2. ALREND: Kerekrésűek vagy kupakosbábúak (Cyclorrhapha)

1. nemzetség: Homlokrés nélküliek (Aschiza)

Az Aschizák olyan kerekréses legyek, amelyeknek homlokhólyaga többnyire fejletlen, homlokrést a csápok felett nem formál.

A zengőlegyek (Syrphidae) a kétszárnyúak rendjének egyik legterjedelmesebb családja. Eddig is már többezer fajukat írták le a Föld minden részéről. Vannak köztük feltűnő nagy, tarkadíszítésű legyek is, amelyek gyakoriságukkal és élénk természetükkel sokban hozzájárulnak a tájék elevenségéhez. Zengőlegyek zsongják körül a kert virágait, ők látogatják az ernyős virágzatokat az erdőben, és a réten és mezőkön is ők a legközönségesebb kétszárnyúak. Mondhatni sehol sem hiányoznak, ahol melegen süt a nap és ahol virágok pompáznak.

A zengőlegyek külső alkotásáról semmi általánosat nem mondhatunk, éppen úgy vannak köztük nagy, zömök, otromba legyek, mint csinos, könnyed alakok is vékony hosszú testtel. Legjellemzőbb sajátsága mégis mindannyiuknak a számfölötti hosszantas ér (vena spuria), vagyis az a szárnyér, melynek semmi kapcsolata sincs az egyéb érrendszerrel s amely az elülső haránteret keresztezi, beékelődve a harmadik és negyedik hosszanti ér közé. A zengőlegyek a legtökéletesebb repülő rovarok sorába tartoznak. Megvan az a képességük, hogy percekig lebeghetnek egy helyben a levegőben, lebegő szárnyakkal függögetve és aztán újból tovacikáznak villámgyorsan. Lebegés közben rendkívül gyorsan rezgetik szárnyaikat és vízszintesen irányuló testük úgy helyezkedik el, hogy mindig fejjel fordulnak a légáramlással szemben. Az ilyen légy valósággal akaratlanul helyezkedik lebegés közben a széllel szembe. Ezt a gépies képességét anemotropismusnak nevezik. Olyan ez a hajlam, mint a halaknak az a szokása, hogy állandóan fejjel a vízáramlás ellen irányulnak.

Lebegő zengőlégy (Lasiopticus seleniticus Meig.) és lárvái.

A legközönségesebb zengőlegyek egyike a holdfoltos zengőlégy (Syrphus pyrastri L.). Közép-Európában és Észak-Amerikában honos, 12 mm hosszú légy, teste sötét acélkék, potrohán hat holdalakú fehér folttal. Sötét csápjai lapos-tojásdad ízben végződnek, amelynek a tövén csupasz sörte emelkedik. Víztiszta szárnyaiban a harmadik hosszantas ér majdnem egyenes, az első harántér pedig a középsejt tőfelébe torkollik. Mint minden zengőlégy, ez a faj is megkívánja a napsugaras időt. Ilyenkor hangtalan repüléssel siklanak a levegőben, néhány pillanatig libegnek egy ág vagy virág alatt, vagy hirtelen leereszkednek egy levélre, aztán elülről kezdik újból fürge játékukat. Ködös, zord napokon azonban lustán és fáradtan pihennek valahol egy fa ágán vagy törzsén. A nőstény egyenként rakja petéit olyan levelekre, amelyeken levéltetvek élnek. A zöldesszürke, barnafoltozatú nyűveknek előteste elvékonyodó és két szájhoroggal van fölfegyverezve. Széles hátulsótestük végén két lélekzőnyílásuk van. Testük rendkívül hajlékony és nyújtóztatható, majd hosszúra kinyúlnak, majd meg ismét rövidre összehúzódnak és ez a tehetségük a nadályéhoz hasonló araszoló mozgásra képesíti őket. Mozgás közben hátulsó végükön lévő húsos nyúlványaikkal kapaszkodnak meg, s ezalatt az előtestük messzire elnyujtva tapogat megfelelő kapaszkodópont után, mihelyt azt megtalálta, elbocsátkozik hátulsó testével és azt az előtest közelébe vontatja. A zengőlégylárvákat rendszerint levéltetvek társaságában vagy legalább is azok közelében találjuk. Ha a Syrphus-lárva megéhezik, mint ahogy Meigen leírja, egyszerűen keresztüldöf szájhorgaival egy levéltetűt, aztán szájkészülékét behúzza első testgyűrűjébe, emezt pedig a másodikba, úgyhogy szerencsétlen tetű úgy ül ebben a mélyedésben, mint a dugó a palack nyakában. Ezáltal az áldozat maga tehetetlenné vált, lábait többnyire fölfelé fordítja és többé semmi módon sem menekülhet el támadójától. A rabló nyű aztán szivogató, pumpáló mozgásokkal szürcsöli ki a levéltetű folyékony testtartalmát. Különös látvány a levéltetvek társaságában ez a mindenképpen ártatlan külsejű Syrphus-lárva, amint egymásután nyársalgatja fel őket kíméletlenül, a levéltetvek pedig ezalatt nyugodtan üldögélnek mellette, a nélkül, hogy csak sejtenék is, milyen rettenetes ellenség tanyázik körükben. Egyetlen Syrphus-lárva egymagában egész virágzó levéltetű-kolónia pusztulását idézheti elő. Főtáplálékuk mindenesetre a levéltetű. Alkalomadtán megfigyelték azt is, hogy puha bogárlárvák és levéldarázslárvák is voltak az áldozatok sorában. A kifejlődött Syrphus-lárva egy lehulló esőcsepphez hasonló alakba összehúzódva barnás vagy zöldes tokot képez a bőréből. Ebben a kemény hüvelyben jön létre a bábalak. A tok lassanként sötétebbre szineződik, vastagabbik végén egy kúpocska válik el és annak a helyén kibúvik az újszülött légy.

A viráglátogató legyek között több hazai Syrphus-félét említhetünk, pl. a díszes kantáros legyet (Helophilus trivittatus F.), kénsárga torhátsávokkal és potrohfoltokkal: nem ritka állat, vagy a csinos Syrphus vitripennis Meig.-fajt. A legfeltűnőbbek a Volucella-nemhez tartozó fajok, a légüreges hólyaglegyek, a dongóképű hólyaglégy (Volucella bombylans L.), vagy a feketeprémes és vörösfarú változata, mely csalódásig hasonlít a Bombus lapidarius nevű dongóméhfajhoz. A Volucella pellucens L. onnan veszi nevét, hogy potrohának áttetsző tőrészében két nagy léghólyag rejlik. Ez a faj a darazsak ellensége, mert tüskés lárvái darázs-lárvákkal táplálkoznak. Reichert beszéli el, hogy egy ízben félig felnőtt Volucella-lárvát figyelhetett meg, amint ügyesen mászkált egy darázsfészek sejtjei között, mindegyiket megvizsgálta, amíg csak egy olyan sejtre nem akadt, amelyben kövér lárva pihent. Erre betolakodott a lárva és a sejtfal közé, mire a megtámadott darázslárva szorultságában kibocsátott egy csöppet nemrég felvett táplálékából. A kifejlődött Volucella-lárvák a földben, a kihalt darázsfészek alatt keresnek téli tanyát. A kifejlődött legyek, mint szorgalmas viráglátogatók, csak a nyár derekán jelennek meg. A zengőlegyeknek egy másik csoportjához tartoznak az Eristalis-nem fajai; zömök, méhtermetű legyek, üvegszerű szárnyakkal, a harmadik, hosszantas érnek hátrafelé irányuló öblösödése van, az első harántér majdnem középen éri a középsejtet. Az Eristalis-legyek nagyon elterjedtek és közönségesek, talán a leggyakoribb látogatói az ernyős virágoknak, ott találhatjuk két gyakori hazai fajunkat, az egyik a hereméhhez csalódásig hasonló házi méhelégy (Eristalis tenax L.), a másik az erdei méhelégy (Eristalis arbustorum L.). A házi méhelegyet a német kevésbbé költői néven szemeti légynek mondja. Kifejlődött állapotában ugyan csinos és tiszta állat ez, de a fiatalságát útálatos nyűalakban, iszapos tócsákban, trágyalében vagy árnyékszékekben tölti. Patkányfarkú nyűnek, népiesen pocikféregnek nevezik, mert piszokszínű, 20 mm hosszú teste hátul farkalakú nyúlványban folytatódik. Ez a nyúlvány kissé behúzható, de mindig hosszabb a testnél. Ez az állat lélekzőcsöve, a cső végét az iszapban mászkáló nyű mindig a felszínre tartja, ha friss levegőhöz akar jutni. A lárvatest hasi oldalán hét pár rövid lábcsonk áll ki, ezeket veszi segítségül a nyű a fenéken való mászkálása közben. Bábozódáskor a pocikféreg gyakran méternyire is elvándorol, szárazabb helyekre. Sajátságos farkfüggeléke erősen harántráncos és kemény bábalakjában is megmarad, noha nagyon megrövidült alakban.

Légüres hólyaglégy (Volucella pellucens L.) baloldalt és Tarajosfejű légy (Ceria conopsoides L.) jobboldalt.

Házi méhelégy (Eristalis tenax L.). és lárvája.

A legkülönösebb lárvaalakok egyike a zengőlegyek családjában a remetelégy-nem (Microdon Meig.) lárvája. Ezek a furcsa, féltojásalakú lények nedves lomberdőkben, vén fatörzsek korhadó kérge alatt élnek. Barna hátukat kemény, bibircses, kiemelkedő lécek hálózata borítja, hátulsó végük közelében pedig két csonkaszarvalakú, kemény kiemelkedés végén van a két lélekzőnyílásuk. A Microdon-lárvák igen lomha állatok, nyálkás, puha csigahasukkal nagy lassan csúszkálnak a redves fán és nem ritkán a farágóhangyák fészkeibe is betévednek, a nélkül, hogy a hangyákkal törődnének. Ezért „hangyavendégek”-ül is tekintik őket, noha valószínűbbnek látszik, hogy a hangyák sem tudnak mit kezdeni ezekkel a különös teremtményekkel. A Microdon-lárva hátát jól megvédi az imént leírt chitines rácsozat s így a hangya sem talál rajta támadható pontot, talán nem is vesznek tudomást e házibarátaik jelenlétéről s ez lehet az oka, hogy nem is törődnek velük. A Microdon-báb külsőleg alig különbözik a lárvától. Jelentéktelen, lomha légy búvik ki belőle, amely a földön, fűvön, leveleken mászkál és később aztán arra törekszik, hogy ismét valami hangyaboly közelébe helyezze el a petéit. Az idetartozó néhány faj közül a Microdon devius L. a legközönségesebb Európaszerte; zöldesbarna, fémfényű Syrphida, sárga lábszárakkal és a pajzsocskáján két kis tövissel. A budai erdőkben Gammel Alajos kiváló kutatónk nemrégiben találta meg korhadó fatönkön a Microdonok csigaszerű lárváit és otthon sikeresen ki is tenyésztette belőlük a legyeket.

A nagyfejű legyek (Pipunculidae) családjából mindössze vagy 80 fajt ismerünk eddig, de ez csak kis hányada lehet a Föld minden részén tenyésző alakoknak. A Pipunculidák lárvakorukban élősdiek, a kifejlett legyek általában sötét színezetű, jelentéktelen állatok, átlag nem nagyobbak 2–4 mm-nél. Lábaikon széles talplemezek fejlődtek. A nősténynek merev, kissé hajlott és mindig előreálló tojócsöve van. Legfeltűnőbb rajtuk a két óriási recés szem, mert a vékony nyélen ülő, igen nagy és mozgékony fejnek csaknem egész felszínét beborítják. Ennek a berendezésnek köszönhetik a Pipunculida-legyek, hogy köröskörül minden irányban láthatnak és könnyen megfigyelhetik a körülöttük mutatkozó rovarokat. Ez a képesség különösen a nőstényeknek válik hasznukra, ezek ugyanis, amikor petéiket akarják elhelyezni, apró kabócákat vesznek üldözőbe, könnyen fölfedezik a kis kabócát még akkor is, ha valamely levél vagy fűszál alsó lapján elrejtőzve szívogat. Különben nem is nagyon válogatók és a legkülönbözőbb kabóca-fajokra rábízzák petéiket. A kabóca belsejében már ott tanyázik a rárakott petéből kibujt Pipunculus-lárva, de ő maga még egészségesnek látszik. Semmi jel sem mutat arra, hogy ilyen veszedelmes vendéget rejteget a testében, amely lassanként összes zsigereit megemészti. Később, mikor már az elül vékonyodó testű élősdi lárvának (elől egy kisebb s hátul egy nagyobb lélekzőnyílása is van neki) a munkája befejeződik, áttöri az üresre kievett kabócatestet és a tor meg a potroh között kibúvik belőle a Pipunculus-lárva, hogy aztán a földön vagy az illető kabóca táplálónövényén bebábozódhasson. Nálunk, éppen úgy, mint egész Európában, sok különféle faja él e Pipunculida-legyeknek és gazdasági szempontból mégis igen csekély a jelentőségük. Nem így áll a dolog azokban az országokban, ahol a kis Jassus-kabócák, mint fentebb említettük, rokonaikkal együtt súlyos csapást jelentenek a rizsföldeken és cukornád-ültetvényekben. Itt ezek a kis élősdi legyek áldásos működést fejthetnek ki. Noha nincs hatalmuk arra, hogy a kabócák tömeges jelentkezése esetén is fékentartsák a rombolást, mégis szívesen látott szövetségesként üdvözli őket a gyarmatos a káros cikadák elleni küzdelemben.

A Pipunculidákhoz csatlakozik a talpas legyek (Platypezidae) kis csoportja: jelentéktelen, apró legyecskék, széles szárnyakkal, többnyire árnyékos helyeken, leveleken tartózkodnak és feltűnő jellemvonásuk, hogy a hímeknek igen nagy, ellaposodó hátulsó lábfejízeik vannak.

A bolhalegyek vagy púposlegyek (Phoridae) jelentéktelen, apró, sötétszínezetű állatkák, ideges sietéssel rohannak levélen, fán, ablaküvegen fel s alá. Repülőképességük fejletlen. Repülésük nem tartós, egyes fajaik pedig egészen szárnyatlanokká váltak. Fejük alant álló, rövid. Toruk magashátú, potrohuk lecsapott, úgyhogy egész testük púposnak látszik. Fejükön rövid, szemölcsalakú csápok ülnek, nagy, fölfelé irányuló sörtével. Erős lábaikon feltűnnek a nagyranőtt csípőízek és a lapos combok. Szárnyuknak a szegélyéren kívül két hosszantas erük van, a hátulsóból néhány halvány erecske indul ferdén hátrafelé a szárnyszegélyhez. Ma még kétes, hogy a Phoridák ebbe a csoportba tartoznak-e, vagy a Diptera-rendszernek egy másik helyére, az Orthorrhaphák közé kell-e őket számítanunk.

A zömök púposlégy (Hypocera incrassata Meig.) fényesfekete, potroha szürke, tőízén fehér szegéllyel. Szemük fínom szőrökkel van födve, szárnya üvegszerű. Lábai szurokfeketék, az alsó pár a comb közepétől kezdve sárga, csípőjükön különösen hosszú sörtefegyverzet tűnik szemünkbe. Ezeket a púposlegyeket régebben költésrontó legyeknek is nevezték, mert igazságtalanul őket tekintették a mézelő méh költésrothadásának okozójául. A költésrothadás nem egyéb, mint egy bizonyos bacillusfaj által okozott ragályos betegség, amely igen könnyen terjed s a méheket és nyűveiket hirtelen elpusztítja. A holt méhlárvák a sejtekben rothadásnak indulnak s ezáltal kellemetlenszagú, barna pép képződik, amely a szétfolyó mézzel együtt csöpög le és ez a sűrű, ragadós és méhhullákat is tartalmazó folyadék aztán ellepi a kaptár fenekét. Mikor már a dolog idáig fejlődött, akkor mindenféle hivatlan rovarvendég beköszönt, a még élő, kimerült méhek nem állják útjukat, betolakodnak a kaptárba és ott kihasználják a jó alkalmat nyalakodásra és ivadékuk fölnevelésére. Ezek közt a betolakodók közt található rendszerint a mi púposlegyünk is. Így jutott abba a gyanúba, hogy a szerencsétlenségnek is ő volna az okozója. Ott találjuk ezeket a legyecskéket vagy lárváikat a darázsállamokban is, mikor azok virágkorukon túl vannak és a pusztulás felé közelednek. Igen nagy tömegben találta őket Reichert a közönséges darázs (Vespa vulgaris) fészkében. „A fészek tartalma már kihalóban volt, s a darázsnépnek rothadó és penészedő hulladékai közt láthatólag jól éltek a légylárvák. Azelőtt mindig csak az áttelelő bábokat, vagy a legyeket találtam meg a darázsfészkekben. A kifejlődött Phoridák apró, feketeszínezetű állatkák, mozgékonyságuk bámulatos; olyan gyorsan tudnak futni, hogy üldöztetés esetén inkább a lábaikban bíznak, mintsem a szárnyukban.” Más fajbeli bolhalegyek is szívesen kutatják fel a rothadásos helyeket, mert ott találnak táplálékot fiasításuknak. Így például a fekete púposlégy (Trineura aterrima Fabr.) igen gyakori a temetőkben és sírbontások alkalmával tömérdek lárvájukat találják a koporsókban.

Igen sajátságos Phorida-légy az, amelynek az ismeretére Fox és Pergande amerikai búvárok vezettek rá egy hangyaboly kutatása alkalmából. Meglepetéssel tapasztalták, hogy ott a vidáman szaladgáló hangyák közt hangyafejek is sétálgatnak, ide s tova mászkálnak a földön törzs és lábak nélkül. Mikor ennek a szokatlan jelenségnek az okát kutatták, rábukkantak egy apró legyecskére, amelyet aztán hangyanyakazó légynek (Apocephalus Pergandei Coq.) neveztek el. Ez a légy addig leskelődik a hangyákra, amíg egyre rászáll és furfangos ügyességgel éppen a hangya nyakára helyezi el apró petéjét. A petéből kimászó Apocephalus-lárva csakhamar befurakodik a hátulsó fejnyílásán át a hangya fejébe. Lassan-lassan kieszi azt belülről és végül levágja a törzsről, a szó szoros értelmében lenyakazza a hangyát, amelynek az a tragikus sors jutott, hogy e legyecskével került szembe. A leválasztott üres fejtok most már csupán a lárva lakóházául szolgál s azt mindenfelé magával cipeli. Végül be is bábozódik különös lakásában és két-három hét multán mint kész légy jelenik meg.

A bolhalegyeknek több faja állandóan a földön sürög-forog és végkép elfelejtették a repülést. Szárnyaik egészen elcsenevészedtek, vagy éppen hiányoznak. Az ilyen szárnyatlan Phoridák nagyon hasonlítanak a bolhákhoz, a nevét is innen vette egyik nemük, a bolhalégy (Puliciphora Dahl). Az újabb vizsgálatok sok ellentétes vélemény közepette rávezettek, hogy itt valóságos rokonságról van szó és hogy a bolhák csakugyan szárnyatlan Phoridák leszármazottjainak tekintendők.

A földlakóktól csak egy lépés vezet a termeszvendégeskedők csoportjához, s így nem is csodálhatjuk, hogy egyes bolhalegyek a termeszek társaságában állampolgárságot nyertek, mint a „fehér hangyáknak” többé-kevésbbé szívesen látott vendégei. Ilyen a Termitoxenia Heimi Wasm., amely Dél-Indiában a Termes obesus fészkeiben tanyázik. Feltűnő rajta a rendkívül kövér, hólyagszerűen felduzzadt potroha; ilyen potrohduzzadás (physogastria) több más termeszvendég rovaron is észlelhető. Hogy ez a légy valóságos vendégállatnak tekinthető, és hogy a termeszek őt barátságosan kezelik, azt, egyebeket nem tekintve, már magában a Termitoxenia potrohát borító sárga szőröcskék is igazolják. Ezek a szőrök (trichomák) aromás anyagokat választanak ki, amelyeket a termeszek annyira kedvelnek, hogy szívesen nyalogatják e legyecskéket. Szárnya helyett a Termitoxeniának két rövid, horogalakú függeléke van. Valószínűleg ezeknek is van valami jelentőségük, legalább is felteszik, hogy a termeszek olykor-olykor e horgoknál fogva fogják meg tehetetlen légyvendégüket, s úgy hurcolják azt, mint valami teli korsót egy helyről a másikra, ahogy éppen a szükség kívánja. Megállapították már azt is, hogy a Termitoxeniák rendszerint ott tartózkodnak, ahová a termeszek petéiket raktározzák, ez az ő kedvenc helyük. Ebben az esetben valószínűleg önző okok vezetik őket, mert úgy látszik, hogy a Termitoxeniák kedvenc tápláléknak találják és egyszerűen kiszívják a termeszpetéket. A termeszkedvelő legyek szaporodása igen különös módon történik. Wasmann és Asmuth megfigyelései kimutatták újabban, hogy a Termitoxenia-nem és a közelrokon Termitomyia-nem fajai is hímnősek és ebben az összes rovaroktól különböznek. A Termitoxeniák petéket raknak, a Termitomyiák azonban állítólag kifejlett legyeket hoznak világra, úgyhogy a fiataloknak mégcsak vedleniök sem kell és csupán valamivel kisebb potrohukkal (stenogastra) különböznek az idősebb, ivarérett és vastagpotrohú (physogastra) légypéldányoktól. És ezzel egy magábanálló jelenség jött létre, mert itt a szárnyas rovarok életének legáltalánosabb jelensége, az átalakulás, metamorfózis tökéletesen kiküszöbölődik.

Termeszlégy (Termitoxenia Heimi Wasm.).

Az alkotó természet legcsodálatosabb formái a termeszbarátlegyek sorozatában kétségkívül a Thaumatoxeniinae-alcsaládba tartozó bolhalegyek. A gombatenyésztő termeszfajok fészkeiben élő Thaumatoxena Wasmanni Bred. & Börn.-fajnak nemcsak a légyformája veszett el végkép, hanem valósággal kételkednünk kell, hogy egyáltalán milyen rovarcsoportba sorozzuk voltaképpen ezt a bizarralakú lényt. Mikor ezt az állatot felfedezték, eleinte azt hitték, hogy valami különös poloskafajt találtak és erre az alkalomra egy külön poloska-alrendet is állítottak fel, ezt azonban meg kellett szüntetni, mert a későbbi kutatások teljes biztossággal kimutatták a Thaumatoxena légytermészetét. Poloskatermete bizonyosan fontos védőberendezés a Thaumatoxenára nézve, mert majdnem sebezhetetlenné teszi a gazda mindennemű támadásával szemben. Azt pedig máris biztosan tudjuk, hogy ez a légy a termeszeknél egyáltalán nem szívesen látott vendég.

A púposlegyek mellé sorozhatjuk a szárny- és rezgetyűnélküli Braulidákat, köztük a méhtetűt (Braula coeca Nitzsch.). Ez a széles gömbölyded, tetűszerű állatka alig nagyobb 1 mm-nél. Színe vörösbarna. Fején rövid, háromízületű, mély gödrökben ülő csápjai vannak. E rovar nem vak, mint ahogy a tudományos neve mondja, hanem egy pár apró, igen egyszerű szerkezetű szeme van szorosan a csápjai mögött. Erős lábain fésűalakú, fogacsos karmai vannak, s ezek arra valók, hogy gazdáján, a mézelő méh testén megkapaszkodhat velük. A méhtetű többnyire egyenként vagy kevesedmagával él a dolgozó méheken, vagy a heréken, de alkalomadtán a méhkirálynőn is találtak egynéhányat. Időnként a méh fejére fut át és a szívókáján mézet lopkod. Leuckart szerint a méhtetű nem elevenszüléssel szaporodik, hanem a mézelő méh sejtjeibe rakja petéit.

Méhtetű (Braula coeca Nitzsch.).

2. nemzetség: Homlokrésesek (Schizophora)

A Schizophorák csoportjába olyan kerekrésű Cyclorrhapha-legyek tartoznak, amelyeknek homlokhólyaga mindenkor fejlett és a bábból való kibúváskor a csápok feletti homlokrésen át tódul ki, hogy a bábhéj kupakját lelökje. A valódi legyek (Muscaria) alakköre, amely ezt a csoportot alkotja, óriási terjedelmű; ebbe egymagába több faj tartozik, mint a kétszárnyúak összes többi családjaiba együttvéve. Éppen ezért a szakbúvárok több családra osztották szét, amelyek egymáshoz igen közel állnak és gyakran bajosan különíthetők el.

A tágabb értelemben vett Muscaria-csoporthoz számított legyeknek általában háromízű a csápja; két tőíze majdnem mindig rövid marad, a harmadik íz ellenben igen nagyra nő és háti peremén sörtét visel. Szívókájuk igen különböző alkotású lehet. Részei: az alsóajak, felsőajak és a hypopharynx. Az előállkapcsok mindig hiányoznak és a közbülsők is majdnem kivétel nélkül erősen elcsenevészedtek, csupán a tapogatók maradtak meg belőlük állandóan, a fejtok előrészén kinyúló egyízületű függelékek alakjában. A szárnyerezet nagyon egyszerűvé vált, amennyiben egyetlen hosszanti ér sem ágazik el. A szárnyak alatt gyakran ott látható a szárnypikkely, az a finom, hártyás, sárga- vagy fehéresszínű képződmény, amely az alatta ízesülő rezgetyűt födi és védi. Azok a legyek, amelyeknek megvan ez a szárnypikkelyük, Calyptera csoportnevet viselnek, a többiek a szárnypikkelynélküliek, Acalyptera csoportjához tartoznak. A Muscariák lárvái mind fehér, 11-szelvényes nyűvek, fejük nincsen elkülönülve. Bábozódásuk mindig sötétbarna, kemény, hordócskaalakú tokban történik. E tok nem egyéb, mint az érett lárvának testétől elvált és merevvé keményedett bőrhártyája, amely a szabadonálló, fehéres és puhaállományú bábot körülfogja. A bábból kiszabaduló légy a már említett homlokhólyagja segítségével egy kis kupakot pattint le a hordócska egyik végéről s ezáltal hozza létre azt a kerek nyílást, amelyen át a szabadba jut. A Muscariákat a jelenleg használatos rendszer szerint két hadra osztjuk.

1. had: Széleshomlokú legyek (Holometopae)

A Holometopák homloka mindkét nem fején széles. A légyfajoknak igen gazdag sokfélesége tartozik ide. Noha ezeknek az alakoknak a sokaságából bizonyos rokonsági csoportokat különválasztottak és az összetartozó családköröket megtalálták, de az elkülönítendő családok számára vonatkozólag még igen eltérők a nézetek. Ezért egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy csak a nevezetesebb csoportok közül említünk meg néhányat.

Könnyen megismerhetők a darázslegyek vagy hólyagfejű legyek (Conopidae). Feltűnő ismertetőjegyük a vékony, hosszúra kinyujtható, többnyire könyökös szívóka. Ilyen jellegzetes alakú szívókája alig van még egy másik légycsaládnak. Ez már magában véve is kész bizonyítéka annak, hogy a darázslegyek szenvedélyes viráglátogatók és szájszerveiket szivogatásra használják. Mint annyi más viráglátogató, a Conopida-legyek is többnyire tarka ruhát, élénk színeket öltenek. Testük csupasz, többnyire karcsú alkotású, például a szorosabb értelemben vett Conopinae-alcsaládban, a fejük azonban feltűnően nagy, egyes esetekben, mint a Myopinae-alcsaládban, lapított, de ugyancsak hólyagosan felduzzadt arccal. Amazoknak a háromízű csápja pálcikaalakú függelékben végződik, emezeknek háti állású csápsörtéjük van. Recés szemeik nagyok, pontszemeik többnyire hiányoznak. Különleges alakú a hosszúra nyúlt potroh; a hímé elül elkeskenyedő, a nőstényé inkább orsóalakú, vége többé-kevésbbé lefelé hajló, kampós szokott lenni és a nőstényé szarvalakú, gyakran hosszú és előrenyúló petézőkészüléket visel. Egyébként a nőstények tapadópárnáik rövidebb voltával, rövidebb karmaikkal, vagy ötödik potrohszelvényüknek aránylagos rövidségével különböznek a másik nemtől.

A Myopinae-csoportból, Speiser szerint, a Myopa-nemmel találkozunk leggyakrabban a tavaszi rét virágain. „Ott ülnek ezek az otromba és többnyire lomha legyek már az első barkákon, vagy az ágak végein pihennek meg különös helyzetben. Élénk színezetükkel és különös tartásukkal, meg testhezállóan összecsukló lábaikkal bizonyos fokig a Nomada-nemhez tartozó élősdi méhekhez hasonlítanak. Legközönségesebb fajuk a Myopa buccata L., a szemek alatt elnyúló, felhólyagzott, feltűnően széles, fehér pofáiról vette nevét, e mellett tömött, fehér szakálla is van. Valamivel később jelentkeznek a Dalmannia-fajok. Ezek alant, a föld felett röpködve keresik a pázsit közül kiemelkedő virágokat, például a veronikát. Legközönségesebb fajuk nálunk a D. punctata F., világos kénsárga színével és némi fekete díszítésével tűnik ki.”

A Conops-félék vagy hólyagfejű legyek, a Conops-nem fajai és rokonaik többnyire sárga vagy vörös rajzokkal díszített, fekete alapszínű legyek. Később, nyár folyamán, különösen júliusban találhatók, az ernyős virágokon. Színezetükkel és karcsú alakjukkal meglehetősen hasonlítanak a darazsakhoz. Csalódásunkat előmozdítja, Speiser megjegyzése szerint, a szárny színezete is, mert sötétebb sáv foglalja be az előszegélyt. Ha az állat a virágon mászkál, valósággal darázs módjára hátrafelé kiegyenesítve tartja szárnyát s ez ilyenkor az összecsukódó darázsszárnyakhoz, például az Odynerus-nem szárnyaihoz csalódásig hasonló. Fel is tehetjük, hogy a Conops-legyekre nézve ez a hasonlóság a fulánkos hártyásszárnyúakkal egyes esetekben hasznos lehet.

Lárvaállapotban a Conopidák élősdiek. Tudjuk róluk, hogy különböző hártyásszárnyúaknak, dongóméheknek és darazsaknak, sőt esetleg sáskák a potrohában folyik le a kifejlődésük. Dohrn egy ízben megfigyelte, hogy több Conops-légy leselkedett egy darázsfészeknek a bejárata előtt és a berepülő darazsakat ismételten megrohanták, nyilván azzal a szándékkal, hogy petéiket a darazsakra ráragaszthassák. A Conops scutellatus Meig.-fajhoz tartozó legyek voltak ők vagy tizenketten és a Vespa vulgaris-fészek bejáratát rajzották körül. Ha egy légy egy hazatérő darázsra szállt, a két állat érintkezése, ha egyáltalán sikerült, legfeljebb egynegyed másodpercig tartott, a darázs ugyanis igyekezett megfogni támadóját s az erre visszahúzódott. Ez alatt a rövid idő alatt kellett a petézésnek megtörténnie. A darazsak láthatólag ismerik ezt a veszedelmet, mert mikor a Conopsok megkísérlik, hogy szorosan a bejárathoz férkőzzenek, dühös támadásokkal fordulnak ellenük, az üldözést azonban legfeljebb két méternyire folytatják. A Conopsok rendkívül ügyesen térnek ki a támadás elől. Egyszer sem vettem észre, hogy valamelyiket egy darázs elérte volna, noha a támadások és ellentámadások szakadatlanul ismétlődtek és én közben legalább egy óráig álldogáltam a darázsfészek mellett.”

A Conopidák életmódjáról azt is tudjuk, hogy fehér, puha nyűveik igen nagyra nőnek, utóvégre gazdájuk egész potrohát megtöltik és végül abban be is bábozódnak. Ha aztán a fiatal Conops-légy megjelenik, igen különös módon találja meg a kivezetőutat. A Conops-lárváktól kievett dongóméheken több ízben megfigyelték, hogy az élősdi az első potrohhátpajzsot magasra felemeli és az így képződő nyíláson át sétál ki a szabadba. Több ízben megesett, hogy a Conops olyan dongóméhből bujt ki, amely már hónapok óta volt tűre szúrva a rovargyüjteményben.

Mindazok a legyek, amelyeket a Holometopáknak itt következő csoportjában tárgyalunk, szárnypikkelyeik hiányával különböznek a hólyagosfejű legyektől; ezek tehát Acalyptrás Muscidák.

Acalyptrás legyek (Muscidae acalyptratae)

A búzalegyek (Chloropidae) apró legyecskék, lárváik növények nedvét szivogatják. Egyes fajaik tömeges elszaporodás esetén apró termetük ellenére is jelentékeny kárt okozhatnak a gazdának. Széles homlokuknak csak a fejtetőrésze sörtézett, hátul három pontszem van rajta. Csápjuk, lábuk rövid. Ötszelvényű potrohuk tojásalakú. Legfontosabb fajaik egyike a csíkos búzalégy (Chlorops taeniopus Meig.), 3–4 mm hosszú, fényessárga légy, csápjai, homlokháromszöge és pontszemei, valamint a tor egyes foltjai, sávjai és a potroh négy öve feketeszínűek. Szárnya víztiszta. A csíkos búzalégy évente két nemzedékben jelenik meg. Először májusban mutatkozik s ekkor a búza- és árpanövénykék felső leveleit rakja meg petéivel. Ha a kibúvó nyűvek a levélhüvelyből kiindulva tovább rágnak és a búzaszárban megépítik piszkosbarna aknáikat, akkor a szár és az azt körülfogó levélhüvelyek megduzzadnak és a kalász hitvány marad, vagy ki sem fejlődik.

A németek a búza köszvényének vagy podagrájának nevezik azt a betegséget, amely júniusban, vagy júliusban szokott határozottabban jelentkezni, de egyébként már az árpán is észlelték. A kirágott akna fenekén megtörténik a bábozódás és csakhamar azután napvilágot lát a legyek második nemzedéke. Ezek az augusztus táján jelentkező legyek petéiket a téli gabonára rakják le. A fiatal növények ez esetben is sokat szenvednek a nyűvek rágásától, elgyengülnek, hagymaszerűen megduzzadnak, vagy elpusztulnak, a bennük lévő lárvák pedig csak áttelelés után, a következő tavasszal érnek meg és alakulnak bábokká.

Csíkos búzalégy (Chlorops taeniopus Meig.).

A fritlégy (Oscinella frit L.) még jóval kisebb, fényesfekete, fémes csillogású legyecske, rendszerint három ivadéka van évente. Az elsőnek, a tavaszi nemzedéknek a nyűvei a nyári gabona alsó szalmarészeiben élnek és leginkább a zabot és árpát támadják meg. A második, vagy nyári nemzedék nyár derekán a kalászokban tartózkodik és a még tejes szemeket szivogatja, ugyanezeket a lárvákat nem egyszer találták meg különböző vadon tenyésző pázsitfélék szalmájában is. A harmadik, vagy téli nemzedék nyűvei késő ősszel jelentkeznek és a téli vetés szálaiban, vagy ismételten a vadon növő fűfélékben találják meg lakóhelyüket. A fentebb már ismertetett búzalégy mellett a gabonának egyik legkomolyabb kártevője a fritlégy. Búzát, rozsot, árpát, zabot, általában mindenféle hazai gabonát megtámadnak. Különösen meg kell jegyeznünk, hogy a nyári nyűvektől megtámadott gabonaszemek teljesen normális fejlettségű kalászokban ülnek, úgyhogy a kártételt egyelőre nem is lehet észrevenni és csak az aratáskor tűnik ki rendszerint, hogy a szem könnyű és léha, vagyis üres. Az ilyen szemeknek a svéd neve a frit, könnyű árut jelent. Ezt a szót már a római írók ismerték és ezt az ősi nevet használta fel Linné is e kártevő tudományos megnevezésére.

A búzalegyek és fritlegyek ellen ugyanúgy védekezik a gazda, mint a fentebb ismertetett hesszeni légy ellen.

Némely Chlorops-fajok, amelyek gazdaságilag közömbösek, alkalomadtán igen nagy tömegekben jelennek meg. Taschenberg írja például, hogy 1857 nyárvégén Zittauban akkora rajban tornyosultak föl egy ház teteje fölé és annyira csalódásig hasonlítottak az örvénylő füsthöz, hogy a tűzfecskendőkkel kivonultak és el akarták oltani a képzelt tüzet. Pontosabb vizsgálatra kitűnt, hogy a kis búzalégynek (Chlorops nasuta Schrk.) milliói tódultak ki ott egy leomlott tégla helyén keletkezett padlásrésen és ezek adtak okot a tévedésre. Ugyanez a légyfaj akkoriban a város más helyein is óriási tömegekben jelent meg nemcsak a házakon kívül, hanem a lakások belsejében is.

A harmatlegyek (Drosophilidae) szintén apró kétszárnyúak, széles homlokuk közepe és a fejtető hosszú sörtékkel borított. Néha hihetetlen tömegekbe verődnek össze. Ilyenfajta rajzásról tesz említést Melichar, aki Bécsben 1900 októberében figyelte meg ezt a jelenséget. „A kertben nyitott hordó állott, abban gyült össze mindenféle férges és rothadó hulladékgyümölcs. Augusztusban a hordó felényire tele volt gyümölccsel s ez már erjedésnek is indult, úgyhogy a mellette elmenőnek az orrát a csipős illat megütötte. Augusztus végén már láttam a hordó körül szállongani néhány apró legyet, ezek bormuslicák (Drosophila ampelophila Löw) voltak. A számuk azonban napról-napra emelkedett és október elején már olyan tömeggel voltak a Drosophilák, hogy a hordó szájából a rajzó és táncoló legyecskék valóságos oszlopban kerekedtek föl. Ha kezemet a hordó felé mozdítottam, az erjedő gyümölcsön ülő Dipterák ezreit rebbentettem föl és a lebegő raj még sűrűbbé vált.”

Nemritkán az éléskamrákban és pincékben is megjelennek a Drosophila-legyek, különösen a kisebb és nagyobb ecetlégy (Drosophila fenestrarum Fall. és D. funebris F.). Mindenütt beállítanak, ahol csak valami savanyú, erjedésben lévő anyag található, lehet az gyümölcs, befőttlé, bor, sör, ecet, vagy más hasonló anyag; ezekbe rakják aztán a legyecskék petéiket. Henneberg vizsgálataiból tudtuk meg, hogy a harmatlegyek nyűvei nem csupán az erjedő folyadékból táplálkoznak, hanem főképpen az azokon kifejlődő penészgombákon, a pimpó spóráin és más hasonló alantas élőlényeken. Más fajoknak a lárváit rothadó növényekben, gombákban, sebesült fák kifolyó nedvében látták, a Drosophila rubrostriata Beck.-faj lárváit pedig olyan formololdatban találták, amelyben állattestrészek voltak eltéve leólmozott pléhdobozokban. A harmatlegyek szárnyas légyalakjukban sajátságos libegő röptükkel tűnnek ki, rendszerint hirtelen lecsapódva szállnak le valamely tárgyra, levélre, vagy másra. Ha az ilyen legyecskét ujjaink közé fogjuk, hideg érzetet kelt. A közönséges ecetlégy (Drosophila funebris F.) 3–4 mm hosszú légy vörösbarna fejjel, vöröses torral és sárgás lábakkal, sötét potrohán, különösen a nőstényén feltűnő sárga harántsávok vannak. Howard nyomán tudjuk, hogy ez a faj egyéb harmatlegyek társaságában a tífuszbetegség terjesztőjének is tekintendő. Ezek az állatkák ugyanis szívesen ráülnek az ürülékre és ha azután a lakásba, vagy az éléskamrába beférkőzhetnek, első dolguk, hogy a marmeládra, gyümölcslére, vagy más hasonló ételneműre szálljanak s azt így beszennyezzék.

Ecetlégy (Drosophila funebris F.)

A csinos csöveslegyek (Trypetidae) nőstényeinek a potroha hosszú, ízelt tojócsőben végződik. Ezzel csempészik be petéiket különböző növényrészekbe, így például a bogáncsok virágfészkébe, hogy a lárváik ott a mag, vagy a terméshús anyagával táplálkozhassanak. A cseresznyelégy (Rhagoletis [Spilographa] cerasi L.) is idetartozó, 4 mm hosszú, fényesfekete legyecske, torán sárga rajzokkal, sárga pajzsocskával és lábakkal. A potroha végén túlérő víztiszta szárnyán három gesztenyebarna harántsávja van. Az első két sáv megrövidült, a harmadik ellenben átfogja a szárnyat és elül ugyanolyan széles szegélysáv alakjában folytatódik tovább, még a negyedik hosszanti éren túl is. A cseresznyelégy májusban és júniusban repül. Mikor a cseresznye kezd pirosodni, akkor a nősténylégy elhelyez egy-egy petét, ritkán többet, a cseresznyeszár csatlakozó vége mellé, úgyhogy a sárgásfehér nyű egyenest a gyümölcsbe furakodhasson be. Itt aztán a mag és a szártájék között ül meg és a gyümölcs húsát szivogatásával eves tömeggé alakítja át. Az érett nyű, amely egyébként a sóskafa (Berberis) és a lonc (Lonicera) bogyóiban is kifejlődhet, leejti magát a földre és a földben alakul át kénsárga hordócskabábbá, amelyből aztán átteleléssel a legközelebbi tavaszra ismét új légy áll elő. A cseresznyelégy a legészakibb országok kivételével egész Európa lakója.

Az előbbihez közel rokonfaj a spárgalégy (Platyparea poeciloptera Schr.). Barnásszínű, 4.5–5.5 mm hosszú légy, világosszürke potrohszegélyekkel, vörösessárga lábakkal és szárnyán végigfutó barna zegzugsávval. Közép- és Dél-Európában van a hazája és májusban vagy júniusban szokott megjelenni, hogy petéit, rendszerint többet egyszerre, a fiatal spárgafej pikkelylevelei alá rejtse. Két-három hétre rá kibújnak a nyűvei és mindjárt behatolnak a húsos szárba, gyorsan fúrva járataikat lefelé, egészen a spárganövény fás gyökeréig. A megtámadott gyökér aztán eltorzul és megrothad. A bábozódás csak a nyár végén következik be a szár legalsó részletében. Az áttelelő bábból itt is csak a rákövetkező évben száll ki a légy.

A hosszúlábú csupaszlegyek (Psilidae) sorából sem hiányoznak a kártevők. Megemlíthetjük a muroklegyet (Psila rosae F.). Fényesfekete, 4–5 mm hosszú légy ez sárga lábakkal és jókora vörösessárga fejjel. Európaszerte ismeretes és két nemzedékben jelenik meg, tavasszal és késő ősszel. Miután a petéit a murok, vagyis a sárgarépa gyökerébe, vagy legalább is annak közelébe elhelyezte, fiatal nyűvei befurakodnak a murokba és csavarulatos járatokat esznek ki belőle. Természetes, hogy a murok a férgesedés következtében megrothad és tönkremegy.

A földilegyek (Geomyzidae) és rétilegyek (Agromyzidae) családjába jelentéktelen, többnyire igen apró legyek tartoznak rövid csápokkal és nagyobb részében haránterek nélküli szárnyakkal. Egyéb sajátságaik főként a serték elhelyezésében nyilvánulnak. Ezek a Dipterák lárvakorukban csaknem mind aknaépítők. Járataikat fűszálakba, vagy egyéb növényszárakba, de legtöbbnyire különböző növények leveleibe rágják bele. Néhány olyan lárvát is ismerünk közülük, amely ragadozó életet él, levéltetveket fogyaszt. A Lantana-veszedelem leküzdése a Havaii szigeteken meglepő példáját adta annak, hogy milyen értékes dolog, ha valaki egy ilyen apró légy életmódját fáradságot nem ismerő szorgalommal kikutatja. Ez a Lantana egy kedvelt dísznövény a Verbenaceák családjából. Mexikóból, a hazájából 1858-ban költöztették be Honoluluba. Ott az új növény pompásan díszlett. A mynahmadarak szétszórták a magját és miután itt a Lantana-növénynek semmiféle természetes ellensége nem volt, mindinkább terjedni kezdett a többi növényzet rovására. Már 1900 körül valóságos csapássá kezdett válni a Lantana. Elburjánzott mindenfelé és a földmívelést, különösen pedig a cukornád termesztését módfölött megnehezítette. Koebele amerikai entomológus akkoriban szerencsés gondolatra jutott. Az alkalmatlanná vált Lantana-növény őshazájában, Mexikóban megkereste e növény természetes ellenségeit. Talált is többfélét, köztük különösen egy Agromyza-fajt, amely lárvaállapotában a Lantana-magvakat pusztította. Ezt a rovart most már élő állapotban telepítették át Honoluluba és 1902 óta sikerült is őt ott meghonosítani. Láthatólag az eredmény sem maradt el: csak nemrégiben adott hírt róla Silvestri, mikor Honolulu környékét meglátogatta, hogy hosszú darabokon mindenütt levél- és virágnélküli, elhalt Lantana-növényeket látott. Másrészről is megerősítik azt a tényt, hogy a Lantana-veszedelmet most már kiküszöböltnek lehet tekinteni. Ebben a sikerben pedig legnagyobb szolgálatot az ő természetes ellenségei, elsősorban a kis Agromyza-legyek teljesítették, mert ők szerencsére éppen csak a Lantanán tudnak megélni, ellenben a többi növényt és különösen a termesztett növényeket érintetlenül hagyják.

A bogoslábú legyek (Borboridae) számos fajának a lárvája trágyában, vagy rothadó növényrészekben fejlődik. Ugyanott találjuk legtöbbnyire a kifejlett legyecskéket is. E család képviselője gyanánt szolgálhat itt a Sphaerocera subsultans F. nevű apró, nyugtalantermészetű, üvegszárnyú legyecske, amely futkározva, vagy ugrásszerű röpködéssel ablakainkon is sürög-forog néha és különösen azzal tűnik ki, hogy a hátulsó lábai vaskos ugrólábak. Első lábfejízük különösen megvastagodott és ez teszi őket képessé arra, hogy a rothadó anyagok nedves felszínéről felugorva, könnyedén szárnyra kelhessenek, a nélkül, hogy hosszú szárnyuk csapásával odatapadnának.

A kocsányosszemű legyek (Diopsidae) a trópusi Afrika és Ázsia bizarralkotású lakói. Fejük alakja valósággal meglepő. Recésszemeik a fejtől eltávolodva, oldalvást kinyúló, hosszú kocsányokon ülnek. Majdnem olyanok, mint a folyami ráknak, vagy más rákoknak a kocsányos szemei, csakhogy nem mozgathatók. Voltaképpen nem is szemkocsányok ezek, hanem a légy fejének rendkívüli mértékben megnövekedett, nyélalakú és nem külön ízelt oldalnyúlványai. Bunkósan megvastagodott végükön nemcsak a szemek ülnek, hanem odailleszkedtek a rövid csápok is.

Kocsányosszemű légy (Diopsis apicalis Dalm.).

Talán még különösebb alakú trópusi legyek az indomaláji régióban található bödelegyek (Celyphidae), fő ismertetőjegyük abban áll, hogy a pajzsocskájuk óriásra megnövekedett, egész potrohukat és pihenő helyzetben színtelen szárnyaikat is beborítja. Ez a különös alakulás a mi katibogarainkhoz vagy bödeféléinkhez hasonlóvá teszi őket. Morin professzor, mikor egyszer Jáva-szigetén egy Celyphus-légy repült a lámpájára este, azt hitte, hogy valami pompás ragyogású bogárka került a szeme elé. Csak alaposabb megtekintéssel jött rá, hogy különös látogatója nem bogár, hanem légy.

A vízilegyek (Ephydridae) többnyire apró, gyakran zölden vagy kékesen csillámló legyek, szemeik többnyire erősen kiduzzadók, homlokuk ellenben mindkét nem fején jelentékeny szélességű. Lárváik a vízben tartózkodnak. Bármennyire jelentékteleneknek látszanak is az ide tartozó, átlag kistermetű kétszárnyúak, nekik is megvan az őket megillető helyük és igenis jelentős részét alkotják a vízparton nyüzsgő rovarvilágnak. Milliószámra kavarognak hol itt, hol ott, tócsák, tavak, vízárkok, mocsarak és tengerek környékén. Még a félsósvizek sivár partjait és a tömötten sós belvizeket is benépesítik, mert a lárváik az olyan vízben is jól érzik magukat, amelyben az erős sótartalom miatt már semmiféle más élőlény nem bír megmaradni. Schmidt R. értékes megfigyeléseket közöl Wesztfália sósvízi faunájáról. Az Ephydra riparia Fall. (Caenia halophila Heyd.) fajról írja, hogy ez a fémes olajzöld csillogású légy sárgásbarna hamvas testével és majdnem fekete lábaival valóságosan jellemző állata a sósvíznek. „A lárvák főképpen a sópároltató-telep vízmedencéiben és csatornáiban élnek, leginkább kovamoszatokból álló fenékiszapban, nyilván ez a táplálékuk is.” Ha e lárvák éretté váltak, csonkalakú hernyólábaikkal, mégpedig az utolsó párnak horgas végével megkapaszkodnak valamely fadarabkában, fűszálban, köveken vagy a part szélében s akkor bábbá alakulnak vagy formálódnak át. Kissingenben Diruff szerint ezek a bábok néha akkora tömegekben találhatók, hogy a sótelep csöveit és szivattyúit eldugják és ilyenkor a munkások, akiknek a tisztogatás a feladatuk, nem éppen barátságos kifejezésekkel illetik e sólakó állatkákat. A legyekről Schmidt azt írja, hogy többnyire a víz szélén ülnek nagy rajokban. Ha elriasztjuk őket, nem repülnek messzire, hanem csakhamar újra leszállanak. Hosszúkás petéiket szabadon bocsátják be a vízbe s azok aztán a fenékre süllyednek.

Utah államban, az északamerikai Nagysóstó vidékén bizonyos évszakokban szintén irdatlan tömegekben jelennek meg a vízilegyek. Hordócskabábjaik úgy felhalmozódnak a part mellett, hogy centiméternyi vastagságú réteget alkotnak. Az ottani indiánusok hasznukra fordítják e kis legyeknek óriási elszaporodását; mielőtt a legyek kibújnának, összegyüjtik a lárvákat és bábokat, megszárítják őket és a kemény bábhéj eltávolítása után egy ételük készítésére használják fel, amely az amerikai utazók híradása szerint, ha nekik hitelt adunk, állítólag kellemes ízű. Az Ephydra-lárvák egyébként nemcsak a sóval, hanem egyéb vegyianyagok hatásával szemben is rendkívüli ellenállóképességet tanusítanak. Thienemann szerint 40 százalékos formololdatban 40 percig élhetnek és még az abszolút alkoholt is kibírják majdnem félóráig.

A billegetőlegyek (Sepsidae) kis, fekete, fényes legyek, fiasításukat többnyire rothadó anyagokra bízzák. Nevüket onnan veszik, hogy állandó szárnybillegetéssel, de ritkán repülve szaladgálnak a növényeken.

Ha nyáron valahol meleg időben sajtot tartogatnak és a szaga tolakodóan terjed szét a környéken, az különös csalogató hatást gyakorol a sajtlégyre (Piophila casei L.), amelynek odaszálló nősténye vagy 30 petét rak egyenként vagy kis halmazokban a sajtra, vagy lehetőleg annak közelébe. A kibúvó lárvák olyan ügyesek, hogyha a sajt be is van burkolva, vagy ha sajtborító alatt tartják is, a legszűkebb résen át is megtalálják a hozzávezető utat és a sajt másnap már benépesül a fehér, elül kissé hegyesvégű nyűvekkel. Meleg időjárás esetén ezek a nyűvek egy hónapon belül egész növekedésüket befejezhetik. A sajtkukacok rendkívüli elevenségükkel tűnnek ki. A legcsekélyebb zavartatás esetén vidám szökkenésekkel ugrálnak szerte cselekvésük színterén, vagy annak környékén, mígnem találnak valahol egy alkalmas helyecskét, amelyen kis, sárga hordócskabábokká alakulhatnak. A sajtkukac akrobatamutatványai úgy jönnek létre, hogy az állatka elővégét hátulsó végének csücske alá hajlítja, ott meg is kapaszkodik és azután testének hirtelen kiegyenesítésével, fricskázáshoz hasonló mozdulattal hirtelen felpattan és mint egy eleven rugó, esetleg 20 cm magasságra is felugrik. Krausse közli, hogy egy 6 mm hosszú nyű majd ugrálva, majd kúszva, 21 cm hosszú utat tett meg légvonalban mérve öt perc alatt és e közben 46 szökkenést végzett. A sajtlégy azonban fejlődése menetében nincsen kizárólag a sajtra utalva, 10 mm hosszúra megnövő nyűve kifejlődhet a sonka szalonnájában is, és így nem csodálhatjuk, hogy a sajt vagy sonka gondatlan fogyasztásával néha-néha eleven állapotban is bejuthatnak az ember testébe. Ott aztán esetleg igen alkalmatlan vendégekké válnak, ha a bél falát hegyes szájhorgaikkal megsértik és ezzel vérzéseket vagy gyulladást idézhetnek elő. Állat- és emberhullákban is gyakran találni Piophila-lárvákat és Reuter elbeszélése szerint egy ízben ő sóval telt zsákokat látott, amelyekben sokszáz sajtlégykukac éldegélt és ott folyt le átalakulásuk sora a petétől a bábig. Föltehető, hogy ez esetben a sóban, vagy a zsákban maradt tisztátalan anyagokban találták meg táplálékukat.

Bomladozó növényrészek és állati anyagok szolgáltatják a legkedvesebb tartózkodási helyet a trágyalegyek (Scatophagidae) családjának. A közönséges trágyalégy (Scatophaga stercoraria L.) nálunk mindenütt ott van, ahol trágya vagy ürülék található. Hosszas, tojásdad, kissé lapulthátú potrohukat tömött szőrruha borítja, a hímé aranysárga, a nőstényé piszkos zöldes. Szárnyuknak vöröses az előszéle, közepében pedig fekete foltocska esik a kis harántérre. A közönséges trágyalégy többnyire emberi ürüléken vagy annak közelében keresi táplálékát. Megbízható észleletek szerint részben ragadozó életmódot folytat és Girschner föltevése szerint valószínűleg az ürüléken rajokban tartózkodó, apró Borborida-legyekre vadászgatnak, amelyekről már volt szó. De néha nagyobb zsákmány is kerül karmaik közé. Az említett megfigyelő olyan trágyalegyet is látott, amely egy fényes Lucilia-legyet tartott fogva és éppen azon kapta, hogy szívókájával hozzákezdett. Szilády éppen szobai legyekre vadászgatva, látta ezt a fajt egy ablakon. A trágyalegyek petéiket is az ürülékbe rakják és az azokból kifejlődő, fehéres nyűvek gyakran százszámra népesítik be ezt az anyagot. Igen jelentős szerepük van abban, hogy hasznosan résztvesznek az ilyen rothadó anyagok gyors elpusztításában.

2. nemzetség: Pásztáshomlokú legyek (Schizometopae)

A Schizometopea-legyek hárompásztájú, a hímen keskenyebb, a nőstényen szélesebb, homlokán egy középső és két oldalpásztát lehet megkülönböztetni.

A viráglegyek (Anthomyidae) családjában a negyedik hosszantas ér majdnem egyenes lefutású és a harmadikkal többnyire párhuzamos. Ide tartozik az úgynevezett kis szobai légy vagy nyári légy (Homalomyia canicularis L.) Mindennapos látogatója lakásainknak. Termetével és színezetével meglehetősen hasonlít a közönséges házi légyhez, de alig nagyobb, mint félakkora. Lábai feketék, hátpajzsa sötétszürke, a hímé három elmosódott, sötét, hosszanti sávval. Potroha feketés, szürkésen csillámló, a nőstényé tőrészében kétoldalt sárgás és többé-kevésbbé feltűnő fekete háti sávja van. A kis szobai légy általában tolakodó teremtés. Ismeretes az a tulajdonsága, hogy a függőlámpák és más hasonló, felfüggesztett tárgyak alatt csoportos körtáncot lejt a levegőben. Szabadban élő rokonai ugyanígy járják szerelmi táncukat a fák lombsátora alatt. Különös alakú, kissé lapult, oldalain és hátán tüskékkel megrakott nyűvei a házban és azon kívül szemétben és mindenféle rothadó szerves hulladékokban élnek. Találtak már ilyen nyűveket káposztában és dongóméhfészkekben is. Ha az ilyen lárvákat véletlenségből ételeinkkel elnyeljük, testünkbe jutva, életben maradnak és a belekben igen nyugtalan lakókká válnak. Mozgékonyságukkal és esetleg a bélfal keresztültörésével igen komoly kórjelenségeket idézhetnek elő, amíg csak valamiképpen a testből el nem távolíttatnak. Más viráglegyek, amelyek csak a szabadban tartózkodnak, lárvakorukban a kertekre és mezőkre kártékonyak. A szürke, hamvas hagymalégy (Hylemyia antiqua Meig.) 6.5 mm hosszú nyűve a hagymában aknázza járatait. A hamuszürke, torpajzsán fekete hosszanti sávokkal díszített káposztalégy (Chortophila brassicae Bouché), a káposzta és a retek gyökerében és szárában fejlődik ki. A többi viráglegyek nagy seregéből csupán egy feltűnőbb fajt emelünk ki még, ez az Aricia erratica Fall. Jó 12 mm hosszú, ormótlan légy, sárga lábakkal, potrohán olajbarna fényfoltokkal és majdnem átlátszó szárnyakkal. Nyíló ernyővirágzatokon és leveleken gyakran látjuk sürgölődni.

A szobai légy (Musca domestica L.) szívókája Lbl = labellák, Lb = labium, Hyp = hypopharynx, Lr = labrum, F = fulcrum, Mx = maxillák, Kk = fejkúp. (Grünberg nyomán.)

A valódi legyek (Muscidae) családjához tartozó legyeket szárnyerezetük sajátossága jellemzi: mind megismerhetők arról, hogy szárnycsúcsharánterük van. Ez a harántér azáltal jön létre, hogy a szárny negyedik hosszantas ere nem egyenes lefutású, hanem végső részében vagy szögletesen elhajlik, vagy legalább görbe ívet ír le, úgyhogy a harmadik érhez kanyarodik vissza és ezáltal a szárny csúcsrészében végződő, majdnem harántosan álló érlefutást alkot. A Muscida-legyek csápsörtéje kétoldalt végig tollasan pillás. A közönséges szobai légy, helytelenül házi légy, vagy újabb nevén: tífuszos légy (Musca domestica L.) nem szorul közelebbi leírásra. Éppen eléggé ismeri őt mindenki és jól tudjuk, milyen terhessé válhat szemtelen, tolakodó viselkedésével. A szobai légy kozmopolita, majdnem minden országban otthonos, ahol az ember letelepült. Nem jutott el még Grönlandba, de azt már kivívta, hogy a hideg Lappföld és Alaska telepein és szegényes tanyáiban otthont szerezhetett. Minél tovább haladunk a déli meleg országok felé, annál gyakoribbá válik a szobai légy. A meleg és a piszok, ez a két legfontosabb életföltétele. Ott, ahol ez a két tényező együttjár, ami egyáltalán nem ritkaság, semmi sem áll útjába tömeges elszaporodásuknak és vidám életüknek. Aki egyszer szórakozásképpen, nyári időben Dél-Európában utazgathatott és közben olyan kisebb városokban tartózkodott, ahol a higiéne berendezései esetleg még név szerint sem ismeretesek; az jól tudhatja, mit jelent ott a légyveszedelem. Lépésről-lépésre rajokban száll fel a légy mindenféle hulladékról és szemétdombról, amit az utcán felejtettek. A házakban pedig falak, asztalok csak úgy feketéllenek a légytől. Meglehetős nemtörődömség kell ahhoz, hogy a legyektől ellepett és megfertőzött ételeket és italokat jóízűen elfogyasszuk.

A keskenyebb potroháról megismerhető nőstény légy fehér, hosszúkás petéit mindenféle rothadó anyagokra, különösképpen lótrágyára helyezi el, mert, úgylátszik, különösen alkalmas a légynyűvek tenyésztésére. Néhány óra multán már előbukkannak a nyűvek, elül hosszúra kinyúló, fehér, féregalakú, kis lények. Megfelelő táplálékon gyorsan növekednek és két vedlés után, esetleg már 4–5 nap multán, elérhetik teljes fejlettségüket. Ekkor külső bőrhártyájuk sötétbarna, gyűrűsen ráncos hordócskává keményedik, ez lesz a báb tokja. Már a tizedik napon, a petelerakástól számítva, kibujhat belőle a fiatal légy. Miután minden egyes nőstény légy 100–120 petét rakhat és legalább is déli vidékeken 12–13 nemzedék követheti egymást egy nyár folyamán; nem csodálkozhatunk azon, hogy ezek az alkalmatlan lények az ilyen vidékeken annyira elszaporodnak. Hűvösebb égtájak alatt, mint például Németországban, természetesen nem olyan gyors a szobai légy szaporodásmenete. Egyelőre itt sem jönnek a legyek zavarba, ha alkalmas tenyésztőhelyet keresnek. Méltán mondják, hogy egyetlen lóistálló megfelelő körülmények között elegendő arra, hogy egy egész városrészt ellásson legyekkel.

Hideg időjárás esetén a légy, mint a legtöbb rovar általában, lustává, kedvetlenné válik, csendben üldögél a sötét helyeken. A meleg és a világosság ellenkezőleg fokozzák mozgékonyságát és vállalkozó kedvét. Ilyenkor ide s tova cikáznak, társaikkal összetalálkoznak és ilyen alkalmakkor a hímek és nőstények néhány pillanatra süvítő zsongással egyesülnek. De még lepihenéskor sem marad a légy tétlenségben, akkor következik a tisztálkodás, a szőrös test megszabadítása az útközben reátapadt portól, szeméttől. Ilyenkor az előlábait, vagy a hátulsó lábait kinyujtva serényen dörzsölgeti egymáshoz, hogy a lábízek letisztuljanak. Ezután a fejmosás következik soron: az előlábak egymásután többször végigsöpörnek a tarkó, a szemek és a száj fölött olyan mozdulatokkal, mint mikor az ember két kézzel mosakodik. Végül aztán a szárnyait sem hanyagolja el, azokon is végighuzogatja hátulsó lábait, lekefélve az odatapadt piszokrészecskéket. „Némelykor úgylátszik, – írja Perty, – hogy a mi szobai legyünknek valami emlékezőképességféléje is van, ha ugyanezt a legyet egymásután többízben elűzzük, ijedősebbé válik, óvatosabbá lesz; ezt azonban bizony igen rövid idő alatt újra csak elfelejti.”

A szobai légy pákosztos állat, rászáll a legkülönbözőbb élelmiszereinkre. A cukortartalmú folyadékok, méz, gyümölcslevek és más effélék, láthatólag különösen ízlenek neki; de a szilárd anyagok, például a száraz kenyér és cukor sem kerülhetik el látogatását. Gyakran megfigyelhetjük, miként foglalatoskodik a légy egy darabka cukorral, hogyan igyekszik azt szívókáinak széles tapadópárnáival megérintgetni. E tapadópárnáinak belső felszínén nyálkával töltött mély árkocskák vannak. Mikor ezeket a cukor felszínéhez nyomja, a fokozottan kiválasztódó nyálka csöppecskévé összegyülve fölold egy keveset a cukorból s most már a légy a cukortartalmú nyálat magába szívja. Ugyanilyen szenvedéllyel keresi a szobalégy a bőr váladékait és meleg időben az izzadságcsöppecskéket is szívesen fölszippantja az izzadó emberi bőrről. Éppen ezzel a szenvedélyével magyarázható sokszor igen kellemetlenné váló tolakodása; gyakran ugyanarra a helyre tér vissza, amelyről csak az imént elűztük. Szúrni a szobai légy nem tud, legalább is kifejlett rovar korában semmiképpen sem tudja az embert megsérteni, más irányban azonban nagyon is veszélyessé válhat reánk nézve. A szőrszálakkal sűrűn borított légytest ugyanis mindenféle baktériumra és betegségcsirára nézve kiválóan alkalmas szállítóközegnek bizonyult. A légy valósággal sokféle baj csiráját terjeszti. Találtak már rajta tifusz- és pestisbacillusokat, koleravibriókat, gümőkórbaktériumokat és sok más hasonló veszedelmes apró lényt. Lábainak tapadópárnácskái minden lépéssel egész baktériumkultúrákat hozhatnak létre, ha a légy valami nedves ételneműn, tejhabon, kocsonyán végigsétál. Abból is komoly baj származhat, ha a szobai légy nyűvei valami módon, például tisztátalan ételek útján bejuthatnak az ember testébe. Ugyanis a bélben, vagy más belső szerveinkben hosszú ideig elélhetnek a légynyűvek és ott esetleg igen súlyos kórjelenségeket idézhetnek elő. Az ilyen betegségeket az orvostudomány légyférgesség (myiasis) néven ismeri. Redi Francesco, a híres olasz anatómus már 1684-ben írt erről és közölte, hogy gyermekek testéből eltávozó légynyűveket talált. A gyermekek, tapasztalás szerint, igen könnyen összeszedik az ilyen undorító élősdieket, de találták ezeket már felnőttekben is. Azok a légynyűvek azonban, amelyek az embert, különösen melegebb országokban megtámadhatják, nem származnak mindannyian szobai légytől. Éppen úgy lehetnek azok az alább említendő kék dongólégy, vagy akármiféle más légyféle nyűvei, ha az illető légyfaj az ember társaságában gyakrabban jelentkezik. Gyakran megtörténik az is, hogy a légynyűvek nem az orron vagy szájon át jutnak be a test belsejébe, hanem a bőrön keresztül furakodnak oda s így tolakodnak aztán mind mélyebbre-mélyebbre, közben bizony igen súlyos sérüléseket okozva akárhányszor. Az elmondottakból gondolható, hogy a bibliai Jób nyavalyája is ilyen myiasis lehetett. A szerencsétlen szenvedő gyógyulását a nyűvek kifejlődése és eltávozása magyarázza meg. Ezzel ugyanis a betegség véget ér, ha a nyűvek által okozott sebek természetes úton begyógyulnak.

Szobai legyünk társaságában majdnem mindenütt ott van a hozzá csalódásig hasonló tanyai légy (Musca corvina); ez abban különbözik, hogy nőstényének széles a homloka, hímjének pedig nem látszik homloka, mert szemei összeérnek.

Szobai legyünknek közeli rokona a lakásainkba olykor-olykor betévedő kék dongólégy (Calliphora erythrocephala Meig.), amelyet fényes acélkék színéről és fekete szőrőzetű vörös pofáiról is könnyen megismerhetünk. A Calliphora-nemet azért állították fel, mert e legyeknek hátulsó lábszárain, a belső oldalon, ellentétben a Musca-nemhez tartozó szobai léggyel, elálló sörték találhatók. Ez a legközönségesebb legyek egyike. Ha csak távolból is húst szimatolhat, tüstént megjelenik, hogy elhelyezze hosszúkás, fehér petéit, amit légykosz néven is emlegetnek. Ismert szokása a kék dongólégynek az, hogy forró napokon, ha valamikép bejuthat lakásunkba, vadul röpköd, dühösen cikázik szerte a szobában és zúgva csapódik neki az ablaknak. Valamivel ritkább, de hasonló rokona a Calliphora vomitoria L.; ennek feketék a pofái és vörös a szakálla. A Calliphora-legyek nem éppen rövidéletűek. Weinland nyári időben cukros vízzel, kenyérrel és vízzel 35 napig tartott fogságban dongólegyeket és az ő föltevése szerint e légy élettartama kedvező föltételek közt jóval hosszabbra is terjedhet. Lárvái rendszerint rothadó húsban fejlődnek. Bouché avult sajtban is megtalálta őket, ugyanígy megélhetnek különféle állati hulladékokban, Schmidt R. pedig a Calliphora vomitoria lárváit egy párlóműtelep csatornáiban találta meg. Ide sorakozik a díszes azúrlégy (Protocalliphora azurea Fall.) is, feltűnően szép, violaszínű vagy zöldes fényű a potroha, fémes csillogású torán pedig barna hosszanti sávok vannak. Amennyire eddigi megfigyelésekből tudjuk, az azúrlégy fecskék, verebek, barázdabillegetők, rigók és más hazai éneklőmadarak fészkében tölti el fiatal korát. Undok nyűvek ők még ilyenkor és nadályokhoz hasonlóan szivogatják ki a csupasz fiókák vérét és e szerencsétlen állatkák gyakran halálra soványodnak, anélkül, hogy az anyamadár meg tudná menteni fiókáit e rettentő kínzóktól. A bábozódás is a fészekben történik. Mi is többízben kinevelhettük az ilyen bábokból az augusztus folyamán kibúvó legyeket, amelyek a szabadban különben meglehetősen ritkák.

Sörtékkel megrakott középlábszára van a Pollenia-fajoknak is, amelyek toruk hátának sűrű szőrözetéről ismerhetők meg. Ezek a legyek a zsendülő tavasz első napjaiban már ott nyüzsögnek déli órákban, ahová a nap süt és házainkban is közönségesek. Ott találjuk rendszerint a poroshátú legyet (Pollenia rudis F.). A szobai légynél valamivel termetesebb, torán szürkéssárga szőrökkel borított légy ez, színe fénytelen, sötét olajbarna.

Mindennapos ismerőseink továbbá a Lucilia-nemhez tartozó fémfényű döglegyek. Testük pompás aranyzöld, vagy kék színben csillog. Legközönségesebb hazai fajaik egyike az aranyoszöld döglégy (Lucilia caesar L.); nemcsak az ablakon mutatkozik, hanem a szabadban is gyakran megtalálható. Kedvenc foglalkozása az is, hogy emberi vagy állati ürüléken lakmározik. Mint a már említett többi fajoknak, az aranyzöld döglégynek is megvan az az undorító szokása, hogy a petéit szereti húsra, vagy nyilt sebekre és daganatokra helyezni, lárvái aztán gyorsan növekedve mélyen befurakodnak a húsos anyagokba vagy az eleven testbe. Elrettentő eset volt például az, amelyet nemrégiben Henneberg figyelt meg és közölt a sajtóban. Berlin közelében, az országút árkában egy koldusasszony 1902-ben egy 20 év körüli öntudatlan lányt talált, végképpen kimerült állapotban. Az arca erősen meg volt dagadva és összecsapzott, piszkos haja között tömérdek kövér légynyű tanyázott. Már megrágták a feje bőrét is és részben mélyebben is behatoltak, egészen a koponyacsontig. Noha a szerencsétlent megtalálása után azonnal beszállították a királyi menedékház gyógytermébe, a mentés későn érkezett, mert a beteg a fejsebek tisztátalanságából eredő vérmérgezés következtében meghalt. A testéből kinevelt lárvákat azonban tovább tartották és belőlük a fentebb említett díszes aranyzöld cézárlégy fejlődött ki.

Egy másik hasonló, aranyzöld vagy kék fémfényű légy, a Lucilia sericata Meig., amelynek torahátán vörösesbarna középsávja van, különösen a legelőn élő fiatal bárányokra veszélyes. Lárvái ugyanis a bárány vékony bőrén át behatolnak és valósággal rostává furkálják a szerencsétlen állat bőrét. Egyes lárvák a mélyebb húsrétegek közé, sőt a hasüregbe is bejutnak. A bárányoknak ez a légynyűves betegsége eddig különösen Németalföldön mutatkozott, újabban azonban Új-Zélandban is volt rá eset, mert a legyeket a forgalom oda is behurcolta. Európa lombos erdőiben és berkeiben garázdálkodik egy más hasonló légyfaj. A hímnek kékeszöld a színe, a nőstényé inkább rézfényű. Ez a faj az erdei döglégy (Lucilia silvarum Meig.). Ismertetőjele két erős sörte a második potrohszelvény hátán. Ez a légy a földibékákat támadja meg és az orrlyukaik közelébe helyezi el fiasítását. Az a szerencsétlen béka, amelyet ilyen sors ér, ugyancsak rosszul jár, mert a légynyűvek eleven állapotban emésztik meg a testét, lassan-lassan fogyasztják el a fej előrészét, majd mélyebbre hatolnak a koponyacsontok közé, gyakran a szemeket is elpusztítják, addig folytatva gyötrő munkájukat, amíg teljesen ki nem fejlődnek. Ekkor ismét kifurakodnak a testből, és a földre hullva ott, vagy a föld alatt hordócskabábbá alakulnak. Portschinsky szerint a gyepibékát is megtámadják. Szentpétervár környékén az ő közlése szerint 1898-ban annyira megtámadták a légynyűvek a békákat, hogy ez utóbbiak majdnem teljesen kipusztultak. A nősténylegyek az ő föltevése szerint, nem mindig a békatestre helyezik petéiket, hanem megtörténhetik az, hogy a szerencsétlen béka petékkel telt nősténylegyet nyel le és így inficiálja magát, a légynyűvek pedig a gyomrából terjednek szét tovább.

Közép-Afrikában van egy veszedelmes légyfaj, az iniólégy (Auchmeromyia luteola Walk.). Ez a bozótok közt, úton-útfélen tanyázik, gyakran betolakodik a bennszülöttek hurubáiba és ott a száraz vályog- vagy homoktalajon rakja le petéit. A lárvák csakhamar napfényre kerülnek, éjnek idején a földön mászkálva rátámadnak az ott alvó négerekre és a vérüket szivogatják. Ugyancsak a tropikus Afrika lakója az egerek kelevényhúzó legye (Cordylobia murium Dön.). Ez is a földre rakja petéit és a lárvái valamiképp módot találnak arra, hogy egy egérre vagy patkányra kúszhassanak rá; ekkor hirtelen befurakodnak az állat hasa vagy combja bőre alá és ott jókora, imelydaganatszerű kelevényt idéznek elő, bizonyosan keserves kínjára szerencsétlen rágcsáló gazdájuknak. Hasonló életmódot folytat az afrikai emberevő légy (Cordylobia anthropophaga Grünb.). Ennek a lárvái nemcsak háziállatokat, kutyát, macskát, kecskét, sőt majmot és valószínűleg más szabadon élő állatokat, hanem igen gyakran embert is megtámadnak. Betelepednek a bőr alá és a jelenlétük igen kellemetlen, bizonyos körülmények között éppen rosszindulatú vérkelevényeket idézhet elő.

Igen különös életszokásai vannak egy Jáva-szigetén élő 8–10 mm hosszú, barnás színezetű légynek, ez a tolvajlégy (Bengalia latro Meig.). Valóságos rablólovag életet él ez a légy. Jacobson megfigyelte, hogy egy hangyajárat mellett foglalja el leshelyét, és pedig olyan helyen, ahol egy közönséges és harapós természetű hangyafaj, a Pheidologeton diversus Jerd. vonul el hosszú sorokban, állkapcsaik közt magvakat és mindenféle rablott rovart hurcolva. A mi legyünk ügyesen ért ahhoz, hogy egy kövön, vagy a földön heverő hervadt levélen, vagy bármiféle hasonló kiemelkedő tárgyon úgy választja ki leshelyét, hogy jól leláthasson az alatta elvonuló hangyák menetoszlopára. Most hirtelen fölszökken a légy, gyorsan lecsap a hangyaraj közé, megragadja, látszólag az ormányával, egyiknek a prédáját, amelyet a hangya első meglepetésében a földre ejtett és aztán prédájával villámgyorsan odábbáll, mielőtt tolvajlásában megakadályozhatták volna. Ha véletlenül úgy üt ki, hogy a préda növényi anyag, akkor a légy azt elejti, mert ő csak húskoszttal táplálkozik. Ha azonban valami hernyót, vagy más hasonló állatot rabolhatott el a hangyától, azt már igyekszik biztos helyre juttatni, hogy aztán az ízletes pecsenyét a veszedelmes hangyáktól lehetőleg távol fogyaszthassa el. Ritkán történik meg, hogy a légy hirtelen rajtaütései közben valami váratlan akadályra bukkanjon; az azonban megeshetik, hogy a hangya nem engedi el egykönnyen a prédáját, hanem kétségbeesetten belekapaszkodik. Ilyen esetben a nyakas természetű hangyát a bengáliai légy egyszerűen felkapja a magasba és szükség esetén több ízben is leejti a prédával együtt a levegőből, míg végtére a megzavarodott hangya kénytelen áldozatát a légynek átengedni.

Utolsóul a Muscidák sorából még az istállólegyet (Muscina stabulans Fall.) említjük meg. Ennek az eddig említett fajokkal ellentétben nem szögletesen hajlott, hanem ívesen görbült a harmadik érhez közelítő negyedik szárnyere. Az istállói légy gyakran megfordul lakásunkban is, különösen az ablakokon; alig nagyobb, mint a szobai légy, de a lábai barnák, csak a combok egy része fekete, a lábfejei pedig sötétbarnák, pajzsocskájának csúcsa sárgásszínű.

A szuronyos legyek (Stomoxidae) előre meredező, vízszintes, vagy ferdén lefelé irányuló, hosszú, vékony szívószuronyukról ismerhetők meg. Hímjük is, nőstényük is vérszívó és a szúrásra szívókájukban elrejtett, kitolható, sörtealakú hypopharynxukat használják. Szobai legyünkkel igen könnyen összetéveszthetjük a szuronyos legyet, vagy Földi elnevezése szerint, bökcsét (Stomoxys calcitrans L.). Gyakran betéved lakásainkba is és a már említett, előreálló szívószuronyán kívül az jellemzi, hogy teste általában zömökebb és szárnyait is jobban szétterpesztve tartja, mint a szobai légy.

Az orosz parasztok úgy különböztetik meg e két hasonló légyfajt, hogy amelyik pihenő helyzetben a falon ülve, fejjel lefelé fordul, az a szobai légy, amelyik ellenben nem vesz fel ilyen felfordított helyzetet, az szuronyos légy. Kevés gyakorlással meggyőződhetünk róla, hogy ez a megkülönböztetés csakugyan beválik, mert a szobai légy, ha hosszabb időre pihenni készül, kisebb-nagyobb fordulatokkal előbb-utóbb csakugyan a fejjel lefelé fordult helyzetet választja, amit a szuronyos légy sohasem tesz.

A szuronyos légy lárvája többnyire marhatrágyában fejlődik, a hosszasan heverő istállótrágyában néha nagy tömegekben találhatók ezek a tejfehérszínű, kúpalakú és hátul legömbölyített végű lárvák.

Az egész világon elterjedt Stomoxys-fajokkal azonos csoportba tartoznak a cecelégy (Glossina Wiedm.)-nemhez tartozó szuronyos legyek, amelyeknek vékony, előrenyúló, nyársalakú szívókája több mint kétszerte hosszabb a fejük hosszúságánál. A nőstény Glossinák nem raknak petét, hanem eleven, fehér, horgasvégű nyűvet hoznak a világra. Az ujszülött mindjárt olyan fejlettségű, hogy néhány órán belül minden táplálék fölvétele nélkül átalakul fekete hordócskabábbá. A cecelegyek hazája a trópusi Afrika. Itt, elhatárolt, külön területeken, de majdnem pontosan csak a két térítő között, több külön fajuk él. A tengerpartok általában kiesnek a Glossina-legyek területéből és a hegységekben is 1200 m-nél magasabb fekvésű vidékeken már nem találhatók. Az álomkóros cecelégy (Glossina palpalis R. D.) Nyugat-Afrikában, a Szenegál- és Kongó-folyók közt terjedt el és ezenkívül az Albert- és Viktória-föld környékén is található. Hosszúsága 8–9 mm, csápja sötétbarna, hátulsó lábfejei feketék és a szárnya valamivel hosszabb, mint a mi szobai legyünké. Tora sárgásbarna, szürkésen hamvas, potrohaháta fekete, barna középsávval és világosabb barna szegélyháromszögekkel. Ez a légy nedves, árnyékos helyeket kedvel, tehát leginkább a folyók és tavak partjain tartózkodik, kivált, ha azokat sűrű, áthatolhatatlan növénysűrűség és bozóterdő lepte el. Ilyen helyeken piheni át a forró nappali órákat. Mihelyt azonban a Nap hanyatlani kezd, elhagyja lombfödeles menedékhelyét. Ettől kezdve aztán az esti, éjjeli és hajnali órák folyamán sem az ember, sem a különböző emlősállatok nem nyughatnak az ő szurkálásától. Rettentően tolakodó légy ez, ha elhesegetik, visszatér, gyakran éppen ugyanazon helyre és állítólag még a krokodílusokat és más csúszómászókat sem kíméli. Nemcsak a nőstények, hanem a hím is vérszívó, ez utóbbi állítólag gyakoribb a nősténynél. Ha már pukkadásig teleszívta hólyag alakúan felduzzadó potrohát, valami rejtett helyet keres és ott átadja magát az emésztés örömeinek. Ez a művelet azonban meleg időjárás esetén olyan gyorsan megtörténik, hogy 48 órai szünet után a legyek már ismét tettre készen állanak. Afrika forróövének benépesítését nagymértékben hátráltatja ez a cecelégy, mert ő a terjesztő gazdája a Trypanosoma gambiense nevű, mikroszkópos vérparazitának és szúrásával ő terjeszti az álomkórság néven ismert, rettentő betegséget. Nagyterjedelmű országrészeket néptelenített el már ez a csapás és eddig minden orvosi mesterség tehetetlennek bizonyult vele szemben.

Egyik rokona, a közönséges cecelégy (Glossina morsitans Westw.) és több más cecelégyfaj hasonló módon a ló, öszvér, szarvasmarha, kecske, kutya és egyéb négylábúak veszedelmét, a nagana-kórságot terjeszti, és a trópusi Afrika nagy területén lehetetlenné teszi a háziállatok tartását. Ez a közönséges cecelégy álomkórságos rokonával szemben főképpen a száraz, gyér bozóterdővel benőtt vidékeken tanyázik.

1-4. Dongólégy (Calliphora vomitoria L.), petéi, lárvái és bábja. 5-7. Közönséges húslégy (Sarcophaga carnaria L.) és lárvái. 8. Szobai légy (Musca domestica L.) lárvájával. 9. Szuronyoslégy (Stomosys calcitrans L.). 10. Szobai légy feje. 11. Húslégy lábfeje. 12. Légykóros szobai légy.

Közönséges cecelégy (Glossina morsitans Westw.), baloldalt a feje és jobboldalt a csápja nagyítva.

A húslegyek (Sarcophagidae) igen közönséges legyek és ugyancsak undorító és ellenszenves szokásaikban versenyre kelnek a már említett Muscida-legyekkel. Összes fajaikat jellemzi, hogy a csápsörtéjük tőrésze szőrös, a vége ellenben csupasz. A közönséges húslégy (Sarcophaga carnaria L.), Közép-Európában tavasztól őszig mindenütt otthonos állat, a szabadban, virágon vagy ürüléken, lakásunk ablakain egyaránt. Nagysága meglehetősen változó, szemei téglavörösek, lábán nagy otromba tapadópárnák vannak. Hamvasszürke tora hátán sötét hosszanti sávok futnak, potroha kockásan foltozatos, a foltok a megvilágítás iránya szerint feketések vagy ezüstösen csillogók. Egyébként több hasonló rokona van, amelyeket nem könnyű tőle megkülönböztetni. A húslégy elevenszülő állat. Kúpos termetű, fehéres nyűveket hoz a világra, mindegyiknek két fekete szájhorgocskája van az elülső, hegyes testvégén. Miután e lárváknak főtápláléka a friss vagy rothadó állapotban lévő hús, az anyalégynek sokat kell keresgélnie, hogy alkalmas helyet találjon, ahová ivadékát elhelyezheti. Ha valahol a konyhán vagy az éléskamrában állathullát vagy húsdarabkát szimatol, amely a legyek hozzáférkőzése ellen nincsen kellőleg védelmezve, azt mindjárt meglátogatja és az ilyen helyen nemsokára már nyüzsögnek az undorító húsnyűvek. Ha zavartalanul hagyjuk őket, néhány nap multán már megnövekedtek és végül valami szögletben, résben vagy a föld alá lapulva alakulnak át sötétbarna, gyűrűzetes hordóbábocskává. Alkalomadtán a húslegyek még az eleven állatot sem kímélik és ráhintik lárváikat az ember és állat nyilt sebeire is. Más Sarcohagida-légyfajokat elhullott csigákon és rovarokon találtak, bizonyos fajok pedig mint valódi paraziták eleven rovarok testében élik át fejlődésük folyamatát. Így a Sarcophaga affinis Fall.-fajt Wachtl a fűzfán élő szövőmoly (Hyponomeuta rorellus Hb.), Zetterstedt pedig a H. padellus L. hernyójából nevelte ki.

a = Közönséges húslégy (Sarcophaga carnaria L.); b-c = Tüskéslégy (Echinomyia fera L.).

A fürkészlegyek (Tachinidae) életében állandó szokássá vált az élősdiség. Lárváik mindig eleven ízeltlábúakban tartózkodnak és pedig különösen a lepkék hernyóiban. Egyes fajok hártyásszárnyúak álhernyóiban, sáskákban, bogarakban és ászkákban is megélnek. A test alakja és nagysága ebben a fajgazdag családban igen tágas határok közt ingadozik. Van közöttük sok termetes légyfaj, amely a nagy dongólégynél is nagyobb, de vannak olyanok is, amelyek a szobai légyhez hasonló külsejűek, vagy annál is kisebbek és karcsúbbak. Szinezetük többnyire sötétes, vagy szürkés, vörös foltokkal. Élénk fémeskék vagy ragyogózöld legyek ritkán akadnak a fürkészőlegyek családjában. A legtöbb faj arról ismerhető meg, hogy csápsörtéjük végig csupasz és a potrohukon sorakozó vastag sörték bozontossá teszik külsejüket. Szárnyuk csúcsere kifejlődött.

Fürkészlégy (Tachina) és a gyapjas pille hernyójára rakott fehér petéi.

Közönséges hazai fajuk a tömérdek tüskesörtével borított tüskéslégy (Echinomyia fera L.). Zömöktestű, 7–12 mm hosszú légy, áttetszően vörösessárga potrohhal, rajta fekete, hosszanti középsávval. Csápja, lába rozsdavörös. Igen sok más fürkészlegyünk is van, amelyet nem szakértők az előbbi fajtól alig tudnak megkülönböztetni. Mindezek az Echinomyiák-kal és az összes csupasz csápsörtéjű fürkészlegyekkel a Tachininae-alcsaládba tartoznak össze. Velük ellentétben a Dexiinae-alcsaládbeli fürkészlegyek csápsörtéje szőrös. Ez utóbbiak és köztük például a 8–10 mm hosszú Dexia rustica F.-faj is karcsúbb termetükkel és feltűnően hosszú lábaikkal különböznek a többi fürkészlegyektől. Az említett fajnak pajzsocskája sárga és sárga potrohán feketés sávok vannak. Nyári időben erdők szélén és cserjésekben sürgölődik.

Tüskéslégy (Echinomyia fera L.)

A fürkészőlegyek már a tavasz első napjain, mihelyt a rovarélet megmozdul, őrhelyeiken vannak. Napos időben a föld színe felett rebbennek el, vagy bokrokon, bozótokon röpködnek ide-oda, különösen olyan helyeken, ahol hernyók is tartózkodnak. Ha a fürkészlégy egy hernyót észrevesz, egy pillanat alatt a hátán terem és tüstént tovább is repül. Ezalatt azonban már elvégezte a dolgát, ráragasztott az áldozatára egy vagy több hosszúkás, fehér petét. Berlin környékén a gyapjaspilléknek egy hernyójárása alkalmával többen megfigyelték a Tachina-legyek munkásságát. Ott ült vagy húsz félig kifejlődött hernyó egy napsütötte faágon, legtöbbjüknek máris ott volt a hátán egy-egy fehér légypete. A fürkészlégy hirtelenül megjelenve rácsapott egy magányos hernyóra, amely még nem cipelt petét a hátán. A hernyó mindjárt felágaskodott, hátulsó lábpáraival erősen megkapaszkodott és előtestével csapkodva olyan heves védőmozgást fejtett ki, hogy a legyet elriasztotta. A következő pillanatban azonban már újra ott volt a légy és megismételte támadását, de ismét csak eredmény nélkül, úgyhogy megint el kellett vonulnia és rövid időre leült a fatörzsre. Ez a játék még néhányszor ismétlődött, mire a hernyó egy nagyon is heves mozdulatával, körülbelül egy méternyi magasságból, a földre vetette magát. A légy azonnal követte őt ide is és azután végleg eltűnt. A hernyó csakhamar újra felmászott a fatörzsön a magasba, de akkor már az ő hátára is oda volt tapadva az élősdinek egy petéje.

Ha az ilyen Tachina-pete sorsát tovább figyeljük, rendszerint rövid idő multán már kibúvik belőle egy apró, fehér nyű, amely a bőrön keresztülfurakodik és ezzel bejut a hernyó testébe, amelynek nedveiből ezután táplálkoznia kell. Az a hernyó, amely egy vagy több ilyen Tachina-lárvát rejt testében, külsőleg kifogástalanul egészségesnek látszik és egyideig éppen úgy is viselkedik, mint akármely más hernyó, amíg csak hirtelen be nem következik a katasztrófa. A hernyó renyhévé, petyhüdtté válik és elhaló vagy máris elhalt testéből kiszabadul az élősdi, vagy mindjárt több parazita is egyszerre. A hernyó belső részeit ragacsos, barna tömeggé változtatták át s aztán, mihelyt előbujtak, mindjárt be is bábozódnak áldozatuk hullája mellett.

Egyes esetekben még lehetséges a menekvés a fürkészlégypetével megrakott hernyó számára, nevezetesen akkor, ha az illető hernyó éppen vedlés előtt áll és elváló bőrhártyájával együtt az ahhoz tapadó veszélyes parazitapetéket is levetheti, mielőtt a lárvák kibújhattak és befurakodhattak volna. Így például a Parasetigena segregata Rond. nevű hazai fürkészlégyfaj petézésekor a taplószövőpille vagy más lepke hernyói közül átlag 20 százalék menekül élve, egyszerűen azért, mert kellő időben vedlenek. Fernald amerikai entomológus egy alkalommal 235 olyan hernyót gyüjtött, amelyek mind a hátukon hordozták már egy vagy több Tachina-petéjüket. E hernyókat ő továbbtenyésztette és meglepetésére azt tapasztalta, hogy mindössze 9 hernyó pusztult el a tachinosis-betegségben, a többi mind idejekorán menekült meg az élősdiektől és így szerencsésen kifejlődhettek lepkékké. Ebből látható, hogy milyen tömérdek fürkészlégy pusztul el időről-időre már pete korában, a nélkül, hogy hivatását betölthette volna. Ékesen szóló példája ez annak, hogy a természet berendezkedéseiben imitt-amott tökéletlenségek is mutatkoznak. A Tachinák azért megtartják helyüket az élőlények sorozatában, mert minden ilyen veszteségüket kipótolják csodálatos szaporodóképességükkel. Az is bizonyos, hogy ezek a legyek az ő petegazdagságukkal gyakran igen célszerűtlenül bánnak el, mert gyakran megtörténik, hogy több petét, például harmincat is leraknak egy ugyanazon hernyóra, a helyett, hogy azokat több hernyóra osztanák szét. Így aztán csakhamar nem lesz elég a táplálék és nem minden ivadékuk fejlődhet ki egyformán. Egyrészük megrövidül az osztozkodásban s ezek után nagyobb testvéreikkel ellentétben igenis aprók maradnak. Legalább ilyen módon igyekeznek némelyek megmagyarázni azt a jelentékeny nagyságbeli ingadozást, amit számos Tachinida-faj kifejlett legyein észlelhettek.

A fürkészőlegyek élettörténetében bizonyos különféleségek észlelhetők. A petéket nem mindig a hernyóbőr külső felszínére rakják le, hanem egyes fajok nősténye egyenesen a hernyótest belsejébe csúsztatja petéit. Más Tachinák elevenszülők és a nyűveiket rakják rá a hernyóra vagy azokat is egy bonyolódott tojókészülék segítségével a hernyó testébe juttatják. Így cselekszik például többféle hazai lepkefajunk parazitája, a Compsilura concinnata Meig. nevű fürkészőlégy. Más a módszere a Panzeria rudis Fall. nevű légyfajnak, ez az ivadékát csak a hernyó szomszédságában helyezi el, mégpedig egy fenyőbagolypille mellé, úgy hogy a nyűvek aztán könnyen rámászhatnak a hernyóra. Egy Japánban és Kis-Ázsiában elterjedt fürkészőlégy, a Sturmia (Crossocosmia) sericaria Corn., az eperfa leveleire helyezi petéit. Amint aztán egy selyemhernyó odajut és az apró petéket az eperlevéllel együtt elfogyasztja, a Tachina-lárvák kibujnak a belében és csakhamar átfurakodnak a bélfalon, hogy bejuthassanak a zsigerek közé, itt aztán a rendes módon fejlődnek tovább, amíg csak a hernyó élete meg nem szűnik. A fürkészőlegyeknek három különböző lárvastádiumuk van. Az első stádiumban a gazda testében tartózkodó lárvák bőrükön keresztül lélekzenek, második és harmadik időszakukban azonban már levegőre van szükségük, hogy lélekzésük fokozottabb igényeinek megfelelhessenek. Ha a lárvák kívülről furakodtak be, akkor ez a szükségletük nem ütközik nehézségekbe, ez esetben ugyanis többnyire úgy akad meg testvégük a hernyó bőrében, hogy ott a testvégükön levő stigmák közvetítésével könnyűszerrel vehetnek föl levegőt. Ha azonban a fiatal lárvák mélyen behatoltak a hernyótest belsejébe, akkor később vagy kifúrják belülről a hernyóbőrt, vagy gazdájuknak valamelyik légcsőtörzsét lyukasztják ki és oda dugják aztán a nyíláshoz hátulsó testvégüket, hogy így szerezhessék meg a szükséges levegőt.

Gazdasági szempontból a Tachinidák nagyjelentőségű állatok. Az utóbb említett Sturmia-faj ugyan a selyemhernyók elpusztítása révén természetesen kártékonynak tekintendő, a legtöbb fürkészőlégy azonban igen hasznos és a hernyójárás elleni küzdelemben az embernek becses szolgálatot tesznek. Hogy a mi erdőinkben az apácapille hernyói, a fenyőbagolypillék és minden néven nevezendő farontó nyűvek nem szaporodhatnak el a végtelenségig, azt főképpen a fürkészlegyek csöndes, de fáradhatatlan munkájának köszönhetjük. Évről-évre tizedelik rendszeresen kártevőinket és még a hernyók tömeges elszaporodása estén is gondoskodnak arról, hogy azok előbb-utóbb a rendes, csekélyebb számra korlátozódjanak. Különböző megfigyelések alapján tudjuk, hogy a fürkészőlegyek lárváinak többnyire a szabadon élő rovarlárvák és különösen a tápláló növény felszínén ülő, tehát könnyen hozzáférhető hernyók esnek áldozatul, ellenben az olyan lárváknak, amelyek elrejtőzhetnek és rejtett életet folytatnak, többnyire csak az alább tárgyalandó fürkésződarazsak, az Ichneumon-félék látogatásától kell tartaniok. Innen van, hogy az apácahernyók és némely más erdőrontók elpusztításában éppen a Tachináknak jut a főszerep. Pfeffer számos tenyésztőkísérletet végzett a galagonya- és kökénybokrokon gyakran nagy tömegekben élő szövőmoly, a Hyponomeuta padellus L. bábjaival. Összesen 3000 bábból 818 Tachinát és 135 fürkésződarazsat vagy más élősdit nevelt ki, ez utóbbiakból tehát 4.5, a fürkészőlegyekből ellenben 27.3 százalékot.

A bagócslegyek (Oestridae) a legfejlettebb formájában tárják elénk az élősködés jelenségét. Ezek a legyek nem a rovarok közt keresik áldozatukat, ők fiatal korukban mindannyian emlősállatok testének lakói és főként a patásokat üldözik, de nem kerülik a ragadozókat, rágcsálókat és majmokat sem, sőt kivételes esetekben az embert is meglátogatják. Támadásukat furfangos módon hajtják végre. A bagócslegyek megjelenését még legújabban is az állatok úgynevezett bogárzásával hozták kapcsolatba. Így nevezi a magyar pásztornép a lónak, de még inkább a szarvasmarhának azt a viselkedését, amidőn valamitől megijedve, farkát magasra felcsapva, eszeveszetten vágtat tova. E sorok írója több ízben megfigyelte, hogy a bagócslegyek nesztelen repüléssel járnak a lovak körül s azok csöndesen tűrik, hogy testüket sok száz petével lepjék el. Valahányszor a szarvasmarha bogárzását megfigyelhettem, mindannyiszor csak egy nagyobbtestű és mélyebb zümmögésű bögölyfaj (Tabanus) járt az állat közelében. A jelenség okozóját annál könnyebben összetévesztik, mert e kétféle legyet hazánk több részén egyáltalán nem tudják megkülönböztetni, vagy a bögöly nevet tévesen a bagócslegyekre alkalmazzák, amint a Brehm első magyar kiadásában is történt.

A bagócslegyeknek kevés feltűnő külső ismertetőjegyük van. Általában zömöktestű legyek és közönségesebb légyféléinktől főként abban különböznek, hogy a szájrészeik nagyon csenevészek. Ez érthető is, miután a bagócslegyek kifejlődött korukban alig vagy egyáltalán nem táplálkoznak. Találtak ugyan már bagócslegyeket virágokon is, rendszerint azonban lomhán ülnek a fatörzseken, az istállók külső falán és más hasonló helyeken. Igen forró déli órákban azonban tornyok körül, fák koronáin, sziklacsúcsokon vagy más hasonló, magasfekvésű pontok körül járják cikázó párzótáncukat. Ezek a legyek általában mind rövidéletűek, világrajöttük után azonnal párzanak, aztán szaporítanak és mindjárt letűnnek az élet színpadáról. Ez az oka annak, hogy az idetartozó légyfajok még a gyüjtő rovarásznak is ritkán kerülnek útjába.

Szárnypikkelyeik nincsenek. Lárváik fehér vagy sárgásszínű, 11-szelvényű kukacok, elterjedt hazai nevük szerint imelyek. A német azonban pajornak (Engerling) mondja őket, éppen úgy, mint a semmikép sem hasonló cserebogárlárvákat. Az imely fejvégén fúróhoroggal van fölszerelve, ezekkel szokott megkapaszkodni vagy szükség esetén táplálék után továbbfurakodni, lecsonkult hátulsó testvégén két fekete lélekzőpajzs tűnik föl, ezeknek különösen célszerű szerkezete teszi lehetővé, hogy a nyűvek még a nagyobb emlősállatok beleiben is kielégíthetik lélekző igényeiket. A lárva életében három különböző időszakot különböztetnek meg. A harmadik stádiumban a már kifejlődött lárva kifelé törekszik és miután gazdáját elhagyta, és kijutott a szabadba, külső bőrhártyájának elválásával és megmerevedésével hordócskabábbá alakul és ebben tér pihenőre a bábja, mint azt már más legyeknél is tapasztaltuk. A hordócskából egy kerek kupak lepattanása útján jut később a légy a szabadba. A marhabagócslégy vagy vargalégy (Hypoderma bovis L.) feketeszínű, lábszárai és lábfejei vörösek, testét tömött prém borítja, amely a második és harmadik potrohgyűrűn fekete, a test végén sárga, egyéb helyeken szürkésfehér. A torhát pajzsán néhány tompa, hosszanti borda emelkedik ki. Arról, hogy ezek a nálunk is elég közönséges legyek hogyan helyezik el a petéiket, még nem tudunk biztosat. Valószínű azonban az a föltevés, hogy a peték a nősténynek kinyujtható tojócsövén keresztül egyenesen a szarvasmarha szőrére jutnak és hogy onnan aztán a nyelvével lenyalva juttatja be őket a szájába. Igen fiatal lárvákat ugyanis gyakran találni a garatfal bőrében. Megjegyzendő, hogy az imelylárvák a marha testében különösen nyughatatlan vendégek és gyakran hosszú utazásokat tesznek ott. Így például a velőcsatorna belsejében és egyéb szervekben sokszor találtak már fiatal imelylárvákat. Csupán az a csodálatos e dologban, hogy az állatok a vándorló lárvák furakodásától, tolakodásától észrevehetőleg nem szenvednek. Később aztán a nyűvek állandó helyet keresnek és e végből többnyire az állat hátabőrébe, az irhaszövetbe helyezkednek el. Ettől kezdve már igen alkalmatlanokká válnak, mert ahol egy imely tanyát ütött, diónyi nagyságú, belül evesedő daganat, imelykelvény képződik s ez aztán később kifakad. A kelevény belsejében ül a lárva és hátulsó végét a lélekzőpajzsaival kifelé tolja, hogy levegőhöz juthasson. Később aztán kimászik az érett imely, ami rendszerint a kora reggeli órákban szokott megtörténni, földre ejti magát és hordócskabábbá alakul. Bábjának a teljes kifejlődésig 4–6 heti időre van szüksége.

Gazdasági szempontból a marhabagócslégy nem közömbös állat. A mészárszéken az imellyel ellepett marha húsa csekélyebb értékű, mert az imelykelevény környékén a hús véres, undorítóan elváltozott. Az ilyen állatnak a bőre is, legalább részben, értékét veszti, mert ott, ahol a bőrben imelydaganatok voltak, később a bőrcserzés alkalmával kerek lyukak állnak elő. Ha sok ilyen lyuk van a bőrön, olyan, mintha söréttel lőtték volna keresztül. Egyes vidékeinken a sok imely miatt alig lehet ép marhabőrt vásárolni és ez a kár különösen súlyos azért, mert az imely-lyukak éppen oda esnek a gerinctájakra, ahonnan a legértékesebb bőranyagot, a gőzgépekhez használatos transzmissziós szíjat szokták kihasítani.

Alkalomadtán a marhabagócs nyűvei embertestben is kifejlődhetnek, főként a bőr alatt, de esetleg a szemekben keresve állandó tanyájukat. Eddig Skandinávia az az ország, ahol leggyakrabban találtak ilyen ember testébe tévedt imelylárvákat. Mint az ottani orvosok közleményeiből kitűnik, a karokon, tarkón vagy más különböző helyeken, ahová éppen a lárvák költöztek, az emberen is valóságos imelykelevények jönnek létre és ezeket szükségképpen műtét útján távolítják el. Egy délamerikai bagócslégyfaj, a Dermatobia cyaniventris Macq., noha csinos barnafejű, fémeskék rovar, mégis veszetthírű, mert a petéit, hacsak lehet, emberre helyezi el.

Az erdei vadak bagócslegyei jókora termetű, elül, hátul fehér vagy sárgás prémmel borított legyek, nőstényeik a szarvasfélék szőrére ragasztják petéiket. A rövid idő alatt kibúvó lárvák kövér, fehéres nyűvekké fejlődnek. A vadászok jól ismerik vadjaink hátán ezeket az irhában fészkelő imelyeket, amelyek itt is jókora kelevényeket hoznak létre. A daganat szertenyomja a körülötte fekvő szőröket és ezáltal a bőr borzas, rendetlen külsejűvé válik. A kifejlődött lárvák márciusban vagy áprilisban szokták elhagyni a bőrt, ugyancsak a reggeli órákban. Ekkor lehullanak és az erdő talajában változnak át hordóbábokká. Egyes vidékeken a vad sokat szenved ez alkalmatlan vendégeitől. Vadainkon több különböző bagócslégyfaj él, így az őzön és szarvason a Hypoderma Actaeon Br. és az őzön ezenkívül az őzbagócs (Hypoderma Diana Br.). Mind a két légynek május vagy június hónap a repülése ideje.

A bagócslegyeknek egy másik csoportjában a lárvák nem a bőrben fejlődnek ki, hanem a garatban vagy a lélekzőjáratokban, különösen az orr- és a gégefő üregeiben ütnek tanyát. Ezek közt is több olyan faj van, amely a vadakat sanyargatja. Ilyen például az őzgaratbagócsa (Cephennomyia stimulator Meig.), átlag 13 mm hosszú bagócslégy, combjai külső oldalukon sárgaszőrűek, potrohának sárga prémje középütt és az oldalai felé részben rókavörös árnyalatú. Rajzása a nyári hónapokra esik. Forró, derült napokon ezek a legyek csoportosan táncolnak nyílsebes repüléssel a kilátótornyok, vagy az erdőben kiemelkedő más hasonló tárgyak körül, egy-egy pillanatra leülnek az odatűző nap fényében, aztán ismét elszállnak és röptükben párosodnak. Valószínűleg kevéssel ezután a nőstények már az őzek körül ólálkodnak és hirtelen megrohanással befecskendezik a testükben már kibúvó lárváikat az áldozat orrlyukaiba. Ha ez a művelet sikerült, a lárvák csakhamar felkúsznak az orrjáratokba, hogy aztán az orrgaraton át a puha szájpadlás redőibe, vagy az állat nyelvtöve körül helyezkedjenek el. Itt szorosan megkapaszkodnak és így maradnak, amíg csak meg nem érnek. Aztán ugyanazon úton visszavándorolnak, hogy végül a föld takarója alatt bebábozódhassanak. A garatbagócsok veszélyesekké is válhatnak a vadra nézve. A megtámadott állatok megnáthásodnak és köhögnek, keveset esznek és ha lélekző utaikat a sok élősdi eldugja, meg is fulladhatnak.

Az embert, úgy látszik, nem bántják a vadak garatbagócsai, de a középázsiai pusztaságokon nagyon elterjedt lógaratbagócs (Rhinoestrus purpureus Br.) rávetemedik erre is, elvétve emberre is rászáll, s ilyenkor az a kellemetlen szokása, hogy mielőtt megakadályozhatnák benne, a szemekbe fröccsenti petéit. Az ottani nomád törzsek, különösen a méneseket terelgető kirgizek körében nem ritkaság az eféle eset és azok a szembetegségek, amelyek e népeknek annyi szenvedést okoznak, legtöbb esetben a szemgolyóban fészkelő bagócslégy lárváitól származnak.

Marhabagócslégy (Hypoderma bovis L.), lárvája és bája.

A juhbagócslégy (Oestrus ovis L.) majdnem csupasz, ezüstösen csillogó testű légy, potrohát a fínom, selymes szőrözet kockázatosan díszíti. Homlokát és hátpajzsát apró, fekete szemölcsök teszik érdessé, szárnyában a csúcsharántér megvan. Ezt a legyet augusztusban és szeptemberben, néha korábban is a birkalegelők környékén, házfalakon, a falak repedéseiben vagy fatörzseken találjuk. Olyan csöndesen ülnek ott, hogy minden fáradság nélkül kézzel is megfoghatók. A juhbagócslégy a juh homloküregében folytatja fejlődését. A megtermékenyült nőstény a juh orrlyukaiba rejti petéit. Az ő fehér lárvái is az orron át furakodnak fölfelé, aztán odahorgonyoznak fúróhorgaikkal a homloküreg belsejébe és ott nagyra nőnek a nyálka tápláló anyagaiból, mert a nyálképződést a jelenlétükkel, ingerlő hatásokkal fokozzák. Az ilyen nyűvek, az úgynevezett motozférgek gyakori látogatói a birkáknak, nem ritkán 7–8 különböző nagyságú példányt is találtak már együtt a birkafejben, ahol 9 hónapot szoktak eltölteni. Aztán ugyanazon az úton ismét visszatérnek, tüsszentés útján kiszabadulnak, majd függélyesen befurakodnak a föld alá és ott változnak át hordócskabábbá. Ebből aztán 7–8 hónap mulva búvik ki a fiatal légy. Régi tévedés, hogy a juhbagócslárváknak valami közük volna a juhok kergekórságához. Ezt a betegséget ugyanis az agyvelőben fejlődő hólyagféreg, a kutya egyik galandférgének fejlődési alakja idézi elő, nem pedig a homloküregben tanyázó légykukacok. A bagócslégyokozta betegséget megkülönböztetés céljából álkergeségnek nevezzük.

Juhbagócslégy (Oestrus ovis L.) lárvájával és bábjával.

A lóbagócs lárvakori élete szerint gyomorbagócs (Gastrophilus intestinalis Deg.) nevet visel és európaszerte közönséges állat. Alapszíne rozsdabarna, de ezt is tömött szőrözet borítja. Hossza 12–16 mm. Széles, rövid szárnyai homályosak, barnás harántsávval és végükön két kis barnás folttal. Homloka barna, tora elül sárgásbarna, hátul fekete szőrözetű, mellét fehéres prém borítja. A hímnek fényesfekete, messzire előrenyujtható tojócsöve van a teste végén. A lóbagócslegyeknek, mint a többi bagócslegyeknek, szintén megvan az a szokásuk, hogy forró napokon tornyok, kilátók és más hasonló kimagasló tárgyak körül rajzanak. Párzás után a nőstény munkájához lát. Nyugtalan sietéssel röpköd napos nyári időben a lovak körül. A szélben összecsoportosuló ménest, mint e sorok írója megfigyelhette, mindig a védett, szélellenes oldalon lepik meg. A lovak legyezkedve védekeznek ugyan, de a legyek bátran behatolnak lábaik alatt a tömeg közé és a lovak szügyére, hasára és oldalaira petéznek. A nőstény lóbagócs megkapaszkodik néhány szőrszálban és hirtelen odaragasztja egy vagy több körtealakú, tompa végén kis fedővel záródó petéjét. Ha ez megtörtént, akkor a légy továbbsiet, de csakhamar egy másik lovon igyekszik munkásságát tovább folytatni mindaddig, amíg csak petekészlete tart. Sohasem tapasztalták, hogy a lóbagócsok a lovat az istállóban is üldözték volna, támadásaikat mindig csak a szabadban hajtják végre. A peték általában a testnek olyan helyeire jutnak, amelyeket a ló szájával könnyen megközelíthet. Átlag 14 nap multán kelnek ki a petékből a lárvák. Ezek, mint Portschinsky nyomán tudjuk, többnyire kísérletet tesznek aziránt, hogy a ló bőrén keresztül behatoljanak. A csiklandozó ingerre a ló kénytelen ezeket a helyeket nyalogatni és harapdálni és ezáltal a fiatal légylárvákat szájába veszi és elnyeli, úgyhogy azok a gyomrába jutnak. Kétszeri vedlés után a gyomorban tartózkodó, eleinte húsvörös, később sárgásbarnára színeződő lárva a képünkön ábrázolt alakját veszi fel. Kissé lapult teste tizenegyszelvényű, apró horgocskákból álló koszorúkkal övezve, hogy bárhol könnyen megkapaszkodhasson. Mindkét lélekzőnyílása a teste végén egy harántredőben elrejtve fekszik, fejvégén pedig két szájkorong szolgál a megkapaszkodásra. A ló gyomrában, vagy ritkábban a garatban megkapaszkodó lárvák, kisebbek és nagyobbak vegyesen, rendszerint nagy tömegben ülnek együtt valóságos fészkekben, gyakran 50–100 példányt is találhatunk egymás mellett. A bélfal nyálkahártyáját szivogatják és ezáltal eleinte kisebb mélyedéseket, aztán mind nagyobb-nagyobb üregeket hoznak létre maguk körül s ezeket a megtámadott bélfal genyes váladékkal tölti meg, táplálékot adva így az élősdieknek. Később, mikor már a lárvák a gyomrot elhagyják, ezek a megtámadott helyek újra behegednek. A gyomornyűvek a bő tápláléktól gyorsan nőnek és közben néha helyüket is változtatva, átlag 10 hónapot töltenek így garázdálkodva a ló gyomrában. Május folyamán, vagy a következő hónapokban aztán elhagyják a végbélen át a meggyötört állat testét. Utolsó lárvastádiumukat valószínűleg az alatt az idő alatt élik át, amíg a beleken végighaladnak. Ezt a hosszú utat a bélnek peristaltikus mozgásaitól hajtatva elég gyorsan teszik meg. Az elhullott lovak gyomrából kiszedett légylárvákból csak igen ritka esetekben sikerült a legyet kitenyészteni. A földre hullott érett lárva függélyesen befurakodik, úgyhogy a föld éppen befödje teste végét, azután megfordul, összezsugorodik és kemény hordócskabábbá alakul, amelyen a lélekzőnyílások, mint apró fülkagylók emelkednek ki. A légy kifejlődéséhez kedvező időjárás esetén körülbelül hat heti idő szükséges. Éppen úgy, mint más fajoknál, a lóbögöly életében is megeshetik, hogy véletlenségből nem a ló szőrére, hanem kivételesen és észrevétlenül ember testére rakja petéit, és pedig leginkább a lábszárakra, vagy a csupasz alsó combra. Ilyen esetekben a lárva mindig a bőrön át igyekszik befurakodni és ott kígyódzó vonalban haladó, gyakran több centiméternyi járatokat épít.

Lóbagócs (Gastrophilus intestinalis Deg.), petéje, lárvái és bábja.

Lóbagócs lárvái a ló gyomorfalán.

A kullancslegyek (Hippoboscidae) családjába igen különös testalkotású kétszárnyúak tartoznak. Mindannyian melegvérű állatokon élnek és testük egész szerkezete kétségtelen példáját nyujtja az élősdi élet módosító hatásának. Jellegzetes légyalakjuk többé-kevésbbé elenyészik és tetűhöz hasonló alakká változik, úgyhogy egyes fajaikat régebben nem is legyeknek, hanem valóságos állati tetveknek tartották. Bőrüknek rendkívüli keménysége, szarunemű tapintata már magában véve is feltűnő, különösen a fejükön és torukon. Bőrük olyan ellenálló, hogy valósággal erőfeszítésünkbe kerül, ha egy ilyen kullancslegyet ujjaink közt szét akarunk nyomni. Rövid, erős lábai laposan terpeszkednek szerte, combjaik laposak, rövid lábfejeik a megkapaszkodásra különösen alkalmas, gyakran fogacsos, nagy karmokban végződnek. Még a testükön is gyakran vannak fésűalakú tüskék, amelyek jócskán megkönnyítik a gazdaállat szőrén, vagy tollán való biztos megkapaszkodásukat. Igen sok kullancslégynek szeme is, repülőszerve is elcsenevészedett, vagy teljesen elenyészett. Legkülönösebb mégis a szaporodásuk módja. Erre vonatkoztatva nyerték a kullancslegyek a bábszülő, Pupipara elnevezést, amit azonban nem szószerint kell értenünk. A nőstény kullancslégy ugyanis meghatározott időközökben, mindannyiszor csak egyetlenegy lárvát nevel testében. Ez a lárva az anya petevezetékében különleges mirigyek, úgynevezett tejmirigyek váladékából táplálkozik, míg csak ki nem fejlődik és a fehér nyű már csaknem érett állapotban születik meg. Mindjárt világrajötte után, a juhkullancslégy esetében 12 óra multán bekövetkezik a kukacnak átalakulása hordócskabábbá. Régebben az ilyenfajta szaporodásmódot valamiképpen szokatlannak tekintették és azt hitték, hogy ebben a kullancslegyek az összes többi legyektől különböznek. Időközben azonban megismerték a Glossinákat és több más valódi legyet is, amelyek mind hasonló módon szaporodnak, mint a kullancslegyek. Egyéb okokból is megszünt ma már minden kételyünk az iránt, hogy a kullancslegyeket és a valódi legyeket igen közeli rokonoknak kell tekintenünk és az előbbiek nem érdemlik meg a rendszerben azt a különleges helyzetet, amit régebben számukra fenntartottak.

A lókullancslégy (Hippobosca equina L.) a Hippoboscidae-családban a szárnyas fajok sorába tartozik. Egész életében megmaradó szárnyai hosszúak, a test végén túlérők. Teste fényes rozsdabarna, pajzsocskája halványsárga, toraháta gesztenyebarna. Pontszemei nincsenek, rövid szívókája tompán végződik. A lókullancslégy lovon, szamáron, öszvéren él, de szarvasmarhán és nyúlon is találták és a kutyán is gyakran alkalmatlankodik. Lehetőleg a test szőrtelen részeit keresi, hogy ott izzadságot és egyéb bőrváladékot szivogathasson. A szarvaskullancslégy (Lipoptena cervi L.) szarvason és őzön él, de az erdőben néha az emberre is rászáll. Szárnyai idősebb korában tőben letöredeznek. A juhkullancslégy vagy juhcsimbe, székely nevén papusa vagy balakovács (Melophagus ovinus L.) szárnyának csökevényeképpen csupán két kis gombnyúlványt őriz és még a billérei is elcsenevészedtek. A fecskéken és toronyifecskéken nem ritka fecskekullancslégy (Stenopteryx hirundinis L.), sarlóalakú, igen keskeny szárnyairól ismerhető meg, repülni azonban egyáltalán nem tud. Taschenberg beszéli el, hogy egyszer egy toronyifecskét fogott, amely annyira kimerülten hullott a földre, hogy a megfogásnak nem állott ellent. Nem kevesebb mint 24 ilyen kullancslégy ült a testén, csupa fekete, fénylő, duzzadtpotrohú nőstények, amelyek láthatólag mind közelállottak a szaporítás idejéhez.

A kullancslegyeknek egy másik csoportja, a Streblidae-család, abban különbözik, hogy a fejük szabadon mozgatható. Ezek Amerika forróövi területéről ismeretesek és főként denevéreken, részben madarakon is élősködnek.

Lókullancslégy (Hippobosca equina L.).

Kizárólag denevéren laknak a denevérlegyek vagy póklegyek (Nycteribiidae), sajátságos, szárnyatlan, hosszúlábú állatkák, termetük szerint leginkább a pókokhoz hasonlók. Kemény testük lelapult, fejük kúpalakú, mozgékony és a tor felső részének egy mélyedésébe hátrafelé betolható. Szemeik pontszerűek vagy végkép hiányoznak. Kétízű, ujjalakú csápjuk alul, a fejszegély alatt van elrejtve. Fonalalakú szívókájukra jellemző, hogy egy pár igen nagy tapogató nyúlik ki belőlük. Billéreik a háton nőttek ki és gömbalakú bunkóban végződnek. Ezek a legyecskék többnyire csak 2–4.5 mm hosszúak. Különböző fajaik más-más denevérfajokon folytatják élősdi életüket. Ha több ilyen kalandos formájú állatkát teszünk egy üvegbe, az üveg falán nem tudnak megkapaszkodni, tehát mint Taschenberg írja, egymásba igyekeznek kapaszkodni s e közben olyan nyugtalanul táncolnak, mintha körben röpködnének. A denevérlegyeknek jellemző sajátsága, hogy a testük rendkívül szívós, keménykötésű és ez bizonyosan fontos védőberendezés számukra. Nyugat-Afrikában, a nagy repülőkutyákon él egy ilyen élősdi légy, névszerint Cyclopodia Greffi K. Erről írja Grünberg, hogy értesülése szerint ezt az állatot semmikép sem lehet az újjak közt szétnyomni. „Mikor azt hinnők, hogy már szerteszét nyomtuk, érintetlen frisseséggel tovaszalad.”