Nyolcadik csoport: Légyszerű rovarok (Dipteroidea)

HUSZONÖTÖDIK REND: Kétszárnyúak (Diptera)

FEJEZETEK

Karcsú termetű, pöhölynyi muslicák, cseszlék, kisebb-nagyobb szúnyogok, zömök bögölyök és legyek: ezek a főalakjai a kétszárnyúak (Diptera) vidám társaságának. Eddig 40.000-nél több kétszárnyú rovarfajt írtak le, különböző, de egymáshoz nagyjából mégis hasonló alakokat. Ezeket a kétszárnyúakat nem nehéz megismerni, van rajtuk néhány szembeötlő bélyeg, amely elárulja, hogy ide tartoznak. Legfontosabb ismertetőjelük mindenesetre az, hogy csak két szárnyuk van s ez az első pár rovarszárnynak felel meg. Hátulsó szárnyaik ugyanis apró, gombostűforma, bunkósvégű, nyeles képződményekké, billérekké vagy rezgettyűkké, halterekké alakultak.

Fejük észrevehetően különálló és szabadon mozgatható. A légyfejnek a csápok fölé eső része a homlok és a fejtető. A csápoktól lefelé a szájszervekig az arcalja. Csápjuk többféle lehet. A muslicák szárnya sokízületű és gyakran olyan sűrűn ellepik a hosszú szőrszálak, hogy tollecsethez hasonlíthatnók. Nem ilyen a legyeké. A légycsáp mindig rövid és többnyire csak három ízből alakul, a leghosszabb a harmadik. A muslica- és a légycsáp szerkezete közt azonban nincsen éles ellentét. A légycsáp harmadik, vagyis végső íze ugyanis vagy gyűrűzetes nyúlványban végződik, vagy pedig úgynevezett csápsörte (arista) van rajta. Ez a sörte pedig maga is 2–3 ízre tagozódhat s ezzel elárulja, hogy a fonalas csápvég maradványa rejlik benne.

A kétszárnyúak csapongó, röpke rovarok, folyton ide s tova sietnek, ezért van szükségük jólfejlett látószervekre, ezért fejlődött két akkora nagy recés szemük, hogy a hímeké nem ritkán egész fejüket beborítja. A pontszemeik sem hiányoznak rendszerint, néha két, gyakrabban három ilyen pontszem van a fejük tetején.

Táplálékuk többnyire növények, állatok nedveiből telik ki. Ennek a fölszívására szolgál a fejen kiálló szuronyuk, vagy szívókájuk, amely rendszerint a labelláknak nevezett párnás karélyokban végződik. Ez a szívóka más rovarok alsó ajakának felel meg. A labellák az alsó ajaktapogatók és gyakran csakugyan tapogatásra szolgáló érzőszervek. A szúnyog például, mielőtt szívókáját vérszívó-működésbe indítaná, előbb óvatosan megérintgeti a bőrt labelláival.

A szobai légy labelláinak természetesen más a jelentősége. Az ő szívókáján ezek széles párnákká alakultak; mikor a légy szívó ormányát kinyujtja, a végén lévő párnákkal megtapogatja táplálékát, és ha megfelelő, reá is tapad, hogy folyékony részeit fölszívhassa. A szívó belsejében fontos szervek rejtőznek. Benne van az alsó szájszélnek (hypopharynx) egy hosszú, páratlan nyúlványa, ezen halad végig a nyálmirigy vezetéke. Ugyanitt találjuk a hosszú, páratlan, csatornaalakú felsőajkat (labrum) is. E között a két magányos nyúlvány között csőalakú üreg képződik; ez az a szívócső, amelyen át a légy, akárcsak egy szalmaszálon keresztül, fölszívhatja folyékony táplálékát. A szájszervek első és második párja, a mandibulák és maxillák, a legtöbb légyen nem fejlődnek ki, ha azonban ezek a részek mégis megjelennek, akkor hegyes, tőralakú szervekké, vagy szúrásra alkalmas sörtékké alakulnak. Érdekes, hogy az első pár rágónak megfelelő szájfüggelék a hím kétszárnyúakon sohasem fejlődik ki. A valódi legyeknek és zengő-legyeknek a nőstényein is visszafejlődött mindkét pár rágó, vagy csak hasznavehetetlen csökevények alakjában találhatók. A középső állkapcsok tapogatói, palpusai sörtékkel, vagy szőröcskékkel borított függelékek alakjában a szívóka tövénél, vagy a fej előrészén láthatók.

Az osztatlan, egységes torrészlet három gyűrűje közül az első felülről rendszerint csupán csak a vállbütyök alakjában látható. Legnagyobbra nőtt a második torgyűrű, ez tartja az oldalán a szárnyakat. Mindig feltűnő a pajzsocska, amely a hát végrészét borítja. A három torgyűrű háti részeiből alakult az egységes hátpajzs.

A külsőleg is látható potrohgyűrűk száma négytől hatig terjed, pontosabb vizsgálattal néha tíz szelvényt is kimutathatunk. A nőstény utolsó potrohgyűrűi jórészt már a tojószerv alkotórészei és távcsőszerűen kitolva, hosszú tojócsövet formálnak. A hím testvégén, ettől eltérőleg, nagyon bonyolódott és jókora fogókészülék alakult. A lábak ötízű lábfejekben végződnek, a lábfej leghosszabb íze a tőíz, vagy bokaíz, metatarsus. A láb végén két karom és közöttük két tapadópárna, pulvillus van, esetleg még egy harmadik is, ez a karmos végíznek a folytatása. Hogy mire valók ezek a lábvégi tapadópárnácskák, azt a szobai légyen szemlátomást megtanulhatjuk, mikor azt a művészetét produkálja, hogy a legsimább falakon és ablaküvegeken éppen olyan biztonsággal sétál ide s tova, mint akármely érdes tárgy felszínén.

Az üvegszerűen áttetsző, esetleg homályos, vagy tarkán foltozott szárnyakat mikroszkópos kicsinységű, de néha már szabad szemmel is látható szőröcskék, ritkábban pikkelyek borítják. A szárny legfőbb erei a hosszantas erek. Az első hosszantas érnek szegélyér (costa) a neve, ez legelül, a szárny előszélén fut végig vagy az egész szárnyszélet megkerüli. A második ér, a subcosta rövid marad és mindig a szárny csúcsa előtt torkollik be az előszegélybe. A harmadik ér a sugárér (radius) a másodiknak szomszédságában indul ki és rendszerint több ágra osztódik (az ágakat képünkön R2–R5 jelzik). A negyedik hosszanti ér, a media nevű egy zárt sejtet, a (képen D-vel jelölt) korongsejtet, discalis-sejtet zárja körül ágaival. E sejt kialakításában az ötödik ér, a cutibus is részt vesz esetleg. A következő két ér, az analis- és axillaris-ér gyakran rövid, csökevényes és nem nyúlik a szárny széléig. Egy kicsiny harántér van a costa és subcosta között, ez a costalis harántér. Legfeltűnőbb az elülső, vagy kis harántér, a radius és media összekapcsolója, ez majdnem minden légyen megvan; a másik, a hátulsó, vagy nagy harántér a media és cubitus közt fekszik.

Ilyen szabályszerű szárnyerezete csak a bögölyféléknek van. A velük rokon ősi alkotású Nemestrinida-legyeknek sok hosszantas ere van és szárnyuk vége olyan recézetesen erezett, mint a szitakötőké. A Dixida-családbeli muslicáknak a szárnyerei közt még egy fínomabb, alig látható érhálózat helyezkedik el. A magasabbrendű legyek szárnyerezete ezzel szemben egyszerűbbé válik. Az Agromyzidae-családbeli réti legyecskéknek már csak kevés hosszanti ere és két szárnytősejtje van. Egyes barlanglakó és rejtettéletű, vagy élősdi legyeknek a szárnyai megrövidülnek, elenyésznek. Az óceáni szigeteken is ilyen csököttszárnyú, vagy szárnyatlan legyeket találtak.

A szárnyak mögött állanak a bevezetésben már megemlített rezgetyűk, vagy billérek. Ezeket a legyek egyik főcsoportjában egy egyszerű, vagy kettős pikkely, a szárnycimpa, squama védi felülről. Billérje csak igen kevés légynek nincsen, olyanoknak, amelyek élősködés, vagy egyéb okok miatt váltak szárnyatlanokká; a nagy többségnek megvan a rezgetyűje, s már ebből látható, hogy ezek igen fontos, a repülés szabályozásában nélkülözhetetlen készülékek. Ha egy légynek egyik, vagy mindkét billérjét eltávolítjuk, tehetetlenül hull le a földre, mert billérei nélkül elveszti a repülést kormányzó képességét és végkép alkalmatlanná válik arra, hogy a levegőben megfelelő fordulatokat végezhessen.

A kétszárnyúak testtakarója, külhámja többnyire vékony. Ritkán találunk köztük olyan keménypáncélzatú alakokat, mint a bogarak sorában. Ezzel szemben azonban gyakran finom szőrök vagy erős sörték borítják testüket. Ez utóbbiak (a macrochaeták) jellemző számukkal és elhelyezésükkel sok légyfaj megkülönböztetésére szolgáltatnak biztos bélyegeket. Minden légyfajnak megvan a maga, képlettel is kifejezhető sörterendszere, chaetotaxiája.

A kétszárnyúak lárvái igen sokféle alakúak lehetnek, abban azonban megegyeznek, hogy ízelt lábaik nincsenek. A légylárvák többnyire féregalakú nyűvek; csupán testük kinyujtóztatásával és összehúzódásával vagy hajlongásával tudnak tolakodva-furakodva, féreg módjára előrehaladni. A földön, iszapban vagy egyéb anyagokban olyan nyűvek is élnek, amelyeknek kúszószemölcsök alakjában támasztószerveik is fejlődtek, vagy csonkalakú bőrkinövéseik, vagy apró töviseik vannak a testöveiken és ezek adnak nekik biztos támasztékot előrehatolás közben. Testük tagozódása nagyon sokféle lehet. A legősibb kétszárnyúaknak, a muslicáknak és rokonaiknak lárvakorukban jól fejlett, különálló fejük van csápokkal, állkapcsokkal és rendszerint szemekkel is (eucephalus-lárvák). A lószúnyogok, Tipulidák lárvájának a fejéből csak az elülső részlet fejlődött ki szilárd tok alakjában és ebben vannak a szájszervei (hemicephalus-lárvák). Ezzel szemben az összes valódi legyek lárváin (az acephalus-lárvákon) semmiféle elkülönült fejrészt nem lehet megkülönböztetni, úgyhogy az ilyen fajta nyűvek külső vizsgálatra a fejetlen férgek egyszerű színvonalán állanak. Az ilyen légynyűveknek a férgekhez való hasonlósága annyival nagyobb, hogy még a rovaroknak egyébként jellemző ismertető bélyegét, a rágókká alakult fejfüggelékeket sem találjuk meg rajtuk. Ezeknek a helyén csupán két előretolható szájhorguk van s ez igen bonyolódott garatvázzal áll összeköttetésben. Egyes esetekben, így például a kullancslegyek lárváin még ez a két szájhorog is eltűnhet.

Nagy figyelmet érdemel a lárvák további fejlődése, mert ez, mint ahogy Brauer F., a legyek kiváló kutatója megmutatta, igen hasznos eszközt szolgáltat a legyek két nagy főcsoportjának a beosztására. Az egyik főcsoportnak az egyenesrésű, orthorrhaphás legyeknek érett lárváján a bőrpáncél T-alakú réssel nyílik meg akkor, amikor a belsejében a báb létrejött. Az ilyen báb, a múmiabáb (pupa obtecta) némely esetben, mint pl. a muslicák bábja, megtartotta a vízben való szabad úszás képességét, többnyire azonban a földön, vagy a földben pihen. Csak ritkább esetekben borítja be a múmiabábot az utolsó lárvabőr, pl. a katonalegyek bábját, s ez esetben csupán a kibúvó légy repeszti meg ezt a burkot T-alakú rés formájában, hogy azon keresztül a szabadba juthasson.

A második főcsoport tagjain, a kerekrésű, cyclorrhaphás legyek lárváin a lárvabőr bábozáskor köröskörül elválik és kemény, szilárd hordócskává merevedik, körülzárva így a belsejében pihenő szabad bábot (pupa libera). Hogyha aztán az ilyen bábból légy lesz, ez olyan módon tör utat, hogy a hordócska előrészéből egy kis kerek kupakot maga előtt lelök.

Ha azt akarjuk elhatározni, hogy valamely légy az egyenesrésűek, Orthorrhapha csoportjába tartozik-e, vagy a kupakos bábúak, azaz kerekrésűek, Cyclorrhaphák közé, nem szükséges minden esetben a fejlődését végignyomoznunk. Az utóbbiaknak ugyanis állandóan megvan a fejükön az a különös félkör, vagy ívalakú barázda, a homlokrés, amely a fej előrészén, két ágával lefelé a csáptövek fölött halad és azokat körülfogja. Ilyen módon a csáptövek és a homlokrés között kiemelkedő pajzsocska marad, ez a homlokpárna (lunula). A fiatal légyen ez a homlokrés nem barázda, hanem valóságos rés és rajta át puha, hártyás hólyag tódul ki a fej belsejéből. Ez a hólyag legtöbb esetben arra szolgál, hogy a báb-hordócska elővégéről azt a kicsiny, előbb említett kupakot lerepessze és ezáltal létrehozza azt a nyílást, amely a légy kibúvását lehetővé teszi. Van néhány olyan légyfaj is, amely egész fejével löki le a kupakot; ezeknek a fejhólyagja, természetesen, csak csökevényes alakban van meg. Ezzel szemben az összes orthorrhaphás kétszárnyúaknak nemcsak hogy fejhólyagjuk nincsen, de homlokpárnájuk és homlokrésük is hiányzik. Általában a kerekrésű kupakos hordócskabábokból rövidcsápú legyek (Brachycera), az egyenesrésű múmiabábokból pedig többnyire hosszúcsápú muslicák (Nematocera) bújnak ki.

A kétszárnyúak szellemi élete meglehetősen alacsony fokon áll. Egyiküknél sem találunk olyan magasfejlettségű ösztönöket, mint aminők a hártyásszárnyúakban, vagy egyes bogarakban kifejlődtek. A legyek, vagy muslicák nősténye sohasem törődik a petéből kikelt, vagy elevenen világra hozott fiatal ivadékával. A kétszárnyúak nem készítenek sem fészkeket, sem művészi építményeket, államszerű társaságokat sem alapítanak. Valamelyes társas együttélés azonban a kétszárnyúak soraiban is jelentkezhet. Egyes fajok nyű korukban élnek csoportosan, ha a kínálkozó táplálék együtt tartja őket. Az úgynevezett sereges nyüvek óriási tömegekké verődnek össze és együttesen indulnak vándorútra. Ebben a jelenségben azonban semmi része sincs a szociális ösztönöknek, mert a seregnek minden egyes állata független társaitól, nem szorul rá utitársaira és csupán a mindnyájukban egyformán nyilvánuló érzet-inger készteti a vándorló sereges férgeket olyan szoros összezsúfolódásra, hogy első tekintetre a tervszerűen szervezett költözködés látszatát keltik.

A kétszárnyúaknak a virágokkal való kapcsolatai igen sokféle természetűek lehetnek. A legalsóbbrendű csoportok a muslicák és rokonaik alig, vagy egyáltalán nem tekinthetők viráglátogatóknak. A rövidszívókájú legyek között már jó sok olyan faj van, amelyek fényes napsugárban szívesen forgolódnak a virágokon. Legtöbbjük azonban meglehetős esetlenül mozgolódik itt. A virágoknak mindenféle tarka foltja és fénylő pontja tévútra vezeti őket s többnyire nem értenek ahhoz, hogy a nektáriumokat biztosan megtalálják. Legjobban alkalmazkodtak a virágokhoz a zengőlegyek és a hosszúszívókás pöször-legyek. Ezek már fáradhatatlan viráglátogatók és bebizonyult, hogy a mi égövünk alatt több szolgálatot tesznek a virágos növények beporzásában, mint az összes többi légycsaládok együttvéve.

A természet nagy háztartásában a kétszárnyúak és lárváik szerepe nem csekély jelentőségű. Egyesek különböző növények ellenségei, mások embernek, állatoknak élősködői, vagy betegségek terjesztői. Emellett azonban sok légyfajnak falánk lárvája tesz jó szolgálatot azzal, hogy mindenféle rothadó, korhadó anyagot, evesedő növényrészt, pusztuló állathullát gyorsan megsemmisít. Ez a csöndes, számunkra majdnem észrevétlen, de fáradhatatlan tevékenységük gazdasági és egészségügyi szempontból megbecsülhetetlenül nagyfontosságú.

Az első tudományos Diptera-gyüjteményt hazánkban Thalhammer János Jézusrendi tanár gyüjtötte és állította össze Kalocsán. A kétszárnyú rovarok megismerésében azonban Kertész Kálmán nemzeti múzeumi igazgatónak köszönhetünk legtöbbet. Az ő érdeme volt, hogy e csoportból 120.000 darabot meghaladó gyüjteményt tudott teremteni és hogy ennek földolgozására a világ legkiválóbb szakférfiait nyerte meg munkatársakul. Közben megszerkesztette és kiadta a legyek 8 kötetes világkatalógusát is. Jórészt neki köszönhetjük, hogy hazánk területéről ma 3000-nél több fajt ismerünk és hogy sokszáz olyan fajt írtak le, amelynek típuspéldányai Nemzeti Múzeumunkat gazdagítják. Különös figyelmet fordított Magyarország szárnyatlan és csonkaszárnyú légyféléire; ezekről két dolgozatban is beszámolt a Rovartani Lapokban. Az Akadémia kiadványaiban a hazai Sciomyzidae- és Tetanoceridae-családbeli legyeket, az Állattani Közleményekben pedig a magyarországi szunyogféléket dolgozta föl részletesen.

A kétszárnyúak a Földön mindenütt elterjedtek és gyakran még a legbarátságtalanabb vidékeken is, úgy, ahogy, megtalálják életük föltételeit. Így például Grönland-szigetén nemcsak hogy megdöbbentő példányszámban élnek a legyek és muslicák, hanem fajaik számával is uralkodnak az összes többi rovarrendeken. A belga délsarki expedíció Földünk legdélibb részén még két, nem repülő muslicafajt is fedezett fel, a Belgica antarcticát és a Jacobsiella magellanicát. Ezek a sajátságos, csökevényes szárnyú állatkák az örök jég és hó által majdnem elfödött szigetecskén a magános, délsarki kontinens tőszomszédságában tengetik életüket.

Földünk történetében a legyek a liász-korszakban jelennek meg először. Különös, lószúnyogalakú állatok léteztek akkoriban, valamelyest hasonlítottak a mai Tipulidákhoz. Általában a kétszárnyúak legrégibb alakjai mindannyian orthorrhaphás és fonalascsápú muslicák. Ezekkel a legősibb alakokkal kezdjük meg itt is rendünk tárgyalását.