53. család: Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)

Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal, úgyhogy rövid méltatásuktól és ismertetésüktől nem tekinthetünk el.

Betűzőszú (Ips typographus L.). (Wachtl nyomán.).

A szúfélék fiasításuk elhelyezésére a fák fás részeit, tehát a fát és a kérget választják ki és csak kevés faj fejlődik máshol, mint például a lóhereszú (Hylastinus trifolii Müll.) a lóhere gyökerében, vagy a datolyaszú (Coccotrypes dactyliperda F.) a datolya csontos magvában. Amikor a fiasító fára repülnek, rendszerint együtt találjuk a két ivart, és pedig vagy párosával repülnek, mint a nagy fenyőháncsszúja (Hylesinus piniperda L.) esetében, vagy pedig társasan, mint a betűző szú (Ips typographus L.) és más fajok esetében, amikor több hím és nőstény társul egymással. A bogarak gyorsan fúrják át a kérget és egész testükkel a törzs belsejébe hatolnak, a befúrás nyílása mint kerek kapu megmarad. Ezt a nehéz munkát némely fajoknál a hím, másoknál a nőstény végzi, a fiasító menetek kirágása azonban a nőstény feladata, ez rágószervei segítségével azután egy vagy több menetet rág ki, amelyek fajok szerint meghatározott irányban haladnak. A szílfa nagy és kis kéregszújánál (Scolytus scolytus F. és Sc. multistriatus Marsh.) az anyamenet párhuzamosan halad a törzs hossztengelyével a kéreg alatt. A tölgykéregszú (Sc. intricatus Ratz.) anyamenete vízszintes irányban, tehát a rostokra merőlegesen halad, mint egyágú vízszintes anyamenet. Némelykor a bejárati nyílásból kétágú vízszintes anyamenet indul ki, mint például a kőrisfa nagy háncsszúja (Hylesinus crenatus F.) esetében, amikor az anyamenetek a középen összefüggnek és a bogár hol az egyikben, hol a másikban fúr, amíg munkájával elkészül. Ha azonban a befúrási nyíláson keresztül a hímet több nőstény követte, úgy mindegyik nőstény külön anyamenetet rág a maga részére, ilyenkor különleges alakú, úgynevezett csillagos anyamenetes rágványok keletkeznek, mint például a kétfogú fenyőkéregszú (Pityogenes bidentatus Hbst.) és más szúvak esetében. Minden szúféle saját mintája, saját stílusa szerint épít, illetve rág és ettől csak akkor tér el, ha ezt bizonyos akadályok megkívánják, például, ha szomszédos rágványok menetei közel esnek és így kénytelenek azokat más irányban folytatni. Amíg a nőstény az anyamenet rágásával van elfoglalva, közben ivadékáról is gondoskodik, az anyamenetben bizonyos távolságban egymástól rágott kis mélyedésekbe lerak egy-egy petét. Nemsokára azután megjelennek az apró, fehér, barnásfejű, csápok, lábak és szemnélküli, hasuk felé görbült lárvák, melyek szülőhelyüktől kiinduló és folyton szélesbedő, kissé kígyózó lárvameneteket rágnak és ezek végében, a kiszélesített bölcsőben alakulnak bábbá. A kikelő friss bogár később ott helyben kifelé átfúrja a kérgét, hogy kijusson a szabadba.

B. a szílfa nagy kéregszújának (Scolytus scolytus F.) rágványa; A. felül a betűzőszú (Ips typographus L.) és alul a rézmetszőszú (Pityogenes chalcographus L.). csillagos rágványa. 1-6. a betűzőszú (Ps typographus L.) lárvája, bábja és testrészei; 7-9. a szílfa nagy kéregszúva (Scolytus scolytus F.) lárvája és bábja; 10. a vonalkás gyümölcsfakéregszú (Sc. multistriatus Marsh.) oldalról.

A kéregszúvak anya- és lárvamenetekből álló rágványa leggyakrabban a kéreg- és a faállomány határában, a nedvvezető rétegekben fekszik. Ha megtámadott és kiszáradt fák korhadó kérgét leválasztjuk és akár a kérget, akár a törzset megszemléljük, ott láthatjuk a szabályosan elkészült, sokszor díszes faragványokra emlékeztető rágásokat. A bogármenetek ilyenkor vagy a kéregbe, vagy a faállományba mélyednek jobban, rendszerint azonban egyformán láthatók mindkettőben. Minthogy éppen a kéregalatti rétegekben halmozódnak fel leginkább fehérjék és másféle táplálóanyagok, a kéregszúvak lárvái bőviben találják meg a kellő táplálékot.

Máskép áll azonban a dolog a fásszövetben költő fajok esetében, mert ezek menetei a fa belsejében feküsznek. A nőstény a kérgen keresztül a fásszövet mélyébe fúrja anyamenetét, amelyből azután szintén az egyes fajok szerint más és más rendszerben haladnak a fiasító menetek, amelyek mindegyikébe a nőstény egy-egy petét rak. Ilyen rágványa van a sávos fenyőszúnak (Xyloterus lineatus Ol.). Ez a hengeres, 3 mm hosszú fekete bogár, melynek lába, csápja, előtorának töve és feketesávos szárnyfedői sárgák, a fenyők fás szövetébe rágja fekete anyamenetét, melyet alakja után létramenetnek neveznek. A bevezető csatornából két vízszintesen futó költőmenet ágazik el az évgyűrűk irányában, ezek felső és alsó részében, egyforma távolságban, a nőstény apró fülkéket rág és azokba egy-egy petét rak le. A lárvák rövid meneteket rágnak ki, amelyek létra fokainak megfelelően vannak elhelyezve, és amelyekben később bábbá is alakulnak. A kifejlődött bogarak a költőmenet és a befúrás nyílásán keresztül jutnak a szabadba.

A sávos fenyőszú rágványa a kemény fás szövetben megvédi az ivadékot külső ellenségektől, pl. a harkályoktól és más állatoktól, azonban silányabb táplálékot nyujt, amely a táplálócsőben sem nyer teljes feldolgozást és sokszor felhasználatlanul jut újra ki. Escherich figyelte meg egy ízben, amint ilyen bogarak saját társaik ürülékét mohón ették. Minthogy a fiatal ivadéknak fejlődéséhez jó táplálékra van szüksége, úgy a sávos fenyőszú és rokonai gombatenyésztőkké váltak. A belül fekete, mintegy kiégetettnek tetsző költőmenetek színét finom penészbevonat okozza, melyből mikroszkópnyi vékonyságú szálak haladnak mindenfelé a fa állománya mélyébe, hogy abból a táplálóanyagokat elvonja. A felvett táplálóanyagokat a gombák részben conidiumok képzésére, részben ambrózia halmozására használják fel. A bogarak és lárváik az ambróziát eszik, sőt egyeseknek ez egyedüli tápláléka. Úgy látszik, mintha az ambrózia csak a bogarak behatására képződik és mintegy azok tenyészanyagának tekinthető. Az ambróziát evő szúfélék fajonként más és más gombát tenyésztenek. A sávos fenyőszú pl. a fenyők kék rothadását okozó gombáját tenyészti meneteiben, hogy annak ambróziájához jusson. A gomba spóráinak elvetéséről is gondoskodva van, a fiatal bogár testét borító szőrökön megtapadnak a spórák és így a rajzó bogár azokat magával viszi újonnan alapítandó tanyájába.

A szú-félék ivadékuk elhelyezése céljából a legkülönbözőbb fákat keresik fel. A betűző szú (Ips typographus L.) majdnem kizárólag csak a lúcfenyőben, a majdnem époly hosszú nagy fenyőháncsszú (Hylesinus piniperda L.) az erdei fenyő és egyéb Pinusok kérge alatt fejlődik. A szú-félék egyáltalában előnyben részesítik a fenyő-féléket. Nüsslin szerint a fenyőt (Pinus) 26 faj, a lúcfenyőt (Picea) 14 faj és a jegenyefenyőt (Abies) 4 faj támadja meg. A lombos fák közül a tölgyet és szilfát 7–7 faj, a kőrist 3 faj keresi fel. Az összes többi fenyő-félének és lombos fának csak egy, legfeljebb két gazdája akad. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert vannak mindenevő szú-félék és olyanok is, amelyek rendes fájukról alkalomadtán másra is átmennek. A szú-félék különben értenek hozzá, hogy a nekik legjobban megfelelő fákat kiválasszák, ezek rendszerint már senyvedő, elhaló, halálraítélt fák, melyeknek az elpusztulását csak siettetik. A szú-félék csak másodlagos kártevők. Erős, egészséges fákat nem bántanak, legfeljebb akkor tesznek ebben kivételt, ha olyan tömegesen lépnek fel, hogy egészséges fákra is kényszerülnek. A beteges fákat ilyenkor hamarosan ellepik, úgyhogy a később érkezők kénytelenek mint elsődleges kártevők az egészséges fákat megtámadni. Az első támadók ilyenkor belefulladnak a kifolyó nedvbe és gyantába, de annyi jön utánuk, hogy a fák nem tudnak az állandó támadásnak ellenállani és hamarosan elsenyvednek. Ilyenképpen, különösen a kéregszúvak támadása folytán, már óriási erdőségek estek ezeknek az igénytelen rovaroknak áldozatul. Kevésbbé veszélyesek a fásszövetben tenyésző szú-félék, mert ezek nem akadályozzák meg a nedvkeringést, azonban alkalmatlanná teszik a fát ipari célra való felhasználásra.

A szú-félék között a háncsszúvak (Hylesinini) a legegyszerűbbek, amelyek még leginkább emlékeztetnek az ormányosok Cossonini-nemzetségére. Ezek hengerestestű bogarak, oldalt kerekített előtorral, mely a fejet csak félig takarja és potrohuk haslemezei egyenesen sorakoznak egymás után, nem képeznek meredek lejtőt. A harmadik lábfejízük kétkaréjos. A háncsszúvak, az említett lóhereszú kivételével, mind fákban fejlődnek. A fekete fenyőháncsszú (Hylastes ater Payk.) hosszúra nyúlt, hengeres, fekete bogár, pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel. Már kora tavasszal hagyja el téli szállását és laposan elfutó, elhalt fenyőgyökereket választ ki tanyájául. A nőstény hosszirányú, kissé hajló meneteket rág, melyekből a lárvák szabálytalan irányban összekúszáltan haladó meneteket vezetnek tovább, úgyhogy ennél a fajnál rendszeres rágványról még nem beszélhetünk. Amíg a fekete fenyőháncsszú lárvái erdőgazdasági szempontból teljesen közömbösek, addig a bogarak, különösen a friss költésből valók, a 3–10-éves fenyőkre vetik magukat, összerágják kérgüket, aláaknázzák azt és így ezeket fonnyadásra és elhalásra kényszerítik, miáltal érzékeny károkat okoznak. Csalétekül kihelyezett kéregdarabokból és fogóárkokból való összegyüjtésükkel védekezhetünk legjobban kártételük ellen.

A nagy fenyőháncsszú (Blastophagus piniperda L.) az egész palearktikus táj fenyveseinek lakója. A 4–4.5 mm hosszú bogár friss, éretlen példányai szalmasárgák vagy világosbarnák, az érett, kifejlődöttek sötét feketésbarnák, előtora előrefelé keskenyedő, felül szétszórtan pontozott, csápostora hat ízből áll és elül hegyesedő. Szárnyfedői pontozottan barázdások és a második köztér kivételével a közterekben hátul szemcsézett. A fenyő kérgén ülő tölcsér alakú fehér vagy sárgás gyantaképződmények elárulják, hogy bogarunk megtámadta a fát. Már kora tavasszal, melegebb vidéken februárban, másutt március–áprilisban, rajzik a bogár és miután a pár összetalálkozott, megfelelő fát keres ki és annak vastag kérgébe furakodik. A kéregrepedésben elrejtett lyuktól induló egyenes menet eleje görbült, kampós. Helyét az említett gyantatölcsérek vagy a kiszórt rágóliszt árulják el. A rágóliszt barna és fehér farészecskékből áll, mert a menet a kéregbe és a fába is mélyed. A menetben csak a bogárpárt találjuk. A nőstény által kirágott menet álló fán fölfelé vezet, kampós eleje pedig alul marad. A nőstény fúró munkája esős időben lassan, száraz időben gyorsabban halad előre, közben pedig kis bemélyedésekbe lerakja egy-egy petéjét, összesen mintegy 50, szabad szemmel még meglátható petét. Amint a menet elkészült és a peték lerakattak, a hím és a nőstény elhagyja építményét és amennyiben előbb el nem pusztulnak, felrepülnek a fák csúcsára, hogy ottan kedvük szerint falatozzanak, új erőket gyüjtsenek.

Közben az elhagyott rágásban új élet kezdődött, minden petéből kikelt egy fehéres lárva, mely a védő vastag kéreg alatt nyugodtan eszi a kéreg tápdús rétegét és kirágja kígyózó lárvamenetét. A lárva növekedésével a menet is szélesbedik, míg a kifejlődött lárva magának kerek üreget nem készít, melyben bábbá alakul át. A teljes kifejlődés időtartama a klimatikus viszonyoktól függ, rendes körülmények között június második felében vagy július elején kész a friss bogár, mely megkeményedése után azonnal keresztülrágja a kérget, hogy a szabadba jusson.

A frissen kelt bogarak szaporodásra még nem érettek, előbb kiadós táplálkozásra van szükségük, ezért felkeresik a nedvdús, friss fenyőhajtásokat és néhány cm-rel a csúcs alatt befurakodnak azokba s hosszában kirágják belüket. Amint egy ilyen hajtást elpusztítottak, hozzálátnak a másodikhoz és a többihez, ebben a falatozásukban csak a hűvösebb időjárás gondoskodik kis megszakításról, amíg az ősz hűvös napjai és éjjelei be nem következnek. Ilyenkor a bogarak elhagyják a fák koronáját és a földön vagy a fenyőtörzsek tövének kéregrepedései alatt keresnek menedéket, de kora tavasszal már talpon vannak, hogy szaporításukat megkezdhessék. Némely évben egy második nemzedék kifejlődése is lehetővé válik. Ugyancsak egy második nemzedék megalapozásához látnak hozzá sok esetben a fiasítás elvégzése után, a fenyőkorona hajtásaiba vonult, öreg bogarak is, ha regeneráló táplálkozásuk sikerrel járt és az időjárás kedvező.

A nagy fenyőháncsszú veszélyes erdőkárosító. Kártételét nem a fiasításával okozza, hiszen láttuk, hogy beteg fákat szemel ki erre a célra, hanem a fiatal hajtások kilyukasztásával okozza a bajt. Ezeket a kirágott hajtásokat az első szélroham letöri, a fák koronája szabálytalanná válik, a fák pedig elgyengülnek.

A kis fenyőháncsszú (Blastophagus minor Hartig) életmódja megegyezik nagyobb társa életmódjával, külsőleg pedig abban tér el tőle, hogy szárnyfedőin hátul a második közterecske is szemcsézett. A kis fenyőháncsszú tavasszal rajzik és különösen a fenyők törzsének felső részére és ágaira repül, azokra a helyekre, amelyek vöröses vagy zöldes, síma kéreggel borítottak. Ott vízszintes, kettős anyamenetet rágnak mélyen a fába és pedig úgy, hogy a befúrás helyétől ellenkező irányban, jobbra és balra haladnak a menetek. A lárvamenetek függőlegesen indulnak az anyamenetből és mély bábüreggel végződnek. Ez a bogár is kirágja a friss fenyőhajtásokat, úgyhogy erdőgazdasági jelentősége azonos a nagy fenyőháncsszúéval.

Ha kőrisfák törzséről vagy nagyobb ágairól leszedjük száraz kérgüket, azt élesen rajzolt, szabályos szúrágásokkal találjuk díszítve. A fa ilyenkor olyannak tűnik, mintha művészi kézzel faragták volna ki, pedig csak szúvak egyszerű munkájáról van szó. A kettős, vízszintes anyamenetek a kőrisfa kis háncsszújának (Hylesinus fraxini Panz.) munkájára vallanak. Ez egy apró, alig 3 mm hosszú, tömzsi bogár, melynek szárnyfedőit világosabb és sötétebb pikkelyek teszik tarkává. Csápostora hét ízből áll, bunkója hosszúkás és hegyes. Hasonló a rágása a kőris nagyobbik, mintegy 5 mm hosszú és feketeszínű, nagy háncsszújának (Hylesinus crenatus F.). Ennek kettős anyamenete aránylag rövid, annál hosszabbak azonban a gyakran kúszáltan összefolyó lárvamenetei. A peterakás után a kőris háncsszúvai szintén táplálkozni mennek, akárcsak a fenyőn élő rokonai. Ők is a fák koronáját keresik fel és itt a zöld kéregben hosszú, szabálytalan, gyakran 2 cm-es meneteket rágnak ki, amelyek rákos daganatok kifejlődésére adnak okot.

A háncsszúvak között legérdekesebb jelenség talán a farontó óriás háncsszú (Dendroctonus micans Kug.), a mi legnagyobb szúfélénk, amely eléri a 8–9 mm hosszúságot. Színe fekete, de felül sárgásszürke szőrözettel fedett, teste hosszúkás, csápostora ötízes, tojásforma szeme ép, szárnyfedői pontozottan barázdások. Tápnövénye a lúcfenyő, csak ritkán téved más fenyőfélére. Legjobban a 20–40 éves fák felelnek meg ízlésének, különösen ha azok törzsrésze sebzett, mert az ilyen sebhelyeken furakodik leginkább be. A nőstény szabálytalan menetet rág a kéreg alatt és petéit nem kis kamrákba, hanem egy csomóban rakja le. A kikelő kis lárvák is közösen, egy irányban rágják ki a kéreg rétegeit, úgyhogy nem számos lárvamenetet, hanem családi menetet találunk magunk előtt, amelynek belsejében, rágóliszttel körülvéve alakulnak bábbá a kifejlődött lárvák. A kikelt bogarak nem hagyják el a családi fészket, hanem eleinte ujjasan elágazó meneteket rágnak a kéregbe és csak azután hagyják azt el, amikor a fajfenntartás gondja nehezedik rájuk. Kártétele veszélyes, mert nagy barna gyantatölcsérek által jelzett folytatólagos támadásai a fák pusztulását eredményezik.

A kéregszúvak (Scolytinae vagy más néven Eccoptogastrinae) potroha hátul rézsútosan lemetszett. Habár rágványuk különféle, életjelenségeik mindazonáltal sok megegyezőt mutatnak, például azt, hogy az öreg bogarak rövid életűek, a párosodás és petelerakás után rövidesen elpusztulnak, egy második nemzedék létrehozására alkalmatlanok. Máskép áll ez a friss bogarakkal, ezek kifejlődésük után azonnal párosodnak és létrehozzák a második nemzedéket. Kivételt csak a nyírfa kéregszúva (Scolytus Ratzeburgi Jans.) képez, mert neki évenként csak egy nemzedéke van. A nyírfa kérge alatt lévő rágványa hosszú, függőleges anyamenetből és az ebből elágazó lárvamenetekből áll. Feltűnő, hogy az anyamenetből a bejárati lyukon kívül több nyílás vezet kifelé, állítólag a menet jobb levegőztetése céljából. Így a nyírfa fehér kérgén sokszor látunk függőleges vonalban elhelyezett nagy fekete lyukakat, amelyek elárulják azt, hogy ez a bogár megtámadta a fát.

Nagyobb jelentőséggel bírnak a gyümölcsfák kéregszúvai, ezeket nálunk két faj képviseli, a fénylő fekete, 3.5–4.5 mm hosszú nagy gyümölcsfakéregszú (Scolytus pruni Ratz.), melynek csápja és lába vörösesbarna, előtora szétszórtan pontozott, szárnyfedői pontozottan rovátkosak és a félakkora kis gyümölcsfakéregszú (Scolytus rugulosus Ratz.), melynek szárnyfedői a csúcson világosabbak és előtora erősen ráncolva pontozott. Mindkét faj megtámadja a különféle gyümölcsfákat és a megtámadott ágak elszáradását, sőt a törzs elpusztulását okozza. Rágványát könnyen ismerhetjük meg, a befúrási lyukból meredeken fölfelé vezet az anyamenet a kéreg alatt, mely úgy, mint a hosszú lárvamenetek és a bábok kerek bölcsője, a fába is bemélyed. A nagy gyümölcsfakéregszú anyamenete kis tágulattal kezdődik.

A valódi kéregszúvak (Ipinae) között szintén számos fontos kártevővel találkozunk, ezek gömbölyű feje az előtor alatt rejtőzik, harmadik csápízük hengeres, hasuk nem rézsútos. A szárnyfedők csúcsán többnyire mély öblösödést találunk, melynek szélét fogak szegélyezik. Azokról a pusztításokról, amelyeket ezek a bogarak okoztak, már régi feljegyzések tanuskodnak. Már a XVII. század krónikásai megemlékeznek egész fenyvesek kiszáradásáról a német középhegységben és arról az izgalomról, amely e miatt mutatkozott. Egész erdők kiszáradtak, százezerszámra pusztultak ki a fák, a nélkül, hogy az okával akkoriban tisztában lettek volna. Egy 1699. évi leírás szerint „megfigyelték, hogy a fekete ganajbogarak erősen a fához kapaszkodnak, farkukat a kéregbe fúrják és ürüléküket behányják. Ettől fekete nyűvek nőnek, melyek mélyen a fába rágják magukat”.

Akkoriban tehát az ártatlan ganajbogarakat gyanúsították meg, pedig a baj okozója nem lehetett más, mint a betűző szú (Ips typographus L.). Ez a 4.5–5.5 mm hosszú, vöröses vagy szurokbarna és molyhos sárga szőrökkel fedett szú egész Európában, Franciaországtól Szibíriáig és Lapphontól az Alpokig elterjedt, de szerencsére rendesen nem nagy számban, mindenütt megtaláljuk a fenyvesekben. A betűzőszú a nyolcfogúakhoz tartozik, szárnyfedői meredek csúcsa szélén ugyanis 4–4 foga van, melyek közül a harmadik a legerősebb.

Az első enyhe tavaszi napokon a bogár már ott repül lomhán téli szállása körül és újra eltűnik, ha az időjárás hidegebbre fordul. Csak a kitartó meleg napsütés és mintegy 20 °C-os meleg levegő csalja ki nagyobb számban, amikor egész rajok szállnak a levegőben. Leginkább beteges, vén, elhaló, 80–100 éves fákat keresnek fel, az egészséges fákat csak tömeges előfordulásuk esetén támadják meg. Először a fatörzs felső részét a korona alatt lepik el és csak a később érkezők szorulnak mind lejjebb és lejjebb. Tápnövénye a lúcfenyő, az erdei és vörösfenyőt csak kivételesen támadja meg. Ha a betűző szú kiszemelt magának egy megfelelő helyet a törzsön, a hím kezdi meg a munkát, függőlegesen átfúrja a kérget, majd mélyebben egy kis kamrát készít, ebben folyik le a párosodás. Minden hímet 2–3 nőstény kíséri, melyek mindegyike függőleges anyamenetet rág magának. Ennélfogva a párzási üregből két vagy három anyamenet indul ki, ezek közül egy fölfelé és kettő lefelé irányul, vagy megfordítva. Amíg a nőstények ezzel a munkával vannak elfoglalva, addig a hím sem marad tétlen, szárnyfedőcsúcsán lévő kivájásával felveszi a rágólisztet és hátrafelé mászva kitolja a befúrási nyíláshoz és kiszórja azt. Így gondoskodik a közben újra párosodó hím a menetek tisztaságáról. A kikelő lárvák jobbra-balra rágják sűrűn egymás mellett álló meneteiket, úgyhogy nemsokára előttünk fekszik az a szabályos rágvány, mely Linnét arra vezette, hogy azt nyomdabetűkhöz vagy jelekhez hasonlítsa és ezért a bogarat betűző szúnak nevezze.

A kéreg alatt létesített rágvány csak akkor teljes, ha a lárvamenetek végén a szélesebb bábbölcsők is elkészültek. Ezekben találjuk a bábokat és később a friss bogarakat, utóbbiak eleinte a bölcső körül rágnak, azután kirágják magukat, elrepülnek és megkezdik az ivadékról való gondoskodásukat. Kedvezőtlen időjárás esetén a friss bogarak kirepülése hosszabb halasztást szenvedhet, ilyenkor szabálytalan, elágazó meneteket rágnak. A betűző szú esetében egy második nemzedék sorsát mindig az időjárás határozza meg. A régi vagy öreg bogarak a nehéz költőmunka következtében nagyon kimerülnek és többnyire el is pusztulnak, habár kedvező körülmények között, rövid pihenés után, ugyanabban az évben a második nemzedék megalapozásához is hozzálátnak.

Nemcsak a középkorban, hanem újabb időkben is borzasztó pusztításokat végzett a betűző szú, így Nüsslin szerint Közép-Németországban, különösen a Harz-hegységben 1772-ben kezdődött egy nagy pusztítás, amely 1781–83-ban érte el tetőpontját és csak 1787 körül szűnt meg. A zellerfeldi erdőkerületben akkor körülbelül hárommillió fát pusztított el a betűző szú.

A mult század 70-es éveinek kezdetén a Cseh- és a Bajor-erdőben dühöngött a bogár. Kártételét erős viharok és hótörések készítették elő, amikor sokezer kidöntött fatörzs elősegítette elszaporodását. A kidöntött fák a rajzó bogaraknak hamarosan nem voltak elegendők, úgyhogy sok milliójuk az egészséges fákra támadt. Az erdők megmentésére sokezer ember sokévi munkájára volt szükség. A Cseh-erdőben 104.100 hektár erdőt támadott meg a betűző szú, úgyhogy 2.7 millió köbméter fa eltakarítása vált szükségessé.

Mindenütt, ahol a betűző szú veszélyes munkáját végzi, hozzátársul egy 2 mm hosszú, szárnyfedőcsúcsán 6 fogacskával felfegyverzett bogárka, a rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Ő a betűző szútól elkerült vékonyhéjú törzsrészeket és az ágakat keresi fel, de sokszor a betűző szú menetei közé ékeli a fába is jobban bemélyedő rágványát. A rézmetsző szú anyamenetei csillagszerűen ágaznak el a kéregben bennmaradó párzóüregből.

A lúcfenyő fájában erősen bemélyedő csillagos rágványa van a barázdásfarú szúnak (Ips laricis F.). Ez a szú alig éri el az 1.5 mm-t, szárnyfedője csúcsán csak egy barázdaszerű bemélyedése van, melyet fogacskák nem szegélyeznek és nősténye aranysárga szőrkefével borított homlokáról ismerhető fel.

A valódi szúvakhoz nemcsak kéreg-, hanem fásszövetben fejlődők is tartoznak, mint a már említett sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), mely létrás rágványával a fa ipari felhasználását gátolja meg. Fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

Egyéb fásszövetben fejlődő szúvak közül még a púpos szúról (Anisandrus dispar F.) kell megemlékeznünk, mely a tölgyet, bükköt és más lombos fákat, különösen pedig gyümölcsfákat támad meg. Feltűnő a púpos szú ivari különbözősége, amíg ugyanis a 3 mm hosszú, vörösessárgacsápú és lábú fekete nőstényének szárnyfedői fínoman pontozottan rovátkosak, addig a majdnem gömbölyű, 2 mm hosszú hím repülni sem tud. A már szülőhelyén megtermékenyített nőstény kirepül és ágakba és vékony törzsekbe fúrja merőlegesen a fába mélyedő aknáját, melyből jobbra-balra fiasító meneteket rág az évgyűrűknek megfelelő távolságban, amelyekből azután merőlegesen a másodlagos menetek ágaznak ki. A nőstény az elsődleges és a másodlagos menetekben helyezi el petéit. A lárvák nem rágnak meneteket, miután nem táplálkoznak fás részekkel, hanem csak a meneteket bélelő ambroziagomba szolgál táplálékukul. A bogár veszedelmes kártevő, mert rendesen teljesen egészséges gyümölcsfákat támad meg, rágásával erős nedvkifolyást okoz és hamar elpusztítja a megtámadott fákat. Sok kártételét jegyezték fel, amikor sokszáz fa esett neki áldozatul.

A szúfélékhez sorolandók még a főleg Japánban elterjedt Scolyplatypinaek, melyek a szúfélékhez hasonlóak, fejük azonban nem rejtőzik a tor alatt. A törzsszúvak (Platypinae) szintén a melegebb vidékek lakói, ezek abban különböznek a valódi szúvaktól, hogy első lábfejízük hosszabb, mint a többi íz együttvéve. Ezek is a fák törzsét fúrják meg, és pedig előszeretettel a keményfájú lombos fákat vagy öregebb fenyőket, amelyekbe mélyen fúrják be menetüket a fás szövetekbe. A törzsszúvakat nálunk csak a tölgy törzsszúva (Platypus cylindrus F.) képviseli. Az Egyesült-Államok déli részében honos rokonáról, a Platypus compositus Sayról azt írják, hogy nőstényét rendszerint több hím kíséri és ezek sokszor elkeseredett harcot vívnak egymással, amikor a szárnyfedőjük csúcsán lévő tüskéknek nagy hasznát veszik.