelyek mindkét ivarnál, hímnél és nősténynél egyaránt fejlettek és egyesek szerint átalakult rágók, mások szerint az állkapocs belső karéjai. Ezekhez járul még egy páratlan, hosszúra kihúzott, hüvelyszerű képződmény, amelynek alsó oldala csatornaszerűen kivájt és talán a felső ajaknak, vagy az epipharynxnak felel meg. Így a páros szúrófegyverekkel együtt egy csatorna képződik, amelyen keresztül a bolha gazdája vérét szívja.

Az oldalt elálló állkapcsok egyszerű chitindarabok, amelyeken karcsú, ízelt, csápszerű tapogatók ülnek. A kis alsóajkon is ízelt, hosszú tapogatók vannak, amelyek a szúrókészülék hüvelyét alkotják. Belső szervezetükről csak annyit említünk, hogy szívógyomruk nincs.

A bolhák a tökéletes átalakulással fejlődő rovarok közé tartoznak. A bolhanőstények fehéres petéiket rendesen olyan helyekre rakják, ahol nincs hiány bomló hulladékokban és állati maradványokban. A petékből megnyúlt, féregalakú, fehéres nyűvek kelnek ki, amelyek lábatlanok és rágó szájrészeik vannak. Amikor megnőttek, kerek gubóba szövik magukat, amelybe rendesen a környezet mindenféle szemétrészecskéjét is befonják. A gubó belsejében nyugszik a szabad báb. Vannak bolhák, például a tyúkbolhák, amelyeknek bábja nincs védve, gubóba nem zárva csinálja végig a lárva tartózkodási helyén nyugalmi idejét.

Nem minden állatnak van bolhája, úgyhogy egyáltalában nincs minden emlősfajnak egy sajátos bolhafaja, mint azt régebben egykor gondolták. Nemcsak a vízben élő cetek és fókák, hanem a futó patások is csaknem kivétel nélkül mentesek tőlük, míg a ragadozók, rovarevők, rágcsálók és denevérek sokat szenvednek a bolhaszúrásoktól. Különösen tehát olyan állatok jönnek számításba, amelyeknek maguk és fiaik számára határozott tanyájuk van. A madarak között különösen a cinegék, fecskék és egyéb fészeklakók azok, amelyeknek fészkében a bolhák és utódaik gyakran kiválóan tenyésznek, eltekintve attól, hogy olykor a szelíd házi madarak is nagyon meg vannak velük verve.

Emberi bolha (Pulex irritans L.), petéje (1), lárvája (2), bábja; jobboldalt szájszervei.

A bolhák életefolyását legjobban a Pulicidae-család legismertebb képviselőjén, az emberi bolhán (Pulex irritans L.) tanulmányozhatjuk, amely világpolgár és az arktikus vidékek kivételével, sehol sem hiányzik. A mi szélességeink alatt ezzel a vidám, barna ugróval nemcsak a meleg hónapokban ismerkedhetünk meg, amikor ugyan, mint a legtöbb rovar, a bolha is a legtettrekészebb állat, hanem a tél közepén is. Jól értenek hozza, hogy mindenütt találjanak maguknak egy kis meleg helyet, ha nem egyenesen magán a testen, hát a ruházatban, vagy az ágyban találnak búvóhelyet. Szaporodásra a bolhanőstény padlórepedéseket, piszkos sarkokat, vagy elhanyagolt zugokat keres fel és ott rakja le 4–6 fehéres, hosszúkás, kerekített, mintegy 0.7 mm hosszú petéit. Az ilyen költőhelyekhez való vonzódása adott alkalmat arra a messze elterjedt néphitre, hogy a bolhák vizelettel öntözött fűrészporból keletkeznek. Bármennyire is nevetséges a rovarok fejlődéséről szóló mai ismereteink mellett a bolhák ősnemződésének a hite, annyi mindenesetre igaz benne, hogy a bolhalárvák tenyésztésére a nem túlságosan száraz szobasöpredék a legalkalmasabb. A peték lerakása után 5–6 nap mulva jelennek meg az újszülött lárvák. Ezek fehér, fénylő, alig 2 mm hosszú nyűszerű állatok, barnás állkapcsokkal és fejükön egy sajátságos „sárgabarna foltocskával”, amely már Roesel von Rosenhofnak feltűnt, aki „Insekten-Belustigungen” című munkájában (1749) a bolhát egy külön fejezetben részletesen leírta. Amint később kiderült, a kis sárgásbarna folt egy hegyes chitinfog, amely már a petén belül képződik az embrión. Ezzel a foggal töri keresztül a lárva a pete burkát és csinálja meg az utat a szabadba. A lárva testének a végén van két toló, amelyek éppen úgy, mint az oldali sörték, támasztékul szolgálnak neki, ha tovább akar mozogni, ami meglehetősen gyors, a hernyók mászómozgására emlékeztető görbületekben történik. Ha nyugtalanítják a lárvákat, kissé spirálisan összecsavarodnak és várnak egyideig, amíg a zavarás megszűnik. A bolhalárvák nem ártanak az embernek, nem szívnak vért, hanem azokból a szerves maradványokból táplálkoznak, amelyek tartózkodási helyükön találhatók. Mintegy tizennégynapi lárvaállapot után egy kerek, mindenféle piszokrészecskét tartalmazó szövedékben megtörténik a bebábozódás, 12–14 nap mulva megjelenik a bolha, amelynek fejlődési idejét a meleg kissé megrövidíti, alacsonyabb hőmérsékletek pedig meghosszabbítják. Nyáron mintegy 4, télen 6 hetet vesz igénybe.

Amint az emberi bolha könnyen átmegy kutyára, macskára, patkányokra és tyúkokra, éppen úgy alkalomadtán az embert is kínozhatják különböző állatok bolhái. Ezek a paraziták rendszerint az ember leghűbb társától, a kutyától származnak, de a nagyon hasonló macskabolha, tyúkbolha és mások is gyakran lelik kedvüket az embervérben. A kutyabolha (Ctenocephalus canis Curt.), amely az emberbolhától a fej alsó oldalán és az előtor hátulsó párkányán levő tüskefésűk által különbözik, életét rendesen a kutyán vagy a macskán tölti. A nőstény a gazdaállat szőrére is ragasztja a petéit, ezek azonban olyan lazán vannak odaerősítve, hogy rendkívül könnyen lesúrolódnak, ami azután természetesen egészen különösen gyakran történik meg a kutya fekvőhelyén. A macskabolha (Ctenocephalus felis Bouché), amely átmegy a kutyára is, annyira hasonló a kutyabolhához, hogy hosszú ideig nem is különböztették meg mint külön fajt. Feje hosszabb és keskenyebb, ami főképpen a nőstényen látható jól. Ezt a bélyeget még kiegészítik a sertézet különbségei, a tüskék száma és az ivarkészülék szerkezete. A kutyára mindkét bolha jelentőséggel bír, mint a Dipylidium caninum L. nevű galandféreg köztesgazdája, hasonlóképpen, mint azt már a kutya szőrtetűjénél említettük.

Némely vidékeken az embert sokkal jobban kínozzák a kutya- és macskabolhák, mint az emberi bolha, pl. az Északamerikai Egyesült-Államok déli területein, sőt, úgylátszik, Németország egyes részeiben is. Hilger, aki Baden nagyhercegségben színházakban, hangversenytermekben, kaszárnyákban, iskolákban és más, az embertől sokat látogatott helyeken az idők folyamán 2036 bolhát gyüjtött, mindenesetre arról győződött meg, hogy foglyainak csak a kisebbik fele volt emberbolha, a többség, 1071 darab, kutyabolha.

Egy arktikus bolha a Holopsyllus glacialis Taschb., Grönlandban és Labradoron a sarki nyulakon él. Nagyon meg van verve bolhákkal a mi szélességeink alatt a sündisznó, melynek tüskeruhája mélyén gyakran sok tucat sünbolha (Archaeopsylla erinacei Bouché) lakik, továbbá a mókus, amelyen a mókusbolha (Ceratopsyllus sciurorum Schr.) él.

Ha az utóbb említett bolhafajok mindnyájan meglehetősen közömbösek lehetnek az emberre, az orvosok mégis indíttatva érezték magukat, hogy újabban bizonyos bolhafajokra fordítsák figyelmüket, különösen a patkánybolhákra. Ezek a patkányokról és hasonló rágcsálókról szívesen átmennek az emberre és ebben az esetben könnyen veszélyes betegségeket vihetnek át. Így kiderült, hogy az Indiában és Afrikában gyakori patkánybolha (Xenopsylla Cheopis Rothsch.) gyakran pestises patkányokon fordul elő és a bubópestist nemcsak állatról-állatra terjeszti, hanem az emberre is átviszi. A pestisbacillusok ugyanis, amelyeket a bolha a pestises patkány véréből magába szítt, teljesen változatlanul mennek át a bélcsatornáján és azután az ürülékével egészen életképes állapotban kerülnek ki. Ha már most, ami könnyen megeshetik, a bacillusok bolhacsípésbe, vagy az ember valami véletlen kis bőrsebébe jutnak, akkor az az ember is megkapja a pestist, akit éppen egy ilyen bolha kínoz.

Egy további bolhacsalád a Ctenopsyllidae, amelynek fajain a hátulsó lábszárakon fésűszerűen elrendezett serték vannak. Közéjük tartozik a kis barna házi és mezei egereken, patkányokon élő egérbolha (Ctenopsyllus musculi Dug.). Az erősen szőrös Hystrichopsyllidae-család tagja a legnagyobb európai bolha, a vakondokbolha (Hystrichopsylla talpae Curt.). Ennek az óriásbolhának a nagysága túlhaladja a 1/2 centimétert. Főként vakondokokon tanyázik, némelykor azonban más kisemlősökön, mint mezei egereken és mint más bolhák is, alkalomadtán gazdáján kívül szabadon a földön kövek alatt, vagy régi egérlyukakban található, ahol nagysága miatt azonnal magára vonja a figyelmet. Az Ischnopsyllidae-családba több sajátságos denevér- és madárparazita tartozik.

Több figyelmet érdemelnek a homoki bolhák (Dermatophilidae), amelyeknek legfontosabb képviselője a homoki bolha vagy chigge (Dermatophilus penetrans L.). A homoki bolha tulajdonképpeni hazája a trópusi Amerika, de ezen a földrészen, még valamivel a szorosan vett trópusövön túl, el van terjedve és körülbelül az északi szélesség 30. fokától a déli szélesség 29. fokáig fordul elő. 1872-ben a homoki bolhát behurcolták Nyugat-Afrikába. Állítólag a „Thomas Mitchell” angol hajó volt az, amely terhével Rio de Janeiróból jövet Afrikába áthozta. A hajó legénységét homoki bolhák kínozták, és amikor a hajó befutott Ambrisba, az élősdi átment a parti lakosságra is, amely nemsokára rettenetesen szenvedett miatta. Rövid 25 év alatt azután a homoki bolha a nyugati partokról, a karavánutakat és egyéb összekötő utakat követve, egész egyenlítői Afrikán át, a keleti partokig elterjedt. A hím és a még megtermékenyítetlen nőstény, mint más bolhák, vérrel táplálkoznak. Testszínük, eltekintve az áttetsző sötét béltartalomtól, sárgás. A két ivar nagysága eleinte hasonló, átlag 1 mm és ugrani is tudnak. Aránylag nagy fejük felső és elülső oldalán szögletes, az utolsó csápízen nincs bevágás, torszelvényeik nagyon keskenyek.

A homoki bolhának csak a megtermékenyített nősténye veszedelmes, amely az emberen rendesen a lábba fúrja be magát és főképpen a lábujjak körme alatt telepedik meg. Az állatok közül a majmokat, kutyákat, juhokat és sertéseket lepi meg, és pedig az orrot és a szem környékét. A kezdetben egészen jelentéktelen bolhanőstény, miután befúrta magát, már néhány nap alatt megnagyobbodik, potroha egyre jobban duzzad, amíg egy kis borsó nagyságot el nem ér. Tehát fél centiméter, vagy még több lesz az átmérője, miközben természetesen erősen izgatja a fertőzött testrészt. Elviselhetetlen fájdalom áll be és gyulladás következik, amely az embernél nagyon könnyen veszedelmes genyesedésbe megy át, ha nem gondoskodnak idejében a bolha eltávolításáról és a seb alapos megtisztításáról. Ha a sebet elhanyagolják, igen komoly következményei szoktak lenni, mert a lábujj elvesztésére vezet, sőt halált okozó is lehet. Legtöbbet szenved a néger lakosság, amely, ha magára van utalva, teljesen tanácstalanul és kétségbeesve áll a rettenetes homoki bolhacsapással szemben. Baumann szerint a Victória-tó környékén egész néger falvak néptelenedtek el a homoki bolha miatt. Stuhlmann jelentéseiből kitűnik, a keletafrikai Bukoba német állomáson akkoriban a bennszülött legénységnek gyakran egyharmada menetképtelen volt, úgyhogy ezért komolyan fontolóra kellett venni az állomás feladását. A nőstény homoki bolha testének hatalmas megnagyobbodása a bőrbe való befészkelés után a peték fejlődésével és megérésével kapcsolatos. Ha nem zavarják a nőstényt, benne marad a bőrben, amíg érett petéi egymásután mind ki nem jutnak.

A homoki bolhához hasonló a Vermipsyllidae-család életmódja. Idetartozik a Közép-Ázsiában, a Tien-San-hegység völgyeiben élő Vermipsylla alakurt Schimk., amely szarvasmarhákon, tevéken és lovakon fordul elő és amelyet az ottani kirgizek, akiknek egész gazdagsága patásokból áll, igen jól ismernek. A bolhanőstény itt is az állatok bőrébe fúrja magát, megduzzad és végül teleszívott állapotban egy cm nagyságot ér el, amilyen nagyra egyetlen más bolhafaj sem nő meg. Azt mondják, hogy olyan csikók, amelyeket több Vermipsylla-nőstény lepett meg, annyira legyengülnek, hogy vérveszteség és elerőtlenedés folytán tönkre is mehetnek.