19. család: Ásódarazsak (Sphegidae)

Az ásódarazsak (más néven bányász- és kaparódarazsak) (Sphegidae) családjában azokat az alakokat egyesítjük, amelyeken a torpajzs hátsó széle nem éri el a szárnyak tövét. Egyébként azonban egymástól igen elütő formák tartoznak ide; s ez azok színére is vonatkozik, mert az egyszínű fajok mellett tarkák is előfordulnak, sőt vannak feltűnőszínű fajaik is. Nyeles potrohuk, rendkívül hosszú végtagjaik különösen sok kecsességet, hajlékonyságot kölcsönöznek ezeknek az állatoknak, de vannak közöttük olyanok is, melyeknek ülő potrohuk van. Szőrözetük igen gyér, úgyhogy ezek az állatok csupaszoknak látszanak. Valamennyi fajra jellemző a melltájék gyenge fejlettsége és a hátsó lábszárnak sarkantyúja, amely tisztogatásra szolgál.

Meleg nyári napokon igen gyakran találkozunk ezekkel a rendkívül élénk, fürge darazsakkal, vagy homokos domboldalakon, amikor vadászatra indulnak, vagy ernyős virágokon, melyeket igen szívesen keresnek fel, hogy a nektárt nyalogassák.

Szervezeti sajátságaik – s ezekben legfontosabbak ásólábaik – szorosan összefüggenek életmódjukkal, minthogy állataink fészkeket építenek s ebben a munkájukban elülső lábuk fésűs lapátja van segítségükre. Nagyjában hasonlít az ásóméhek hasonló berendezéséhez; egymáshoz szorosan álló tüskék alkotják ezt, amelyek a homokszemeket felfogják, s így lapátoló szerszámok gyanánt szerepelnek.

Fészkeik korántsem hasonlíthatók össze a méhek fészkeivel. Jóval primitívebbek, de mégis megfelelnek rendeltetésüknek. Rendszerint tölcséreket vájnak ki, amelyekbe időnként visszatérnek. Paszlavszky valamikor régen figyelte meg a vakolódarazsat munkája közben. „Az ablak mellett, a belső oldalon, a falnak egy hasadékába épített. Már korán reggel öt órakor jelentkezett a bezárt ablaknál. Tíz óráig dolgozott, tovább nem. A kétszáz lépésnyire fekvő kút körül szedegette a sarat, golyóvá gyúrta és hátsó lábai közé fogva cipelte röptében. Az éjszakát másutt töltötte, de minden reggel időre megjelent.”

Állataink sárfészküket kamrákra osztják, bejáratát sokszor ki is bélelik s elzárják. Egyes fajaikról megfigyelték, hogy kődarabokat is cipelnek fészkük nyílásához. A Sphexen megfigyelték, hogy fészkét belül kitapossa s ehhez kemény fejét használja fel. Sokszor fába is építenek, mégpedig igen hosszú járatokat. Megtörténik, hogy ilyenkor több darázs találkozik össze a fanövény belsejében s itt az erősebb kiszorítja a gyengébbet. A Chlorioninae-alcsalád tagjainál költőkamrákat is találtak, ezek a fajok minden egyes petéjüket külön járatban helyezik el. Óriási munkát ad ez a nőstényeknek, különösen azért, mert azokat meg kell tisztítani a sok beomlott földtől. A nőstény végtagjaival végzi el ezt, s fészke előtt sokszor halmokká tornyosulnak a kilapátolt rögök.

Az ásódarazsak életében fontos szerepet visz azoknak vadászata, amellyel a legkülönfélébb rovarokat zsákmányul ejtik. Páratlanul fejlett ösztöneikkel nagyszerűen megtalálják áldozatukat. E tekintetben nem válogatósak, de, úgylátszik, mégis minden fajnak megvan a maga kedvenc állata. Egyesek a bogarakra vetik magukat, mások lepkékre és legyekre, de a Hemipterákat és kérészeket sem vetik meg. Csak kevés parazita van közöttük, melyeket a Gorytesek fészkeiben találtak meg. Érdekes, hogy milyen elkeseredett küzdelmet folytatnak a sáskákkal, amikor azokat megtámadják. Fabre írja, hogy a Sphex albisectus Lep. az Oedipodákra vadászik. Áldozatának melléhez iparkodik férkőzni. Küzdelem fejlődik ki közöttük, mert a sáska vastag combjaival dühösen rúg és kapálódzik s nem is engedi magát hátára fektetni, mert ebben a pillanatban el van veszve. Ha ez mégis sikerül ellenfelének, akkor a darázs szinte leszegezi hátsó lábait és két biztos szúrással végez áldozatával, az egyik nyakát, a másik mellét éri. A sáska már csak vonaglik. Sokszor így hurcolja az állatot fészkéhez s egyelőre a nyílás előtt leteszi. Aztán benéz lakásába, hogy rendben van-e ott minden? Fabre megtréfált egy darazsat s negyvenszer vette el közben zsákmányát. Az nem únta s ugyanannyiszor hozta vissza s közben mindig benézett lyukába. A darázsnak az áldozat cipelése sokszor kevesebb gondot okoz, mint az, hogy fészkében elhelyezze. Néha ugyanis a megölt rovar olyan nagy, hogy nem fér abba bele. A darázs ilyenkor is segít magán és egyszerűen levágja a lábait. Modern Prokrustes ő a szó legtisztább értelmében. Vannak azonban más nehézségek is. Néha igen súlyos az áldozat teste, különösen, ha valami vastag hernyóról van szó. Ilyenkor sokszor lábai közé veszi s úgy lovagol vele tovább. Ha nem fér be a nyíláson, akkor először maga bujik bele s egy rántással belegyömöszöli zsákmányát. Többnyire nem elégszik meg egyetlen rovarral, többet is bevonszol lakásába. Ha ezek együtt vannak, akkor kezdődhet csak meg a peték lerakása. A lárva kifejlődéséhez azonban hosszabb időre van szükség s ezért is darazsainknak érdekükben áll, hogy a behurcolt áldozataikat ne öljék meg egészen s hogy azokat csak megbénítsák. Érdekes, hogy ezt is mennyire sikeresen végzik. Arra törekednek, hogy a megtámadott állatnak egyenesen idegdúcláncába szúrják fulánkjukat, ami bámulatos pontossággal sikerül is nekik s különösen azok a fajok végzik ezt sikeresen, melyeknek nyeles potrohuk van. Bámulatos, hogy mily tájékozódóképességük van ezeknek az állatoknak, hogy mennyire visszatalálnak sokszor nagyobbszámú s különböző helyeken elhelyezett lyukaikba. A lerakott peték a megbénított állat közelségében foglalnak helyet, de sohasem annyira közel, hogy az állat azokat lábával elérje. Sokszor kamrákra van osztva a darázs lakhelye s ha minden egyes kamrában elégséges táplálékot hordott egybe a kikelő lárva részére, akkor a darázs sokszor azokat egészen befalazza. A lárvák nemcsak ragadozók, amennyiben egyenesen nekiesnek az egybehordott és ártalmatlanná tett rovaroknak, hanem azokba sokszor be is furakodnak, a paraziták módjára, mint azt a Bembex-lárvákon gyakran megfigyelték.

Amikor a lárva alaposan teleette magát, gubót sző maga körül, amely sokszor palackformájú. Aránylag sokáig tart, míg benne a lárva átalakul, folytonos vedlések közepette. A kikelő fiatal darazsak párosodása nyár derekára esik; minthogy igen hamar megy végbe, csak kevés fajnál figyelték meg azt. A Sphexről tudjuk, hogy a hím valósággal lovagol a nőstényen, közben annak nyakába harapva s vele továbbrepül. Több faj hímje párosodás előtt sajátságos játékot űz repülés közben.

Minél délebbre megyünk, annál nagyobb az ásódarazsak száma, úgyhogy azokat igazi mediterrán rovaroknak nevezhetjük. Alpesi faj kevés akad közöttük, de vannak steppei fajok.

A trópusi fajok természetesen itt is nagyobbak palearktikus rokonaiknál. Képünkön látható Sphex lobatus F. fogalmat nyujt a trópusi ásódarazsak pompás színéről.

A hazai fajok közül egyik legelterjedtebb a Sphex maxillosus F. A majdnem 3 cm-t is meghaladó állat alapszíne fekete, de fejének szőrözete ezüstös színt kölcsönöz, mely hasán barnásszínű. Hatalmas sarkantyúi nagy segítségére vannak ásás alkalmával. Ez a faj kedveli a virágokat és a Thymusokon igen gyakori. Ha azonban az ivadékgondozásra kerül a sor, akkor a nőstény elhagyja ezeket a virágokat és homokos, agyagos domboldalakra telepszik. Itt rézsutosan készíti el 4–6 cm hosszú tölcsérét s azt tojásalakú kamrákkal látja el. Ha ez kész, akkor kezd el csak vadászni. Scholz megfigyelte, hogyan támadott meg egy nála jóval nagyobb Platycleis grisea F.-t, a szürke szemölcsrágó szöcskét. Fulánkjával erősen megszurkálja. Az állat menekülni próbál, de a darázs ráveti magát, szinte lovagol rajta és valahogyan olyan irányba iparkodik terelni, hogy fészkéhez egyre közelebb jusson. Ez nem egyhamar sikerül, közben azonban a már egészen kimerült sáskát mégis belevonszolja üregébe. Más esetben több sáskát vagy tücsköt hord a darázs fészkébe s külön kamrákról gondoskodik, hogy azokat bennük elhelyezze.

A közönséges homoki darázs (Ammophila sabulosa L.) könnyen felismerhető vékony, nyeles potroháról, amely hátrafelé bunkóban végződik. Elülső szárnyán három könyöksejt és egy sugársejt tűnik fel, testszíne fekete, csak potroha vége pirosas. A nőstény melle oldalt ezüstösszínű.

Közönséges homoki darázs (Ammophila sabulosa L.) amint a fagyalszender (Sphinx ligustri L.) hernyóját lakásába cipeli.

Állatunk a száraz, homokos vidékeknek állandó lakója. Gyakran ellátogatnak a virágzó szamócabokrokra, hogy ott a nektárt szürcsöljék, s itt gyakran megfigyelhetjük az egymással küzködő hímeket. Fészkét erdők szélére, agyagos domboldalakba szereti építeni, és az előbbeni fajéhoz hasonlóan szintén kamrával tágítja ki, de ha zsákmányát benne elhelyezve újabb portyázásra indul, akkor azt gondosan betömi, hogy el ne árulja hollétét. A petékből kikelő lárvákat többnyire megbénított hernyókkal eteti; erre vonatkozólag Müller ezt jegyzi meg: „Eddigelé az Ammophilát csakis csupasz hernyók megtámadásakor kaptam rajta, amint az ugyanis a Panolis piniperda Esp., a Sphinx pinastri L. és a Trichiosoma lucorum L. hernyóit cipelte fészkébe.” Ez néha nagy munkájába kerül, de többnyire állkapcsait süllyeszti áldozata testébe és aztán azon lovagolva, úgy cipeli magával, árkon-bokron keresztül, mindenféle akadályt legyőzve, s mindig pontosan visszatalál helyére. Megelégedésének kifejezésére, mondja Scholz, zümmögő hangot ad, terhét lerakja fészkének bejáratánál, s a nyílást megtisztítja, s aztán behurcolja a hernyót, s odabenn rárakja petéjét. Amikor ezzel kész, akkor kezdi meg ásó munkáját. Háttal áll a nyíláshoz, s addig hányja hátra lábaival a göröngyöket, míg betömte velük a lyuk száját. Eltakarít minden feltűnő rögöt, kisímítja bejáratát, hogy ne maradjon vissza semmiféle áruló nyom. Aztán továbbrepül. Hogy mennyire óvatosak darazsaink ebben a tekintetben, azt Peckham megfigyelései igazolják. Szerinte az amerikai fajok a peterakás és a fészek betömése után kis földrögöcskét vesznek állkapcsuk közé, s azzal súrolják símára a földet a nyílás körül, úgyhogy a fészeknek nyoma is eltűnik.

A csőrösdarazsak (Bembex) már zömökebb termetűek a többieknél és annyiban is különböznek azoktól, hogy felsőajkuk csőrszerűen lefelé konyul. Egyébként színükkel, feketesárga gyűrűikkel szinte a megtévesztésig utánozzák a valódi darazsakat. Csápjuk térdes, szárnyukat három szegélyalatti sejt jellemzi.

A csőrösdarazsak (Bembex rostrata F.) a legnagyobb rablódarazsakhoz tartozik, hossza 15–18 mm. Hímje potrohának hasi oldalán apró dudort visel, a nőstényen ez hiányzik. Müller szerint állatunk partok közelébeni dűnéket és fenyveseinknek nagyobb tisztásait kedveli. Itt meleg nyári napokon erősen zümmögő hangja is elárulja jelenlétét. Gyakran megfigyelhetjük, amint a szorgalmas darázs többedmagával félköralakú fészkét megássa ivadékainak számára és a mellett szárnycsapkodással hányja félre a homokot, vele valóságos porfelhőket verve fel. Fészkét júliusban kezdi építeni. A nőstények többedmagukkal valami száraz, homokos helyeket keresnek fel, s itt valóságos kolóniát hoznak létre; egyik fészek a másikat követi és az egész az üregi nyúl építményeihez hasonlít. „A fészek bejárata ovális, szélesebb, mint magas. A nőstény csak délután tartózkodik fészkében, kedvezőtlen időjárás esetében és éjjel. Hímet még sohasem találtam benne. A fészek bejárata zárva van, s erről megtudhatjuk, hogy a Bembex-nőstény otthon van-e, vagy sem. Az első esetben a bejárat belülről van elzárva, s kívülről olyannak látszik, mintha besüllyedt volna. A másik esetben a bejáratot csak lazán összehordott törmelékek takarják.” Az alagútszerű fészek mélyén van a tágas ivadékkamra, s ebbe a nőstény legyeket halmoz fel, s nem elégszik meg azzal, hogy táplálékot hozzon és hogy arra helyezze petéit, hanem a petékből kikelő lárváknak mindig friss táplálékot nyujt, míg az megnőtt és bebábozódott. S ez a darázsnak nem csekély fáradságába kerül, mert hogy a lárvák mennyire falánkak, s mily hamarosan pusztítanak el mindent, az kitűnik Peckham megfigyeléseiből, amelyek szerint az északamerikai Bembex Spinolae Lep. lárvája öt nap alatt 43 házilegyet és egy Tabanust fogyasztott el. Ilyen körülmények között azután a Bembex-nőstény egész életén keresztül el van foglalva és ezalatt mindössze 5–6 fiatalt nevelhet fel. Bates a délamerikai Bembex ciliata bölcsőjében csak egyetlen petét talált, míg Lepeletier szerint az mégis több petét rak.

A Bembexek a trópusok száraz steppéit különösen nagy számmal népesítik be. Itt különösen a Monedula Latr.-nem tagjai tűnnek fel, amelyhez egyúttal pompásszínezetű darazsak tartoznak. A Monedula signata L. az Amazon mellékén utazók számára, akiket a Tabanusokhoz tartozó Mutuca nevű vérszomjas légy üldöz, valóságos áldás. „Hogy állatunk erre a légyre csakugyan vadászik, – mondja Bates – azt akkor vettem észre, amikor az erdő szélén egy homokzátonyon heverésztem és ott ebédet főztem. Az állat oly nagy, mint egy lódarázs. Nem kevésbbé ijedtem meg, amikor a rajból, mely fölöttem felhőmódra kavargott, valamelyik egyenesen arcomra repült. Egy Mutucát vett nyilván észre nyakamon, rögtön rávetette magát, megfogta, melléhez szorította, s így átölelve elrepült vele.”

A Monedulák annyiban hasonlítanak a Bembexekhez, hogy lárváikat időről-időre frissen fogott táplálékkal látják el, s ezt Bates a Monedula surinamensis Deg.-nél is tapasztalta. Azonban el ne felejtsük, hogy az ivadékgondozásnak ez ösztönével már az ásódarazsakon is találkozunk, s ha ezeknél még kivételszámba megy, mégis annak a magasabb társadalmi életnek első nyomát látjuk benne, amely legnagyobb fejlettségét a méhek társadalmában éri el.

A simadarazsak (Mellinus) nyeles potrohukkal részben az ásódarazsakra emlékeztetnek, de annyiban is, hogy elülső szárnyukon három könyöksejtet viselnek. De elsőjük az első visszatérőeret, a harmadik ellenben a másodikat veszi fel. A hím 7, a nőstény 6 szelvényből összetett potrohot visel.

A mezei simadarázs (Mellinus arvensis L.) mindenütt gyakori a fenyvesek övezte tisztásokon, ahol állandóan motozkál, s rövid léptekkel fut. Hirtelen felszáll, majd ismét tétovázik. Rászáll az emberre is, de inkább csak szokásból, mint azért, hogy megszúrja. Inkább a levéltetveket hajhássza, de néha ernyős virágokon is ráakadunk, különösen szép időben. Lósy szerint elágazó aknákat fúr a földbe és legyeket hordoz belé. Szokásaiban annyiban tér el rokonaitól, hogy már az első zsákmányára ráhelyezi petéjét.

A kisebb termetű homoki simadarázs (Mellinus sabulosus F.) egyenként helyezi el járatait a homokba és mindegyik előtt kis halmot emel. Főleg legyekre vadászik.

Balról jobbra, felső sor: Mezei símadarázs (Mellinus arvensis L.) nősténye, fazekasdarázs (Trypoxylon figulus L.), homoki csomósdarázs (Cerceris arenaria L.) hímje és nősténye; középső sor: mezei símadarázs (Mellinus arvensis L.) hímje, szitásdarázs (Crabro peltarius Schreb.) hímje és nősténye, csőrösdarázs (Bembex rostrata F.) és szitásdarázs (Crossocerus scutatus F.); alsó sor: homoki símadarázs (Mellinus sabulosus F.), méhfarkas (Philanthus triangulum F.), dárdás-darázs (Oxybelus uniglumis L.) és hosszúkás szitásdarázs (Crossocerus elongatulus Vdl.).

A csomósdarazsakat (Cerceris Latr.) könnyű felismerni csomósan alakult és mély bevágású potrohszelvényeiről. Elülső szárnyukon a középső könyöksejt nyeles. Csápjaik között hosszanti lécet hordanak, s ezt egyes fajokon sárga szőrözet fedi. Testük alapszíne fekete, s ezt sárga és fehér gyűrűk tarkítják, de vannak fajaik, melyeken inkább a vörös szín az uralkodó.

A 11–17 mm hosszú Cerceris arenaria L.-t inkább virágokon látjuk, s ha járatokat épít, azokat nyálával tapasztja ki. A nála jóval nagyobb Cerceris tuberculata Vill. csápjai és lábai vörösek. Jellemző reá, hogy bizonyos ormányos bogarakat cipel fészkébe. Fabre észlelte, hogy ezeket állkapcsaival megragadja, elülső lábaival leszorítja a földre, aztán potrohát hamarosan előretolja és tojócsövét beleszúrja áldozatába, mégpedig azon a helyen, ahol legvékonyabb a chitinpáncélja, vagyis a közép- és hátulsó mell között. Valószínű, hogy ez alkalommal éppen a melldúc sérül meg, mert a bogár abban a pillanatban, amikor a szúrást kapja, villámgyorsan hátára fordul és képtelen minden mozgásra, úgyhogy a darázs könnyedén ragadja meg s felemelve fészkéhez repül vele. Egy másik fajról meséli Dufour, hogy szép fémbogarakat támad meg, s azért is Cerceris bupresticidának nevezte.

A méhfarkas (Philanthus triangulum F.) szintén szorgalmas vadász. A méhek ellensége. Taschenberg szerint, mint a sólyom, oly orvul csap le zsákmányára, amikor az gyanútlanul jár-kel a földön, hogy mindennapi munkáját elvégezze. Leteperi és hamarosan végez vele, mielőtt az védelemre készülne. Azután lába közé kapva zsákmányát, visszarepül fészkéhez, többnyire méhkasok közelségében lévő agyagos, lejtős dombokra. Nyílását telehordja megbénított méhekkel, aztán lepetézik s lakása bejáratát befödi. Csak a következő évre rá jelenik meg az új generáció.

A méhfarkas nagy fejével tűnik ki, továbbá sárga lábaival, míg fekete potrohgyűrűi oldalt kiszélesedett sárga sávokat viselnek. Fején fehérvonalas rajz tűnik ki. Testhossza 12–16 mm.

Az eddigieknél fajokban jóval gazdagabb csoportot képviselnek a szitásdarazsak (Crabro L.). 400-nál több fajuk él az egész földkerekségen. Jellemző reájuk, hogy homlokuk szőrözete fényben ragyog. Elülső szárnyukon csak egy könyöksejtet találunk. Potrohuk nagyobbára sárga rajzot visel, s csak kivételszámba mennek a kisebb, egészen fekete fajok. Hímjük a nősténynél mindig kisebb.

A nőstény lába sokszor fűrészesen alakul, mint az igazi ásódarazsaké, míg egyes fajoknak lábszára kagylószerűen szélesedik ki, mint azt a szitásdarázson (Crabro striatus L.) látjuk.

Ivadékaikról úgy gondoskodnak, hogy járataikba apró levéltetveket vagy legyeket cipelnek.

Igen apró, kevéssé feltűnő állatok a fazekasdarazsak (Trypoxylon Latr.). Potrohuk bunkósan végződik, szemük belső szélén meglehetősen kivájt.

A közönséges fazekasdarázs (Trypoxylon figulus L.) mindössze 6–12 mm hosszú állatocska, s régi, kivágott fatörzseken, korhadt fában üti fel tanyáját, ott, ahol bogárlárvák lakmároznak a fa pudvájában. A darázs megneszeli őket, idegesen sürög-forog körülöttük és elfoglalja az általuk készített járatokat. Máskor kiszáradt szamócabokrok ágaiban telepszik meg, vagy pedig más növényeknek belsejét rágja ki, hogy itt sajátmaga készítette kamrácskáinak helyet találjon. Ezzel azonban korántsem szűnt meg építkezése, mert az állat a kamrákat belül agyaggal ki is tapasztja és rekeszekre osztja. Innen nyerte nevét. A Trypoxylon attenuatum Smithről mondja Borries, hogy kamráinak közti falát megrágott növényi részekből tapasztja össze, Kleine pedig egy a fenyő kérgében élő nagyobb bogár járataiban a kis fazekasdarázsnak öt kokonját találta, de ezek egyáltalában nem voltak egymástól elrekesztve.

A Trypoxylon aurifrons Smith, az aranyhomlokú fazekasdarázs fészke valóságos remekmű. Ez az állat apró, széles, de rövidnyakú korsókat készít, azokat egymás alá akasztja és színig megtölti hernyókkal.

A fehérlábú Trypoxylon albitarse az emberi lakások zugaiba majdnem 8 cm-es csőalakú járatokat épít és ezekben gyüjtögeti össze a pókokat.

A Dél-Európában gyakori Sceliphron Kl.-nemhez tartozó fajoknak Herman Ottó a lopódarázs nevet adta. Ezek meglehetősen színes állatok; potrohuk nyeles. Lábuk szára alig tüskés, és mindkét visszatérőerük a második könyöksejtbe fut. A Sceliphron destillatorius Ill. fényes fekete darázs, csak hosszú potrohnyele, szárnypikkelyei, csápjai és részben lábai sárgák. Délvidéken él ez az állat, de felvonul északra is, amiről eléggé tanuskodik, hogy fészkével együtt Morvaországban gyüjtötték. Hosszúkás, vesealakú lyukakat épít a földbe, itt helyezi el petéit.

A trópusokon nem ritkán találkozunk hasonló fészkekkel, de ezek nemcsak agyagból és sárból valók, hanem mindenféle szemetet is kever bele az állat s ezeket házfalakra, kimeredező sziklákra vagy a háztetőre helyezi. A berlini múzeumban látható a Sceliphron javanum L. fészke, amely azért nevezetes, mert lelógó kötélre tapasztotta oda köröskörül az állat, Ausztráliából pedig olyanokat is ismerünk, amelyek egy palack nyakát borítják. Nemcsak a hazai, de a trópusi fajaik is pókokat hordoznak fészkeikbe.

Jobboldalt lopódarázs (Sceliphron destillatorius Ill.), a középen alul és jobboldalt a közönséges útonállódarázs (Pompilus viaticus L.), a középen felül a méhfarkas (Philanthus triangulum F.).