11. család: Fémdarazsak (Chrysididae)

A fémdarazsak (Chrysididae) ama darazsak közé tartoznak, melyeknek élete a napsugárral, a tikkasztó nyári nap melegével legjobban forrt össze. Borongós, hűvös időben azért is hiába keressük őket, de amikor a nap izzó sugarai szinte felperzselik a rétek virágzatát, akkor megjelennek közöttük ezek az apró állatkák, bíborvörös, fémfényű zöld, majd arany- vagy kékszínben ragyogó, gömbölyded testükkel, egy pillanatra leszállnak a virágokra, hogy azután ismét tovább surranjanak.

A nap legmelegebb óráiban a legélénkebbek. Buysson, ezeknek az állatoknak kitünő ismerője, egyikét megfigyelte, amint az éppen a déli órákban pihent egy öntözőkannán, amelyet a nap annyira felmelegített, hogy kézzel nem lehetett volna hozzányúlni. Általában azonban igen fürgék s ha a virágra szállnak, nem sokáig pihennek. Sokszor kerítéseken, házfalakon sütkéreznek. Máskor löszfalakon, ahol mindig nagyobb számmal találhatók, különösen akkor, ha azok déli fekvésűek. Nagyon kedvelik állataink a homokos virággal csak gyérebben benőtt pusztaságokat; nedves réteken nem találjuk őket. Különös előszeretettel viseltetnek az Umbelliflórák, az ernyős virágok iránt, ahol a Chrysis és Hedychrum, Ellampus- és Holopyga-fajokkal állandóan találkozunk. Az Achilleákat igen gyakran keresik fel, más fajaik a Knautián és a Jasione-n pihennek. Vannak közöttük, amelyek a lombok között is élnek, de ezeknek száma aránylag kevés. A Parnopes a Thymusnak nektárját szivogatja hosszú nyelvével, más fajok a levéltetvek édes nedveit nyalogatják. Csak a Notozusról mondják, hogy borús időben is repül. Különös fészkeik nincsenek, az éjszakát vagy más Hymenopterák, mint pl. fali méhek lyukaiban töltik, vagy fák, kerítések repedéseiben és korhadt ágak belsejében. Egyes fajaikról kiderült, hogy valóságos méztolvajok, ott tétlenkednek a kaptárak mellett és a méheknek friss mézzel telt sejtjeiből lakmároznak.

Fémdarazsak. - Balról jobbra: tövises fémdarázs (Stilbum cyaneum Först.), királyi fémdarázs (Hedychrum nobile Scop.), tűzvörös fémdarázs (Chrysis ignita L.), kék fémdarázs (Chr. cyanea L.), törpe fémdarázs (Ellampus aeneus F.).

A fémdarazsakat július hónapban legkönnyebben figyelhetjük meg, ha agyagos, löszfalak mellett tartózkodunk. A sok idesereglő, apró darázs között, amelyek itt elkészítették tölcséres járataikat, csakhamar feltűnnek a fémdarazsak is, felkeresik azokat a lyukakat, amelyeket régebben más rovarok építettek. Ha kiszáradt fatörzsekhez érnek, akkor a cincérek vagy más bogarak járatait veszik szemügyre, amelyek már annyiszor gazdát cseréltek. A bogár után apró darazsak fészkelődnek ezekbe bele, ha ezek is elhagyják ezeket a csöves járatokat, akkor jönnek elő a Chrysidák. Óvatosan tapogatódznak, hogy a gazda véglegesen elhagyta-e már otthonát. Bedugják fejüket, de hamarosan vissza is húzzák, ha a ház még nem üres. Ilyenkor aztán hamarosan elillannak, de a következő percben már ismét ott teremnek, de most egy másik nyílásnál. Néha pórul járnak. Mocsáry meséli, hogy a fémdarazsakat a jogaiban megsértett más darazsak meg is támadják. „Így kapta rajta egyszer a kőművesméh a ház falán homok- és vakolatból épített sejtjében a fémdarazsat. Ez ellenségét látva, hirtelen összekuporodott, de a kőművesméh sem volt rest s a fémdarázs szárnyait tőből leharapta. A darázs ekkor a földre vetette magát s hogy a megcsonkításért bosszút álljon, a méh távozta után a sejthez mászott és abba egy petét csempészett.” A löszfalakon a fémdarazsak folytonosan csápjaikkal tapogatódznak, ha lakást keresnek; munkájukba annyira belemélyednek, hogyha ügyesek vagyunk, ilyenkor foghatjuk meg őket legkönnyebben.

Párosodásuk igen hamarosan megy végbe. A hím hevesen csap le a nőstényre s ilyenkor mindketten a földre kerülnek. Valószínű, hogy egy hím több nősténnyel is párosodik. Életük átlag 2 hónapig tart, a hímeké állítólag rövidebb. Repülési idejük a nyári hónapokra esik, tavasszal csak oly fajokkal találkozunk, amelyek már kifejlődve töltötték el a telet gazdaállatuk lakhelyén. Mert a fémdarazsaknak gazdáik is vannak. Ezek közül az ásóméhek, darazsak szerepelnek, de van egy afrikai faj, a Pentachrysis shangaiensis Sm., amely lepkék társaságában él. Észlelték, hogy a Parnopesek Bembexek fészkében bitorolták a helyet, de azt is tudjuk, hogy ez utóbbiak a fémdarazsakat meg is támadják. Ilyenkor állataink nem is védekeznek. Egyedül testüket gömbölyítik össze, összekunkorodnak, akárcsak az Osmiák, de azoknál jobban, a Glomerisek módjára s fejüket saját ölükbe rakják. Ilyen összekoccanásokra azonban ezeknél az óvatos állatkáknál ritkán kerül a sor s a fémdarázs legtöbb esetben nyugodtan vonul be abba a járatba, melyet valami más méh ideiglenesen elhagyott. Jó ideig ki sem jön belőle, eltűnik fészkének csöves járataiban s ennek az a jele, hogy peterakásra készül. Megtörténik, hogy a gazdaállat közben betapasztja a nyílását s ilyenkor a hivatlan vendég ottreked, a Chrysis viridula L.-n azonban mégis sikerült megfigyelni, hogy a járatot ismét megnyitva, a szabadba jut.

A fémdarazsak hosszú, ovális petéiből néhány nap mulva nagyfejű lárva mászik elő, megnő és néha más darázs lárvájába akaszkodik bele erős állkapcsaival, s annak nedveit egyszerűen kiszívja. Két hét mulva a megnövekedett lárva kokont sző s ebben megy végbe az átalakulás. A báb egyre élénkebb színeket nyer és hamarosan megjelenik a kész állat.

De nézzük még a fémdarazsak szervezetét. Fémfényű, a legpompásabb színekben ragyogó és rendkívül kemény testük – a palearktikus fajok e tekintetben felülmúlják külföldi rokonaikat – rengeteg sok apró gödröcskét visel. Ezek a fajok meghatározásánál fontos szerepet játszanak, de tévedés volna azt hinni, hogy egymagukban meghatározó bélyegül szolgálnak. Élénk fémszínüket rétegesen elhelyezett pigmentjük okozza, amely óriási keménységet ad különben vékony chitinpáncéljuknak. Érdekes azonban, hogy a fémdarazsak csak egy része őrizte meg aranyos fémfényben ragyogó színeit, az amerikai fajok pl. zöldek, a afrikaiak pedig néhány kapföldi és madagaszkári meg északafrikai rokonától eltekintve, kékeszöld fényben ragyognak. Az ausztráliai fajok körében az ibolyás szín uralkodó, míg Ázsia déli felében oly fajok élnek, melyeknek zöld alapszínét aranysárga pettyek tarkítják.

A fémdarazsak megőrizték ugyan szárnyaikat, de kevésbbé szárnyerezetüket, amely határozottan redukált. Különösen a könyökérnek feltűnő visszafejlődésével találkozunk, de a sugárér is megrövidült. Potrohuk alsó felülete szinte kivájt, konkáv, s ennek köszönhetik állataink, hogy veszély esetén összegubbaszkodnak. Lábaik különbözőképpen kifejlett, fogas karmokat viselnek, amelyek fajok szerint változnak és meghatározó bélyegül szolgálnak. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy potrohszelvényeik annyira összetolódtak, hogy azok közül rendszerint csak hármat lehet tisztán felismerni. Potrohszelvényükön fogakat viselnek, s ezek fontos meghatározó bélyegek. Fulánkjuk meglehetősen jól fejlett, s működését a potroh feltűnő mozgékonysága is elősegíti.

A fémdarazsak a trópusok lakói, a mediterrán régióban is sok fajuk él, de minél északabbra megyünk, annál jobban megcsappan a fajok száma. Észak-Amerikában kevés fajuk él s ezt az egynéhányat is valószínűleg behurcolták. Kihalt formáik a balti borostyánból ismeretesek. A fajok száma jelenleg az 1000-et is meghaladja. Mocsáry Sándor a földkerekség fémdarazsairól szóló művében már 1889-ben 733 fajról számol be. Hazánkból már ekkor 105 faj került elő, de azoknak száma azóta gyarapodott. A magyar Nemzeti Múzeumnak világhírű fémdarázsgyüjteménye van.

A fémdarazsak rendszerével itt nem foglalkozhatunk. Ezért is azoknak csak néhány jellegzetes alakjával ismerkedünk meg.

Fajokban leggazdagabb a Chrysis-nem, melyet több csoportra bontottak fel. A Chrysidinae alcsalád jellegzetes tagja a Közép-Európában elterjedt tűzvörös fémdarázs (Chrysis ignita L.) nősténye az Eumenes coarctata L., a gömböcdarázsnak már megépített, de még nem kész és el nem zárt agyagtölcsérébe igyekszik jutni. Amikor ez sikerült, meggyőződik arról, hogy annak jogos tulajdonosa csakugyan elhagyta-e már tűzhelyét, mert el akarja kerülni a vele való találkozást. Ha látja, hogy nincs veszély, akkor a fémdarázs a fészek belsejébe merészkedik, amelyben az Eumenes már elhelyezte petéit és a kikelő lárvák számára néhány megölt, vagy megbénított hernyóról gondoskodott. S ekkor aztán apró darazsunk is elhelyezi kakuktojását s azután elhordja irháját. Azonban, ha munkája közben éri utól a fészek birtokosa, akkor a betolakodó vendég a legrosszabbra lehet elkészülve, mert a darázs hatalmas állkapcsaival egyszerűen megragadja és kidobja a különben ijedtében összegömbölyödött apróságot. Rendesen azonban a kis fémdarázs elkerüli sorsát, petéit nyugodtan lerakja és eltávozik, a visszatérő Eumenes-darázs fészkét pedig betapasztja, amelyben most már a fémdarázs is biztosította petéit. Igen gyakran megtörténik, hogy a peték hamarabb kelnek ki, mint az Eumenes-darázséi és így az apró lárvák annak életét is veszélyeztetik, mert eleszik azoknak táplálékát. Más esetekben azonban ennek éppen az ellenkezőjét figyelték meg s ilyenkor természetesen a fémdarázs lárvája jár pórul.

Saint-Fargeau egy alkalommal egy Hedychrum-nőstényt figyelt meg, amely először egy kőművesméhnek majdnem elkészített sejtjébe lopódzott, aztán hátul utat talált és megpróbálta potrohát azzal a szándékkal beletolni, hogy ott lepetézzen. Ebben a pillanatban tért vissza a méh, megrakodva nektárral és virágporral. Rögtön a fémdarázsra vetette magát, s úgy hallatszott, mintha szárnyaival közben sajátságos hangokat hallatna. Ellenségét erős állkapcsaival megragadta, ez pedig rendes szokása szerint hirtelen összegömbölyödött, úgyhogy csak szárnyai álltak kifelé. A méh, mást nem tehetvén, csak a darázs szárnyait metszette le tőből, őt magát ledobta. Utána pedig gyanakvóan és nyugtalanul vizsgálta meg sejtjeit, a fémdarazsat otthagyta és eltávozott. A darázs azonban csakhamar magához tért, s most már szárnyát vesztve ugyan, de mégis lerakhatta petéit.

Ide kell sorolnunk a tövises fémdarazsat is (Stilbum cyaneum Forst.), mely 11/2 cm hosszúságot is elér. Teste acélkék és aranyoszöld színben ragyog.

Lárvakorában valamennyi fémdarázs élősködő, s legtöbbnyire magányos méheknél találunk rájuk. Csak két fajt ismerünk, az ázsiai Chrysis shanghaiensis Smith és a délafrikai Chrysis bombycida Mocs.-t, amelyről megállapították, hogy nem hártyásszárnyúak, hanem lepkék között él.

Meg kell végül még jegyeznünk, hogy a fémdarazsak közé soroljuk az Ellampus-nemet is. Az idetartozó fajok nyelve inkább rövid és kúpalakú. Azonkívül az előbbieknek potrohán nincsenek barázdák. Jellemző alakjuk: a majdnem 9 mm hosszú Hedychrum nobile Scop., míg az Ellampusok közé a legkisebb fajok tartoznak. Karmaik fésűsek, szárnyuk könyök- és sugársejtje nyitott. Lósy megfigyelései szerint az Ellampus aeneus F.-t a Psen caliginosus Hew. rablódarázs, az Ellampus auratus L.-t pedig a méhfarkas fészkében találták.

Valamint az Ellampus-okat önálló alcsaládba sorolták, hasonlóképpen jártak el a búvárok a Hedychrumokhoz tartozó fajokkal is, amelyek a Heteronychidae-csoportba kerültek. Az idetartozó fajok szájszervei erősen kiállók, nyelvük hosszú, hegyén kivájt. Karmukon élesen elkülönült fogakat viselnek. A Hedychrum nobile Scop. majdnem 9 mm hosszú, tüzes aranyszínben ragyogó faj, melynek hasa azonban fekete. Egyenletesen göröngyös potroha a hímen zöld, vagy kékeszöld, a nőstényen ellenben bíborvörös. Szárnyai részben füstösek.

A fémdarazsak többsége a Holonychinae-alcsaládba tartozik; tagjai egyszerű karmokat viselnek, potrohuk pedig, ha karmaik fogazottak, mint azt az Allocoelia-nem mutatja, csak két határozottan elkülönült szelvényből tevődik össze. A 12 mm hosszú Parnopes grandior Pall. a legszebb fajok egyike és Schmiedeknecht megfigyelései szerint a Scabiosákat kedveli. Feje, melltájéka és első potrohszelvénye gyönyörű malachitzöld színben ragyog, néha bronzos, testének többi része ellenben hússzínű. Innen nyerte nevét: húsvörös fémdarázsnak mondják. Igazi hazáját a Földközi-tenger tartományai alkotják, de felvonul Németországba, s hazánkban is gyakori. Érdekes, hogy északra ennek a fajnak példányai kissé elvesztik színpompájukat, megsötétednek, s ezt talán az északi klimával hozhatjuk összefüggésbe. A Parnopes-nőstények nagy ügyességgel helyezik petéiket a laza, homokos síkságokon lakó Bembex rostrata F. fészkébe, s itt apró lárváik élősködő életet folytatnak.