MÁSODIK REND: Epimorpha

Ezeknél az állatoknál a stigmákból kiinduló tracheanyalábokat összekötőágak egyesítik, a fiatalok pedig már a petéből való kibúváskor annyi testszelvénnyel és lábpárral bírnak, mint a kifejlett állatok.

A legnagyobb százlábúakat az óriási skolopendrák (Scolopendromorpha) közt találjuk. Ezek erőteljes alkotású állatok, amelyeknek törzse 21 vagy 23 egyforma, lábat viselő szelvényből áll. Dél-Európában és Kis-Ázsiában gyakori a Scolopendridae-családba tartozó öves skolopendra (Scolopendra cingulata Latr.), amely Magyarország déli vidékein, így Hunyad- és Krassószörény megyében, Horvátországban és a tengerparton is előfordul. Rejtekhelyéül rendesen védett, a napfénynek hozzáférhető, meleg helyeken levő kövek alját választja, ahol azonban a talajnak kell még annyi nedvességet tartalmaznia, hogy a növényzet megélhessen. Ennek a skolopendrának a színe a sárgától vagy zöldtől egészen a sötét olívbarnáig változik. Mint neme minden fajának, fejének oldalain 4–4 pontszeme van. A Földközi-tenger vidékének keleti részén tekintélyes nagyságot ér el. Syriából például 17 cm hosszú példányok is ismeretesek. Az olasz és dalmát példányok azonban lényegesen kisebbek és rendesen csak 7–8 cm hosszúságot érnek el.

Öves skolopendra (Scolopendra cingulata Latr.).

A skolopendrák rejtett életet élnek. Csak éjjel jönnek elő rejtekhelyükről, hogy rovarokra és rovarlárvákra vadásszanak, amelyeket a földön rohannak meg. Ha szűk helyre többet zárunk össze, nekiesnek egymásnak, ölik és felfalják egymást. Ha azonban a kitérésre elég hely van, rendesen szívesebben és óvatosan kitérnek egymás útjából. Az embernek a skolopendra semmit sem árt, ha rejtekhelyét hirtelen felfedjük, kígyózó mozgással nagy sebesen megkísérli a menekülést. Ha azonban megfogjuk vagy vigyázatlanul megérintjük, azonnal védekezik. Marása nemcsak meglehetősen fájdalmas, hanem a megsértett testrész erősen meg is dagad tőle. A szaporodás a melegebb évszak elején veszi kezdetét. A skolopendranőstény azután több centiméter mélyre a földbe húzódik és ott egy kis barlangban spirálisan összecsavarodik. Lerakja egy gomolyagba borsónagyságú, világos borostyánkősárga petéit, amelyeket azután sok lábával átkarolva tart. Az anyaállat ezt a helyet nem hagyja el, ott marad és táplálékot sem vesz magához, amíg több hét mulva a petékből ki nem bujnak a hófehér, tehetetlen kicsinyek. Csak akkor ébred fel apatikus állapotából, amikor a kicsinyek egy vedlés után zöld színt vettek fel és a környező földben szétszóródtak.

A többi skolopendrák közül említjük még a harapós skolopendrát (Scolopendra morsitans L.), amely az összes trópusi vidékeken honos és már Észak-Afrikában is előfordul. Kitűnik azzal, hogy véglábának első íze felül lapított és oldalt párkányos. A trópusok alatt oly nagy fajok találhatók, amelyek még nagy gyíkokkal is megbirkóznak. Áldozatukat, amely már minden ellenállásról lemondott, halálos ölelésben kígyózzák körül. Még erősebb az óriási skolopendra (Scolopendra gigantea L.), egy hatalmas, olajbarna, sötétvörösbarna állat, amely 26.5 cm-re nő meg. Brazíliában, Csilében, Kolumbiában, Venezuelában honos, de előfordul Trinidad, Jamaika és St. Thomas-szigetén is. Mindenki fél tőle, mert azt mondják, hogy marása az emberre rendesen halálos. Különös alakúak a trópikus Afrikában honos, lapátos skolopendrák, amelyek, mint pl. az Alipes Grandidieri Luc., a véglábak csúcsán nagy, levélalakú kiszélesedéssel bírnak. Gerstäcker közli, hogy ezek az állatok lapátjaikkal a csörgőkígyók módjára zörögnek. Ez azonban nem valószínű, és Preuss, aki a lapátos skolopendrákat hazájukban figyelte meg, csak annyit tud róluk mondani, hogy izgalmukban levélalakú véglábaikat élénken fel és le mozgatják.

Kisebb skolopendrák, amelyek a vak Cryptops Leach nembe tartoznak, a legmesszebbre mennek északra. Németország és Magyarország lomberdeiben is van egy 3 cm hosszú képviselőjük, a Cryptops hortensis Leach.

A Geophilomorpha-alrendbe tartozik a Geophilidae-család. Ezeknek a teste féregszerűen megnyúlt, egyenletesen szelvényes. A szelvények száma 31–173, ugyanannyi lábpárral. Csápjuknak mindig 14 íze van, szemük nincs.

A százlábúak harcias sajátságaiból a Geophilidáknál nagyon keveset találunk meg. Mozdulataik lassúak. Sok közülük éppen olyan gyorsan mászik előre, mint hátra és a mellett képesek szorosan összegombolyodni. Ehhez járul még, hogy különleges mirigyeikből, amelyek törzsük haslemezein nyílnak, nagymennyiségű nedvet választanak el, amely rendesen sárgás vagy fehéres, a Dél-Európában gyakori Himantarium Gabrielis L.-nél azonban szép rózsapiros. Táplálékuk kiválóképpen puhabőrű állatokból áll, gyakran gilisztákból, amelyeket hosszú testükkel körülgyűrűznek és marásukkal vagy hasmirigyeik váladékával védekezésre képtelenné tesznek, mint azt a hazai Geophilus longicornis Leach is teszi. Az emberre nézve valamennyi faj teljesen ártalmatlan. A nedvdús gyümölcsöket igen szeretik és így történhetett meg az, hogy a gyümölcs élvezetekor, amelybe az állatok befúrták magukat, észre nem véve, lenyelték őket. Így elevenen jutottak be az emberi testbe. Ezzel magyarázható az, hogy némely Geophilus, amikor ismét a napvilágra került, abba a gyanúba keveredett, hogy veszélyes élősködő.

Egyes Geophilidák, mint a Scolioplanes crassipes C. K., különleges mirigynedvek elválasztása által a sötétben intenzíven világítanak. Dubois Heidelberg mellett figyelte meg ezeket az állatokat. Meleg, holdvilágnélküli, őszi éjszakákon a talajon a korhadó levelek közt mászkáltak az állatok. Világításuk még bőven 10 lépés távolságról is észrevehető volt. Fényük mellett egészen kényelmesen lehetett olvasni és az órát is meg lehetett látni.

A foszforeszkáló fajok közé tartozik az északafrikai Orya barbarica Mein., amelynek néhány marokkói példányát éveken át figyelték terráriumban. Egy nyári éjszakán, amikor az állatok friss vizet kaptak, az egyik állatnak sikerült a nyitott tartály szélén átmásznia. Amikor azután az állatot megfogták, bőrmirigyeiből olyan mennyiségben választotta el a világítóváladékot, hogy ujjaik több percen keresztül teljesen mágikus zöldesen izzó fénnyel világítottak. Ebben az esetben az állat világítónedvét nyilván mint védőszert használta.

A Geophilidák messze vidékeken el vannak terjedve. Egyesek még a tenger közvetlen szomszédságát sem kerülik. A tengeri százlábú (Scolioplanes maritimus Leach) Európa partjain, az árapályzónában tartózkodik. Amikor jön a dagály, az állatok többedmagukkal egy gombolyaggá fonódva, gyakran nyugodtan a kő alatt maradnak. Engedik, hogy a víz körülmossa őket és nyugodtan várják az apály beálltát, ha csak nem mászkálnak a talajon a víz alatt, ami gyakran előfordul. Hennings, aki ezeknek a tengeri százlábúaknak a szívósságát akarta kipróbálni, megállapította, hogy csak tizenkétórai víz alatt való tartózkodás után kezdenek elbódulni és hogy harmincórai tengervízben való időzés után is magukhoz térnek.

Magyarország százlábúiról Daday Jenő írt magánrajzot és ugyancsak ő állította össze azok katalógusát, Daday után főleg Verhoeff kutatta hazánk százlábúit és számos tanulmányban számolt be kutatásainak eredményéről.