10. család: Gubacsdarazsak (Cynipidae)

A gubacsdarazsak (Cynipidae). A tölgy- és cserfa levelén zöldes, vagy pirosló gömbök tűnnek fel, amelyeket általában gubacsoknak neveznek. A „Közhasznú ismeretek tára” már 1833-ban megemlékezik ezekről és gubának nevezi őket. Grossinger bigolyónak, a nép pedig gubacsnak, gubának mondja a szlavón, aradi, somogyi gubacsot, amely nálunk éppoly híres, mint az aleppói és levantei gubacs. A gubacsok termelése a tölgyfa nevéhez fűződik. A tölgyfán ugyanis 200-nál többféle különböző gubacsot találtak. Leghíresebbek az aleppói gubacsok, amelyek 60–70% csersavat tartalmaznak, míg a középeurópai gubacsoké körülbelül 10%-ot. Már Hippokrates és Theophrastus idejében ismerték és alkalmazták a gubacsokat nemcsak ipari, de orvosi célra is, s Kínában réges-régen ismertek egy gubacsfajt, amelyet egy levéltetűfaj, az Aphis chinensis fejleszt a Rhus semialata levelein és ez 77% csersavat tartalmaz. Meg kell jegyeznünk, hogy a régi római cipészek Atramentum sutomum néven fekete festéket állítottak elő gubacsokból.

A gubacs nem más, mint egy, idegen külső hatásokra izgatott növényrész sejtjeinek túltengése, túlságos, abnormis megnövekedése. S ezeket a külső hatásokat apró rovarok okozzák, apró darazsak, melyeket ezért gubacsdarazsaknak nevezünk. Nem is hinnők, hogy ezek, a szabadszemmel sokszor alig észrevehető állatok milyen nagy elváltozásokat okozhatnak azokon a növényrészeken, melyeket megszúrnak, mert hiszen a gubacsok sokszor óriási nagyra növekednek. Bennük fejlődnek ki ezek az apró állatok zavartalanul. A gubacs a gubacsdarázsnak mintegy a gyermekszobája.

Hogy a gubacsról fogalmat nyerjünk, arról keresztmetszetet kell készítenünk, minthogy a gubacs kívül teljesen zárt gömböt alkot, amelyen nincsen semmiféle nyílás. Felbontva ezen a képződményen, annak vastag héján belül apró kamra látható, a gubacskamra, melyben a gubacsdarázs lárvája pihen, s kitünően fejlett állkapcsaival rágja a gubacs kövér húsát. A legtöbb gubacsnak csak egy kamrája van, de vannak több kamrára osztott gubacsok is, melyeknek mindegyike egy-egy darázslárvát rejteget. Ha a lárvák kifejlődtek, akkor mindegyik ebben bebábozódik, a nélkül, hogy előzőleg szövedéket alkotott volna, s fiatal gubacsdarázzsá alakul, amelynek először keresztül kell magát rágnia a gubacs falán, hogy a szabadba jusson.

A gubacsdarazsak mindegyikének megvan a maga speciális növénye, melyen gubacsát létrehozza, de különös előszeretettel keresik fel e célból a tölgyfát: a Cynipidák 90%-a különböző tölgyfákon él. A tölgyfa után a jávort, a juhart, a Crataegust, a rózsát és a szamócát kedvelik legjobban, de vannak fajaik, melyek a Hieraciumot, a Centaureát és a Scorzonerát is felkeresik, nem kevésbbé a mákot és az ökörfarkkórót, míg a kryptogám növényeket a Pteris aquilina kivételével nem bántják. Sajátságos és csodálatos ösztönüknél fogva ezek az állatok nemcsak a nekik legmegfelelőbb növényeket keresik fel, hanem a növénynek éppen azt a részét, amely petéik elhelyezésére legalkalmasabb. Ebben a tekintetben azonban a gubacsdarazsak igen különféleképpen viselkednek. Egyesek petéiket csakis bimbókba rakják, mások levelekbe, ismét mások gyökerekben vagy levél szárában helyezik el azokat, s ezek szerint megkülönböztetünk rügy-, levél-, virággyökér- és szárgubacsokat. Természetesen igen sokféle a gubacsok alakja is. Vannak szemölcs-, gömb-, gomba-, tálca-, kúp-, tüskés-, cafrangos-, makk- és egyéb gubacsok. Meg kell említenünk, hogy néha megesik, hogy a darázs véletlenül ráhibáz a növényre és nem alkalmas helyre rakja petéit s ilyenkor lárváit biztos pusztulásnak teszi ki.

A gubacsdarazsak igen sajátságos petéket raknak. Hosszú petenyélen ülnek és hogy a tojócsövön könnyen keresztülcsússzanak, finom héjjal borítottak, amely gumimódra rugékony. A petenyél nem hiábavaló, mert abban a pillanatban, amidőn a pete keresztülsiklik a tojócsövön, fonálszerűen megnyúlik, mialatt a pete folyékony anyaga ebbe a petenyélbe kerül. A pete rendszerint a tojócsővel megszúrt növényi szövet legbelsejébe jut, noha a darázs kivételesen megelégszik azzal is, hogy petéit óvatosan valami rügy vagy bimbó levelei közé dugja, a nélkül, hogy a szöveteket legkevésbbé is megsértse. S hogyha ezen a helyen mégis gubacs képződik, akkor az sohasem egyedül a szúrás, hanem inkább a pete fejlődése következtében jön létre, vagy pedig csak akkor, amikor a lárva elkezdi munkáját.

A gubacs keletkezésének okait még alig ismerjük. A szúrás okozta sérülés hatása mellett mindenesetre szerepe van a lárvának is, amely állandóan izgatja a növényi szöveteket. Annyi bizonyos, hogy az embernek eddigelé még sohasem sikerült mesterséges úton gubacsokat előállítani.

A gubacsdarazsak kifejlődött állapotukban parányi, hártyásszárnyú apró állatkák, kevésbbé feltűnő színruhával; sohasem színpompásak, inkább feketék és vörösek, alig 2 mm hosszúságúak; vannak közöttük az 1 mm-nél is kisebbek, de legnagyobb alakjaik a 21/2 cm-t is elérik. 12–15 ízű, élesen tagozott csápjaik fonalas; kicsiny, kerek fejük elég nagy összetett szemeket és 3 pontszemet visel. Szájszerveik gyöngék. Toruk laposan nyomott, potrohuk meglehetősen vastag, tojásalakú és szintén lapos. Szelvényei egymás között nem egyformák. Tojócsövük nagyobbára nem látszik, de azért elég hosszú serte. A Cynips-fajok elülső lába sajátságos kefeszerű sörtecsomót hord, amellyel az állat csápjait szokta tisztogatni, amikor a gubacsból kikelve mindenféle növényi anyag reátapad.

Jellemző a gubacsdarazsakra azok szárnyerezete is, amelyen mindig hiányzik a szárnyjegy, noha a sugársejt, akár zárt, akár nyitott, de mindig megvan. Az első esetben a szárny szegélyén vastag ér határolja, az utóbbiban ez az ér hiányzik. Olyan fajok is akadnak, melyeknek nőstényei szárnyatlanok, de ezeknek gubacsdarázs-jellegét azért könnyű felismerni laposra nyomott mellkasukról.

Aki gubacsdarazsakra akar szert tenni, az leghelyesebben teszi, ha az állatokat gubacsokból neveli fel. Természetes, hogy ez kellemetlen meglepetéssel és sok csalódással is járhat, mert megesik, hogy a várva-várt gubacsdarazsak helyett fémfürkészek és egyéb apró darazsak jelennek meg, melyek a gubacsban bitorolták a tért a többi darázs kárára. Ezektől az idegenektől eltekintve azonban a gubacsok sokszor egyéb állatoknak is menedéket nyujtanak, nevezetesen hangyáknak, fürkészeknek, ásódarazsaknak, fülbemászóknak, bogaraknak, lepkehernyóknak, nyűveknek stb., sőt vannak lombsáskák is, amelyek a gubacsokat különösen alkalmasaknak tartják arra, hogy petéiket azokban elrejtsék. Végül egyéb jövevényekkel is találkozhatunk ezekben, mint az Kieffernek sikerült, aki egy ízben a Biorrhiza pallida Ol. nevű, szivacsos gubacsdarázs gubacsában 55.000 rovart talált, kb. 75 fajban és összesen 2400 olyat, amely élősködő s ezeknek 45 faját számlálta össze.

A gubacsdarazsak tenyésztése folyamán még egy más tapasztalattal is gazdagodunk. Megállapíthatjuk azt, hogy pl. a szép, piros tölgyfagubacsból mindig nősténydarazsak, hímek azonban sohasem kelnek ki. Hartig, aki a gubacsdarazsak tanulmányozásának sok időt szentelt, nagyban végzett hasonló kísérleteket és a Diplolepis disticha Hart. 28.000 gubacsából 9–10.000 darazsat nevelt s ezek között sem akadt egyetlen hím. Walsh, de különösen Adler munkásai megoldották ennek rejtélyét. Ma már tudjuk, hogy igen sok gubacsdarázs nemzedékváltozással (metagenesis) fejlődik, amelyben ugyanis rendszeresen egy vagy több szűzszaporodással, parthenogenetikusan fejlődő, csak nőstényekből álló nemzedék oly nemzedékkel változik, amelyben hímek és nőstények egyaránt vannak. Mindkét generáció létrehozhat gubacsokat, azonban mindkettőnek gubacsai egymástól különböznek, sőt a növénynek egészen más részein is vannak elhelyezve. Ilyen nemzedékváltozásra a hazai gubacsdarazsak eléggé jellemző példával szolgálnak. A képünkön látható s a komló termésétől nem nagyon különböző gubacsunkon lehet ezt nyomon követni, amelyek tölgyfaágakon ülnek, kezdetben zöldek és zártak, később megbarnulnak, míg végre, nyár derekán, a gubacs pikkelyei szétfeslő rózsalevelek módjára nyílnak szét, mire a gubacs egészen megfeketedik. Mihelyt ezek a „tölgyrózsák”, amint a nép nyelvén ezeket nevezzük, megnyílnak, kihull a magvuk egy apró, fás, a gubacskamrát körülzáró képződmény alakjában s ebből hosszabb szünet után, tavasszal egy 4 mm hosszú, fekete nősténydarázs búvik elő feketén fénylő, elől és hátul inkább rőtbarna potrohával. Ennek a fajnak nőstényei az Andricus foecundatrix Htg. parthenogenetikus nemzedékéhez tartoznak. Ezek a nélkül, hogy meg lennének termékenyítve, a tölgyfákon a hímes virágokat keresik fel, melybe belerakják petéjüket. Ha mármost a tölgyfákon a hosszúkás és finoman lecsüngő virágok megjelennek, akkor rajtuk apró, csak 2 mm hosszú, hegyes, tojásalakú, fehéren szőrös gubacsokat pillantunk meg, amelyek zöldek, később megbarnulnak s egyesével vagy többedmagukkal ülnek a porzószálakon és amelyekből júniusban a váltivarú nemzedéknek, az Andricus pilosus Adl. néven ismert alakjai jönnek létre. Ezek apró, fekete állatok, részben sárga csápokkal és lábakkal, nőstényeik alig 2 mm hosszúak, míg hímjeik még kisebbek. Ha ennek a generációnak megtermékenyített nőstényei petéiket a rügyekbe süllyesztik, akkor ismét a komlóterméshez hasonló gubacsok jönnek létre, amelyekről előbb már volt szó.

Azonban korántsem valamennyi gubacsdarázs fejlődik hasonló nemzedékváltozással. Sőt vannak gubacsdarazsak, amelyek egyáltalában nem szolgálnak rá nevükre, mert gubacsokat egyáltalában nem hoznak létre, hanem mint valóságos albérlők, egyszerűen megelégszenek azzal, hogy petéiket gubacsdarazsaklakta gubacsokba becsempésszék. A gubacs jogos tulajdonosának az ilyen elszállásolás egyáltalán nincsen hasznára, sőt annak egyenes káros következményei is lehetnek, mindazonáltal vannak esetek, amikor úgy a gubacsdarázs, mint az albérlő darázs lárvái békességben élnek egymás mellett a gubacsnak különböző részeiben és zavartalanul fejlődnek ki. Ez azonban mégis kivételszámba megy, mert az igazi gubacsdarazsak ivadékait a betolakodó zsellérek mégis csak kizsákmányolják. Az albérlők lárvái ugyanis oly sok tápláléktól fosztják meg a többit, hogy azok végre is elcsenevészesednek és elpusztulnak.

A gubacsdarazsak harmadik csoportját azok az élősködők képviselik, amelyek sem nem alkotnak gubacsokat, sem nem lakják azokat, hanem egészen a fürkészdarazsak mintájára, petéiket egyszerűen más rovarok testén helyezik el, hogy a kikelő lárváknak ezzel biztosítsák táplálékukat. Ezekhez a darazsakhoz tartoznak a késpotrohú darazsak (Ibaliinae), amelyek néhány fajjal nemcsak az óvilági kontinenseken, de Észak-Amerikában is el vannak terjedve. Amidőn 1911-ben Németországban a szokatlanul meleg és száraz nyári évszak alkalmával a különféle erdei kártevő rovarok feltűnően elszaporodtak, a következő évre rá Berlin környékén a fenyvesekben meglehetősen nagy számmal tűnt fel az Ibalia leucospoides Hochw. Rendkívül lomhán ültek ezeknek 7–16 mm hosszú nőstényei egyenként, széjjelszórtan a kivágott fatörzseken, melyeket könnyű volt felismerni oldalt késszerű vékonyságú, lapított potrohukról, felül erősen rovátkolt mellükről és kissé füstös, erősen erezett szárnyukról, amelyeket ezek az állatok nyugalmi helyzetben kinyitva hordoznak. Szép időben darazsaink potrohukat emelgetve és süllyesztve, szorgalmasan körülröpködték a fatörzseket, hogy azokon lepetézzenek. Tudjuk, hogy az Ibaliák a fadarazsak, fafürkészek fehéresszínű, a fában lakmározó lárvái után kutatnak, hogy petéiket azokban elhelyezzék, s ez alkalommal megfigyelték, hogy egy Ibaliától megszúrt Sirex-lárva sohasem furakodik mélyebben a fába, hanem ellenkezőleg, közvetlenül a fakéreg alatt tartózkodik, hogy a belőle kikelő lárvák, illetve darazsak könnyűszerrel jussanak a szabadba.

A gödröshátú gubacsdarazsak (Figitinae) alcsaládjához is élősködő gubacsdarazsak tartoznak, melyeknek megnyúlt potrohuk a nőstényen a tojócső alakulása következtében kihegyesedik. Torpajzsuk rovátkolt, de nem barázdált, elől két gödröcskét hord. Az ülő potrohnak második gyűrűje igen terjedelmes, azonban még fele olyan hosszú sincsen, mint az azt követő három szelvény együttvéve és rövidebb a harmadiknál is, míg a hátsó gyűrűk igen picinyek.

A Figites scutellaris Rossi, ennek a csoportnak jellegzetes alakja. Feketeszínű testén csak piros lábai tűnnek fel. Nemcsak feje, de nyakpajzsa is barázdált, úgy látszik, Európaszerte elterjedt és a Sarcophaga-legyeken élősködik. Rokonai is légylárvákban fejlődnek ki.

A Charipinae-alcsaládhoz sorolt Allotriák, a hamis gubacsdarazsak igen sokáig mint a levéltetvek élősködői szerepeltek, mivel gyakrabban látták őket levéltetvekből előbújni. Valószínű azonban, hogy ezek másodrendű élősködők és apró Braconida-lárvákban alakulnak át, mely utóbbiak viszont levéltetvekben élősködnek.

Az idetartozó fajok valamennyien igen apró, 2 mm-nél nem hosszabb állatok. Testük egészen síma, fényes, csápjaik fonalasak. Egyes alakjaiknak sugársejtje nyitott és vannak közöttük szárnyatlan formák is.

1, 6, 7. Közönséges gubacsdarázs (Diplolepis quercus folii L.) és gubacsa. 2. Gubacsfürkészdarázs (Torymus regius Nees). 3, 4, 5. Tobozgubacsdarázs (Andricus fecundatrix Hart.) gubacsa és lárvái.

A gubacsdarazsaknak legfontosabb csoportját azonban a Cynipinae-alcsalád alkotja. Ezekhez nemcsak a gubacsgyártó darazsak, de az albérlődarazsak is tartoznak.

Testük majdnem mindig ráncos, rovátkolt. Rendszerint potrohuk második szelvénye a leghosszabb, legalább is fele akkora, mint a többi szelvény együttvéve.

A közönséges gubacsdarázs (Diplolepis quercus folii L.) azokból az ismert szivacsos, gömbölyű, nedvdús gubacsokból kel ki, amelyekkel oly gyakran találkozunk tölgyfaleveleken. Sokszor egy levélen több gubacs is foglal helyet, s ezek kezdetben zöldek, majd megsárgulnak s végre is pirosakká válnak, közben 1–2 cm, de néha 3 cm hosszúságúra is megnövekednek és különböző tölgyeken (Quercus sessiliflora, pedunculata, pubescens, stb.) fordulnak elő. Ha az őszi szél végigsüvít az erdőn és a vén tölgyek megrezdülnek, akkor a gubacsok is egymagukban, vagy a kiszáradt levéllel együtt lehullanak. Ha megnyitunk ilyen gubacsot, akkor októbertől kezdve parányi, 3–4 mm hosszú fényes feketepotrohú, víztisztaszárnyú és szőröscsápú darazsat találunk, amely belülről a gubacs felszínéig átrágja magát és novemberben vagy decemberben hagyja el a gubacsot. Mint már említettük, a gubacsokból fejlődött darazsak valamennyien nőstények. Enyhe téli napokon, januárban vagy februárban állataink lomhán mászkálnak a rügyeken és egyik vagy másik mellékrügyet vén fák tövéhez közel, vagy ritkábban ágakon és vékonyabb gallyakon megszúrnak, s ilyenkor mindig egyenesen vezetik tojócsövüket a rügyhajtáson keresztül, úgyhogy megtermékenyítetlen petéjük, mely mindannyiszor végigsiklik tojósertéjükön, éppen a levélrügy hónaljába jut. A petéből kikelő lárva a kambiumba jut és itten 3 mm hosszú és ibolyásszínű, tojásalakú, kócos gubacsot fejleszt. Ez nagyobb számmal is lehet jelen. Már májusban vagy júniusban megjelennek a Spathegaster Taschenbergi Schlechtd. hímjei és nőstényei, keresztülrágva magukat a gubacs kócos kérgén. Mindössze 2–3 mm hosszú, fekete állatocskák, rozsdásbarna lábakkal. Nőstényeik potroha röviden, alig nyelesen ízesül. Amikor a darazsak meleg nyári napokon párosodnak, a megtermékenyített nőstények gyenge fiatal tölgyhajtásokat keresnek fel, hogy azoknak visszájába szúrják fínom, hosszúkás és egyenes tojósertéjüket, és petéiket a levélbordákban, vagy a levél tengelyében helyezzék el. Nyáron, de különösen ősszel ezeken a leveleken tűnnek fel a pirospozsgás, ripacsos bigolyók, ahogy Zemplén vármegyében ezeket hívják. Ha feltörjük, benne megtaláljuk az érett darazsat és az összeaszott gubacsok is többnyire tele vannak állatokkal, többek között itt fordul elő az aranyzöld Torymus regius Nees, s ez hosszú szuronyával félérett korában sérti meg a gubacsokat. Albérlők is laknak bennük, mint a Synergus pallicornis Hart., Tscheki Mayr és a Saphonocrus connatus Hart. Az elsőt Lósy szerint a magyar gubacsdarázs (Cynips hungarica Htg.) tüskés gubacsában is megtalálták, melyet néhol fingagolyónak is neveznek.

A Cynips Kollari Hart. síma redős gubacsgolyót képez. D’Anthoine ezt Cynips gallae sphericae tinctoriae néven jelöli és fölébe helyezi az aleppóinak.

A szivacsos gubacsdarázs (Teras terminalis Hart.) szivacsos, sok kamrából összetett gubacsaival úgyszólván mindenütt találkozunk. Tavasszal egészen fehérek, később megpirosodnak vagy megbarnulnak és néha ökölnagyságúra is megnőnek. Többnyire a tölgyfaágak végén, de esetleg oldalt is ülnek; júniusban érnek meg egészen. Ilyenkor a sok lyuktól szitaszerűvé vált gubacsból végre előbúvik a darázs. Hímje szárnyas, a nősténye is az, de gyakran elcsenevészesedtek, sőt el is tűnnek szárnyai. Elől két gödröcskével ellátott torpajzsa annál erősebben domborodik ki, minél fejlettebbek a víztiszta, barnán erezett szárnyak, amelyek a hímen meghaladják a test hosszát. Színük sárga, potrohuk barna, tövén piros. Sok Synergus-fajon kívül Lósy szerint, 40 élősdit sikerült felnevelni gubacsaiból, különösen Pteromalusokat és Ormyrusokat, míg vendég gyanánt ezekben a gubacsfúró ormányosbogár (Balaninus villosus) jelenik meg, amikor petéi itt kikelnek.

A nőstények további sorsát figyelve, azt látjuk, hogy ezek rendszerint mélyen beleássák magukat a földbe és petéiket a tölgyfának vékony gyökereiben helyezik el, ahol aztán cseresznyenagyságú, vagy borsónyi, egykamrás gubacsok jönnek létre valóságos csomókban, szőlőfürtszerűen elhelyezve. Ezekben fejlődik a parthenogenetikus, csakis szárnyatlan nőstényekből álló nemzedék, amelyet Cynips aptera Bosc. néven írtak le. Ennek a nemzedéknek barnássárga és 5 mm-re megnövő nőstényei a tél közepén fejlődnek ki, hóban és dérben is mászkálnak hosszú lábaikkal a tölgyfa törzsén, folyton magasabbra törekszenek, elérik a vékony ágakat, s azok fiatal rügyeibe és hajtásaiba rakják termékenyítetlen petéiket, s ezek jövő tavasszal ismét a már fent leírt spongyás sokkamrájú gubacsokká alakulnak át. Hogy mily kevéssé érzékenyek ezek a szárnyatlan Cynips-nőstények a hideg iránt, arról fogalmat nyujtanak Beyerinck idevonatkozó adatai. „Egy holdvilágos januári éjszakán 1881-ben, 6 fokos hidegben néhány ágacskát helyeztünk el egy vízzel telt pohárban. Másnap reggel az állatok közül egynéhány, amely az ágakon volt, a hóban elmenekült, egy másik része nyugodtan folytatta munkáját. Közülük csak egyetlenegy esett a vízbe, de amikor magához tért, ismét megkezdte petézését, mintha semmi sem történt volna.”

A szeder gubacsdarazsa (Diastrophus rubi Bouché) általában a Cynipsekhez hasonlít. Ez a darázs a Rubusok indáin sajátságos alakú, görbe képleteket hoz létre, amelyekből több darázs búvik elő tavasszal. Hímjei és nőstényei is vannak és 3 mm hosszúak.

A gubacsoknak csersavtartalmáról már szólottunk. Ha egy gubacsba beleharapunk, könnyen meggyőződhetünk, amikor annak rendkívül fanyar ízét érezzük. A gubacsok azonban aránylag mégis igen sok vizet tartalmaznak, és szárításkor oly kevés bennük a csersav, hogy nem érdemes azokat nagyobb mennyiségben összegyüjteni és áruba bocsátani. Ez azonban nem vonatkozik a piros gubára, amelyet tulajdonképpen a kocsányos tölgyön hoz létre a Cynips quercus calicis Burgsd. nevű gubacsdarázs. Ennek gubacsait, melyek ha később üregesekké válnak, suskának hívnak; a tölgy makkja és csészéje között ülnek. A gubacs hegyén nyílás van, amelyből sugaras redők ágaznak szét. A fiatal darazsak februárban és márciusban bújnak elő. Délkelet-Európa nagy tölgyeseiben a gubacsokat nagy mennyiségben gyüjtik össze, hogy azokat csersavkészítéshez felhasználják. A gubacsdarázs Közép-Európában nagy elterjedésnek örvend, Németországban Kassel mellett és Szibériában több helyen fellép, de nem oly gyakori, hogy gubacsait ipari célokra fel lehetne használni. Állatunknak mindig csak a nőstényei lépnek fel. Ezek minden valószínűség szerint az Andricus cerri Beyernek, a tobozgubacsdarázsnak parthenogenetikus nemzedéke. Ez utóbbi faj alig másfél milliméter hosszú fekete darázs. Csápjai sárgák, valamint lábai is. Hímjei és nőstényei is vannak és a Quercus cerris virágzatán hozzák létre hosszúkás gubacsaikat.

Festészeti célokra és tintagyártás szempontjából főleg a levantei gubacs néven ismeretes képződmények alkalmasak, amelyek a Quercus infectoria Ol.-n lépnek fel és a Cynips gallae-tinctoriae Ol. szúrásaiból keletkeznek. Ezek nagy gömbölyded és kemény gubacsok és 2 cm átmérőjűek is lehetnek. Barnák, vagy vörhenyes barnák és felületükön szemölcsöket viselnek.

A rózsagubacsdarázs (Rhodites rosae L.) néhány fajrokonával azáltal tűnik ki a többi gubacsdarazsaktól, hogy szárnya széles, háromszögű sugársejtet és ugyancsak háromszögű szegélyalatti sejtet visel. Fonalas csápja 16 ízű. Feje szélesebb a toránál. Hossza mindössze 4 mm. Állatunk egész Európában és Ázsia nyugati felében, de Észak-Amerikában is elterjedt. Csak nőstényei ismeretesek, melyek ivartalanul szaporodnak. Átlátszó szárnyuknak sugársejtje zárt. Testük fekete, lábaik vörösek. A ritkaságszámba menő hímek szinte egészen feketék.

Rózsagubacsdarázs (Rhodites rosae L.) és rózsagubacs.

A rózsagubacsdarázs sajátságos mohszerű, vagy zúzmós, borzas gubacsot alkot, amelyet vörös és sárga szálak tarkítanak. Ezt a képződményt bedeguárnak nevezik. Hozzá sok babona is fűződik. Ez az oka annak, hogy gyógyszer gyanánt is használják. Németországban altatószer hírében áll a nép előtt, melyet a fejvánkos alá tesznek. Porrá is törik és kisgyermekeknek adják giliszta ellen. Hogyha ezek az igen keményfalú kamrákra osztott gubacsok, melyeknek természetesen nincsen semmiféle gyógyhatásuk, ősszel megérnek, akkor még a következő tavaszig eltart, míg belőlük a kis rózsadarazsak kibújnak, s velük együtt néhány albérlő, mint a Periclistus Brandti Ratzbg. és mindenféle fürkészdarázs a Braconidák és Serphidák családjából, amelyek ugyancsak a bedeguárban fejlődnek ki.

Paszlavszky József – írja Lósy –, figyelemmel kísérte a gubacsnak a vadrózsán való fejlődését. A nőstény a rügybe rakja petéjét, két-három levélre. Rendesen a főérbe, sorba, kissé betüzdelve őket. A gubacs képződése körülbelül húsz nap mulva indul meg. Sallangosan, zuzmószerűen torzul el és amíg az álca benne vájkál, folyton nő.

A Cynips caput medusae Hart.-nak meduzagubacsa van.

A Rhodites eglanteriae Htg. különösen a vadrózsalevél visszáján okoz kemény és gömbölyű gubacsokat, amelyek alig 1/2 cm átmérőjűek, zöldek vagy vörösek. Hasonló gubacsokat azonban más fajok is létrehozhatnak.

Az albérlő gubacsdarazsak csoportjába tartozik a Synergus Htg. Csikos feje és élesen határolt fejpajzsa jellemzi. Fonalas csápjai a hímen 15, a nőstényen 14 ízt számlálnak. Elülső szárnyuk rövid sugársejtje zárt. Valamennyi Synergus-faj valódi gubacsdarazsak gubacsaiban üti fel tanyáját. Az Európában igen elterjedt, 2–3 mm hosszú, fekete, sárgalábú Synergus vulgaris Htg.-t különféle tölgyfagubacsokból sikerült felnevelni.

Az albérlő darazsakhoz régebben az Aylax-nemet is sorolták, de helytelenül, mert ma tudjuk, hogy az Aylax-fajok maguk is képeznek gubacsokat, noha nem tölgyfákon, hanem különféle füveken hozzák ezeket létre. Az európai fajok között például az Aulacidea hieracii L. és az Aulacidea sabaudi Htg. a Hieraceumon hozza létre a szár megvastagodását. Az Aulacidea scorzonerae Gir. hosszú, sokkamrájú duzzanatokat okoz a Scorzonerán, míg az Aylax papaveris Perris a mák terméstokjában él. Idevonatkozó kutatásai vannak Szépligeti Győzőnek is.

Meg kell végül említenünk, hogy Svédországból és Németországból még egy érdekes faj, a repkénygubacsdarázs (Aylax glechomae L.) ismeretes. Melle elől szőrös, középen finoman rovátkolt, míg torpajzsa hosszában barázdált; a Glechoma hederaceán szép, piros gubacsokat hoz létre. Nemcsak étvágygerjesztők, de kellemes ízük is van.