HUSZONÖTÖDIK REND: Kétszárnyúak (Diptera)

TARTALOM

2. ALREND: Kerekrésűek vagy kupakosbábúak (Cyclorrhapha)

1. ALREND: Egyenesrésűek (Orthorrhapha)

1. nemzetség: Fonalascsápúak (Orthorrhapha-Nematocera)

A lószúnyogok, gézengúzok vagy tipolyok (Tipulidae) igen hosszúlábú, karcsú kétszárnyúak, nagyságuk változó, fejük többé-kevésbbé ormányalakúan előrenyúlt. Fonalas csápjuk 14–16 ízből áll, négyízű tapogatójuknak végíze gyakran ostoralakúan megnyúlt. Mellékszemeik többnyire nem fejlődtek. Toruk domború hátán V-alakú harántbarázda vágódik be. Karcsú lábaik nagyon könnyen letörnek. Ha megfogjuk őket, majdnem mindig megsérülnek s így gyüjteményekbe csak ritkaságképpen kerülnek tökéletes, hatlábú példányok. Hosszú szárnyuk erezete igen fejlett, ágazatos; ez arra mutat, hogy a lószúnyogok a jelenkori kétszárnyúak sorában a legősibb alakok.

A kósza lószúnyog (Tipula oleracea L.) jókora, hosszúlábú, ártatlan rovar. Karcsú törzse 22–26 mm hosszú, szürkéssárga színű. Tora hátán sötétebb hosszanti sávok vannak. Hosszú, vékony póklábaival nyugtalanul táncol ide s tova alant, a föld közelében szállva, különösen réteken, mezőkön, kertes helyeken. A nőstény hullámzó, föl s alá cikázó röptében hosszú tojócsövével egyenként a földbe rejti hosszúkás petéit. Alig néhány nap multán kibújnak a lárvák, orsóforma, hamúszínű nyűvek. Kemény állkapocs-tokjuk van éles rágókkal és a földben gyökerekkel, meg korhadó növényhulladékokkal táplálkozva fejlődnek ki. A mezőkön és szántóföldeken nem ritkán szembeötlő az a kártétel, amit a tipulák földalatt élő lárvái okoznak, kivált, ha a melegágyba jutnak be nagyobb számmal; az azonban még nem bizonyos, hogy éppen a nagykáposztatipoly lárvája-e a leggonoszabb kártevő. Észak-Németországban legalább két más faj látszik a legközönségesebbnek. Egyik a Pachyrrhina maculosa Meig. nevű kisebb, feketesárga lószúnyog, potrohán harántcsíkokkal, torán fényes, fekete sávokkal; ez nálunk is közönséges. A másik a mocsári lószúnyog (Tipula paludosa Meig.), sárgás szárnyának előszegélyén barnás hosszanti sávval. A rétekre különösen ez az utóbbi faj bizonyul különösen károsnak, mert, amint Schiemenz megfigyelte, a lárvái nem elégednek meg a korhadó növényanyagok fogyasztásával, hanem földi lyukaikban rejtőzködve, lerágják a fiatal fűpalántákat is és azokat lecibálják, hogy ott csendesen elfogyaszthassák. Kártételük javarészt tavaszra és nyár elejére esik. Ilyenkor jelennek meg hosszúra nyúlt, potrohgyűrűin apró tüskékkel szegélyezett szürkésbarna bábjai; ezek aztán fél testükkel a földből kitolakodva lehetővé teszik, hogy a kész tipolyok belőlük kiszárnyaljanak. Ennek a fajnak rokona a sárgaszárnyú lószúnyog (Tipula fulvipennis Deg.).

Hazai tipulidáink sorában a legszebb fajok egyike a fekete kardos gézengúz (Ctenophora atrata L.). Teste fényesfekete, potroha töve és lábai vörösek; a hím csápja tollas, három sorban álló fésűsugarakkal. A nősténynek potroha kardalakú tojócsőben végződik. Petéit korhadó nyár-, vagy hársfába, vagy vén égerfák odvában helyezi el s itt találjuk aztán lárváit is. Ősszel, mikor az első éjjeli fagyok beköszöntenek, megjelenik a téli tipoly, a Trichocera-nem. Ilyenkor nagy csapatokban látjuk szép idő esetén ezeket az apró, hosszúlábú muslicákat napestig csapongani a levegőben, különösen kertjeinkben, réten, erdőn és a szabadban álló fák alatt. Arról ismerjük meg őket, hogy pihenő állásban vízszintesen fekvő szárnyaikban rövid axilláris ér látható. Gömbölyű, nagy, szabadonálló fejükön csupasz oldalszemek vannak, sörtealakú csápjaik finoman szőrösek, lábszáraik végén apró sarkantyúk vannak. Ezeknek az állatkáknak a tömeges föllépése onnan van, hogy lárváik a korhadó növényanyagokban mindenütt jó alkalmat találnak kifejlődésükre. Igen gyakori téli tipoly például a Trichocera hiemalis D. G. nevű faj, hossza 5 mm. Halvány szárnyai szürkésen áttetszők. Barnás hátpajzsán két világos sáv fut végig. Ez a muslica enyhébb napokon – még tél derekán is – ott táncol a levegőben.

A lószúnyogok egy része vagy közvetlenül a víz partján, a nedves talajban, vagy éppen a vízben magában tölti el fejlődése menetét, így különösen a taviszúnyogok, Limnophilák. Ezek részben jelentékeny nagyságú, sárga vagy fekete színezetű állatok, többnyire nagy, nem foltos szárnyakkal; tapogatóik rövidek, négyízületűek és nem ostoralakúak. Ezeknek a rokonságából a Phalacrocera replicata Schumm.-fajt említhetjük meg. Ez a 13–16 mm hosszú, sötétbarna taviszúnyog szürkésbarna és elül sötétebb hosszanti folttal díszített szárnyaival nem ritkaság minálunk tavasszal a nedves réteken. Zöld vagy sárga színezetű lárvája mindenféle vízi mohokon él s azokkal is táplálkozik. Ugyancsak jó szemünknek kell lenni, hogy az ilyen Phalacrocera-lárvát természetes környezetében fölfedezzük, mert a mohaszárak köré kanyarodó testén sűrűn meredeznek a hosszú, áralakú vagy elágazó nyúlványok s az állat hátát úgy ellepik, hogy a zöld mohapárnán valósággal eltűnik általuk.

A sugárkák vagy sugarasszárnyú tipolyok (Ptychopteridae) nagyon hasonlítanak az eddig tárgyalt lószúnyogokhoz és azoktól főképpen csak a szárnyerezet részleteiben különböznek, kiváltképpen a korongsejtnek csaknem általános hiányával. Testük nagy, karcsú, többnyire fekete, lábuk hosszú, vékony. Szárnyuk többnyire barna foltozatú. A legközönségesebb hazai fajok egyike a foltos sugárka (Ptychoptera contaminata L.). Csinos, 7–10 mm hosszú rovar, potrohán két rozsdavörös övvel és tora hátulján vörösessárga pajzsocskával díszítve. Bokrokon, pázsitokon, árkok, tópartok mentén nem ritkaság. Szárnyait két barna félöv keresztezi. Igen különös állat a sugárkának 7 cm hosszú lárvája: teste vékony, áttetsző és hosszú, vékony farkfüggelékben végződik, ez a test hosszának kétharmadát, sőt háromnegyedét teheti és nem egyéb, mint a lélekzőcsöve, amelyet a szükséghez képest megnyújthat vagy behúzhat, akár egy távcsövet. A lárvának ilyen módon megvan az a képessége, hogy a lélekzőcső végén levő két nyíláson keresztül levegőt vesz föl. E mellett azonban két merev, tracheás kopoltyúja segítségével, amelyek a lélekzőcső tövénél hasfelül állanak, vízből is tud lélekzeni.

Karcsú test, hosszú, finom lábak és tapogatók, sokízű, hosszú csápok jellemzik a muslicák társaságát és szorosabb értelemben a szúnyogok (Culicidae) családját. Szúnyogok a világ minden részében nagy számmal vannak és sok fajban. Rendkívül gyenge, törékeny rovarok. Takaros testüket tömérdek apró pikkely és szőröcske borítja, ezeket csak nagyítóüveggel láthatjuk. Ugyanilyen pikkelykék lepik testük függelékeit is, lábaikat, csápjukat, tapogatóikat, sőt még szárnyuk ágazatos ereit is. Ez utóbbiak a pikkelyektől néha foltozottaknak látszanak. A szúnyog fején nincsenek homlokszemek, csak két nagy, oldalt kidudorodó recésszem és egy pár nagy csáp van rajta. Ez utóbbinak a szerkezete könnyen megkülönbözteti a kétféle nemet. A hímeknek tizenötízű csápja ugyanis koszorúkban álló, hosszú szőrökkel van borítva s így tollecsethez hasonló formájú; a nősténynek tizennégyízű csápja ellenben fonál-alakú és csak gyéren álló szőröcskék vannak rajta.

A hímszúnyogok ártatlan állatok. Semmiféle táplálékot nem igényelnek vagy legfeljebb csak növény-nedveken nyalakodnak, szúrni azonban nem tudnak, mert a szívókájukban, néhány ritka kivételtől eltekintve, semmiféle szúrókészülékek nincsenek. Annál vérszomjasabbak a szúró szájrészekkel felszerelt nőstények. Ezeknek már az emlősállatok és madarak meleg vére a fő táplálékuk. A vérszívásuk mondhatni néhány pillanat műve. Ha a szúnyognak sikerült egyszer szívókáját megfelelően beállítani, akkor a lándzsaalakú, hegyén horgocskákkal megrakott elő- és középállkapcsai, mint apró fűrészek, gyorsan siklanak le- meg fölfelé, amíg csak a bőrt át nem fúrják és alatta egy vérért nem találnak. Most a szúnyog az apró, parányi sebbe bebocsátja egy csöppjét az ő nyálfolyadékának s ez valószínűleg megakadályozza a vér megalvadását. Most aztán már teljes erejéből szivattyúz, amíg csak szívógyomra meg nem telik. Erre nesztelenül tovarepül valami zavartalan, a légáramlástól lehetőleg védett helyre, hogy ott pihenésnek adja magát és csendes gyönyörrel eleméssze élvezett táplálékát. A szúnyogcsípésnek kellemetlen következményei, a viszkető bőrpirosság, vagy a megsértett helynek rövid ideig tartó megdagadása attól az apró nyálcsöppecskétől következnek be, amely a szúráskor a hámszövetbe behatolt. Egy szúnyogszúrás magábanvéve nagyon ártalmatlan lehet. Annál komolyabbak, sőt éppen veszélyesek lehetnek a következményei ott, ahol e vérszomjas kis kínzó tündérek valóságos rajokban lepik meg az embert, szüntelenül gyötörve szúrásaikkal és végül a teljes kimerülés állapotába juttatják szerencsétlen áldozatukat.

Dél-Amerikának és Dél-Ázsiának vannak olyan trópusi vidékei, amelyek a rettentő moszkitó-csapás miatt, mondhatni, hírhedtek, itt az utazás valóban rettenetes gyötrődés. A moszkitó név nem jelenti a vérszívó rovaroknak egy bizonyos faját, hanem különböző szúnyogokat, amelyek többnyire ugyanazon nemekhez tartoznak, mint a mi mérsékeltövi szúnyogféléink. A melegövi országok szúnyogveszedelménél nemkevésbbé súlyos az, amelyet a tundrákon, Európa, Ázsia és Észak-Amerika legészakibb mocsaras síkságain tapasztaltunk. Ott ugyanis a rövid nyári hónapok idején a szúnyogok milliárdjai töltik el a levegőt s ezek azokon a pusztaságokon, ahol sem ember, sem állat nem jár, óriási rajokban rohanják meg azt a néhány nagyobb élőlényt, amelyet valamikép hatalmukba keríthetnek. A mult század hetvenes éveinek elején egy tudományos expedíció Dr. Bessel vezetése alatt működött ezen a sarkvidéki területen és a Davis-szoros környékén azért kellett megfigyelőállomásaikat elhagyni, mert végül már a rettenetes szúnyograjok a szó szoros értelmében lehetetlenné tették az expedíció tagjainak a szabadban való tartózkodást és ezzel munkájuk további folytatását is. Szúnyogok nem mindenütt vannak. A víztelen pusztaságokon és sivatagokon egyáltalán nincs szúnyog. Éppen így hiányoznak azokon a hegyes vidékeken, amelyeknek vizei igen sebes folyásúak, mert az állóvíz, mint fiasítótanya, nélkülözhetetlen életföltétele minden szúnyogfélének.

A legismertebb európai fajok egyike a közönséges dalosszúnyog (Culex pipiens L.), ennek a szárnyai víztiszták és sárgásbarna tora hátán két sötét hosszanti sávja van. Ugyanilyen közönséges nálunk a valamivel nagyobb gyűrűs szúnyog is (Culex annulatus F.), ennek a lábai sötétbarna és fehér gyűrűzetűek és a szárnyukon három-öt barna foltocska van. A nőstényeiknek, mint minden Culex-fajnak általában igen rövid, csönk-alakú és háromízű a tapogatójuk, a hím Culexek ellenben hosszú, négyízű, gyakran ecsetszerűen szőrözetes tapogatókat viselnek.

Petézésre a nőstényszúnyog épp olyan szívesen választja a zavaros, piszkos állóvizet, mint a tisztát. Ezért aztán a mocsaras mélyedések, tócsák és tavak, a legkülönbözőbb állóvízű árkok, sőt még a bűzhödő esővizes kádak vize is egyformán alkalmas hely számukra. Itt a nőstény elhelyezi száznál is több hosszúkás, orsóalakú petéjét, szorosan egymásmellé a víz színére, úgyhogy a peték, mint a palackok, függélyesen állnak egymás mellett és összefüggő, kissé tál-alakúan behorpadó tutajt alkotnak a víz színén úszva. Rendszerint már 16–24 óra multán létrejöttek a petékben a lárvák és a pete alsó végén kibújva, elhagyják a tutajt. Ilyenképpen a szúnyoglárvák egyenest a vízbe, a természetes otthonukba jutnak. Hosszúra nyúlt testüknek tor-részletén néhány bojtalakú sörtecsomójuk van, utolsóelőtti potrohszelvényükön pedig hosszú lélekzőcsövük nyúlik ki. Idevonatkozó képünk kedvenc helyzetében mutatja be a lárvát, fejjel lefelé irányulva, lélekzőcsövével a víz tükréhez tapadva, mozdulatlanul. Így tud legkönnyebben levegőt szívni. A legcsekélyebb zavarásra a szúnyoglárvák mindjárt menekülnek. Egy pillanat alatt elszabadulnak a víz színétől és leszállnak a mélységbe, de természetesen igen rövid idő multán újra fölszállnak és levegőszükségletüket a már említett helyzetben igyekeznek kielégíteni. Táplálkozásuk nem jár sok nehézséggel, mert a szúnyoglárvák mindenféle föloszló növényhulladékkal és egyéb szerves anyaggal megelégszenek, a vízben pedig rendszerint nincs hiány az effélében. A lárva három ízben vedlik, amíg teljes nagyságát, az átlagos 8.75 mm-t eléri. Negyedik vedlésével, amely átlag a születése utáni nyolcadik napon következik be, előáll a bábalak, ez zömök, púpos toráról könnyen megismerhető. Elül, a tora hátán két kis szarvacskához hasonló légzőcsövecske emelkedik ki, ezek útján a szúnyogbábok ugyancsak a víz tükrén csüngenek, noha erősebb, csapkodó mozgásokkal ők is lemerülhetnek egyidőre a víz mélyébe. A báb élete rendszerint rövid ideig, 2–3 napra szokott terjedni, azután a háta bőre hirtelen megreped és kikászmálódik belőle a fiatal szúnyog, eleinte az úszó bábhüvelybe kapaszkodik meg, megvárva, amíg szárnyai kellően megkeményednek és fölrebbenhet a levegőbe.

Nálunk, mint maláriaterjesztő szúnyog csak az Anopheles maculipennis szerepel az országnak majdnem minden részében. A déli vidékeken az Anopheles bifurcatus és Pseudopictus fajok is megtalálhatók. Maláriaesetek csak szórványosan mutatkoztak, különösen árvizes területeken és legtöbbször csak a negyednapos láz (quartana) alakjában. A háború utáni években azonban néhány esetben a délibb országokból ismeretes súlyosabb maláriás láz (perniciosa) is jelentkezett. Száraz klímánk azonban nem kedvez a szúnyogjárásnak s ezért, különösen Csonka-Magyarország területén még a harctérről hazakerült súlyosabban maláriás betegek is gyorsan meggyógyultak.

A szúnyogjárás ellen mindenki védekezhet, ha lakását napos időben szellőzteti és estére szúnyoghálót alkalmaz, ha a nemlakott helyiségeket, különösen a pincét tavasz felé füstölteti, hogy az itt telelő szúnyogok lehulljanak; legfontosabb azonban, hogy házunk tájékán minden vizesárkot levezessünk, a víztócsákat elföldeljük, sőt az esővíztartó kádakba is zöldgálicot tegyünk, ha azok vizét nem távolíthatjuk el legalább is hetenként.

Az Egyesült Államok és egyes trópusi országok súlyosabb lázas epidémiák leküzdésében semmi költséget nem kímélnek. A kinin használatát terjesztik, iskolai tanítás és filmek útján terjesztik a szúnyogveszedelemre vonatkozó ismereteket, oktató plakátokat alkalmaznak stb. E mellett nagyszabású szúnyogirtó műveleteket végeztetnek. Régebben a petróleumöntés volt a legáltalánosabb módszer, de ez a mocsár élővilágának kiölésével újabb bajokra vezet. Ahol lehetett, a vizek lecsapolásával vagy a folyómedrek kotrásával segítettek. Legújabban a természetes védő tényezőket keresik, a szúnyogokat vagy szúnyoglárvákat fogyasztó állatok kitenyésztésére törekszenek. Kísérleteztek például denevértornyok építésével. Nálunk kétségkívül sokat segítene a fecskék védelme, mert ezek legjobb segítőtársaink a szúnyogirtásban. A vízi lárvákkal szemben egyes rákfajok, például az Apusok tenyésztése ajánlható. Nagyobb vizekben pedig a szúnyogpusztító halfajok tehetnek jó szolgálatot. Mindenféle halivadék kiveszi a maga részét a szúnyogirtásból, de legjobb szolgálatot tesznek az aprótermetű halak, amelyek a nádas sűrűségeibe is befurakodnak. Mint ilyen, a mi halfajaink közül különösen a fürge cselle (Phoxinus laevis) érdemel figyelmet.

A közönséges szúnyogon kívül, amely egész Európában, Észak-Amerikában és Észak-Afrikában otthonos, nagyszámú rokonfaj él a világ minden országában. Az életmódjuk megközelítőleg mindig egyforma. Bizonyos fajaik azonban nemcsak szúrásukkal és vérszívásukkal alkalmatlankodnak az embernek, hanem mint betegségterjesztők is súlyos következményekkel járó szerepet töltenek be. Ilyenül említhetjük a trópusi országokban világszerte elterjedt sávos szúnyogot (Stegomyia fasciata F.), a sárgaláznak és egy féregélősdi okozta betegségnek a filariosisnak a terjesztőjét.

Ugyanilyen nagy jelentősége van továbbá az Anopheles Meig. nemzetséghez tartozó szúnyogfajoknak. Az Anophelesek fő jellemvonását a hosszú, négyízű tapogatók adják meg, hosszúságuk mindkét nemben eléri a szivóka hosszát, a nőstényé vékony, pálcikaalakú, a hímé megvastagodott végén erősen szőrözött. A Culexet és Anophelest némi gyakorlattal már első pillantásra megkülönböztethetjük. Az Anopheles ugyanis, ha pihen, például ha egy szoba falán ül, úgy tartja testét, hogy a szívókája és a test megközelítőleg egyenes vonalat alkotnak; ilyenkor csak a két elülső lábpárán pihen, hosszú hátulsó lábai pedig szabadon nyujtózkodnak hátrafelé. A Culex-szúnyog is ugyanilyen módon áll meg elő- és középlábpárán, közben ő is fölemeli hátulsó pár lábát a magasba, a szívókáját azonban testével ferdén irányítja, úgyhogy az a testtel észrevehetően szöget alkot. Az ülő Culex teste párhuzamosan áll azon a lapon, amelyen ül, az Anopheles ellenben hegyes szögben elhajlik, mert potrohát ferdén fölfelé irányítja.

Az Anophelesek a rettegett maláriás szúnyogok, mert az ő testükben fejlődnek vagy fejlődhetnek az ember maláriaparazitái, a malária csirái (sporozoidjai); a Culex-nemhez tartozó szúnyogokban azonban nem fejlődnek ilyen paraziták.) [Lásd a véglényekről szóló fejezetünket e mű utolsó kötetében!]

Ha egy malária-csirákat rejtő Anopheles nőstény valakit megszúr, akkor ezek a csirák a vérbe jutnak és okaivá válnak a váltóláz vagy maláriabetegség kitörésének. Az Anophelesnek sok faját ismerik. Észak-Amerikában és egész Európában, a Földközi-tengertől a Lappföldig egy jókora, 6–8 mm hosszú faj él, az Anopheles maculiphennis Meig., barna pikkelyecskéi sötét foltokat formálnak a szárnyán. Észak-Németország síkságain is meglehetős gyakori ez a szúnyogfaj. Olaszországban nagyon elterjedt és a római Campagna területén tömegesen tenyészik, miatta van ennek a vidéknek ősidők óta maláriás híre.

A malária perniciosa néven ismert trópusi láz is Anopheles-fajok útján terjed. Kamerunban és Nyugat-Afrika más részein egy 5–6 mm hosszúságú moszkitófaj a közvetítője, az erősen foltos szárnyaival feltűnő Anopheles costalis Lw.

Az Anopheles életmódja csak kisebb jelentőségű részletekben különbözik a közönséges szúnyogokétól. A nőstény Anopheles a petéit egyenként szórja el a víz színén. Lárváinak az egyetlen, magányos és hosszú lélekzőcső helyett két rövid lélekzőnyúlványkája van a teste végén. Ez sohasem él zavaros, iszapos tócsákban, hanem mindig csak a tisztavizű, növényekkel telenőtt, állóvizű tócsákban és tavakban fejlődik ki. A folyóvizeket következetesen kerülik s ez az oka, hogy a gyors patakok- és folyóvizekmosta hegyvidékek mondhatni tökéletesen maláriamentesek, ellenben a mocsaras síkságok, folyópartok és tengerpartvidékek, ahol az Anopheles legjobb fiasítóterületét találja, többnyire leginkább maláriával sujtott területek. Találtak már Anopheles-szúnyogokat igen szokatlan helyeken is. A Panama-csatorna építésekor egy mérföldekre terjedő őserdőséget kellett áttörni. A lombsátor olyan sűrű volt, hogy aligha fért át rajta akárcsak egyetlen vízcsöpp is és ezért a földön semmiféle állóvíz nem volt. Azt hitték, hogy ezen a területen már csak biztonságban lehetnek a rettenetes moszkitóktól, hiszen itt azoknak semmiféle költőtelepe nem lehetett. Ez a reményük azonban csakhamar tévesnek bizonyult. A moszkitók itt is nagy tömegekben jelentek meg, vérszomjasan rohanták meg az embereket és csakhamar kitört a nyomukban az ezen szakaszon dolgozó munkások körében egy pusztító maláriajárvány. Nemsokára aztán megfejthették a szúnyogok rejtélyes előtűnését is. A tenyészőhelyeik nem a földön, hanem magasan fönn, a fák koronái közt voltak, mert a fákon termő (epiphyticus) Bromelia-féléken, amelyek a trópusi őserdő faóriásait csúcsukig ellepik, a mindennapos zivatarok után éppen elég víz marad arra, hogy ott a szúnyoglárvák zavartalanul megélhessenek.

Az eddig tárgyalt fajoknál ártalmatlanabbak a Corethra Meig. nem fajai, ezek között már nincsen vérszívó, Szívókájuk akkorára sem nő, mint a csápjuk. Legközönségesebb fajuk az esetlen golyhószúnyog (Corethra plumicornis F)., éppen hímjének tollbojtos, halványsárga csápjáról vette latin nevét. Különösen érdekesek a Corethra lárvái. Ezek, mint apró halacskák, vízszintes helyzetben állnak meg a vízben, olyan áttetszően tiszták, mint a víz maga és ezért alig észrevehetők. Testük végén, a 7. szelvényben két légtartó rejlik, s ezek biztosítják, mint egyensúlyozó szervek, a test vízszintes helyzetét, lebegését. A víz színére nem kell feljönnie, mert trachearendszere tökéletesen zárt és egyéb lélekzőszervei sincsenek, s így kizárólag bőrlélekzésre van utalva. Mozgása elrúgódásokból összetevődő szökdelés. Tápláléka jobbára apró rákocskákból áll, megfogásukra csőrszerűen lefelé nyúló csápjait használja.

Az árvaszúnyogok (Chironomidae) közeli rokonai a szúnyogoknak, s azért külső sajátságaikban meglehetősen hasonlók. Ezek is hosszúlábú, fínomka állatok, magaspúpú, csuklyaalakúan előrenyúlt torrészlettel és karcsú lábakkal. Pihenéskor sok árvaszúnyognak az a különös szokása, hogy előlábaikat fölemelik és csápok módjára tartogatják előrenyújtva. Pontszemeik nincsenek. Összetett szemeik vesealakúak, a hím csápja majdnem mindig bokros, vagy ecsetalakúan szőrözött. Szívókájuk rendszerint rövid, esetleg teljesen elcsenevészedett. Ilyen módon könnyen érthető, hogy nemcsak a hímek, hanem a nőstény árvaszúnyogok is többnyire ártatlanok, vért szívni nem tudnak. Innen ered a népies magyar nevük is. Ez alól a szabály alól kevés a kivétel. Ilyen például a Tersestes torrens Thoms. nevű újmexikói árvaszúnyog, amely állítólag a lovakat gyötri és nálunk a Ceratopogon Meig. nemhez tartozó apró muslicák, amelyeket azon kaptak rajta, hogy hernyókat, lepkéket és muslicafajokat szívogatnak. Egyes hazai árvaszúnyogjaink meleg, szélmentes napokon a levegőben táncolva óriási rajokká verődnek, különösen a délutáni és esti órákban. Ezek az oszlopszerűen tornyosodó, ide s tova örvénylő muslicarajok majdnem mindig csak hímekből állanak, sűrű tömegekben lassan lebegnek majd lejjebb, majd följebb, néha sötét felhőhöz, máskor inkább füstoszlophoz hasonlítanak. A legismeretesebb árvaszúnyog a tollasszúnyog (Chironomus plumosus L.), halványsárga, vagy zöldes tora három szürke sávot visel a hátán. Tejfehér szárnyainak közepén, az előszél mellett fekete pontocska van. Teste hossza 10-12 mm. A vízben élő, hosszú, féregalakú lárvái 12-ízűek és vörösszínűek. Ez a szín a vérfolyadékuktól ered, ebben ugyanis ugyanaz a vérfesték (haemoglobin) található, amely a gerinces állatok vörös vérsejtjeinek színt ad. A Chironomus-lárvák utolsóelőtti testízükön négy hosszú, sallangalakú nyúlványt viselnek és azonkívül az utolsó ízükön még két erős lábcsonkjuk és négy fonalalakú kopoltyúfüggelékük is van.

Igen sok árvaszúnyoglárva iszaplakó és ezért egy szakember joggal nevezte őket „elsőrangú piszokháziaknak”. Kedvteléssel áskálódnak a pocsolyák és árkok nedves fenekében és némelykor még abban a tintafekete, bűzhödt pépben és jól érzik magukat, amely a szennyvizeknek, a levegőt messzire megfertőző szennycsatornáknak a fenekét borítja, ahol már semmiféle más állat nem bír megélni. Nagyban és egészben a Chironomida-lárvákat főképpen a legkülönbözőbb lakóhelyek iránt megnyilvánuló széleskörű alkalmazkodóképesség jellemzi. A Helea myrmecophila Egg. lárváit hangyabolyban találták, a H. resinicola Kieff. lárváit, mint a nevük is mutatja, a fenyőfa kiizzadt szurkában, a H. latipalpis Kieff. lárváit pedig fenyőkéreg alatt. Az árvaszúnyoglárvák nagy többsége természetesen víziállat és mindenféle álló- vagy folyóvízben tenyészik. Egyes fajok lárvái nem a fenék iszapjába furakodnak, hanem szabadon élnek a vízben. Mások a vízinövények leveleit aknázzák keresztül-kasul, ismét mások apró iszaprészecskékből házat építenek maguk körül s abban laknak. Az életmódnak olyan rendkívüli változatossága uralkodik itt, hogy kevés szóval el sem mondható. A természet háztartásában nagy szerepük van az árvaszúnyoglárváknak, mert egyes állóvizekben hihetetlen nagy tömegekben élnek. Thumms német tudós egyszer 12 liternyi tófenéktalajból éppen 3 l-nyi merő muslicalárvát iszapolt ki. Ekkora tömegek bizonyosan sok más állatnak szolgáltatnak táplálékot és így biztosítják azok létezését. Bebizonyult például az, hogy Németország 24 legfontosabb vad halfaja közül 12 bizonyos időben és egyes vizekben majdnem kizárólag árvaszúnyoglárvákkal él. Így aztán érthető, hogy Schiemenz, a hires vízibiológus a kisebb-nagyobb tavak fenékiszapjában élő Chironomida-lárvák tömegét az illető vizek gazdasági termelőképességének valódi értékmérőjéül tekinti.

A Balaton-tó halainak például, mint az újabb kutatásokból kiderült, a Dasyhelea-nembe tartozó árvaszúnyogok adják a fő táplálékot. Óriási tömegüket csak olyankor vesszük észre, amikor a muslicák kirajzanak és zárt ablakainkon sűrű odaütődéseikre órákon keresztül az esőveréshez hasonló zajt hallunk.

Egyes Chironomidák a sós tengervizet is megszokták. Mint Reuter közli, a Clunioninae-alcsalád lárvái olyan algákon tartózkodnak, amelyek a tengerfenéken nőnek és tenyésznek. „Egy fajt, a Clunio adriaticus Schin. nevűt, kifejlett alakban is a tengervíz színe alatt figyelték meg a Mytilus minimus telepein. Végül Kalifornia partja mentén, az apálykor ottmaradó víztócsákban megtalálták a lárváit egy olyan muslicának, amely ott a víz színén szaladgál. Szárnycsökevényei rövidek, merevek, erek nélkül. Ez a különös árvaszúnyog az Erethmoptera Browni.”

A pelyhes muslicák (Psychodidae) apró, esetlen alkotású, többnyire sötétes színezetű legyecskék, szárnyukat sűrű, néha éppen gyapjúszerű szőrözet borítja. Lárváiknak határozottan elkülönült, szemfolttal felszerelt fejük van és egyes fajaiknak kopoltyúfüggelékeik is vannak a testük végén, mert e lárvák víz alatt élnek. Lakóhelyül szolgálhat nekik mindenféle víz, akár álló, akár folyó, de főképpen az olyan víz, amelyben sok a korhadó szerves anyag és ezzel kapcsolatban mikroszkópikus élőlények és mindig vannak benne. Így például a berlini szűrőművek derítőtelepén csak úgy nyüzsögnek a hatpettyes pelyhes muslica (Psychoda sexpunctata Curt.) lárvái; óriási tömegekben élnek ezek ott a szűrők kokszdarabjaiban. A pelyhes muslicák elül két hosszú légzőcsővel fölszerelt, szabad bábokból állnak elő és akárcsak valami apró molypillék, lomhán üldögélnek fedélalakúan lecsapott szárnyakkal az árnyékszékek, istállók és nedves lakószobák falain és ablakain. A szabadban kevésbbé feltűnők, noha itt is eléggé elterjedtek ezek az apró állatkák. Itt többnyire az iszapos tócsák, árkok és vizek közelében és a szomszédos növények ágain, levelein tartózkodnak. Noha nagyon aprók, mégis a Phlebotominae-alcsaládhoz tartozó fajok némelyike kegyetlen vérszívó, úgyhogy az embert is kétségbeesésig kínozza fájdalmas szúrásával. A legveszedelmesebb fajok egyike az Olaszországban és Dél-Európa más vidékein is elterjedt papatácsi (Phlebotomus papatasii Scop.). Ez a jelentéktelen pelyhes muslica viszi át emberről emberre az úgynevezett papatácsilázat, nyilván azáltal, hogy szúrása útján egy ma még ismeretlen apró élősdi jut be az ember testébe. Grassi legújabban kimutatta, hogy a papatácsimuslicák a szegényebb olasz nép házaiban gyakran kitünő tenyészőhelyre találnak, a lárvák ugyanis nem vízben élnek, hanem mindenféle piszkos zugban megteremnek, s így a tisztátalan lakásokban is vígan tenyészhetnek.

A gubacslegyek (Cecidomyidae) ugyancsak apró, fínom muslicák, szárnyaik szélesek, gyakran szőrösek és a szélük mindig pillás, 3–5 hosszanti ér fut végig rajtuk, harántos ereik nincsenek. Szívókájuk rövid és vastag. Csápjukban a két rövid tőíz után az ostor nevű részlet következik, ennek egyes ízecskéin nem ritkán különös, bütyökalakú duzzadások vannak, a szőrök koszorúkban állanak rajtuk. A nősténynek hétszelvényű potroha vékony tojócsőbe csúcsosodik, a hímé kilencedik potrohízén fogóhorgokat visel. A legtöbb gubacslégy növényekbe rakja petéjét és ezzel bizonyos daganatokat, gubacsokat hoznak létre, ezekben a gubacsokban élik át fejlődésüket a lárvák. A légygubacsok alakjára és nagyságára nézve semmiféle szabályt nem állíthatunk fel, igen sokféle alakúak és a legkülönbözőbb növényeken és növényrészeken találhatók. A gubacsok maguk általában sokkal feltűnőbbek, mint a létrehozóik, az apró gubacslegyecskék. A gubacslégylárvák többnyire sárgás vagy vöröses színezetűek, állkapocstokjuk nincsen és elül, a hasi oldalukon gyakran kicsiny, előrenyujtható chitinpálcikákat viselnek, ezek az úgynevezett mellsörték, alakjuk a különböző fajú lárvák ismertetőjegyéül alkalmazható.

Egy közönséges légygubacsot gyakran találunk a bükkfa levelein. Ez a gubacs kemény és hagymaalakú, eleinte zöldessárga, később vörössé, majd barnássá válik és gyakran több is van egy levélen. Némely években valósággal tömegesen jelennek meg a bükkfaleveleken. Ha egy ilyen gubacsot szétnyitunk, tágas, símafalú üreget találunk benne, ebben aztán egy jelentéktelen kis fehér lárva tanyázik. Ősszel a bükkfa lombhullatásával a földre hullanak ezek a gubacsok s ekkor elszabadulnak a levélről. A földön heverő gubacsban megtörténik a lárva bebábozódása és a legközelebbi tavasszal kibúvik belőle a csinos kis bükk-gubacslégy (Hormomyia fagi Htg.).

Mint ahogy sok olyan gubacsdarázs van, amely nem gubacsképző, ugyanúgy elmondhatjuk ezt a gubacslegyekről is. Vannak köztük úgynevezett albérlők, vagyis olyan gubacslegyek, amelyek más gubacslégyfajoktól előidézett gubacsba juttatják be petéiket. Vannak aztán olyan gubacslégylárvák is, amelyek teljesen szabadon élnek, így a Miastor metroloas Meig.-fajnak szemétben és rothadó anyagokban található lárvái, amelyek paedogenesis útján szaporodnak. Más lárvák valódi ragadozó állatok, így a Diplosis aphidomyza Rud. lárvái, ezek a levéltetvek közül szemelik ki áldozatukat, meglepik és kiszívják őket. Mindezeket a fajokat anatómiai okokból a gubacslegyek közé kell számítanunk.

A leghirhedtebb muslicák egyike a gubacslegyek családjában a gubacsot nem okozó hesszeni légy (Cecidomyia [Mayetiola] destructor Say). A hesszeni légy nevét Észak-Amerikában nyerte, mert ott egykor az a nézet terjedt el, hogy ezt a rovart a hesszeni csapatok hurcolták be Amerikába az 1776. vagy 1777. évben azzal a szalmával, amit a katonák magukkal vittek. Hogy megfelel-e ez az igazságnak, azt ma már nem lehet eldönteni. Annyit azonban meg lehet állapítani, hogy a hesszeni légy az Óvilágból származik, és hogy a voltaképpeni hazája Dél-Ázsiában, a búza őshazájában keresendő. A gabonatermesztés elterjedésével természetesen a hesszeni légy is lassanként mind nagyobb-nagyobb elterjedési kört hódított meg és így jelenleg már nemcsak a legtöbb európai államban található, hanem Észak-Amerikában, sőt legújabban már Új-Zélandban is tanyát ütött.

A hesszeni légy ellen a gazda a vetés késlelésével segít. A légy petézése idején csalogató vetést alkalmaz, s ezt aztán beszántja, hogy a belehelyezett légyfiasítás elpusztuljon. Aztán a légyjárás multával újra vet.

Meleg, szélcsendes tavaszi estéken, április végén vagy május elején előtűnnek ezek az aprócska muslicák és azonnal a szaporítás műveletéhez látnak. Petéiket fiatal gabonanövényekre, búzára, rozsra, árpára, vagy más fűfélékre helyezik el, és pedig nem sokkal a föld színe fölé, valamelyik levélke lapjára, vagy közvetlenül a fűszálra, vagy a levélhüvely mögé. Alig néhány nap multán kibújnak a kis, karcsú, pirosas lárvák és már életük első szakában igen nagy mozgékonyságot fejtenek ki. Lefelé csúsznak, behatolnak a fűszál és a levélhüvely közé és ott megkapaszkodnak, hogy második lárvastádiumukba átjussanak. Ebben a helyhezkötött állapotban a lárva a pázsitszár szivogatásával táplálkozik. E közben teste tagozódottságát elveszti, otromba tojásalakúvá válik és fehéres testtartalma mindjobban áttűnik színtelen chitinhártyáján. Végül ez a bőrhártya, mint valami üvegszerű tok, elválik és a benne lévő lárvatest összezsugorodik. Ezzel eléri harmadik állapotát, amennyiben a báb benne kialakul. A hesszeni légy bábja tehát nem szabad báb, hanem a valódi legyek bábjához hasonlóan, a róla elvált utolsó lárvabőr belsejében pihen. Angliában a hesszeni légy bábalakját „flax seed” névvel jelölik, mert nagyságában és alakjában is valósággal a lenmaghoz hasonló. A bábtokok még ott ülnek tömegesen a gabonaszálakon, amikor jelenlétüknek káros következményei már felismerhetők. Az első vagy második szárbütyök fölött, vagyis a lárva odaszivakodásának helye fölött a fűszál zsugorodni, száradni kezd. Ennek következtében a kalász maga is kevesebb nedvet és táplálékot nyer, mint amennyi a szemek kifejlesztésére szükséges. E mellett a szalmaszál a megsértett helyen merevvé és törékennyé válik. Egy-egy erősebb nyári zivatar, vagy hevesebb széllökés, ha végighullámzik a gabonatáblán, lekókkadnak, vagy letörnek a merev szálak. Elszomorító képe van az olyan gabonaföldnek, amelyet a hesszeni légy erősen megtámadott; a gabonaszálak jórészt a földön hevernek, azt hihetnénk, hogy valami marhacsorda taposott a szántóföldön keresztül, vagy pusztító jégeső tett tönkre mindent. Németországban és a mérsékelt klímájú területeken mindenütt két nemzedéke van a hesszeni légynek. Ősz felé, augusztusban és szeptemberben tehát újból megjelennek a muslicák és most az őszi vetés fiatal növénykéire rakják petéiket. Ilyenkor a kifejlett lárvák mélyen, a gyökér közelében szivogatnak és ezáltal gubacsszerű daganatot idéznek elő, vagy a kis palántákat el is pusztítják.

A gombamuslicák (Mycetophilidae) családjával zárjuk be az apró, fonalascsápú kétszárnyúak sorozatát. Ezek arról nevezetesek, hogy csupasz, orsóalakú lárváik rendszerint gombákban élnek. Maguk a gombamuslicák erősen púpos torukról, hosszú csípőízeikről és lábszársarkantyúikról ismerhetők meg. Sokízű csápjuk néha igen hosszúra nőtt, szívókájuk azonban mindig rövid marad.

Számos fajukat sötét szárnyukról gyászmuslicáknak nevezzük, ezek a Sciara Meig.-nem fajai. Vékony, fínomszőrözetű csápjuk tizenhatízű, tapogatójuk háromízű. Például a seregesféreg gyászmuslicája (Sciara militaris Now.) olyan fekete legyecske, amelynek barnássárgák a lábai, nősténye 4-4.5 mm hosszú, a karcsúbb hím ellenben csak 2.6-3.5 mm-nyire nő. Orsóalakú lárvái 11 mm hosszúak, apró fejük fényesfekete, az erdő talajában élnek és üvegszerű testükön át jól látható a sötétes béltartalmuk. Ezek azok a lárvák, amelyek régi időkben mindenféle babonás képzelődésekre adtak alkalmat, amidőn itt vagy amott, mint féregseregek, óriási vándorló tömegekben feltűntek.

A seregesférgekről szóló legelső tudósítások egyike 1603-ból származik. Akkoriban Sziliéziában, mint ahogy mondják, csodálatos rémalak jelent meg, rettentő kígyó, tömérdek féregből álló testtel mászott az erdőn keresztül a lakosság nagy rémületére. A krónikások még a későbbi időkben is gyakran tűzték feladatukká, hogy híven számot adjanak a seregesférgek megjelenéséről. Leggyakrabban a Szász-hercegségben, Thüringiában és Hannoverben látták, rendszerint háborúnak, vagy más szerencsétlenségnek előjele gyanánt tekintették, ritkábban bizonyult szerencsét hozó jelenségnek. A seregesféreg megjelenése manapság sem ritka dolog. Németországnak egyik vagy másik vidékén, vagy a szomszédos országokban majdnem minden évben megfigyelik, de ma már az ujságok ritkán adnak róla hírt, mert a féregvonulások már rég elvesztették gyakori rémítő nimbuszukat.

A Sciara-muslicák nősténye az erdőtalajba rejti áttelelő petéit s ezekből kelnek ki a fentebb már említett, feketefejű, üvegestestű kukacok, amelyek gyakran sokezerszámra nyüzsögnek az erdő lombhulladéka vagy fenyőtűrétegei alatt, a nélkül, hogy észrevennők. Rendszerint nagyon jól elrejtőznek és korhadó növényrészecskékből táplálkoznak. A növényanyagot fínoman megrágják és kacskaringós kolbászkák alakjában ürítik ki. Némely időszakokban ez a rejtett gilisztaéletük megváltozik, a földi kukacok váratlanul gomolyagokba gyülekeznek és most már a föld színén is jelentkeznek és hosszú seregben elkezdik vándorlásukat. Így jön létre a sajátságos féregvonulás. Sokszáz, vagy ezernyi halvány kukac hemzseg, tolong ilyenkor több méter hosszú, keskeny szalagban, hangtalanul az erdő földjén tova. A talajformák szerint aztán a menet némi változásokat szenved. A kisebb akadályokat leküzdik, nagyobb akadályok ideiglenesen kettészakítják a menetet, néha egyik-másik része eltűnik a lombhulladék alatt és egy-egy időre úgy látszik, mintha az egésztől elszakadtak volna.

Ha egy arra járó ló patája, vagy egy szekérkerék nyomása véletlenül áttöri a rajt, tüstént újra összezárkózik. Ugyanilyen zárt menetoszloppá csoportosulnak e nyűvek akkor is, ha tenyésztőszekrénybe, terráriumba helyezzük őket. Egyelőre nincs kiderítve, hogy voltaképpen milyen okok kényszerítik e lárvákat vándorlásra. Élelemhiányról nem lehet szó, egyes jelek azonban a mellett bizonyítanak, hogy a lárvák bebábozásukra alkalmas helyek keresése céljából kelnek útra.

Újabban a makói hagymatermelők panaszkodnak egy apró Sciara-faj állítólagos kártételeiről.

A bársonylegyek (Bibionidae) többnyire szőröstestű, sötétszínezetű legyek; legnagyobb számmal a tavaszi hónapokban jelentkeznek. Csápjuk rövidebb a tornál, de gondosabb vizsgálatra 9-12 ízből összetettnek látszik. Szívókájuk rövid.

A márciusi bársonylégy (Bibio marci L.). már a tavasz kezdetén tömegesen jelentkezik kertjeinkben és lombos erdeinkben. Lomhán üldögél a növényeken vagy a földön, vagy lassan fölemelkedik a levegőbe, hogy aztán hosszan lelógatott lábaival ismét visszaereszkedjék. Jellemző tagja ez a légy a maga családjának, de egyúttal a kétszárnyúak rendjének is egyik legközönségesebb tagja. Hímje is, nősténye is koromfekete, 11-13 mm hosszú. Megismerhető arról, hogy színtelen, vagy kissé homályos szárnyainak előszéle feketés. E mellett az előlábszárain, mint a Bibio-nem minden tagjának, horogalakú sarkantyúi vannak. Ugyanilyen gyakori társa a kerti bársonylégy (Bibio hortulanus L.). A hímje ennek is fekete, gömbösfejű, ellenben a kisfejű nősténynek vörös a toraháta. Ez is tavasszal jelentkezik. A nőstény 8 nappal a párzása után 100–150 petét rak le szemetes, trágyás helyekre, vagy kerti földre. Ezekből a nyár folyamán orsóalakú lárvák bukkannak ki. Fejük sötétszínű, sötétbarna testükön harántosan futó sörtesoraik vannak és 15 mm hosszúságra nőnek meg. Ha ezek a lárvák néha, nem is ritkán, tömegesen mutatkoznak a szántóföldeken, vagy a kerti ágyásokban, megtámadják a növények gyökereit és kellemetlen károkat okozhatnak a legkülönbözőbb termesztett növényekben. Lárva alakban telelnek át és csak a legközelebbi tavasszal bábozódnak be.

A cseszlék vagy csiklandómuslicák (Simuliidae) a legapróbb legyecskék sorába tartoznak, de a nőstényeik érzékeny szúrásukkal és vérszomjuságukkal gyakran igen kellemetlenül vonják magukra figyelmünket. Széles szárnyaik jóval hosszabbra nyúlnak zömök potrohuk végénél. Szárnyereik közül csak az előszél mentén futók fejlődtek ki erősebben, a hátulsók csak fínom vonalak alakjában mutatkoznak. Lábaik rendszerint tarkák, combjaik duzzadtak és első lábfejízük különösen hosszú. Egyéb sajátságaik közül megemlítjük, hogy csápjuk rövid, vaskos, tizenegyízű, csúcsosvégű tapogatójuk négyízű, szívókájuk pedig szúrásra alkalmas. Ezek az apró muslicák legszívesebben a kisebb folyóvizek környékét választják lakóhelyül.

Ulmer német tudós, aki egyszer Braunlage községben, a Harz-hegységben kötött velük kelletlen-kénytelen ismeretséget, így ír róluk: „Megállottam estefelé az Ulrich-patak vízmedre mellett, – mondja ő – éppen ott, ahol a meleg Bode vízével egyesül, és felforgattam néhány követ, hogy víziállatokat gyüjtögessek. Egyszerre csak államon, arcomon, homlokomon, de még a kalaptól védett fejemen is kellemetlen csiklandást érzek. Természetesen mind a két kezemmel odakapok, hogy lecsapjam, vagy legalább elűzzem e kellemetlen érzés okozóit. De nem foghattam meg semmit, kalapomat is levettem, ott se láttam semmit. A mászkáló, csiklandó érzés helyét egyszerre elviselhetetlen szurkálás, égés váltotta fel, mire nagysietve kimenekültem a partra. A szó szoros értelmében lehetetlenné vált a lentmaradás. Miután a sötétség nem engedte meg, hogy támadóimat meglássam, beszaladtam a házba és ott már a lámpafénynél megpillantottam a kalapomban néhány apró muslicát.” A cseszlék szaporítása ismeretes. A nőstények a folyóvíz alatt, kövekre, növényekre, fára, vagy más szilárd tárgyakra rakják le petéiket. Néha több egymásra boruló rétegben, vastag, barna kéreg alakjában lepik el ezek a peték az említett tárgyakat. A lárvák már néhány nap multán kibújnak, igen gyorsan növekednek és igen különös a testalkotásuk. Csoportosan üldögélnek a vízben, bunkós testvégükkel odatapadva, puha, szelvényes testük felágaskodik és az elővégén chitinpáncélos fej nyúlik ki belőle rágószervekkel és furcsa ecsetalakú szervekkel. Mindkét ecset oldalvást álló rövid nyúlványból és vagy 50 hajlott sörtéből alakult szőrkoszorúból áll. Amint ez a szőrszerkezet működésbe lép, vízörvényt idéz elő és ezzel mindenféle törmelékrészecskék és apró vízilények besodródnak az állat szájába. Megragadásukra és a nagyobb préda felaprózására két erős állkapocs vár a szájban. Egy pár tapogató és kétoldalt két-két szem egészíti ki a lárvák prédáló felszerelését. Helyváltoztatásra hátulsó horogkoszorújukat és az első mellszelvényen található, ugyancsak horgokkal felszerelt tapadókészülékeket is felhasználják, s ezekkel úgy tudnak haladni, mintha apró nadályok volnának. E mozgásuk folyamán először is torhorgaikkal igyekeznek odakapaszkodni, aztán ívalakban behajlítják testüket és ha a hátulsó horogkoszorújukkal közvetlenül a torhorgok mögött megkapaszkodhatnak, akkor elül elbocsátkozva kinyujtják testüket és előre tapogatva új kapaszkodóhelyt keresnek torhorgaikkal. Hogy aztán ezzel a módszerrel síma felszínen is tovasétálhassanak, alsóajkukon nyíló szövőkészülékükkel fínomszövedékű hálót kötnek útjuk elé. Ugyanilyen szövedékanyagból állítják elő azokat a csinos, tegezalakú tokokat, amelyek a bábnak lakóházul szolgálnak. Ezek a lapos, sárga vagy barna építmények hosszú oldalukkal tapadnak oda a vízalatti kövekhez, vagy egyéb tárgyakhoz és egyik végük, mégpedig a vízáramlással ellenkező irányba eső végük nyitva marad. Ezen a nyíláson keresztül nyujtja ki kemény fejét a tokban fekvő és két hosszú kopoltyúbojtot viselő báb.

Leghirhedtebb európai faja a cseszlék családjának a kolumbácsi légy (Simulium columbacense Schönb.). Nevét a szerb Pozsarevác (Passarovitz) melletti Kolumbácsról, az egykori magyar Galambócról vette, mert az ottani népnek a regéje szerint egy barlangból rajzanak ki, amelyben állítólag Szent György lovag a sárkányt megölte. A valóság az, hogy e cseszlék az Al-Duna folyóterületén április végén vagy május elején jelennek meg, tenyészőhelyeik azonban a gyorsan rohanó hegyipatakokban és folyócskákban vannak. Ott szállnak ki bizonyos napokon, és pedig majdnem egyidejűleg a kövekre, sziklákra és vízinövényekre épített bábtokocskáikból. Mikor aztán a nőstény kolumbácsi legyek sokszázezernyien rajokká csoportosulnak, úgy lebegnek a hegylejtők és folyóvölgyek fölött napkeletkor, mint szürke ködfelhők. A magasra emelkedő Nap rendszerint újra szétszórja ezeket a felhőket, egyszer-egyszer azonban, ha erős szél kerekedik a reggeli hűvösségben, az mérföldekre elhajtja a rajokat, szerte az országba. Kósza rajai meglepnek embert, állatot. Különösen a szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések forognak veszedelemben. A cseszlék százai és ezrei másznak be orrukba, fülükbe, szájukba, szúrkálva és vért szivogatva, mignem a szerencsétlen, megbokrosodott áldozatok végkimerüléssel, holtan roskadnak össze. Valósággal országos csapása a Duna melletti területeknek ez az időnként raj számra megjelenő kolumbácsi légy. Különösen Szerbia és Dél-Magyarország egyes vidékeit támadják meg. Kubin mellett például 1880-ban 4 óra leforgása alatt 400 sertést, 80 lovat és 40 szarvasmarhát öltek meg a kolumbácsi legyek. Az újabb vizsgálódások szerint az állat elpusztulása nem a lélekzőjáratokba betolakodó cseszlék miatt bekövetkező fulladás, hanem a tömérdek mérgező szúrás és az abból eredő erős ideginger és vérveszteség öli meg őket.

Az Al-Duna vidékének Újpalánka és Orsova közé eső részén emberemlékezet óta mindig volt panasz a kolumbácsi légyre. A panaszok végtére a magas császári udvarig is eljutottak és Mária Terézia volt az első uralkodónk, aki hatósági rendelettel próbált a bajjal közelebbről megismerkedni és a kártételek ellen védekezni. A hivatalos jelentések közül egy, a Griselinié, a sajtóba is eljutott, de tudományos szempontból is figyelmet érdemel már az a kis könyv, amelyet az akkori pesti főiskola természetrajztanára, Schönbauer József Antal írt volt 1795-ben ilyen címen:

Geschichte der schädlichen Kolumbatczer Mücken im Bannat.

Az érdemes egyetemi tanár egy színes rézmetszetű képen is bemutatja a veszedelmes muslicát és miután leírását adja, megállapítja, hogy az nem Oestrus, ahogyan Griselini vélte, hanem legközelebbi rokona annak a legyecskének, amit Linné Culex reptans névvel jelölt. Vizsgálataiban rájön arra is, hogy a légy nem a barlangokból támad, mint ahogy a népmeséktől félrevezetve hitték, hanem a vízben petézik és ott fejlődnek ki a lárvái. Figyelemreméltó érdeme Schönbauernek az, hogy a füstölés mellett dohánykivonatból és petróleumból készült kenőcsöt ajánl védelmül az állatok puhabőrű testrészeinek bekenésére.

A magyar kormány alatt újból felmerült a kolumbácsi légyveszedelem. Akkor az európai hirű Tömösváry Ödön volt a hivatalos kiküldött. A panaszt voltaképpen a szerb kormány emelte egy Medakovics nevű orvos írásai alapján. Tömösváry aztán a helyszínén megállapította, hogy az a tömeges muslicafaj, amelytől a szerb doktor megijedt, nem kolumbácsi légy, mégcsak nem is rokonfaj, hanem egy ártatlan árvaszúnyog, az addig ismeretlen Thalassomyia congregata, amelyről fentebb már említést tettünk. A szerbek azonban nem hitték el, amit a magyar tudós állított és talán még mai napig is irtják az ártatlan Thalassomyiát.

Tömösváry részletesen leírta a kolumbácsi legyet és annak életmódját. Többek közt azt is fölfedezte, hogy a bábjainak különös szerkezetű lélekzőszervei, tracheás kopoltyúi vannak, a bábok pedig a vízben áttelelnek. Megfigyelte, hogy a mozgékony ló legkönnyebben védekezik a kolumbácsi légy ellen, a legtöbbet szenvednek a bivaly és a csupaszbőrű angol sertésfajták.

A legyecskék szúrásának következtében beállott hirtelen halálnak Tömösváry szerint háromféle oka lehet: a nagy vérveszteség, az idegrázkódás (choc) és a légy nyálmirigyének váladékától eredő mérgezés. Valószínűnek tartja, hogy ez a három ok együttesen idézi elő az állat hirtelen elhalását, ha a legyek igen nagy tömegben lepik meg egyszerre.

Tömösváry megfigyelte, hogy az egyes patakok mentén kirajzó muslicák a reggeli órákban a Duna fölé özönlenek és ott valóságos felhőkké gyülekeznek. Ezek a kizárólag nőstényekből álló légyrajok a Kossava-szél szárnyán indulnak a Dunán fölfelé. Ha a szél délnek kanyarodik, a szerb partokat lepik el, ha északnak fordul, akkor a Bánságot éri a csapás. Ezekből az elrajzásokból indul ki az a tévedés, hogy a Topánfalván, sőt Ung megyében felbukkanó rajokat is a kolumbácsi légytelepről származtatták. Újabban kiderült, hogy a különböző fajokhoz tartozó Simuliumok az ország legtöbb vidékén, például a Nyírség árkaiban, sőt a budafoki patakban is tenyésznek, csakhogy eddig nem jelentkeztek akkora tömegekben, mint az Al-Duna vidékén.

A recésmuslicák (Blepharoceridae) igen hosszúlábú legyecskék nagy szárnyakkal, a szárnyerezetük közt látható vékonyvonalú érrecézetről vették nevüket. Különösen figyelemreméltók a látószerveik. Nemcsak hogy fejük tetejét koronázza három nagy pontszem, hanem még a két összetett szemük is határozottan elkülönülő részekre válik szét, a felső részlet nagyobb szemrecékből, az alsó pedig kisebbekből tevődik össze. Ez a különös berendezés arra képesíti állatkáinkat, hogy alsó szemrészletüknek apró recéivel nappal élesen lássanak, de megadja a képességet arra is, hogy az erdő legsötétebb árnyékában, vagy az esti órák félhomályában is, sőt éjjel is jól lássanak és elég fénysugarat foghassanak fel felső szemrecéikkel arra, hogy kellően tájékozódhassanak. Különösen hasznos lehet ez a szerveződés a nőstényre nézve, mert annak a hímmel ellentétben igen fejlett felső rágói vannak s mint ebből is látható, szenvedélyes ragadozók. A Blepharocera capitala Loew északamerikai fajnak nőstényeit Kellog figyelte meg, ezeknek, mint mondja, főfoglalkozásuk a szakadatlan vadászat mindenféle fajta apró kétszárnyú rovarra, amit csak röptükben el tudnak fogni, hogy aztán egy levélre szállva szétmarcangolják és kiszívogassák. Nem minden Blepharocerida-nőstény él azonban ilyen rabló életet. Schnuse és Hetschko megfigyeléseiből ugyanis azt tudjuk, hogy van Korzika-szigetén egy faj, az Apistomyia elegans Big., amelynek mindkét neme békésen szivogatja egymás mellett a mézet, észleletük szerint a fészkesvirágúak virágaiból.

A recés muslicáknak különösalakú, igen lapos lárvái hidegvízű, gyorsfolyású hegyipatakokban tanyáznak, kövekre szivakodva, s az odaszívódáshoz különös, páros oldalnyulványaikat és puha alsó lapjukon sorakozó 6 szívókorongjukat használják. A Liponeura cinerascens Ler.-faj lárva és bábja legszívesebben 5–9 C-fokú, hidegvizű patakokban él. Például a Schluderbach melletti gleccserpatakban. Hetschko a nagyobb kövek alsó lapját sűrűn belepve találta ezekkel a lárvákkal és bábokkal.

A hosszúcsápú muslicák (Nematocerák) sorozatát az orsócsápú legyek (Rhyphidae) családja fejezi be. Ezek közé tartozik a lakásainkban és verandáink üvegtábláin gyakran mutatkozó Rhyphus fenestralis Scop. Kb. akkora, mint egy közönséges szúnyog, de attól orsóalakú, hegyesvégű, 16-ízű csápjaival könnyen megkülönböztethető. Szárnya barnásan pontozott és barna folt van a csúcsa mellett is. Karcsú, féregalakú lárvái korhadó fában vagy rothadó gyümölcsökben tartózkodnak, de marhatrágyában és iszapos vízben is találták már őket.

2. nemzetség: Egyenes bábrésű rövidcsápú legyek (Orthorrapha-Brachycera)

A katonalegyek (Stratiomydiae) nagy családjába csupasz vagy gyér szőrözetű, különféle nagyságú legyek tartoznak, többnyire igen tarka színezetűek, sötét alapon sárga vagy zöld rajzokkal, de vannak köztük pompás fémfényű alakok is. Recés szemeik nagyok, pontszemeik fejlettek. Háromízű csápjuknak végíze sörtében vagy gyűrűzetes függelékben végződik. Pajzsocskájuk a legtöbb esetben két vagy több hegyes tüskével van fölfegyverezve. Ugyanilyen tüskék lehetnek toruk oldalain is. Ez a tüskés fegyverzet adott alkalmat arra, hogy ezeket a nagyon is békességes és ártatlan legyeket, amelyek sem szúrni, sem vért szívni nem tudnak, katonalegyeknek nevezzük. A potrohuk rendszerint igen széles és lapos, majdnem korongalakú. Ha a katonalégy nyugalmi helyzetben van, akkor vízszintesen hátracsapott szárnyai egymás fölé tolódva csak a potroh közepét födik, az oldalszélei födetlenül maradnak. Számos fajnak a potroha hengeres vagy szalagalakú, nyugalmi helyzetben a szárnyak alá rejthető. Ritkán röpülő, lomha állatok, többnyire virágokon szivogatnak vagy a bokrok levelein pihennek. Igen sok fajuk tartózkodik a réteken s ez azzal függ össze, hogy a fejlődésük is többnyire nedves földben vagy a vízben történik.

A díszes katonalégy (Stratiomyia chamaeleon L.) Közép-Európában mindenütt elterjedt nagy, feketesárga légy. Fején a vastag, kiálló tarkószegélyek sárgák, ugyanilyen az arcrész is egy keskeny, fényesfekete középsáv kivételével. A hím recés szemei a fejtetőn érintkeznek. A csápok Y-alakban állnak, végízük kissé lapult, orsóalakú és ötgyűrűjű. Húsos, könyökös szívókájuk, ha megpihen, behúzva tartható, rajta apró, kétízű tapogatók függnek. Szúrókészüléke nincsen. Sárga pajzsocskájának hátsó szélén két nyársalakú, hegyes tüske meredezik ferdén hátrafelé. Széles potrohhátát különböző nagyságú sárga foltok díszítik. Hasa sárga, keskeny, fekete harántsávokkal. Katonalegyet hegyvidéken is, síkságon is találunk, de a legtöbbet mindig a vizek szomszédságában. A náddal, kákával körülnőtt tó, vagy az iszapos vízárok, ha a part lejtőit sűrű növényzet övezi, mind alkalmas helyek a katonalégy petézésére. Egy-egy nádszálra, vagy víz fölé hajló növények levelére néhányszáz petét rak le a nőstény tömötten összehalmozva, egyetlen csomócskába összeragasztva. A petékből kibúvó lárvák így egyenest bejuthatnak abba a vízbe, amelynek iszapos fenekén fejlődésmenetük lejátszódik. A kifejlődött Stratiomyia-lárva 12 szelvényből áll és lapult orsóalakú; elül rövidhegyű, hátul hosszú farknyúlványban végződő teste oldalvást ellapult, földszínű és ezáltal szennyes környezetéhez kitünően alkalmazkodik. Farknyúlványa végén lélekzőnyílás van, s ezt csinos pillás szőröcskék koszorúja veszi körül, amelyek csillagalakúan terülnek szét, vagy pedig összecsukódnak olyanformán, hogy egy kúpalakú térséget fognak közre. A lárva S- vagy C-alakú hajlásokkal, farkvégét fölfelé, fejét lefelé kanyarítva kígyózik föl s alá, gyakran függélyesen csüng a víz tükre alatt, kiterjesztett farkcsillagával közvetítve az érintkezést a levegővel. Ha alámerül, akkor az említett csillag ismét kúpalakot vált, vagyis összecsukódik egy ezüstösen csillogó léghólyagocska körül, hogy tartalékot vigyen a lélekzés céljaira, így tud aztán hosszabb ideig víz alatt maradni. Az elővégén egy pár oldalsó szemén kívül csőralakú, fekete állkapocstokja van két fogacsos, pillás nyúlvánnyal, amelyek folytonosan mozognak. Az érett lárva elhagyja a vizet és a part szélén keres valami védett helyecskét. Némely esetben a bábozódás a vízben, a vízinövények közt történik. A bábozás nem jár külső változással; a mozdulatlan lárvabőrben különválik a bábtest, megrövidül, úgyhogy légtartó hólyag marad előtte is, mögötte is, s ezek nem engedik a lárvabőrbe zárt bábot a vízben elsüllyedni. Néhánynapi pihenés után a lárvabőr hátán I-alakú repedés nyílik és azon keresztül kimászik a fejlett, de egyelőre még összezsugorodott szárnyú katonalégy.

A kószalegyeket (Rhagionidae) könnyen megismerhetjük csinos, karcsú, testalakjukról; többnyire közepes nagyságú legyek, gyakran foltozatos szárnyakkal. Félgömbalakú fejük a toruknál keskenyebb. Háromízű csápjuknak végízülete nyelecskét, vagy hosszú végsörtét visel. Hosszú, vékony lábaik végíze három tapadó párnácskával kapaszkodik. A legközönségesebb fajok egyike a foltos kószalégy (Rhagio strigosus Meig.), gyérszőrözetű, hosszúlábú, közepes nagyságú légy tarka szárnyakkal, élénksárga potrohának a közepén fekete hátközépfoltok sorakoznak, mellettük egymással többnyire összeolvadó oldalfoltok. A nőstény toraháta vörösessárga, a hímé szürke, két világosabb hosszanti sávval. Ez a 10–12 mm hosszú légy a nyár folyamán a bokrokon cikázik ide-oda, vagy lustán meghúzódik a fatörzsek kérgén és rokonaik példájára apró rovarokkal táplálkozik. Emberben, állatban nem tesz kárt.

Egy másik zömökebb alakú csőröslégyfaj, a patakok és folyók szomszédságában tartózkodik. Ez az Európában mindenütt elterjedt, de nem éppen közönséges ibiszlégy (Atherix ibis F.). Víztiszta szárnyát az előszélétől kiinduló három halványbarna szalag keresztezi. Hímje annyiban különbözik, hogy a potroha barnássárga, fekete foltokkal. A nőstény potroha ellenben bársonyos-fekete és csak a hasszelvényei hátulsó szegélye szürke. Májusban és júniusban a nőstény Atherixek a vízparton tartózkodnak valamelyik faágon, amelyik éppen a víz fölé hajlik. Megkapaszkodnak az ágnak egy helyén, ott egy csomócskában lerakják petéiket, aztán csüngve ott maradnak tovább is az ágon, csendesen, holtan. A többi nőstények ugyanarra a helyre jönnek, azok is odarakják petéiket, előző társuk hullájára, vagy a mellé és mindannyian az ő példájára, ott halnak meg függő helyzetben. Ilyen módon azon a helyen, mind több és több légyhulla fölhalmozódásával jókora légytömeg keletkezik, amely úgy lóg az ágon, mint egy fürt, vagy akár egy méhraj, csakhogy az élet már elköltözött belőle. Ilyen légyhalmazt néhány évvel ezelőtt Németországban, a Werra-folyócska partján találtak június hónapban. Ott egy lehajló fűzfaágnak rövid szakaszán több ilyen légyfürt is függött egymás mellett, a legnagyobbik jó kétökölnyi nagyságú volt. Ha az ilyen légyhullahalmazt megvizsgáljuk, csakhamar látni fogjuk, hogy a holt tömegben új élet ébred. A petékben képződő Atherix-lárvák előbújnak és miután egyideig szüleik testéből táplálkoztak, a vízbe ejtik magukat és ott folyik le aztán további fejlődésük.

Másfajú Rhagio-lárvák a földben fejlődnek ki. A réteken nem ritka Rhagio lineola F. lárváját Ratzeburg egy éppen elhaló cserebogárnak a potrohából tenyésztette ki. Ismét más szokásaik vannak a „féregoroszlán”-nak, mert ezt jelenti a Vermileo Macq. latin nemnév. Ennek a kószalégynek a lárvája ugyanis a hangyalesőknek jól bevált módszerét alkalmazza, tölcséralakú kis csapdagödröt mélyít a homokba és abba csalogatja prédáját, míg maga alant rejtőzködik. Ezek a homloktölcsérek ugyan nem olyan szabályszerűek, mint a hangyaleső tölcsérei, de mégis ugyanazt a célt szolgálják; az arra futkorászó rovarok könnyen belecsúsznak és a hangyaleső nyűvecske, mint valami kígyó, rátekergőzik áldozatára, megragadja állkapcsaival és kiszivogatja.

Csak rövidesen említjük itt az Európában és Észak-Amerikában elterjedt bűzöslegyek (Coenomyidae) családját. Az egyetlen idetartozó európai faj az esetlen testű, majdnem dongónagyságú sajtszagú légy (Coenomyia ferruginea F.), rozsdabarna, vagy sötétbarna, kisfejű, szélestestű légy, potroha néha fekete, fehér oldalfoltokkal. Barnássárga szárnyain az erek rozsdavörösek. Lárvája nem a vízben, hanem korhadó fában vagy televényes földben tanyázik és az ott élő állatokra vadászgat.

A fekete falégy (Xylophagus ater F.). különösképpen a fürkésző darazsakhoz hasonlít alakjában, színében, sőt mozgásaiban is. A lombos erdők lakója, hosszú, vékony lábaival a fatörzseken futkos föl s alá. Hosszú teste fényes fekete, szárnyait barnás harántsáv keresztezi. Előrenyújtott csápjának végíze nyolc gyűrűcskéből van összetéve. Szárnyának harmadik hosszanti ere villás, pajzsocskáján nincsenek tüskék. Van a falegyek (Xylophagidae) családjának még több hasonló faja is. Nőstényeik potrohháta rendesen nagy, tűzvörös foltot visel. Lárváik a fakéreg alatt vagy a redvesedő farészekben ragadozó életmódot folytatnak.

A Föld minden részén elterjedt bögölyök (Tabanidae) családjához vagy 2000 faj tartozik, köztük a legádázabb vérszívók, amelyek tolakodó természetükkel forró nyári napokon szakadatlanul gyötörnek embert, állatot. Szúrásuk mindig fájdalmas és egyes esetekben napokig tartó daganatok keletkeznek a nyomában. Némely külföldi bögölyök betegségeket is terjesztenek és így a nagyobb háziállatokra nézve különös veszedelmet jelentenek. Egy középafrikai faj, a kis Tabanus sudanicus Gas. Timbuktu vidékén vérparaziták közvetítőjének bizonyult. Egyes fajok Afrikában Trypanosomákat terjesztenek. Több keletindiai faj a tevék és lovak surra-betegségének terjesztésében vétkes, így különösen a Szunda- és Filippi-szigeteken élő Tabanus striatus.

Zömök termetükről, széles, lapos potrohukról és hosszú szárnyaikról könnyen megismerhetjük a gyorsröptű bögölyöket. Korong-, vagy félgömbalakú fejükön egy pár igen nagy recés szemük van, a hímeké a fejtetőn összeér és rendszerint jóval nagyobb, mint a nőstényeké. A szemeket gyakran bíborcsíkok, zöld, sárga, kék, vagy vörös sávok, vagy egyéb rajzok díszítik. Ezek a pompás színfoltok az állat holta után rendszerint eltűnnek. Rövid, háromízű csápjuk vége gyűrűzetes, szarvalakú nyúlvány, ritkán elágazó. Szívókájuk többnyire rövidebb a fejnél, de a melegebb országokban elterjedt Pangonia-nemé igenis hosszúra nőhet, néha a testénél is hosszabb. Ezt a hosszú szívókát a Pangoniák nemcsak virágnedv szivogatására, hanem állítólag arra is használják, hogy nagyobb állatok vastag bőrét szúrják át vele.

A mi nagy bögölyeinknek (Tabanus L.) rövid szívókája egy pár széles tapogatópárnában, labellában végződik. Voltaképpeni szúró fegyvere a szívóka belsejében rejtőzik. Részei: a magányos hypopharynx, a kemény, tőralakú elő- és középállkapcsok, ez utóbbiak jókora sebet ejtenek, mikor a bőrt keresztülszúrják. Mint mindenféle szúró Dipterák, a bögölyök közt is csak a nőstények a vérszívók, a hímek nem. Ezek megelégszenek a virágnedvekkel. A bögölyök mind kitűnő repülők. Nyílsebesen süvítenek keresztül a levegőn és gyors, csapongó mozdulatokkal rajozzák körül áldozatukat. A vasúti vonattal is versenyt röpülnek. Ennek megfelelően fejlődtek erős, hosszú szárnyaik. Szegélyerük a szárny egész peremét körülfogja. Harmadik hosszanti erük elágazó, a felső ág gyakran visszahajló érfüggeléket ereszt. A középső sejtből három ér fut a szárnyszegélyhez. Lábaikon mindig három tapadópárnácska van. Előlábaikat a nőstények tapogatásra használják. Ezt akkor is megfigyelhetjük, ha véletlenül ablakunkra tévednek.

A közönséges marhabögöly (Tabanus bovinus L.) a legnagyobb hazai légyfajok egyike. Szemei csupaszok, a hátán fekete alapon hosszú, fehér háromszögek sorakoznak. Lárvája a laza, nedves földben ragadozó életet folytat. Bogarak és más rovarok lárvájába, bábjába furakodik be, hogy azt belülről eleméssze úgy, hogy végül csak az üres bőrhártya marad meg az áldozat testéből. A bögölylárva hosszú, orsóalakú, tizenegy szelvényből áll. Gyűrűként álló húsos bibircsek segítik a földalatti mászkálásban. Hegyes fejvégén, keményfejtokban két horogalakú, lefelé hajló állkapcsa van. Őszre kifejlődik, aztán áttelel és csak tavasszal alakul bábbá.

Az Esőhozó pőcsik (Haematopota pluvialis L.) különösen gyakran támadja az embert, kivált fülledt, forró napokon, ligetekben, berkekben. Szárnya szürkésen márványzatos, szemei bíboros hullámsávokkal díszítettek, pontszemei és hátulsó sarkantyúi nincsenek. A hímnek első csápíze tojásalakúvá duzzadt, a nőstényé hosszú, kúpalakú, a végíz háromgyűrűs nyúlványban végződik. Az aranyszemű pőcsik (Chrysops coecutiens L.) sem ártatlan viráglátogató, meleg napokon ez is alkalmatlankodik fájdalmas szúrásaival embernek, állatnak. Szárnya fekete tarkázatú, hátulsó lábszárain sarkantyúk vannak. A Chrysops-fajok lárvája vízben fejlődik.

A magyar állattenyésztő vidékeknek nyári időben súlyos véradó a bögölyjárás. Nagy mulasztás, hogy eddig sem a vizek petróleumozásával, sem egyéb, külföldön bevált eljárásokkal nem kíséreltük meg számukat gyéríteni vagy a legelésző állatot valami védelemben részesíteni. Ma is elmondhatjuk e tárgyról Arany János jellemző sorait:

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek.

A halasi pásztor jól tudja, hogy a bögölyök a legelővel szomszédos liget fatörzsein ülve éjszakáznak és csak a meleg napsugarakra kelnek fel. Sok alkalmam volt megfigyelni, hogy egésznapi életmódjuk szinte óráról-órára hogyan függ össze a melegség napi változásával.

A reggeli órákban először az ivóhelyeket keresik fel és a víz fölött cikázva, mártogatva isznak. Ilyenkor a hímek is együtt találhatók és ez a legjobb alkalom az irtásra. Később elszélednek, a hímek virágmézet keresnek, a nőstények pedig fokozódó számmal jelentkeznek a legelő állatok körül. Támadásuk a déli órákban a leghevesebb. Ilyenkor látjuk őket legnagyobb számmal házi állatainkon, de mindig csak nőstényeket. Reggel legkorábban a Haematopoták jelentkeznek. Délben a nagyobb és ritkább Tabanus-fajokat is megtaláljuk az állatok hátán. A visegrádi bölényeket sokféle bögölyfaj látogatja. Ellenben vannak olyan fajok, amelyek csak bizonyos patás fajokat üldöznek és azokhoz színezetükben is feltűnően alkalmazkodtak.

Mindig csak a bivalyon találtam a sötétszürke, nagy Tabanus spectabilist, potrohán két kékes, hamvas, hosszanti sávval. A zergék kísérője a fekete, barnás aranyszőrű zergebögöly (Tabanus signatus) és koromfekete rokona, a havasi bögöly (T. aterrimus). Az utóbbi éri el a legnagyobb magasságokat. A Rila-hegységnek 3000 m-t megközelítő csúcsa fölött, Bulgáriában nászrajzásban találtam ezt a ritka bögölyfajt. Kivételes jelenségnek látszik a Tabanus paradoxus viselkedése, mert ez állítólag csak az esti órákban jelenik meg.

A tarkabögölyök éppen úgy, mint a fekete gyászlegyek, különösen keresik a napos helyeket s ilyenkor meggyőződhetünk arról, hogy a szárnyak és a test fekete foltjai tulajdonképpen meleggyüjtő, thermoscopos szervek. Az állat mozgékonysága láthatólag összefügg azzal, hogy a fekete szín rajta kisebb vagy nagyobb terjedelmű. Több fajon tapasztaljuk, hogy a sokkal mozgékonyabb hímek színezete sötétebb, egyes Chrysops-fajok hímje majdnem egészen fekete. Északi fajaikon, amelyek jobban rászorulnak a hőgyüjtésre, általában több a fekete színterület, mint a melegvidéki fajok testén.

A bögölyöknek rokonai a recésszárnyú legyek (Nemestrinidae). A Földközi-tenger vidékén több nagy légy képviseli a Nemestrina Latr.-nemet; átlátszó szárnyuk erei a szárny végén sűrű recézetet alkotnak, aminőt csak a szitakötő szárnyán ismerünk. Sok különös állat tartozik ehhez a családhoz; így például a Dél-Afrikában otthonos Megistorrhynchus longicornis Wied.-fajnak rendkívül vékony szívókája többszörte hosszabb, mint a teste. Barnafoltozatú szárnya végén jól látható az említett, csinos szárnyérrácsozat. Egyébként a Megistorrhynchus-légy meglehetősen hasonlít az alább ismertetett pöszörlegyekhez. Még az életmódja is megegyezik állítólag az övékkel, mert hosszú szívókájuk nektárszivogatásra szolgál s a nektárt ez a légy is lebegő helyzetben szivogatja ki a virágok mély tölcséréből. A Hirmoneura obscura meig. közepes nagyságú, gyérszőrözetű, feketésbarna légy, főként Dél-Európában lakik, de néha Alsó-Ausztriába is betéved. Ennek a viráglátogató, ritka légynek néhány fejlődésbeli alakját is megtalálták már. Innen tudják, hogy a petéit fenyőfába rejti és erre a célra olyan helyeket használ fel, amelyek bogárrágta járatokkal vannak átlyukgatva. A lárvák azonban nem végzik fejlődésüket a fa belsejében, hanem a földre ejtik magukat, ott befurakodnak a sárga cserebogár (Amphimallon solstitialis L.) lárváiba vagy bábjaiba és azokat kirágják.

A gyapjaslegyek vagy pöszörlegyek (Bombyliidae) mint már említettük, szorgalmas viráglátogatók. Terjedelmes családjuknak több mint 1400 faja különböző világrészekben él, a legtöbb tömött, gyapjas szőrözetével tűnik ki. Szívókájuk hosszú, vékony és egyenesen előrenyúlik. Harmadik csápízük nem gyűrűzött, többnyire nyelecskében vagy sörtekoszorúban végződik. Pontszemeik megvannak, tapogatójuk apró, egy- vagy kétízű. A gyapjaslegyek mind kitünő repülők. Gyakran percekig tartózkodnak a levegőben egy helyen, gyors szárnyrezgetéssel tartva fenn magukat és a következő pillanatban olyan villámgyorsan cikáznak el onnan, hogy a szemünkkel is alig bírjuk őket követni. „A szárnymozgás gyorsaságát tekintve, – írja róluk Müller – a zúgópillékhez (Sphingidae) hasonlíthatók, olyanok, mint a méhek közt Brazíliának smaragdzöld vagy azúrkék Euglossa-fajai, vagy mint a madarak közt a kolibrik.” A hasonlósághoz hozzájárul az is, hogy ők is röptükben szivogatják a nektárt. A levegőben a virág előtt szabadon állnak meg, beeresztik szívókájukat, egy csöppecske mézet szippantanak és mindjárt tovasietnek. Legkedvesebb helyeik a napos, virágos lejtők és az erdők tisztásai.

A Bombylius-nemhez tartozó gyapjaslegyek vaskos, gömbölyded testükkel, prémes szőrözetükkel bizonyos fokig a pöszörökhöz vagy dongóméhekhez hasonlók, szívókájuk különösen hosszú. Például a nagy pöszörlégynek (Bombylius major L.), amelynek sárgásbarna a prémje, melle és hasabundája pedig hófehér, 10 mm hosszú a szívókája. A feketefarú pöszörlégynek (Bombylius discolor Mik.) pedig éppen 12 mm-es a csőre. Ennek a két, Közép-Európában nem ritka gyapjaslégynek tehát nem kerül fáradságába, hogy a csöves virágok elrejtett mézéhez férkőzzék és ahhoz is értenek, hogy miként kell az ibolya, a télizöld és sok ajakos és pillangós virág koronáját megnyitni és mézforrását megközelíteni. A virágok kölcsönös megtermékenyítésében azonban a pörszörlegyek egész családja buzgó viráglátogató hajlamuk ellenére sem tett szert olyan jelentőségre, mint a dongóméhek vagy más viráglátogató rovarok. Erre a célra a pöszörlegyek túlságosan szabálytalan járású vendégek. Egyes években meglehetősen gyakoriak, más években azonban csak gyérszámmal jelentkeznek s e mellett a testük mérete is nagyon ingadozó. Mindezek a szabálytalanságok azzal állanak összefüggésben, hogy a gyapjaslegyek lárvakorukban más rovarokon élősködnek és így a kifejlődésüket természetesen különböző föltételek befolyásolhatják. Így aztán könnyen érthető, hogy a botanikusok miért nem ismernek egyetlenegy növényt sem, amelynek virága sajátosképpen Bombylidák látogatásához lenne alkalmazkodva.

A cikázó pöszörlégy (Bombylius fugax Wied.) előrenyúló szívókájával közelíti meg a virágot. Vele együtt jár egy másik Bombylida-faj a fekete gyászlégy (Anthrax morio L.). Ennek a koromfekete, csak a tora elején és a potroha tövén rókavörös szőrözetű légynek rövid a szívókája és könnyen megismerhető szárnyainak jellemző díszítéséről, fekete szárnytöve ugyanis élesen elhatárolódik a szárnyak átlátszó végső felétől. A gyászlégy a ritkás, száraztalajú erdőkben tartózkodik leginkább, időnként ráül egy-egy napsütötte kőre vagy a puszta földre, vagy valamely nedves helyen szivogat, hogy magát felüdítse. A gyászpöszörlégy, úgy látszik, leginkább a hártyásszárnyúak és élősdi legyek érett lárváiba rejti petéit. Giraud például az Anthrax morio lárváit Osmia- és Megachile-méhek fészkeiből vagy a falidarázs (Odynerus parietum L.) odvából nevelte ki. Escherich pedig a gyászlegyeket a fürkészőlegyek (Tachina) élősdieinek ismeri.

Igen különös testalkotású legyek a gömblegyek (Acroceridae). Kis, gömbölyűtestű állatok. Igen apró fejük csupa recésszem és majdnem el van rejtve a nagy, púpos tor alatt. Potrohuk hólyagalakúan duzzadt. Szárnyaik nem nagyok, födél alakban símulnak a testre, billéreiket rendkívül nagy szárnypikkelyek fedik. Szárnyuk szerkezete különféle lehet. Némelyiküknek, mint a Sphaerogaster Zett. nemnek, hosszú szívókája van; más esetekben a szájszervek elcsenevészednek, mint például az Ogcodes Latr.-nemben. Csak kevésszámú fajt ismerünk lárvaállapotban is, tudomásunk szerint valamennyien pókoknak az élősködői. Brauer az Astomella Lindeni Erichs. lárváját írta le, ez a déleurópai kárpitospók (Cteniza ariana Koch.) testében élősködik. Korfu szigetén gyüjtöttek volt egy üvegbe ilyen kárpitospókokat, egy ideig elzárva maradtak és csakhamar megjelent az üvegben egy Astomella-legyecske. Ezzel egyidejűleg azonban egy pókot is holtan találtak és az ő üresre kievett potroha mellett, amelynek jobboldalán széles, kerek nyílás tátongott, ott feküdt még az üres bábhüvely, amelyből a légy kikászmálódott. Két más idetartozó fajt, az Acrocera sangvinea Latr. és A. trigramma Loew légyfajokat Koch a Tegenaria agilis narancssárga petetokjaiból tenyésztette ki.

A Scenopinidae-család tagja gyanánt csupán a Scenopinus fenestralis L. nevű fajt kell megemlítenünk, mert ez a 3–6 mm hosszú, keskeny, csupasz legyecske nyár folyamán igen gyakran szaladgál szobánk ablaktábláin. Színe sötétzöld, majdnem fekete, kissé füstös szárnyain sötétbarna erekkel. Harmadik csápízén, mint e család tagjain általában, sem pálcika, sem sörte nincsen. Ez a legyecske egész Európában és Észak-Amerikában közönséges. Vékony, fonalalakú, 18 mm-re növő fehér nyűvecskéi házak belsejében tartózkodnak, poros sarkokban, padlórésekben, néha éppen szőrmatracokban és szőnyegekben fejlődnek ki. Gyakran száraz lisztben találták ezeket a kígyódzó mozgásokkal tovasikló kis lárvákat. Ragadozó természetűek, szívesen megtámadnak akármiféle más állatot, amely az elfelejtett lisztkészletekben tanyát ütött. Elfogyasztják például a gabona közt tenyésző Silvanus surinamensis L. bábjait is és valószínűleg többféle lisztpusztítóállatot is, sőt megfigyelték, hogy bizonyos körülmények közt a fáradt szobalegyeket is megtámadják.

A tőröslegyek (Therevidae) hosszú, kúpalakú testükkel tűnnek ki, ők nyitják meg a ragadozó legyek sorozatát. Testük többnyire sűrű szőrözetű, bársonyos fekete vagy ezüstfehéren csillámló, mint például a Németországban és nálunk is gyakori Thereva annulata F.-fajé. Félgömbalakú feje keskenyebb a tornál, a hím szemei a középvonalban összeérnek. Előreálló csápjuknak hosszú, kúpalakú végíze rövid pálcikában végződik. Ezek a legyek rendszerint mozdulatlanul leselkednek zsákmányukra, leveleken vagy földön üldögélve. Ha valamely apró rovar, kisebb légy vagy muslica közeledik hozzájuk, azt hosszú, tüskés lábukkal megragadják és kíméletlenül kiszivogatják. Különös alakúak, szinte féregszerűek a tőröslegyek vékony, fehér lárvái. Hosszú, 20 szelvényből álló testük kígyódzó csavargással hatol keresztül a televényes földön vagy a korhadó fatuskók evesedő fáján.

A rablólegyek (Asilidae) vagy farkaslegyek minden országban elterjedtek, az ő családjukban van a legtöbb faja az Orthorrhapha légysorozatnak. Különböző nyelveken ismert népies neveik arra vonatkoznak, hogy az idetartozó fajok kivétel nélkül ragadozó életmódot folytatnak. Könnyen megismerhetjük őket homlokuk felső részének a szemek közé eső nyerges mélyedéséről és kiduzzadó szemeikről. Rendszerint előre vagy ferdén lefelé irányuló szívókájukban az egy pár csökevényes előállkapcson kívül két jól fejlett középállkapocs és egy hypopharynx rejlik. A rablólegyek teste többnyire hosszúra nyúlt, erős szerkezetű, sok termetes, nagy faj van köztük. Hosszú szárnyaik gyakran tovább érnek a tor végénél, harmadik hosszanti erük villás. Rendes kedvtelése a rablólegyeknek a lesbenállás: fatörzsek végén, kerítéseken, de néha a puszta földön is megülnek, hogy hirtelen rávethessék magukat valami közelgő repülő rovarra. Többnyire röptében fogják meg a rovart, vastag lábaikkal belekapaszkodnak, hogy aztán pihenőhelyükön békésen kiszivogathassák. Vannak olyan rablólegyek, amelyek gyors, csapongó mozdulatokkal kerülgetik a legelő állatot, lovat, marhát és eredményes vadászatot űznek mindenféle légyre, amely ott sürög-forog körülöttük. Lárváik földben vagy korhatag fában tartózkodnak és az ott élő rovarlárvákat fúrják oldalba, hogy felfalhassák.

A legnagyobb hazai fajok egyike a Laphria gibbosa L. nevű 20–26 mm hosszú gyilkoslégy. Ez az állat fekete, pofája alsó részén, elül halványsárga szőrökből álló szakállka tűnik szemünkbe; potrohát a három első, gyérszőrözetű, fekete gyűrű kivételével tömött, sárgásfehér szőrökből álló prém fedi. Ezt a termetes legyet erdőirtásokon, erdők szélén találjuk és könnyen rajtakaphatjuk azon, hogy egy elrablott katicabogarat, vagy más bogárkát hurcol tova, hogy kiszivogathassa.

Napos mezei utakon, a puszták száraz talaján tartózkodik egész Európában mindenütt és mélyen bent Ázsia belsejében is a darázsalakú rablólégy (Asilus crabroniformis L.). Ez is jelentékeny nagyságú légy, nagysága 15 és 24 mm közt váltakozik. Feltűnő mustrázatáról könnyen megismerhetjük. Sötétbarna alapszíne a fejen, a vállbütykökön, néhány háti sávon és a lábakon, a comboktól lefelé sárgásbarnába vált át, potrohának utolsó gyűrűi pedig élénk világossárgák. A potroh három tőíze bársonyfekete, sárgás szárnyainak csúcsa és hátulsó szegélye sötétesen foltozott. A harmadik csápíz, ellentétben az előbb nevezett nem csápjával, kétízű végsörtét visel s ez az Asilus-nem minden tagjára jellemző. Mikor egy-két lépéssel lábunk előtt hirtelen szárnyra kél a darázsalakú rablólégy, erős zümmögést hallat, mélyen a föld színe fölött rebben tova és aztán újra leül a földre, vagy valamely növényre, hogy prédára lessen. Estére örömest megpihen egy fatörzsön. Ha megfogják, mint Taschenberg írja, undorító folyadékot bocsát ki. Más nagyobb ragadozó legyekről azt tanuljuk, hogyha ügyetlenül fogjuk meg, a szájszerveiket is segítségül veszik és érzékenyen megszúrják támadójukat. Igenis messzire vezetne, ha e nemnek sok kisebb faját is bemutatnánk. Ott tolvajkodnak mindenütt, bokrokon, utakon, homokos partokon vagy az erdőben. Zárjuk be tehát a rablólegyek sorát a körülbelül 15 mm hosszú karvalyléggyel (Dioctria oelandica L.). A délnyugati országok kivételével egész Európában elterjedt a karvalylégy; nyár folyamán bokrokon, vagy virágokon üldögél. Ez a fekete, rozsdabarnaszárnyú ragadozó leskelődve lapul meg őrhelyén, egy-egy levélen, vagy más kiemelkedő tárgyon és minden pillanatban készen áll, hogy valamely kisebb légyre, vagy egyéb oda közelítő rovarra rávesse magát.

A táncoslegyek (Empididae) középnagyságú vagy kisebb, többnyire komorszínezetű kétszárnyúak, fejük aránylag kicsiny, a hím recésszemei a fejtetőn összeérhetnek. Szívókájuk lefelé irányul, toruk magasra púposodó, potrohuk hosszú, a hímé erős fogószerkezettel végződik. Jó hosszú, erősszerkezetű lábaik igen különféle alakúak lehetnek; néha hosszúra nyúltak, vagy a combok és esetleg a hátulsó láb első lábfejízei is megduzzadtak. Ezek a végtagok jó szolgálatot tesznek e legyeknek ragadozó életmódjukban, így ragadhatják meg kisebb rovarok sorából válogatott zsákmányukat. Van azonban köztük néhány olyan is, amely a növények nedvét sem veti meg. Lárváikat föld alatt, korhadó lombhulladékban és vén fatörzsek törmelékében találjuk.

A kockás táncoslégy (Empis tessellata F.) egyenesen lefelé irányuló csőre miatt szalonka légynevet is visel. Ez a közönséges hazai faj példájául szolgálhat az itt szóbanlévő légycsaládnak. Hosszúlábú barnásszürke légy ez, egész nyáron ott sürög-forog bokrokon, félcserjéken, bozótokon és gyakran megül az ernyős virágokon is. Háta pajzsán három fekete sávja van, világosbarna szárnyának sárgás a töve, potroha hátán kockázatos világos foltok csillámlanak. A hím szemei a fejtető közepén összeérnek, kúpalakú potroha pedig vaskos fogószerkezetben végződik. Igen különös módon nyilvánul meg az Emphis-legyek szerelmi játéka, amelyről újabban Howlett és Hamm közöltek részleteket. Az előbbi szerző az Empis borealis L. párzását írja le; ez a légy kisebb a kockás táncoslégynél és nagy, széles, barnásan színezett szárnyáról ismerjük meg. Voltaképpen északi állatfaj és Németországban mint jégkori maradékfaj éldegél, például Berlin környékén, itt a fenyővel és nyírfáival betelepített hangamezőn, szakadékok és tócsák közelében nem ritkán megfordul. Párzás idején, júniusban, mint Howlett közli, a nőstények ide s tova táncolnak a napsugárban. Csakhamar megjelennek a kérők is, a hímek, mindegyikük valami nászajándékot hoz egy frissen fogott és érintetlen rovar, esetleg egy kis kérész, valami Perla-féle, vagy más muslica alakjában. A hím óvatosan tartja középső lábai közt az ajándékot és odaadja kiválasztott nőstényének. Az Empis-nőstény szívesen fogadja az ajándékot, ami annál meglepőbb, mert ennek a fajnak a nősténye egyébként sohasem szív vért, sem rovarokat nem fogdos. Most azonban kivételt tesz, hímjével együtt valami levélre, ágra vagy hasonló tárgyra röpül, ott hímjével összekapaszkodik és párzás közben elfogyasztja a nászajándék-ebédet. Tökéletesen hasonló jelenséget figyelt meg Hamm különféle más Empidida-legyeken, többek közt a kockás táncoslégyen is, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbinak a hímje nyugtalanul csapong ide s tova prédájával, mígnem valahol egy nőstényt felfedezhet. Aztán űzőbe veszi azt és ha egy hímnek sikerült a nőstényt megnyernie, akkor ez utóbbi átveszi tőle a rabul ejtett legyet és ugyancsak párzás közben szivogatja ki.

A táncoslégy név teljes joggal illik a Hilara-fajokra. Kicsiny, vagy legfeljebb közepes nagyságú, karcsú legyecskék ezek, árnyékos helyeken a víz felett szoktak játszani. Köröző mozdulatokkal, fáradhatatlanul táncolnak a patak vagy erdő sűrűjében fekvő kis tócsa felett. E közben valóságos rajokká verődnek az együtt mozgó állatkák és néha olyan alant repülnek, hogy tovalebbenve majdnem a víz tükrét érintik fínom lábacskáikkal. Más társaik valami tisztás helyen, az erdőben, vagy egy magányosan álló fának lombtetőzete alatt járják táncukat. Ilyen helyeken, különösen szép időben, estefelé, mikor a csillanó napsugár még a lombsátor közt bújkál, nagy rajokban lebegnek a Hilara-legyek föl s alá.

Érdekes, hogy a táncoslegyek egyes fajainak a hímje szőni is tud. Így például a Hilara maura F. táncoló hímjei vékony, fehéres fonalakat eresztenek szájukból s azokkal apró rovarokat szőnek körül röptükben s így a levegőben lefegyverezve hurcolják el a prédát, valószínűleg ezt is azért, hogy a nőstényeknek ajándékozhassák. A szövőképességet valóban különös módon használja ki a Hilara sartor Beck. nevű légyfaj. Ez az Alpok vidékén él és ott ropja vidám légi táncát szép napos időben az erdők árnyékában. A hímek középső és hátulsó lábaikkal fogják meg szövedéküket és mint valami kis fehér fátylat terítik ki a levegőbe. Csodaszerű képet nyujt, amikor többszáz ilyen kis fátyoltartó játszadozik a levegőben kavargó füzérekben. A napsugárban szivárványosan fénylik 2 mm-nyi fátyolkájuk; olyan az, mintha megannyi apró, fehér hópehely libegne itt a napfényben. Hogy mi a célja ezeknek a légi fátyolkáknak, azt még nem tudjuk tökéletes biztosan. Talán a nőstények csalogatására szolgálnak, vagy csupán ezeknek a könnyed, kis legyeknek a lebegését és tovaszállását könnyítik meg a levegőben. Egy északamerikai légynek az Empis poplitea Loew-fajnak a hímjei szövedékükből olyan hólyagokat készítenek és hurcolnak magukkal, mint aminők a nagy léggömbök. Aldrich és Turley szerint ezek a ballonok arra szolgálnak, hogy a nőstényekkel magukat észrevétessék; miután azonban e léggömbökben bezárva apró legyecskéket is találtak, valószínű, hogy ezek is csak a nászajándékul szolgáló zsákmány elszállítására vannak rendeltetve.

Árnyékos, nedves, növényektől sűrűn benőtt helyeken, erdőben, bokron, bozóton, árnyékos fák alatt százszámra nyüzsögnek nyáron a többnyire fémeszöldszínű, csinos, karcsú legyecskék. Ezek a szúnyoglábú legyek (Dolichopodidae) könnyen megismerhetők két tapadópárnácskával végződő, többnyire sárga lábukról, rendszerint erősen sörtés testükről és jókora szemükről, amely a hímen gyakran összeér a félgömbalakú fej tetején. Különböző alkotású, gyakran oldalról lapult potrohuk a hím állaton rendszerint feltűnő, erősen kiálló kapaszkodó szervet visel a végén. A szemlélőt szórakoztathatja e legyecskék vidám, tréfás viselkedése. Meleg időben majdnem szakadatlan mozgásban vannak, nagy igyekezettel sietnek levélről-levélre, ágról-ágra és közben más rovarokra, többnyire apróbb legyekre vadászgatnak. Más Dolichopodidák, mint például az Argyra-nemnek félénk, ezüstfehér fényű fajai közvetlenül a víz közelében tartózkodnak, a patakágyban fekvő, vízmosta köveken, vagy a nedves parti iszapon üldögélnek és apró ezüstszikrákhoz hasonlóan cikáznak jobbra-balra.

A nyílszárnyú legyek (Lonchopteridae), apró legyecskék, nedves helyeken a növényzet közt tartózkodnak. Nyílalakú, hegyes szárnyukról, amelynek csak tövénél van harántér, könnyen megismerhetők. Különös lárvájukat De Meijere tanulmányozta újabban. A Lonchoptera lutea Pz. lárvái lapos, ászkaalakú állatkák, hátulsó végükön két hosszú, fonalalakú függelékkel. Kifejlett korukban csak 4 mm hosszúak és szinezetük az erdőtalajon heverő, rothadó levelekéhez hasonlít, amelyek közt az életüket eltöltik.

HUSZONÖTÖDIK REND: Kétszárnyúak (Diptera)

TARTALOM

2. ALREND: Kerekrésűek vagy kupakosbábúak (Cyclorrhapha)