2. család: Futrinka-félék (Carabidae)

A futrinka-félék közeli rokonai a Cicindela-féléknek és azokhoz hasonlóan gyors, hosszú és karcsú lábakkal bíró állatok. Az elválasztó jellegek a tizenegyízes csápoknak a felső állkapcsok töve mögötti eredésében adódnak. A fejpaizs nem terjed annyira oldalra és ennélfogva szabadon hagyja a csápok eredő helyét. Az alsó ajak belső karéján ritkán található mozgatható fog. Az erős, csúcsuk felé kampósan hajlott felső állkapcsok rabló életmódra utalnak, ilyent a legtöbb, különösen a nagyobb és erősebb fajok követnek, vannak azonban dögre járók is, viszont olyanokkal is találkozunk, amelyek beérik növényi táplálékkal, mint például a gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides Goeze).

Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides Goeze).

Kártevők az őszi búzában: 1. gabonafutrinka, 2. csíkos búzalégy (Chlorops taeniopus Meig.), 3. hesszeni légy (Cecidomyia destructor Say) és 4. fritlégy (Oscinella fit L.).

A futrinkák rovarokból, csigákból és gilisztákból álló zsákmányukat macskamódra győzik le. Többnyire éjjel vagy szürkületkor járnak magányosan zsákmányuk után, melyet nagy, duvadt összetett szemükkel a gyenge fényben is felismernek vagy szimatolva és szaglászva ide-oda mozgatott tapogatóikkal és fonálforma csápjukkal keresnek. A legtöbb futrinka nappal kövek alatt vagy más búvóhelyeken rejtőzik. Ilyen életmód mellett szárnyuk csak alárendelt jelentőségű lehet és valóban számos fajon csökevényes is, viszont mások megtartották szárnyukat és repülőképességüknek alkalom adtán hasznát is veszik. Kézbe fogott futrinkák gyakran bűzös barnás váladékot bocsátanak ki szájukból, ez középbelükből származó és béltartalommal kevert kihányt mirígyváladék. Egy másik váladékot védelem céljából vagy párosodáskor lövelnek ki, ez az alfelnyílás mellett nyíló két bűzmirígyből származik, erősen csípős és sajátos szagú, úgyhogy nem csodálkozhatunk azon, ha a nőstény odacsalogatására is szolgál.

A cicindelákra jellemző tarka színeket kivételesen futrinkákon is megtaláljuk, mindazonáltal felületük inkább egyhangú fekete, zöld, kék, rézvörös vagy rézbarna. A szárnyfedők többnyire a potroh csúcsáig terjednek és azt gyakran körülfoglalják, felületüket bemélyedt hosszanti barázdák, sorokban elhelyezett pontok vagy gödröcskék díszítik. Ivari különbségek az elülső lábakon mutatkoznak, ellentétben a nőstényekkel a hímek elülső lábfején ugyanis 3–4 íz kiszélesedett és talpán kefeszerűen szőrös. Ilyen kiszélesedés ritkán még a középső lábfejen is mutatkozik. A kiszélesedett lábfejíz talpa mikroszkóp alatt meglepetésszerű külsőt mutat, mindegyik ízen sok száz sűrűn egymásmellett álló szőrképletet láthatunk, melyek hol apró kelyhekre, hol rövidnyelű harangokra emlékeztetnek. Ezek kapaszkodásra szolgáló tapadószőrők, melyek segítségével a hím párosodás alkalmával a nőstényt erősen és mozdulatlanul képes megtartani. A futrinka-lárvák hosszúkás hatlábú lények, melyek fején kétoldalt 6–6 szemet, kilencedik potrohgyűrűjükön két fartoldalékot és hosszú bélcsőfüggeléket találunk. Életmódjuk megegyezik a kifejlődött bogarak életmódjával. A lárvák felső állkapcsa csak a zsákmány megfogására és megsebesítésére szolgál, a kiszívás a szájnyílás feladata.

A futrinkák családja fajokban felette gazdag, számuk ezidőszerint megközelíti a 25.000-t. A földkerekség minden táján, még a leghidegebb tájakon is megtalálhatók és magas hegységekben az örökös hó és gleccserjég széléig hatolnak fel. A gleccserek szélének kavicsában például több havasi Trechus-fa tanyázik, amelyek ennek a szélső állatéleti tájnak úgyszólván jellemző tagjai. Más futrinka-fajok csak a síkság, mások a tengerpart és mások megint csak a földalatti üregek és barlangok lakói. Ez az elterjedésben és életmódban annyi különlegességet felmutató bogárcsalád fajgazdagságát nem a tropikus országokban, hanem a mérsékelt és hideg tájakon fejti ki, talán azért, mert a forró égövi tájakon milliószámra fellépő harcias hangyák és termeszek ott veszélyes vetélytársaikká válnak.

A futrinkák legfontosabb alcsaládja a valódi futrinkák (Carabinae), amelyeken a mellközép hátulsó oldallemeze a középső csípők izvápájáig terjed. A nagy futrinkákhoz (Carabus) 1–5 cm testhosszúságot is megütő fajok tartoznak, amelyek előreálló feje sokkal keskenyebb, mint az előtor, felső ajkuk harántos és egyszerűen vagy kettősen öblös, felső állkapcsuk síma és a csápok töve nem összenyomott. A szárnyfedők ritkán símák, többnyire hosszirányú pontsorok, láncszemes sorok vagy bordák alkotta különös szerkezetet mutatnak. A szárnyak többnyire csökevényesek.

Nagyon érdekes jelenség, hogy a nagy futrinkák miképpen győzik le, lágybőrű állatokból, főleg csigák és gilisztákból álló zsákmányukat. Erős harapásokkal védtelenné és menekülésre képtelenné teszik a szerencsétlen áldozatot, majd ráeresztik gyomornedvűket, melynek erjesztő anyaga a lágy részeket gyorsan szétbontja, péppé alakítja és gyors felszürcsölésre alkalmassá teszi. Kisebb gerinceseket, például gőtéket, hasonló módon kezdenek ki és ugyanezt teszik az apró emlősökkel is. Ramme megfigyelte Krajnában, hogy a csapdákban megfogott mezei egereket az éjszakai kóborló bőrfutrinkák gyakran kikezdték, amikor a fejen a rágási felület körzete pépszerű anyaggá változott át.

Legnagyobb futrinkánk az óriási futrinka (Carabus gigas Creutz.), mely a Balkán-félszigeten kívül Herkulesfürdőn és a Vöröstoronyi szorosban tanyázik. Színe fénylő fekete, felülete durván ripacsosan ráncolt. Törökországi és kaukázusi rokonai szép kékszínűek. A bőrfutrinka (Carabus coriaceus L.) bőrszerűen ráncolt, de kevésbbé fénylő fekete, hossza 30–40 mm. Éjjel jár zsákmánya után, de elhagyja búvóhelyét meleg esős napokon is, hogy csigákra és gilisztákra vadásszon. Késő őszi állat a majdnem síma szárnyfedőjű magyar futrinka (Carabus hungaricus F.), mely a budai hegyek kopár, füves helyeit kedveli. Úgy a hegyvidéket, mint a síkságot az ibolyakék futrinka (Carabus violaceus L.), a kis ragyás futrinka (Carabus cancellatus Ill.), a nagy ragyás futrinka (Carabus Ulrichi Germ.) és a vonalkásfutrinka (Carabus Scheidleri Panz.) számos fajtája népesíti be. A kertifutrinka (Carabus hortensis L.) inkább a középhegység erdeit kedveli; az aranyosfutrinka (Carabus auratus L.) Németországban leli elterjedésének főterületét és a rétek, mezők, kertek állatja, szárnyfedőjén három hosszanti borda emelkedik ki. Teste alul, úgy, mint a legtöbb futrinkáé, fekete, lába és csápja töve sárgásvörös. Nappal kóborol a fűben és utakon és jár zsákmánya után. Közeli rokona a fenyvesfutrinka (Carabus auronitens F.), melynek aranyoszöld szárnyfedői élénkebbek, a szárnyfedők varratja és bordái pedig feketék.

Kerti futrinka (Carabus hortensis L.), nagy bábrabló (Calosoma sycophanta L.) és aranyos futrinka (Carabus auratus L.).

Közönséges parti futrinka (Elaphrus riparius L.).

A nagy futrinkáktól felül ráncolt felsőállkapcsuk, nagyon rövid második és harmadik csápízükben különböznek a bábrablók (Calosoma). A nagy bábrabló (Calosoma sycophanta L.) jól kifejlődött szárnyakkal, oldalt kerekített előtorral és széles szárnyfedőkkel rendelkezik. Egyike a legszebb bogarainknak, alapszíne acélkék, míg a rovátkolt és három pontsorral rendelkező szárnyfedők aranyoszöldek, vagy többé-kevésbbé rézvörösen fénylők. A szájszervek, a csápok és az erős lábak fénylőfeketék. A bábrabló Közép- és Dél-Európában egyaránt honos és úgy a fenyvesek, mint a lomberdők lakója. Dacára jól kifejlődött szárnyának, ritkán repül, hanem a napsugarak erős tüzében is csak vigan futkos fel és alá a fák törzsén és ágain és szorgalmasan vadászik hernyókra. Ilyenkor azonban nemcsak a lágybőrű hernyókat (kis araszoló, fenyőbagolypille) támadja meg, hanem ráveti magát az erős és szőrös hernyókra is (apácalepke, fenyőszövőpille, búcsújárópille). A megtámadott hernyók kétségbeesett védekező mozgása, dühös ide-oda vetődése, legkevésbbé sem félemlítik meg. Erős felsőállkapcsával a legrövidebb idő alatt védtelenné teszi áldozatát, szétmarcangolja azt és elfogyasztja. Nagyon ügyes a bábrabló kedvenc tápláléka, a lepkebábok felkutatásában is, ezért a jó tulajdonságáért kapta népies nevét.

Megfigyelték, hogy a nagy bábrabló életének első nyarán a gyapjaspille 200–300 teljesen kifejlődött hernyóját fogyasztja el és áttelelése után ezt a mennyiséget 300–400 hernyóra egészíti ki. Ezek szerint olyan nagymennyiségű kártékony hernyót pusztít el, hogy egyike a leghasznosabb bogaraknak, mely mindenütt kíméletet és védelmet érdemel. A praktikus amerikaiak felismervén a nagy bábrabló fontos szerepét a természet háztartásában és méltányolván óriási hasznát, siettek őt az újvilági erdőkbe áttelepíteni, hogy ottan segítségükre legyen a felette kártékonnyá vált gyapjaspille megfékezésében. Amerikának vannak ugyan sajátos bábrablói is, pl. a Calosoma scrutator F., de ezek csak a földön keresik zsákmányukat, tehát még megközelítőleg sem tudnak olyan hasznosakká válni, mint a mi nagy bábrablónk, amely a fákat tisztítja meg kártevőitől. A nagy bábrabló gyorsan honosodott meg az Egyesült Államok keleti államaiban és a hozzáfűzött reményeknek megfelelően, teljes megelégedésre végzi eredményes munkáját. Bábrablónk életmódját is az amerikai rovarászok kutatták ki. Megfigyeléseik szerint élettartama körülbelül három évre tehető és áttelelésre a földbe megy. A nőstény évenként mintegy 100 petét rak le és többször párosodik. A petékből már néhány nap mulva kikelnek a hatlábú lárvák, amelyek esetlen teste a középen a legszélesebb, előre és hátrafelé keskenyedik, színe pedig fekete. A lárva jól kúszik és rablókedve sem kisebb, úgyhogy semmivel sem marad szülei mögött. Életének jó részét szintén a fákon tölti, ott vedlik és élénken vadászik hernyókra és bábokra, a kifejlődött lepkékhez azonban nem nyúl. Táplálékszükséglete elég tekintélyes, kísérletileg megállapították, hogy mintegy 40 teljesen kifejlődött gyapjaspillehernyóra, vagy 80–90 kisebb hernyóra van szüksége, hogy bábozódásra megérjen. A báb kis földi kamrában pihen és elfekvése mintegy két hétig tart.

Nem kevésbbé hasznos a kis bábrabló (Calosoma inquisitor L.), melynek színe többnyire sötét bronzosbarna, zöldesszegélyű előtorral és szárnyfedőkkel, de vannak felül sötétkék, vagy majdnem fekete példányok is. A kis bábrabló nemcsak a fákat, hanem az erdők cserjéit is megvadássza. A síkság lakója nálunk az aranypettyes bábrabló (Calosoma auropunctatum Herbst) és Németország északi részében a recés bábrabló (Calosoma reticulatum F.), melynek szárnyfedői rezeszöldek.

Amíg a nagy futrinkák a holarktikus tájra szorítkoznak, addig a bábrablók az egész földkerekségen elterjedtek és egyes fajaik Kelet-Afrika és Mexikó legmagasabb hegységeiben a hó határáig nyomulnak fel.

A tulajdonképpeni futrinkák alcsaládjának többi nemzetségét, kevés kivétellel, leginkább kisebbtermetű fajok alkotják. Ilyen a parti futrinkák (Elaphrini) nemzetsége, melynek legelterjedtebb képviselője a közönséges parti futrinka (Elaphrus riparius L.). Ez az élénk bogár nappal nem húzódik meg valamely rejtekhelyen, hanem szereti a napfényt és ebben szalad gyorsan ide-oda a vizek nedves partján, kiszáradó pocsolyák nedves iszapján, vagy nedves rétek talaján, míg száraz helyeken hiába keresnők. Üldözéskor hihetetlen gyorsasággal tűnik el egy kis repedésben vagy egy korhadó nádszár alatt. Bogarunk színe ércesfényű zöld, felülete egyébként sűrűn pontozott és szárnyfedőit négy sorban elhelyezett ibolyaszínű szemfolt díszíti. A hímek elülső lábfejének négy íze kiszélesedett. Ezen a bogáron kétféle cirpelőszervet figyeltek meg; Landois az utolsóelőtti potrohgyűrűn találta az egyiket, itten a hátlemez három mezőre osztott, amelyek közül a két szélső hátul egy-egy hajlott és fogacskázott léccel van ellátva. Ezeket a léceket dörzsöli a bogár a szárnyfedő alján lévő erősen kiemelkedő és rovátkolt érhez. A másik cirpelőszervet Prochnow figyelte meg, ez a szárny szegélyerének alsó oldalán foglal helyet, amely itt rovátkolt, a rovátkák a 3. és 4. potrohgyűrű éles ormocskájához dörzsölhetők. Mindkét cirpelőszerv a szárnyak és szárnyfedők kiterjesztésekor kerül működésbe.

A vakondfutrinkák (Scaratini) nemzetségének legjellegzetesebb képviselői a nagyujjas futrinkák (Scarites), sok tekintetben ősi állapotban megmaradt bogarak. Az előtor hátát és a hátulsó testet ezeknél mély, nyakszerű befűződés különíti el, amelyen felül a pajzsocska fekszik. A csápok hosszú első íze élesen különül el a többi csápíztől. A fejen feltűnőek az erőteljes, erősen előreálló, felső állkapcsok, az elülső lábak ásólábakká alakultak, lábszáruk külső szélét ennélfogva erőteljes fogak és csúcsát hosszú, ujjszerű tüske fegyverzi. A legszebb és legnagyobb fajok közül való az amerikai trópusi vidékek Pasimachus-féléihez hasonló és Hátsó-Indiában otthonos Mouhotia gloriosa Cast., melynek fekete testét aranyosan fénylő szegély veszi körül. Az óriási ujjas futrinka (Scar. gigas Schiödte) a tropikus Afrika erdős területeit lakja és valószínűleg korhadó fában tartózkodik. Nálunk ezt a nemet a Földközi-tenger mellékét és Közép-Ázsiát lakó pusztai ujjas futrinka (Sc. terricola Bon.) képviseli, a sós és szíkes steppék és a tengerpartok lakója. Ugyancsak a Földközi-tenger vidékének lakója a Scarites buparius Forst., vagy más nevén: Sc. Pyracmon Bon., a régi görög orvosok sebészeti segédeszköze. A vágott sebek összevarrására használták ezt a bogarat; a sebek szélét ennek a bogárnak hosszú és erős felső állkapcsaival csípették össze, majd lecsavarván testét, a haláltusában görcsösen összeharapott felső állkapcsok helyettesítették a sebészetben most is használt fémkapcsokat. Az ujjas futrinkákhoz tartoznak a vizek partján nagyszámban futkosó és nálunk is sok fajjal képviselt, apró Dyschiriusok, amelyek a nedves, homokos talajba ássák be magukat.

Óriás ujjas futrinka (Scarites gigas Schdte).

A futrinka-félék második alcsaládját csak egyetlen, a Szunda-szigeteken honos nem, a Mormolyce képezi. Ennek teste különleges életmódja következtében olyan furcsa külsőt vett fel, hogy lapos és széles testével alig hasonlít valamilyen futrinkához. Leggyakoribb faja a rémes futrinka (M. phyllodes Hagenb.), melyet Malakkáról, Szumatra, Jáva és Borneó szigetéről ismerünk. Testhossza eléri a 8 cm-t, szárnyfedői erősen kiszélesedtek és oldalt a test szélén messze túlterjednek. Színe homályos barna, csápja és lábai sötétebbek, a szárnyfedők kiálló oldalrésze áttetszőbb és ennélfogva világosabb. Ez a csodálatos kinézésű állat rejtett életet él, a földön heverő, korhadt fatörzsek száraz kérge alatt húzódik meg, amire lapos teste alkalmassá teszi.

Rémes futrinka (Mormolyce phyllodes Hgb.).

A futrinkák zömét a harmadik alcsalád képviselői képezik, ezeket Harpalinae néven ismerjük. Jellemző tulajdonságuk, hogy mellközepük hátulsó oldallemeze nem terjed a középső csípők ízvápájáig, tehát annak körülzárásában nem vesz részt, továbbá, hogy elülső lábszáruk belső élét a csúcs előtt mély kimetszés szakítja meg. Messze vezetne, ha ennek az alcsaládnak különböző nemzetségeit és ezek legismertebb és legfontosabb képviselőit jellemeznők, meg kell elégednünk néhányuk ismertetésével.

A folyók, patakok, vizenyős helyek partján futkosó Bembidiini-nemzetség közrendészeti feladatot végző, számos faján kívül, hasonló működést fejtenek ki a Trechini-nemzetség képviselői, amelyekről, mint a magas hegyek örökös hó- és a gleccserek jégszegélyéig hatoló bogarakról, már tettünk említést. Ezeknek a bogaraknak rejtett életmódja, kövek alatt és a föld mélyében való tartózkodása arra vezetett, hogy egyes fajaik az állandó barlangi élethez, állandó sötétséghez szoktak, ami a szemek fokozatos csökevényesedéséhez vagy elvesztéséhez, másrészt ezek pótlására érző- és tapintószőrök kifejlődéséhez vezetett. Szép példákkal szolgál erre a vak futrinkák (Anophthalmus), most már számtalan nemre felbontott csoportja, melynek fajai részben magasabb hegységekben, a földbe mélyen beágyazott kövek alatt, vagy a földben, vagy barlangokban élnek. Vak futrinkát jelenleg már több százat ismerünk, egyik legismertebb alakjuk a dalmáciai vak futrinka (Anophthalmus dalmatinus Mill.) egy mintegy 5–6 mm nagyságú, sárgásbarna bogár, amely nemcsak szemét, hanem szárnyát is elvesztette, amennyiben földalatti életmódja mindkét szervét fölöslegessé tette. A vak futrinkákat hazánkban is számos faj képviseli, amelyeknek felfedezése és ismertetése leginkább a két Frivaldszky, Biró Lajos, Bokor Elemér, Mihók Ottó, e sorok írója és mások nevéhez fűződik. Az aggteleki barlang sajátja a magyar vak futrinka (Anophthalmus vagy Duvalius hungaricus Csiki), a Bükkhegység kecskebarlangjáé Gebhardt vak futrinkája (D. Gebhardti Bokor). A Biharhegység, Krassó-Szörény, Hunyad, Alsó-Fehér és Brassó megyék majdnem minden barlangjának megvan a maga vak futrinkája.

A Harpalini- és rokonnemzetségek képviselői növényevők és így nem csodálkozhatunk azon, ha közülük egyik-másik tömegesen lép fel vagy életkörülményei ezt így kívánják, kártevővé ne legyen. Így áll a dolog az általánosan elterjedt és közönséges selymes futrinkával (Ophonus pubescens Müll.), egy kb. 15 mm hosszú, szurokfekete bogárral, melynek szájszervei, csápja és lábai sárgák, felületét pedig sárgásszürke, selymes szőrözet fedi. Ez a bogár kertészetekben mutatkozott helyenként kártékonynak, amikor éjjel csapatosan jelent meg és nagy pusztítást végzett csirázó növényekben, gyenge palántákban. De volt eset, amikor a földieperre vetette magát és jóízűen falta gyümölcsét, a gondos kertész nem nagy örömére.

A növényevő futrinkák legveszedelmesebb kártevői azonban a Zabrini-nemzetséghez tartozó Zabrus-nem képviselői; ezek zömöktestű és hátulsó lábszáruk végén egy hosszabb és egy rövidebb végtüskével fegyverzett futrinkák. Leghirhedtebb közülük a gabonafutrinka (Zabrus tenebrioidies Goeze, vagy más nevén Z. gibbus F.), egy 15 mm hosszú, fekete, alul sötétbarna bogár, melynek előtorát a középen fínom hosszanti barázda osztja ketté és amely Európa keleti felében, főleg Ausztriában, Magyarországon, Porosz- és Szászországban, Lengyel- és Dél-Oroszországban ismételten, óriási tömegben lépett fel. Nappal ez a bogár nem látható, ilyenkor rögök, kövek alatt húzódik meg, de alkonyatkor előkerül rejtekhelyéről és felmászik az árpa szárára a kalászig, itt középső és hátulsó lábával megkapaszkodik, elülső lábával pedig szétbontja a pelyvát és vigan fogyasztja el az éretlen szemeket. Breitner figyelte meg, hogy az árpaföld éjjel feketéllik a bogaraktól, minden kalászra jut egynéhány belőle. Fogságban a bogár nem veti meg az állati eledelt sem, elfogyasztja a neki nyujtott hernyókat és egyéb rovarokat. Nemcsak a kifejlődött bogár, hanem lárvája is kártékony. A bogár petéit többnyire ősszel rakja le a kikelő vetésbe, a petékből hamarosan kikel a lárva, ez a legközelebbi gabonatőnél csövet váj a földbe, mely nappal lakásául szolgál. A lárva éjjel behúzza földi lakásába a gabonanövény levelét, sását és azt fogyasztja, fiatal levelét egészen megeszi, öregebbjének csak a puhább részét, a többit pedig összegyűri (összecsócsárolja). Így keletkeznek azok a száraz levélgomolyagok, melyek sokszor nagymennyiségben borítják a gabonaföldet. Temes-megyében egyízben 40.000 hold őszivetést tett tönkre.

Közönséges keringőbogár (Gyrinus natator) L.

Gazdasági szempontból a közömbös, életjelenségeik folytán azonban a legérdekesebb bogarak közé tartoznak a pufogóbogarak (Brachynini), melyek szárnyfedői a csúcson lenyesettek, testük zömök és kissé lapított, a hímek potroha nyolc, a nőstényeké pedig hét szabadonfekvő gyűrűből áll. A pufogóbogarak társasan élnek napsütötte helyen fekvő kövek alatt és hallható pufogással füstfelhőcskét tudnak testükből kilőni. Ezt a tüzérségi tehetségüket farmirigyeik segítségével csak védekezés céljából alkalmazzák. Az alfelnyílás két oldalán nyíló farmirigyek egy a salétrom- és vajsavhoz közelálló, de vegyileg pontosan még nem ismert összetételű váladékot termelnek. A váladék kiválasztása alkalmával, amikor a levegővel érintkezésbe kerül, robban, kékes vagy fehéres gázfelhőcskévé alakul, mely gyorsan elillan és az ember bőrén égés érzését váltja ki. Furcsa kis jelenet az, amikor egy kő felemelésével megzavarjuk békéjében a pufogóbogarak rejtélyesen élő társaságát. Egymásután többször is pufogva szaladgálnak ide-oda a bogarak és ha pufogásuk gyengül is, annak egyhamar nincs vége. Nem csodálkozhatunk azon, hogyha más állat kerül közéjük, az sietve igyekszik ezt a kellemetlen társaságot otthagyni. A pufogóbogarak az egész földön elterjedtek, természetesen legnagyobb alakjaikban a meleg vidékeken. Szineződésük többnyire tarka, a nagy alakok sárga mustrázatot mutatnak fekete alapon, a mi középeurópai fajaink pedig feketék és téglavörösek, kék vagy zöldesen fénylő szárnyfedőkkel és jól kifejlődött szárnyakkal. Legismertebb fajunk a 6–9 mm hosszú közönséges pufogó futrinka (Brachynus crepitans L.), melynek feje, tora és lábai téglavörösek, gyengén rovátkolt és finoman pontozott szárnyfedői kékek. Legérdekesebb alakja a társaságnak a keletafrikai barlangok vak pufogóbogara, a Brachynillus Varendorffi Reitt.

A futrinkafélék között, amint láttuk, számos faj és nemzetség van, amely nedves helyeken, vagy a vizek partján tanyázik. A közeli rokoncsaládok már tovább mentek egy lépéssel, hozzászoktak a vízhez, valódi víziállatokká váltak, amelyek nem a partokon, hanem magában a vízben tartózkodnak. Dacára vízi életüknek, a futrinkákkal való rokonságukat nem tagadhatják le. Ha a fajokban szegény, csak Ázsiában és Észak-Amerikában előforduló amfizoidáktól (Amphizoidae) eltekintünk, legfontosabbaknak a csíkbogarakat kell tekintenünk.