12. család: Rablófémdarazsak (Bethylidae)

A rabló fémdarazsak (Bethylidae) meglehetősen heterogén elemekből összetett családot alkotnak, melyre az inkább hosszúkás fej, a sohasem térdszerűen meghajtott csápok és a rövid, vaskos, öt lábfejízzel ellátott lábak jellemzők. További bélyegeik a hátsó szárny tövén lévő kis pikkelyben jutnak kifejezésre, s ebben állataink a fémdarazsakra emlékeztetnek. Vannak közöttük azonban a rendestől egészen eltérő formák is, mint az Anteoninae-csoport tagjai, az ollóslábú darazsak. Nőstényei teljesen szárnyatlanok, s ez a buzgó fajleirókat gyakran új fajok leírására késztette. A fent nevezett állatok peterakás alkalmával ollójukkal nyakoncsípnek egy cikádát, többi végtagjaikkal pedig azt leteperik, azután egyszerűen áldozatuk testébe tojják petéiket. A kikelő lárva kívül szívja gazdája testnedveit, s mikor annak nagyságát elérte, leejti magát és bebábozódik.

Míg legtöbb európai alakjaik kistermetűek, addig a Dicrogenium rosmarus Stdlm., mely Kelet-Afrikában él, 2 és fél cm hosszúságot ér el.

A Bethylinae-alcsaládba tartozó fajok közül igen sok akad, amely lepkéknek parazitája, mint pl. a Goniozus Audouini Westw. Az állat mindössze 4–5 mm hosszú és sárgás csápjaival, s átlátszó szárnyaival tűnik ki. Eddigelé csak Franciaországból ismeretes, itt is figyelte meg felfedezője, Audouin. Egy tavaszi napon ezeknek a darazsaknak nagyobb tömegét látta egy fának ágain fürgén fel s alá szaladgálni, amelyeknek rügyeit Pyralida-hernyók támadták meg. Megfigyelőnk csakhamar tisztában volt az állatok céljával, s ez meg is valósult. A darazsak rablómódra vetették magukat a hernyókra, amelyeket fejüknél fogva ragadtak meg. A hernyók védekezni próbálkoztak, de ez őket nem zavarta munkájukban. Néhány hónappal később megfigyelőnknek oly Pyralida-hernyót sikerült találnia, amelynek testéhez nyolc világoszöld lárva tapadt, s ezek szájukkal mélyen belerágták magukat a hernyó húsába. Néhány nap alatt a lárvák még mélyebbre jutottak a hernyó testébe, színük egyre sötétebbé vált, s végre is elhagyták a hernyót, amely közben már el is pusztult, hogy azután kis, piszkosfehéres színű kokonban bebábozódjanak, amelyből aztán a fent leírt darázs bújt elő.

Vannak rabló fémdarazsak, amelyek bogarakon élősködnek, mint például a karcsútermetű apró, fekete fínom szárnyú Laelius trogodermatis Ashm. Ez a Dermestidák igazi ellensége, mely utóbbiaknak lárvái kitömött állatokban, vagy prémekben néha nagy pusztítást végeznek. Ha egy Laelius-nősténynek sikerült egy ilyen szalonnabogárnak lárváját megneszelni, akkor rögtön megkezdi támadását. A darázs – ahogy Howard meséli – egy biztos ugrással ott terem a bogárlárva hátán és állkapcsaival abba úgy beleakaszkodik, hogy az nem szabadul tőle soha. Mihelyt a szerencsétlen lárva csak egy kissé is felhagy kétségbeesett rángatódzásaival, máris megkapja oldalról a szúrást, amely megbénítja és további ellenállásra képtelenné teszi. A darázs azonban még nem bízik abban, hogy legyőzte ellenfelét, állkapcsaival bőrét cibálja, hogy meggyőződjön arról, vajjon a bogárlárva csakugyan harcra képtelen, s ha ez bekövetkezett, akkor nekilát a peterakásnak. Megtörténik azonban, hogy közben egy más bogárlárva is közeledik feléje, s ezzel is hasonlóképpen bánik. Termékenyítetlen vagy termékenyített petéit egyenként vagy többesével helyezi áldozatának bőrére, mégpedig inkább alul, mint annak hátára. A kikelő lárvák csakhamar belefurakodnak az állat testébe, s amikor piócaszerűen jól teleszívták magukat, lehullanak és fehér, selymes bábszövedékben bábozódnak be. A megbénított és Laelius-lárvákkal megrakott bogárlárvára mindig szomorú sors vár, az csakhamar elpusztul és telelyukgatott bőrén könnyen meglátszanak a gyilkos darázslárvák nyomai. Ilyen körülmények között csak ritka esetekben számíthat a Dermestes-lárva arra, hogy megmeneküljön. Ha ugyanis a darázs nem eléggé elővigyázatos, akkor megtörténik, hogy a lárvát nem bénítja meg teljesen s ennek elég ereje van még ahhoz, hogy levesse bőrét. Ebben az esetben levedlett bőrével együtt megszabadul a petéktől, vagy esetleg az azokból már kikelt egészen fiatal lárváktól is.

A tolvajdarazsak (Cleptinae) alaktanilag meglehetősen elkülönült csoportot alkotnak, melynek tagjait az jellemzi, hogy rendkívül mozgékony potrohuk szelvényeit a látcső gyűrűinek módjára egészen betolhatják. Egyesek az előbbiekhez sorolják őket, s régebben még a fémdarazsak egyik csoportjának tekintették.

Életmódjukról aránylag keveset tudunk, csak annyi biztosat, hogy levéldarazsak parazitái. Lepeletier a Cleptcs nitidula F. nőstényét éppen akkor figyelte meg, amikor potrohát erősen kitolta és szuronyával egy Tenthredo-lárvát megsebesített.

A Cleptes semiaurata L. igen csinos, 4–6 mm hosszú, Közép- és Dél-Európában elterjedt állat, melynek feje és melle pompás zöld színben ragyog, míg potroha az utolsó gyűrűk kivételével, mintha barnásvörösre volna fényezve. Sikerült ezt az állatot levéldarázsszövedékekből felnevelni.