11. család: Dögbogarak (Silphidae)

A dögbogarak (Silphidae) külső szervezete nagyon különböző. A többnyire tizenegyízes csápok a végük felé fokozatosan vastagodók vagy bunkósak; a nyelv kétlebenyű és a szárnyfedők majdnem a potrohvégig terjednek. Más bunkóscsápú és ötlábfejízes bogaraktól a szabadon kiálló kúpalakú elülső és középső csípők és hat mozgatható potrohgyűrűjük különbözteti meg. Nevük egy már kevésbbé tetszetős életmódra enged következtetni. A fajok nagy része tényleg előszeretettel viseltetik gerincesek hullája iránt vagy azokba rakja tojásait. Más dögbogarak előnyben részesítik a gombákat, mint például a Liodes-fajok, amelyek főleg a földalatti gombákat, például a szarvasgombákat keresik fel. A dögbogarak fajainak zöme a mérsékelt égöv lakója, közülök említésre méltók:

A közönséges temetőbogár (Necrophorus vespillo L.) aranysárga szőrözetű előtoráról, sárga csápbunkójáról és potrohvégét be nem takaró szárnyfedőinek két narancsszínű harántcsíkjáról ismerhető fel. Alapszíne fekete. Az erős hátulsó lábak szára hajlított, a hímek elülső és középső lábfejének első négy íze kiszélesedett. A bogár cirpelő hangot ad azáltal, hogy ötödik potrohgyűrűjének két lécét a szárnyfedők hátulsó szegélyéhez dörzsöli. Ahol hulla fekszik, oda hamarosan, nagy zúgással odarepül a temetőbogár is, repülés közben szárnyfedőit felhajlítva házfedél módjára tartja felfelé. Az első temetőbogarat számos társa követi, ezek zsákmányukat, legyen az döglött vakond vagy egér, először körüljárják, de nem sokára eltűnnek alatta, szorgalmasan kikaparják a hulla alatt a földet, úgyhogy az lassan süllyedni kezd, körülötte pedig kis hant emelkedik. Nem ritkán megakadnak munkájukban, ha kövecske akad útjukba. Egyesült erővel elhárítják ezt az akadályt is, amíg a hulla a földről el nem tűnt. Laza talajban a hullát 30 cm mélységig is vagy mélyebbre ássák el, kemény talajban megelégszenek felületes betakarásával. A temetőbogarak erejéről és kitartásáról Gleditsch megfigyelései tanuskodnak, melyek szerint négy temetőbogár 50 nap alatt két vakondot, négy békát, három kis madarat, két szöcskét, egy béka zsigereit és két darabka marhamájat ásott el. Bartels szerint a temetőbogarak tevékenysége meglepő hatással van, mert úgyszólván titokzatosan megy végbe. A bogarak, amelyek éjjeli állatok, láthatóan elkerülik azt, hogy helyüket a hulla alatt elhagyják. Csak ritkán jelenik meg a sírásók egyike a felszínen, többnyire egy hím, körüljárja a tetemet, vájkál a tollak vagy szőrözet között, de hamarosan visszasiet a földbe. Ettől az időleges megjelenéstől eltekintve, semmisem árulja el a temetőbogarak jelenlétét, legfeljebb némelykor a hulla sajátságos megmozdulása, az ellene irányított lökések következménye, ami rendszerint egy-egy bogárnak a felületen való megjelenése után következik be. Ez úgy tűnik fel, mintha a hulla időnként éledne, ami különösen akkor furcsa, ha csak egy-egy testrész mozdul meg, ha csak egy-egy testrész alatt folyik a munka.

A közönséges temetőbogár (Necrophorus vespillo L.) és lárvája munkában.

A temetőbogarak furcsa szokásai már régi idők óta sok mindenféle mondára, fejtegetésre szolgáltattak okot, ezek azonban a szigorú tudományos bírálatot nem állják ki. Így mesébe való, hogy a temetőbogarak egy a földbe szúrt pálcát, amelynek felső végére egérhulla volt kötve, kitúrtak a földből, csakhogy a hullát eltemethessék. Viszont igaz, hogyha helyben valamely oknál fogva nehézségekbe ütközik a hulla eltemetése és ha kisebb hulláról van szó, azt ösztönszerűleg kissé továbbtolják. A fáradtsággal elvégzett munka célját akkor éri el a bogár, ha az eltemetett hullára lerakta tojásait. A tojásokból már 14 nap multán piszkosfehér, hat gyenge lábacskával és négyízes csápokkal bíró lárvák kelnek ki, amelyek a hulla rothadó részecskéit lakmározzák. A kifejlődött lárva mélyebbre furakodik a földbe, ott kis kamrácskát ás magának, majd bábbá alakul, mely eleinte fehér, de később sötét lesz.

A tulajdonképpeni dögbogarak (Silpha) lapos bogarak, széles, a fejet felülről betakaró előtorral. A tizenegyízes csápok a végük felé fokozatosan megvastagodnak és 3–5 ízes bunkóval végződnek. Az alsó állkapocs belső oldalán kampós, tapogatója hosszabb, mint az alsó ajak tapogatója. Egyike a legismertebb idetartozó fajoknak a fekete dögbogár (Phosphuga atrata L.), a mezők, utak bogara, ahol kövek, rögök alatt található és csigákból és más állatokból táplálkozik. Teste fénylő fekete, erőteljesen pontozott előtorának párkánya a szárnyfedők töve fölé hajlik, utóbbiak oldalpárkánya erősen felhajló, varratja és három hosszanti bordája élesen kiemelkedő.

A fekete dögbogár (Phosphuga atrata L.) és lárvái.

Egyes dögbogarak alkalomadtán kártékonyakká válhatnak. Erről az oldaláról ismeretes a szőrösfejű dögbogár (Aclypea opaca L.), egy felül aranyosbarna szőrözettel fedett fekete bogár, hatalmas felsőajakkal. Pincebogarakra emlékeztető fekete, csak a hátlemezek felhajló oldalain sárga lárvái, tömeges fellépésük alkalmával nem egyszer váltak kellemetlenekké. Amikor a répa második és harmadik pár levele szélesbedni kezd, ezeket úgy a dögbogár, mint a lárvája gondjukba veszik, lerágnak mindent. Bizonyos körülmények között azonban más termesztett növényekre, lóherére és hüvelyesekre is átmennek és kártevésükkel sok gondot okoznak a gazdának. Egy másik kártevő a hosszúbordás dögbogár (Silpha obscura L.), ez is fekete, kissé homályosabb és felül csupasz, lárvája a talaj színéhez alkalmazkodó barna. Akad a dögbogarak között hasznos is, mint a négypettyes dögbogár (Xylodrepa quadripunctata Schreb.), ez felül sárgásbarna, előtorának korongja, paizsocskája és négy kerek folt a szárnyfedőin, valamint teste alul fekete. Az erdők lakója, fákon és bokrokon vadászik csupaszbőrű hernyókra.

A dögbogarak egyik alcsaládja a barlangokban és a föld mélyében való élethez alkalmazkodott, elvesztette szemevilágát és életkörülményei behatására szervezete is különböző módosulásokon ment keresztül. Feltűnőbb alakjai közé tartozik az adelsbergi barlangból ismeretes Leptoderus Hohenwarthi Schmidt. A magyarországi barlangokból számos, az egyes barlangokat jellemző és a Bathyscia, Drimeotus és Pholeuon nemekbe tartozó faj került elő.