A magyar ló

„Magyarországnak, mint lótenyésztő államnak, legalább éppen olyan nagy, mint nemesebb lovak szállítójának, pedig még nagyobb híre van, mint Oroszországnak. Nehéz hidegvérűek ott a félkeleten érthető okokból sohasem voltak; sőt ugyancsak érthető módon az ország egész lóállománya, főkép a török háború folytán, át meg át van itatva keleti vérrel. Napjainkban azután mint mindenütt, Magyarországon is, az angol telivér lett uralkodóvá. Mint kicsiny, elegáns, egyúttal azonban nemcsak ünnepi alkalmakra és versenyzésre, hanem hosszú távolságra is kitűnő fogatlovakként meglehetős nemzetközi hírnévre tettek szert a magyar jukkerek, amíg a gépkocsi háttérbe nem szorította őket.” Ennyit ír a német Brehm IV. kiadása a magyar lóról. Mi többet tudunk róla.

Őseink az ázsiai őshazában a hunokkal és egyéb rokonnépekkel nomád életmódot folytattak. Főfoglalkozásuk a vadászat és az állattenyésztés volt. Minden sátor mellett ott legelt a ló, melyben ők nemcsak megbecsülhetetlen háziállatot, hanem hű barátot is láttak. Ha vadászatra indultak, vagy kalandozni vágytak, csak felpattantak a lóra, és szélvész sebességével száguldottak tova. A vallási szertartásoknál is nagyon fontos szerep jutott a lónak, a táltosok fehér mén áldozásával engesztelték ki a haragvó Hadurt és a temetési tor alkalmával is lovat áldoztak szeretteikért.

Európa még nem ismerte az ázsiai lovat, mikor őseink átlépték a Kárpátokat. Ahol megjelentek, mindenütt félelem szállta meg a lakosságot. Katonáik igen bátrak voltak és nagyon ügyesen kezelték ijjaikat. A legfőbb csodálat azonban lovaikat vette körül, melyeken ha valamely sereget űzőbe vettek, nem volt annak menekülése.

A harcias magyar nép azonban rövidesen békésebb foglalkozáshoz, a földmíveléshez látott. E régi dicső századok történelmét lapozgatva, képet alkothatunk magunknak az ősmagyar lóról. Ez a lófajta a nemesvérű keleti lovakhoz tartozott. Marmagassága általában a közepesnél kisebb volt. Külemét pontosan nem ismerjük, de valószínűleg a jelenlegi turkomán és cserkesz lovakhoz lehetett hasonló: kis könnyű fej, tüzes tekintetű szemek, magas fejtűzés, egyenes, vagy esetenként fordított nyak, alacsony nyakillesztés, kissé könnyű törzs, szikár, száraz végtagok. Színe változó. Gyakori volt azonban a szürke és a deres. Kiváló tulajdonsága a kisigényűség és a rendkívüli kitartás volt.

Hazánk történelmének különböző fordulatai megváltoztatták a magyar lovat. A tatárjárás alkalmával igen sok lovunk elpusztult, viszont az ittmaradt mongol lovak durvító befolyást gyakoroltak a megmaradt állományra. A török hódoltság hatása ezzel szemben kedvezőbben bírálható el, amennyiben a törökök az ő kiváló arabs és berber vérű lovaikat hozzánk is behozták és ezzel a magyar lovat csak nemesítették. Az ország különböző vidékein a lóállomány nem volt egyöntetű. Az Alföldön érvényesült legerősebben a török ló befolyása. Erdélyben helyenként a kisebb testű mokánylovat tenyésztették, másutt viszont nagyúri ménesekben ott voltak a spanyol és a különösen híres andaluziai lovak.

A ló annyira összeforrt a magyarok életével, hogy – mint Nagyváti János mondja – „eleink gyalog nem is tudtak járni, szépapáink pedig királyt is lóháton választottak és lóháton tartották az országnak gyülését”. A nép fia még a mai nap is szőrén üli a lovat, biztosabban és merészebben, mint más népek tornyos nyergeikben. „Kardodat, lovadat és feleségedet ne bízd másra” – mondja a magyar. A büszke ember „Lóhátról beszél”. Akit rászedtek, arról azt mondják, hogy „Lóvá tették”. „Ajándékcsikónak ne nézd a fogát.” Krenedits F. írja, hogy a kalotaszegiek azt tartják, ha idegen fehér ló téved az udvarukba, hogy valamely kedves halottjuk lelke jár közöttük, és nehogy valaki utána menjen, seprővel hajtják ki a lovat. Ha a leány tarka lovat lát, kiáltson utána: „Tarka lovat látok, szerencsét találok” és azzal fog találkozni, kit legjobban szeret. Aki lóval álmodik, azt váratlan szerencse éri. Aki háza padlásán lókoponyát tart, sok rossztól megóvhatja családját. A beteg meggyógyul, ha ablaka alatt ló nyerít. A lópatkó – közhit szerint – becses talizmán, az úton talált lópatkót haza kell vinni és a küszöbre szegezni, mert szerencsét hoz a házra. Szegény ember „Szentmihály lován” utazik a másvilágra.

Ruisz Gyula beosztása szerint a következő korszakokat lehet lótenyésztésünben megkülönböztetni:

A magyar ló korszaka. Az Ázsiából behozott lovak kicsinyek, kevésbbé tetszetősek, de nagyon kitartóak voltak. Ezekhez járultak a legyőzött népektől zsákmányolt, később Nagy Lajos és a következő királyok idejében Lengyelországból beszármazott lovak, melyek a magyar lovat helyenként megváltoztatták. Ezt a korszakot a honalapítástól a mohácsi vészig számíthatjuk.

A keleti ló korszaka. A mohácsi vésztől III. Károly trónra léptéig tart. A török háború alkalmával lovunk gyökeresen átváltozott, mert akkor részint zsákmányolás, részint ajándék vagy vásárlás révén nagyon sok keleti ló került az országba, melyet kivált Erdélyben magas fokra emelték lótenyésztésünket.

A spanyol ló korszaka 1711-től 1814-ig. III. Károly király spanyolvérű méneseinek befolyása alatt újból átalakul a magyar tenyészetek vére.

Az angol ló korszaka 1814-től a mai napig. Az első angolvérű tenyésztörzs 1814-ben jutott Magyarországra. Az angol telivér nagymértékben átalakította lóállományunkat.

Döhrmann ezredes írja: „Amidőn a török hódoltság megszüntével a nagykiterjedésű elnéptelenedett déli határvármegyéket újból benépesítették, újféle lójellegek kerültek az idegen telepesekkel hazánk földjére. Bácskában, valamint Temes és Torontál megyékben és egyéb kisebb elszigetelt területeken a nagyobb termetű, úgynevezett sváb ló megjelenése erre az időszakra esik.

A XVIII. század vége felé több európai államban kialakult az a meggyőződés, hogy a folytonos háború szükségessé teszi olyan kormányintézkedések megtételét, melyek a köztenyésztés emelését, javulását eredményezik és kielégítik a hadsereg igényeit és kívánságait. Az akkori uralkodó, II. József (1780) szintén felkarolta a lótenyésztés emelésének kérdését. Lódíjazásokat rendeztetett, amelyek alkalmával tekintélyes díjakat juttatott a katonai kincstár a megfelelő fiatal ménekkel és kancákkal rendelkező tenyésztőknek. Kisebb méntelepeket állíttatott fel az ország egyes részeiben, elsősorban Pest, Békés, Bihar és Szatmár vármegyékben. Rendelkezései folytán felkutatták Erdélyt, Moldvát, Bukovinát, sőt Törökország hozzáférhetőbb európai tartományait is, megfelelő méneket és kancákat keresve. A szerzett jobb lóanyagot szétosztották a földmívelő nép között, a lovasezredektől elvett fölösleges kancákkal együtt és arra kötelezték az ilyen kancákhoz jutott gazdákat, hogy ennek fejében katonai pótlovakat neveljenek a hadseregnek.

Mindez azonban nem vezetett célhoz, amíg II. József el nem határozta, hogy Európa legfontosabb lópiacain összevásárolt katonai pótlovak elhelyezésére szolgáló mezőhegyesi gyüjtőtelepet katonai ménessé alakítsák át, ami 1875-ben meg is történt. Ugyancsak ezidőtájt alapították a komárom-megyei Bábolnán a második katonai ménest, amely kezdetben a mezőhegyesi ménesnek fiókintézete volt.

A Királyhágón-inneni országrészen főleg a Nagy-Alföldön, abban az időben már a népies lótenyésztés is sokat fejlődött, míg Erdélyben inkább csak a rendkívül nagyszámú úri ménesekben lehetett értékes anyagot találni.

Az akkori idők legkiválóbb magán-ménesei közül történelmi nevezetességre tettek szert a Királyhágón innen a Festetich grófi család keszthelyi, az Eszterházy hercegek ozorai, az Inkeyek lengyeltóti, récsei és iharosberényi, a Széchényi grófok nagycenki és marcali, a gróf Hunyady-féle ürményi és a gróf Vitzay-féle iregi ménes, míg a Királyhágón túl eső akkori országrészen a báró Wesselényi-féle zsibói és gyéresi és a gróf Mikes-féle marosujvári ménes váltak ki leginkább a sok jeles ménes közül. Mindezek a ménesek akkoriban nagyobbára arab vérű méneket használtak, amelyeknek nagy részét báró Fechtig hozta be Keletről, aki többek között Tajár nevű eredeti arab ménjével örökítette meg a nevét a magyar lótenyésztés újabbkori történetében.

A XIX. század elején gróf Széchenyi István, Magyarország legnagyobb szellemeinek egyike, a főúri lótenyésztők figyelmét ráterelte az angol versenylónak Angliában azidőtájban már virágzó tenyésztésére, melyben a magyar lótenyésztés jövendő újjáteremtőjét felismerte. Abban az időben élénk vita folyt az ország lótenyésztői és lóismerői között, az arab és az angol telivér felsőbbsége körül, annak eldöntése végett, melyiknek a befolyása lenne kívánatosabb az ország lótenyésztésének továbbfejlesztésében. A nagy Széchenyi véleményének súlya végül is az angol telivér fokozott igénybevétele mellett döntött. Ő honosította meg 1826-ban az angol jellegű lóversenyeket hazánkban és ő alapította ugyancsak az első magyar lótenyésztő társaságot.

Az ezután következő, a nemzetre mind súlyosabban nehezedő szerencsétlen politikai viszonyok – az 1848-iki szabadságharcot nem tekintve, amely a katonai ménesek nyugalmát megbolygatta – csodálatosképpen nem igen zavarták az országos lótenyésztésnek lassú lépésben haladó fejlődését. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, hogy az akkori császári és királyi hadsereg legfontosabb önérdekét szolgálta, ha a magyar országos lótenyésztést minél több és minél jobb katonaló nevelésére képesíti. Ezért állították fel hazánkban 1853-ban a harmadik katonai ménest Kisbéren, amely tisztán az angol telivér és az angol félvér ló tenyésztését lett hivatva szolgálni.

1875-ben állították fel a negyedik állami ménest az Olt völgyében, Erdélyben, a Mezőhegyestől átvett és a Lipizzáról beszerzett lipizzai tenyészanyaggal. Ez a ménes a fogarasi ménes nevet viselte.

Ekkor kezdődött Magyarország lótenyésztésének fénykora, mely 1918-ban az ország megszállásával ért véget.”

Az 1911. évi állatszámlálás Magyarországon 2,001.399 darab lovat talált. Ezek szerint lóállományunk nagysága tekintetében Európa államai közt a negyedik helyen állottunk. Ezer lakosra átlag 110 ló esett. Ezzel szemben a csonka ország lóállománya 1924-ben 849.771 darab, 1928-ban pedig 917.974 darab volt.

Az 1911. évi összeírás szerint Magyarországnak 420 magánménese volt. Az állami ménesek 1918 elején a következő anyakanca-létszám után neveltek méneket az országos tenyésztés céljaira: Kisbér 180 angol félvér, Bábolna 200 arab telivér és félvér és 60 lipizzai, Mezőhegyes 100 Gidrán, 135 angol félvér, 150 kis Nónius és 150 nagy Nónius anyakanca után.

A háborút közvetlen megelőző években kiviteli többletünk lovakból átlag évi 53.000 darab volt, 31.8 millió aranykorona értékben. Volt némi csekély behozatalunk is, főleg tenyészcélra szánt versenylovakból és nehéz igásfajta tenyészlovakból. A lókereskedelem belföldi forgalmát katonalovakból, továbbá fényűzési és iparvállalati lovakból, a háború előtt átlag 30.000 darabra becsülték, évente 20 millió aranykorona értékben.

Az állami lótenyész-intézeteknek állandó befolyása révén az azokban tenyésztett fajták és lójellegek már nagy mértékben elterjedtek a magántenyésztés és a népies tenyésztés körében, olyannyira, hogy minden kultúrbefolyástól mentes, egyszerű ősi parlagi lóanyagot már alig lehet találni a csonka ország területén. Csupán a néha felbukkanó fakó színnek különböző árnyalatai árulják még el itt-ott a régi parlagi ősi örökségének jelenlétét.

A régi, javítatlan magyar parlagi ló 155 cm magasságú. Színe igen sokféle, leggyakrabban pej, fakó és sárga. Közönséges szervezetű, későn fejlődő fajta. Közepes nagyságú, feje szikár, száraz, az arcél jól kiemelkedő. Nyaka keskeny, hosszú, gyakori a szarvasnyakalakulás. Magasan kiugró feje folytán csillagvizsgáló. A mar jó. A hát kissé hosszú, esetenként gyengén izmolt. A far jó. Néha azonban kecske-fart találunk. A mellkas lapos. A végtagok szikárak, szárazak, a pata szaruja kiválóan ellenálló. A magyar parlagi ló azonban sok tekintetben kitűnő tulajdonságokkal rendelkezik. Mindenekelőtt rendkívül kisigényű. Nyáron a csaknem teljesen kisült legelőn szálal, míg télen szénát és abrakot alig kap, szalmából tartja fenn magát. Kis-igényűségét még felülmúlja szívóssága és kitartása. Mint hátasló, képes naphosszat száguldani lovasával. Mint kocsi-, vagy igásló pedig elvégzi munkáját a forró nyáron és a hideg télen egyaránt. Az időjárás viszontagságait, hazánk éghajlatának szélsőséges kilengéseit jóformán meg sem érzi.

Közönséges és javított magyar parasztló.

Javítására arab méneket használtak, melyek a külemet javították, a szívósságot és a kis-igényűséget pedig még fokozták. A mult század végén angol méneket kezdtek a magyar parlagi ló javítására használni. Ez azonban csak ott vált be, hol az arabbal való nemesítés már megtörtént. Az így származott magyar-angol félvér azután az, amit lótenyésztőink javított magyar parlaginak neveznek. Küleme kedvezően alakult: a testtömeg nagyobb lett, a marmagasság 150–165 cm között ingadozik. A mar hosszú, jól izmolt. A hát és az ágyék rövid, a kötés jó. A far hosszú, leggyakoribb a dinnye és az alma far-alakulás. A mellkas hosszú és mély, a lapockák dőltek. A végtagok szikárak. Ez a javított magyar parlagi Európa legjobb katonai hátaslova, külföldön igen nagy keresletnek örvend.

Erdélyi lovat ma már nem különböztetünk meg. A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120–130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették.

Az északkeleti és keleti Kárpátokban egy sajátságos lófajtával találkozunk: a mokány lóval. Ott húzza a terhet a meredek hegyoldal kígyózó ösvényein, bátran lépked a szakadékot áthidaló pallón és gyakran vígan üget az évszázados tölgyes és fenyves hűvös utain. Leereszkedve a bányába, ott is megtaláljuk a sötét tárnákban futó csillék elé fogva. Kistestű, zömök állat. Marmagassága 110 cm. Leggyakrabban sötétpej vagy fakó színű. Feje burkolt, nyaka rövid, törzse zömök, mellkasa dongás, lábai rövidek, jól izmoltak. Üstöke, sörénye, farka durva, bozontos.

A sváb lovat német nemzetiségű vidékeken találjuk. Nagy testtömegű lófajta: marmagassága 164–176 cm. Színe leggyakrabban pej vagy sárga. Feje nehéz, burkolt. Nyaka vastagabb, a törzs jól izmolt, a far tömegesebb. A végtagok nem olyan jók, mint a magyar parlagi ló végtagjai. A sváb lovat Nónius-szal javítják.

Az eddig felsorolt fajták után kultúr-fajtáinkat kell megismernünk. Döhrmann ezredes kitűnő munkájának alapján ismerhetjük meg közelebbről világhírű méneseinket, az azokban tenyésztett kultúr-lófajtáinkkal.

Hazánk legnagyobb állami ménese a mezőhegyesi ménes. Mezőhegyes 40.000 hold területű állami birtok, közel a Maros folyóhoz, sík területen fekszik. Kötött humusz talaján igen buja növényzet tenyész. Nyár végén a pompás vetemény-táblák között haladó lovas nem látszik ki a kender mögül, de még a kukoricás is hellyel-közzel elfödi. A mezőhegyesi aratás bősége országszerte híres. Mezőhegyes valóban olyan, mint egy kis kolónia.

A mezőhegyesi ménest 1783-ban alapították. 1791-ig a ménes félvad volt és csupán a hadsereg pótlovainak összpontosítására szolgált; ez tekinthető a mezőhegyesi ménes első korszakának.

A második korszak 1791–1817-ig tartott, mely alatt a kanca-állományt szín szerint osztályozták. Ez időben került Mezőhegyesre a híres Nonius Senior.

A harmadik korszak 1817–1855-ig terjed; – ekkor alakul meg a Gidrán, továbbá a Furioso és a North-Star törzs.

A negyedik korszak 1855-től a mai napig tart; ennek megalakítója, Ritter vezérőrnagy, az állományt kilenc ménesbe osztotta be. 1876-ban a mezőhegyesi arab tenyészetet beszüntették, mert a mezőhegyesi miliő hatása alatt az arab, jellegét elveszítve, nagytestű és erőteljes csontú lófajtává lett. 1862 óta angol telivérekkel frissítették a Nonius és Gidrán félvér törzseket. 1863–1869-ig angol telivéreket is tenyésztettek. 1868-ban veszi át a magyar kormány a ménes-intézetet és 1877-ben megkezdik a gazdasági igás-ménesben a norfolki vért alkalmazni, de már öt év mulva felhagynak vele, mivel laza szervezetűnek bizonyult. 1881-ben Kozma Ferenc véglegesen osztályozta az állományt és eszerint három ménest különböztethetünk meg. Az angol-arab, angol-félvér és anglo-normann méneseket.

A birtok közepén találjuk az úgynevezett központot, itt van a birtok vezetősége és a ménes-udvar elhelyezve, A ménes-udvarban vannak a törzsmének istállói, a híres födött lovarda és a kocsi-lovak istállója a kocsiszínnel. Az udvar nevezetessége a két hatalmas platánfa, melyek már több mint egy évszázad óta ott vannak.

A törzsmén-istálló fényesen berendezett, mindenütt csillogó tisztaság. A mének nagy része külön rekeszekben, úgynevezett boxokban van. Ápolásukról fogalmat szerezhetünk, ha végignézzük a pata-ápolás műveletét, melyet bizony sok manikür megirígyelhet. Minden lónak külön abrakostarisznyája és külön ivócsöbre van.

A ménesek künn fekszenek a központtól kisebb-nagyobb távolságra.

Délután négy óra van. A júliusi nap teljes hevével tűz a felgereblyézett udvarra. Ebben a percben állt meg a könnyű kis homokfutó a fedett lovarda előtt. Felültünk N. őrnaggyal, ki a méneseket be fogja mutatni.

Tíz perc mulva már meg is érkeztünk az első ménesbe. „L” alakú hatalmas istálló, előtte kifutó, mellette járgányos út, melyet éppen javában húz a ló. Csak ezt az egy lovat találjuk itthon, mert a ménes már napfölkelte óta künn legel. Kimegyünk utánuk. Hamarosan reájuk akadunk. Anyakancák. Egytől-egyig sárgák: ez a Gidrán anyaménes.

A Gidrán magyar kultúrfajta őse a Gidrán Senior arab telivér, melyet Fechtig báró importált 1814-ben Arábiából. Marmagassága 155 cm, színe sárga, küleme kifogásolható, marja alacsony, háta előremélyedt volt. Eleinte Lipizzán, majd Bábolnán tartották. Utódaiból kerültek ki a Gidrán törzsmének, melyeket Mezőhegyesen állítottak fel. 1876 óta alkalmanként angol méneket is vettek igénybe a Gidrán ménesben, javítás céljából. A Gidránok egyöntetűek, anglo-arab jelleggel. Marmagasságuk 162–172 cm között változik. Színük sárga, egyéb szín ma már ritkaság. A külem sokat javult, alacsony mar, rossz hát, kardállás, puha, hosszú csüd ma már alig fordul elő.

Girdán

Hamarosan tovább kocsiztunk. A perzselő napsugarakat visszatartották a komlósi út pompás szilfái. Helyenként egy-egy kis akácos erdőfolt teszi tarkábbá a rónát. Jó félóra mulva elérkeztünk az angol félvér ménesbe.

A mezőhegyesi angol félvér sokkal erőteljesebb az angol telivérnél. Két törzsben tenyészik. Ezek a Furioso és North Star. A Furioso törzs őse Furioso angol telivér, Károlyi György gróf istállójából. Ritter vezérőrnagy vásárolta 1841-ben a félvértenyésztés céljaira Lichtenstein hercegtől. 168 cm magas, meggypej színű, kiváló külemű állat volt. Különösen jól fejlett marjával, hosszú lapockájával és szikár, száraz lábaival tűnt ki.

North Star angol telivért, a hasonnevű törzs ősét, Ritter Ferenc vezérőrnagy egyenesen Angliából importálta 1852-ben. North Start jó külemén kívül kitartása jellemezte. A mezőhegyesi angol félvérek nagy növésűek, marmagasságuk gyakran a 178 centimétert is eléri. Színük pej, de a fekete és a sárga szín is előfordul. Fejük tetszetős. A mar nagyon kifejezett. A dinnyefar általános. A mellkas mély. Végtagjai felül jól izmoltak, alul szikárak, szárazak. Fontos szerep jutott ezeknek a félvéreknek az országos tenyésztésben is. Mint hátaslovak, gyorsak és kitartóak, jobb jukkerlovakat pedig elképzelni is nehéz.

Hat óra lett, mikor a sok apró dülőúton eljutottunk a nagy Nonius anyaménesbe. Az óriásnövésű kancák jóízűen ropogtatták a lucernával vegyes füvet, mely legelőül szolgált és melyet, mint másutt a gabonát, magról vetnek.

A Nonius a legfontosabb mezőhegyesi kultúr-lófajta. Őse a Nonius Senior, az angol vérű Orion mén fia; a Rosieres-i ménesből osztrák dzsidások zsákmányolták. Solaret, Rosieres-i ménesfelügyelő elég kedvezőtlenül nyilatkozott róla méneskönyvében, Bányai százados könyvéből idézve: „Nonius minden szépség és összhang nélküli újszülött és bár jó mén nem lesz belőle, de azért tapasztalatok szerzése végett mégis igyekezni kell őt megtartani.” Szerencsére Solaret nem tudta a fiatal Noniust helyesen elbírálni, nem lévén annak jeles tulajdonságai még kialakulva. A Nonius Senior 174 cm marmagasságú, világos pej, erőteljes, durvába hajló szervezetű, kosfejű, hosszú hátú, lapos mellkasú állat volt. Mint tenyészmén azonban kiváló volt. Huszonkét éven át szerepelt és 1839-ben múlt ki. Tizennégy legjobb utódából törzsmén lett. A későbbiekben a Noniust angol telivérrel nemesítették. Fontosabbak: Eredmény, Durcás és Ürmény. Külön említendő fel a Nonius 36., amelyet a németek harmonikus küleme folytán ideál-lónak minősítettek.

A Noniusokat két törzsben tenyésztik

Nonius.

Nonius mén, a kalocsai érsekség tulajdona.

A 168 cm-nél alacsonyabb kis Noniusok és a 168 cm-nél magasabb nagy Noniusok törzsében. A mai Noniusok küleme jó. A fej kissé nehéz, félkosfej alakulású. A nyak erőteljes, a mar jó, a hát, ágyék és far kitűnően izmolt, a mellkas mély, a végtagok erőteljesek. Döhrmann ezredes a következőként jellemzi a Noniust: „A Nonius sok tekintetben hasonlít a normandiai megfelelő típusokhoz. Van belőle egészen durva igás jellegű, majdnem a francia Bourdonnal egyenértékű anyag, mely nemesebb típusú Noniussal, vagy megfelelő angol telivér ménnel párosítva, a hintós lovat adja. Van azután egy harmadik, nem szándékosan előállított, de mendelezés folytán elvétve keletkező, aránylag túlnemes, angol félvérképű jelleg, mely néha már nem is a Noniusra, hanem inkább a könnyebb angol-normand ügetőre, a trotteurre emlékeztet. Azzal azonban nem azonos, mert nem verseny-teljesítményre nevelt professzionátus ügető. A francia Carossier Normandnak, valamint az ügetőnek az az előnye a Nonius-szal szemben, hogy a norfolki vérkeveréktől eredő feltűnő ügetőképessége van, melyet a folytonos tenyész-kiválasztás még fokozott. A Nonius ezzel szemben feltétlenül keményebb szervezetével és kitartásával van előnyben, amelyet a szélsőséges, száraz éghajlatú magyar Alföld több mint százéves átalakító befolyásának köszönhet. A Noniusnak egyébként a fajtáját megillető jó ügető mozgása van. Aránylag elég nehéz termetéhez képest, eléggé mozgékony. A mezőhegyesi fiatal Nonius kancák legnehezebbjének is egy órán belül kellett kettősfogatban, közönséges kocsiba fogva a húsz kilométeres távolságot megtennie, hogy az anyakancák közé kerülhessen. A szalagmérték szerint, 168 cm és ennél magasabb példányokat a nagy Nonius jelleghez számítják, az ennél kisebbeket a kis Nonius jelleghez.

Az angol telivér nemesítő befolyásától többé-kevésbbé mentes, hogy úgy mondjuk, tisztavérű, eredeti Nonius jelleg a nem hidegvérű, erős gazdasági lónak méltó képviselője. Jellemző testalakulása a következő: durva, nehéz, gyakran félkos fej, magasan illesztett, kissé vaskos, de elég hosszú, ívelt nyak, jól fejlett mar, a nehezebb jelleghez képest jó felsővonal és többnyire kedvező enyhén lejtős faralakulás. Elég mély és dongás mellkas, jó lapocka, izmos és hosszú alkarok és combok, erős térdek és csánkok, rövid erős, aránylag eléggé szárazan inalt lábszárak, száraz bokák, rövid, erős csüdök és egészségesen fejlett elég nagy paták. Jellegzetes szépséghibaként aránylag gyakori a kardláb. Még a legnehezebb példányok is aránylag könnyű, lendületes lábvetéssel ügetnek, bár ezeknek már súlyuknál fogva is az igavonás a hivatásuk. A kellően sikerült teljeskorú példányoknak 170 cm átlagos marmagasság mellett 190 cm körüli az övméretük és 22 cm a szárméretük.

Ennél az eredeti Nonius jellegnél gyakoribb az angol vér befolyása és a tenyész-kiválasztás iránya által befolyásolt középnehéz Nonius jelleg. Az előbbi külembeli jellemzés itt annyiban mutat eltérést, hogy egészben véve nemesebb, szikárabb, könnyebb, mozgékonyabb és sikerültebb példányai nem az igás, hanem inkább a hintós jellegbe illenek.

Ennek a jellegnek 168 cm-en aluli példányait a kis Nonius jelleghez számítják, bár családbeli származásuk szerint együvé tartoznak. Ez a jelleg, bár igen mély és zömök, mégis könnyebb és mozgékonyabb. Itt már leginkább csak 20–21 cm-es szárméretek akadnak. Igen természetes, – amint ezt a tapasztalat más fajtákra is megállapította, – hogy a leghasznosabb egyedek eme középnagyságúak közül kerülnek ki, amelyek zömök testalkatuknál fogva akár fogatban, akár nyereg alatt igen jól beválnak, nehezebb terhek elég gyors továbbítására még nehezebb terepviszonyok között is. Különösen beváltak a kis és nagy Noniusok tüzérségi lovaknak. Erős zömök tisztavérű Nonius, kancák megfelelő alkotású és képességű angol telivér ménekkel párosítva, pompás teher- és munkabíró kényelmes vadászlovakat adhatnak, amelyek néha még az irlandiakkal is vetekszenek. Erről tanubizonyságot tehetnek azok, akiknek alkalmuk volt akár Holicson, akár pedig a szentlőrinci falka után ilyen származású, Mezőhegyesen nevelt méneket vagy kancákat lovagolhatni.

A választott csikók a csikó-állásba kerülnek, ahol tekintet nélkül fajtára és nemre, egy telepen élnek. Később a csikók évjáratonként külön ménesekben nyernek elhelyezést.

Közben a nap lebukott a szabályosan rakott búzakeresztek között, mikor kocsink a fasorba bekanyarodott. A rétekről hűvös esti levegő szállt fel. Távol keleten feltűnt a hold halvány tányérja.

Egészen beesteledett, mire a központba értünk. A kürtösök esti imája szolgált a szép élmények méltó befejezéséül.

Ez volt az összeomlás előtti Mezőhegyes, melyet a külföldi vendégek nem győztek eléggé csodálni. És ma ennek az óriási értéknek csak egy kis hányada maradt meg, áldozatul esve a többi a megszállásnak. Legújabban a Nonius-törzs egyesítésének kérdésével foglalkoznak.

A kisbéri ménes a komárom megyei tizenegyezer holdas állami birtokon van elhelyezve. 1853-ban alapították. Ritter Ferenc altábornagy tervezte, eredetileg Batthyány-birtok volt. Kezdettől fogva az volt a célja, hogy az angol telivért hazánkban meghonosítsa és hogy az országos lótenyésztés céljaira nemes angol félvért állítson elő. A tenyészanyagot részint Bábolna, Mezőhegyes és az osztrák Piber és Lipizza ménese szolgáltatta, részint vétel útján szerezték be magántenyésztőktől. Így az 1853-ban feloszlott híres Csapodi-féle ménesből egy angol telivér mént és 34 angol kancát vásároltak. Történtek importok Angliából is. 1854-ben hat angol telivért, 1856-ban Klagenfurtból egy angol telivér mént és egy norfolki mént importáltak. 1860-ban három angol telivér mént, két írlandi mént és tizenhét kancát vittek Kisbérre. Ugyanabban az évben telivér csikóknak a tenyésztésbe vétel előtt való kipróbálása céljából versenypályát létesítettek. Mivel azonban ez nem bizonyult jónak, 1867 óta nincsen versenypálya, az állam maga nem treniroz. A földmívelésügyi minisztérium előleges hozzájárulása nélkül az árverésen eladott lovakat külföldre vinni nem szabad. 1865-ben került Kisbérre Buccaneer, mely a Byerli törzsbe tartozott shire-vérű ló volt és különösen a rövid pályán bizonyult kiváló futónak. Tizenkilencszer futott, tizenegyszer első és háromszor második lett. Ivadékai híresek, különösen a méncsikók voltak jók, amelyek hazai és külföldi versenypályákon 5 millió koronát nyertek. Híresek még Fenék, Budagyöngye, Bálvány, Balzsam, Kisbér Öccse. Ezeknek az országos tenyésztésben is fontos szerep jutott. 1865-ben került Kisbérre Franciaországból Boa Russel mén és 1867-ben Angliából a nemesvérű Ostreger. Mind a kettő a félvér-tenyésztésre gyakorolt előnyös befolyást. Ostreger ivadékai nemesség, tiszta, erős csont-alap és kemény, szívós szervezet által tűnnek ki. 1869-ben a magyar földmívelésügyi kormány átvette a katonai ménest, a ménest elválasztotta a gazdaságtól és katonai parancsnokság alá helyezte. 1873-ban importálták a francia származású Verneuillet. Apja Mortmer volt, anyja Regalia. Sárga színű, hatalmas, szép külemű állat volt, de rosszindulatú természettel rendelkezett, amelyet ivadékai is hűen átörököltek. 1881-ben került be Gunnersbury, nagy testű, sötétsárga mén, amely Angliában, habár versenyben még nem volt kipróbálva, származása folytán nevezetes volt, versenyen való kipróbálását azonban makacssága gátolta. Festetics gróf istállójából 1894-ben került Kisbérre Fenék, amely a félvér-tenyésztésben játszott fontos szerepet. Ivadékai, Dornröschen és Zászlós versenyeken is szépen szerepeltek. 1896-ban állítják be az Üchtritz Zsigmond bárótól vásárolt magyar származású Kozma mént, amely a félvér-tenyésztésben rendkívül nagy egyéni átörökítő képességével tünt ki és az országos tenyésztésre is nagy befolyást gyakorolt. Sötét fémsárga színű, szívós, kemény szervezetű, szép testalkatú állat volt. 1911-ben előrehaladott kora miatt eladták Mikes Ármin grófnak, ki Zágonban helyezte el. 1897-ben került Angliából Kisbérre Bona Vista, melyet 400.000 koronáért vásároltak és előrehaladott kora miatt az 1914. év végén irtottak ki. Ivadékai közül többször szerepeltek verseny-győztesként: Beregvölgy, Lángoló és Pacience.

Kisbéren tenyésztik még a híres kisbéri magas félvéreket is, melyek közül nem egynek hét-nyolc generáción felfelé angol telivér az apja. A fölös számú kancákat ősszel nyilvános árverésen értékesítik a budapesti Tattersallban. A mén-csikókból országos fedező-mén lesz, hároméves korukban kerülnek belovaglás alá, egy félévvel utána pedig az állami méntelepekre nyernek beosztást. A kisbéri lovak a 3000 méteres pályát átlag 3 és fél perc alatt futják be. A ménes-intézethez tartozó ménesbirtokon gazdasági igáslovakat tenyésztenek, rendezett ménesük azonban nincs.

A bábolnai állami ménes szintén Komárom vármegyében, nem messze Kisbértől fekszik. Ez a 7000 holdas állami birtok eredetileg Szapáry-tulajdon volt. A ménest II. József alapította meg 1789-ben, mint a mezőhegyesi ménes-intézet fiókját. 1806-ban lett önállóvá, először csak vegyes lóállomány felett rendelkezett és 1816 óta a keleti vérű mének használata rendeltetett el, azóta csak ilyet tenyésztenek. 1836-ban történt az első import, melyet Herbert nevű ménes-parancsnok eszközölt Damaszkusz és Aleppo vidékéről. Hat arab mént és öt kancát hozott. 1843-ban nyolc mént és két kancát importáltak, azóta azonban még több behozatal is történt, részben Törökországból, részben Arábiából. 1870-ben vette át a magyar kormány a ménest és állományát osztályozta. Kozma Ferenc a nem arab származású lovakat kiselejtezte. 1879-ben Zichy kilenc mént, 1885-ben Lutzenbacher 4 mént és 5 kancát importáltat. Ekkor került be a leghíresebb mének egyike, Obaján, melyet 32 évig használtak. 1879-ben 7 mént, 1901-ben pedig 4 mént és 9 kancát importált Fadlallah el Hedad ezredes Szíriából. Jelenleg három osztályba csoportosíthatók a bábolnai arab lovak: eredeti arab telivérek, melyeket keletről importáltak. Ezek leszármazottai és végül félvérek, melyek apai vagy anyai ágon arabra vezethetők vissza. Bábolnán az állomány 120 anyakanca: Kedves látvány ez az anyaménes, amint künn legel a Darányitelep mögötti magaslaton. Az arrafelé menő figyelmét először a lovaktól pár lépésnyire legelő szamár-kanca köti le virgonc csikójával, amely mint valami kis fekete ördög, úgy szaladgál anyja körül.

Az arab anya-kancák igen szelídek, az ember iránt barátságot tanusítanak, még ha idegen is. Némelyik kanca már az első percekben a kenyeret keresi a látogató zsebében. A kocka-cukrot ezek a lovak igen sokra becsülik.

A mi arab lovaink mar-magassága valamivel nagyobb az Arábiában neveltekénél

Magyar arab kanca gróf Esterházy tatai méneséből.

Rendszerint 145–158 cm-ig, színük jellemző: csaknem mind szürke. A fej kicsiny, szikár, a homlok széles, a szemek nagyok, tüzesek. Általános a csukafej alakulás. A hát és az ágyék rövid, a far jó, a farok igen tetszetős. A végtagok mintaszerűek, szikárak, szárazok. Az inak acélosak, patáik szilárdak. Jellemzi őket a nagy szívósság és kitartás, habár gyorsaság tekintetében az angol telivér mögött maradnak. Fontosságuk különösen a multban volt, az ország lóállományának nemesítésében.

A farkaskuti telepen található a lipizzai anyaménes. Ez az a ménes, melynek sorsa az örökös vándorlás. A lipizzai fajtát az osztrákok állították elő Lipizzán, az istriai Karszt-vidék udvari ménesében. Ezt a ménest I. Ferdinánd fia, Károly főherceg alapította 1580-ban. Itt alakult ki a lipizzai ló, tartalmazván az olasz és spanyol lovak vérét, arabbal keresztezve. Hozzánk több mint fél évszázaddal ezelőtt került be a lipizzai fajta Mezőhegyesre és onnan hamarosan a fogarasi ménesbe.

Lippizai mén, gróf Széchenyi Bertalan tulajdona.

Az időközben megszűnt fogarasi ménes a hasonló nevű állami ménesbirtokon volt, Alsószombatfalva mellett, az Olt völgyében. Kozma Ferenc alapította 1875-ben a lipizzai ló tenyésztésére és jó mének előállítására, melyek az erdélyi lóállományt voltak hivatva nemesíteni. Azonban a nagy fokban fellépett időszakos belső szemgyulladás, az úgynevezett havi-vakság miatt elvitték a lipizzai anyaménest 1914 tavaszán Bábolnára. A lipizzai fajtának nyolc törzse ismeretes. Ezek: Pluto, Favorit, Neapolitani, Majestoso, Siglavy, Conversano, Incitato és Sirdar. A Siglavy törzs arab, az Incitato törzs székely, Fogarason tenyésztették ki. A többiek spanyol, olasz, arab vérűek. A lipizzai kisebb testű, szélesebb, zömökebb ló, marmagassága 155–166 cm. Leggyakrabban szürke színű. Feje kisé nehézkes, az arc profilvonala az orrhátnak megfelelően kissé hajlott. Nyaka kakasnyak alakulású. A mar kevéssé kiemelkedő, a far almafar alakulású, a mellkas széles, mély, a végtagok elég jók, magas akciójú állat. Leginkább könnyű kocsilovaknak és nyereg alá használják, gyakran a spanyol iskolában tanítják.

Lippizai ló.

Lippizai négyes, gróf Esterházy tatai méneséből.

A lipizzai anya-ménesnek a bábolnai viszonyok sem felelnek meg, mivel Bábolna földje csaknem teljesen sík, erre való tekintettel a ménest rövidesen a Bakony-hegységbe telepítik át.

Magyarországnak szép számú magán-ménese is van, ezekkel azonban itt nem fogunk foglalkozni, csupán a debrecen-hortobágyi ménest kell megismernünk, melyről Döhrmann ezredes a következőket írja:

„A hortobágyi pusztának mintegy negyvenezer katasztrális holdnyi területnek népes és nagyszámú nyájai között a szabadon járó ménesek is jelentékeny szerepet játszanak. Debrecen közbirtokosságának rendkívül nagyszámú lóállománya szükségessé teszi, hogy a város maga gondoskodjék, legalább is azokra a kancákra nézve, melyek a Hortobágyon ménesbeli életet élnek, megfelelő számú ménesről. Ebből a célból a város maga már több mint félszázad óta ménprodukciót űz és ennek okából fenntartja a város tulajdonát képező törzsménest. Jelenleg csak negyvenkét anyakancát számlál ez a tiszta Nonius jellegben tenyésztett ménes, mert az oláh megszállás a végletekig megdézsmálta azt. Öt állami Nonius bérmén szolgálja ki ezt a ménest.

A város törzsménese télen-nyáron szabadon jár a részére kijelölt legelőterületen. Télen is csupán nyitott félszerek alatt talál menedéket az időjárás viszontagságaival szemben. Az anyakancák csupán serdültségük első éveiben végeznek hámbeli munkát a város fogatos üzemeiben, ezzel mintegy próbatételt állva meg teljesítő képességük megállapításának. Azután kikerülnek a ménesbe, hol életük fogytáig látszólag munkanélküli, de valójában edző, a legellentállóbb szervezetet szelektáló pusztai életmódot élnek. Az összes kancák a kiegyenlítettség magas fokán állnak és híven tükrözik vissza a tiszta Nonius jelleget, annyira, hogy nagy részük méltán megállná a helyét a mezőhegyesi Nonius anyaménesben is. Az anyakancák táp- és erőállapota néha a kelletténél még valamivel jobb is.

A hortobágyi ménesek második kategóriáját az úgynevezett cifra ménesek alkotják. Ezen a néven a gazdák szabad ménesekben járó anya-ménesei szerepelnek, száz-kétszáz főnyi szabad ménesben járják, és legelik a hortobágyi pusztát, területileg egymástól elkülönítve. Egy-egy ilyen falka területén rendes istállókban elhelyezve, állanak a város ménjei, a falkák népességével arányos számban.

A hortobágyi tájfajta ménes a cifra ménestől annyiban különbözik, hogy tisztán a Nonius jelleg előállítása a tenyészcél. A debreceni méntelep-parancsnokság szakszerűen irányítja ennek a gazdák tulajdonát képező magán-kancákból álló tenyészkörnek a tökéletesedését és kiegyenlítődését. A csikók bélyegzése és törzskönyvelése a rendezettebb, belterjesebb irány felé való haladásának zálogát hordja magában.

Renyhe ménesnek nevezik végül a hortobágyi pusztának azt a lónépességét, mely szabadon járó ménesekben verődik össze akkor, amikor a gazdák némely része a tavaszi fogatos gazdasági munkák befejezése után igásló állományának nélkülözhető részét – takarmánymegtakarítás okából is – kihajtja a távoli Hortobágyra, hogy ott a munka fáradalmait kiheverve, új erőt gyűjtsön. Az itt kiaknázatlanul heverő munkaerő, valamint az ily módon elvesztegetett istállótrágya értéke kétségtelenül a gazdasági belterjesség veszteség-számlájára irandó, de csak az érdekelt gazdák rovására. A hortobágyi pusztának azonban javára válik ez a már kissé elavult rendszer, mert ez a trágya feljavítására szolgál és a rengeteg legelőterületet is jobban kihasználja.

A hortobágyi ménest az 1924. év május havának derekán úgy tenyésztés, mint tartás szempontjából oly kiváló állapotban láthattuk, hogy az a vezetés és kezelés feltétlen dícséretét érdemli, nemcsak a magyar pusztát ismerő és szerető és ezért talán kissé elfogult honi szemlélő részéről, hanem a hozzáértő és bírálatukban néha túlszigorú külföldi látogatók részéről is, akik ritkán mulasztják el az Alföld e gyöngyének megtekintését.”

A hidegvérű lovak jelentősége a magyar viszonyok között másodrangú, de azért ezekből is van két kitenyésztett fajtánk: a muraközi és a pinkafői. Mindkét fajta az osztrák határ közelében honos.

A muraközi, amelynek kis és nagy változata ismert, könnyebb hidegvérű jellegű. Színe pej, vagy sárga, amióta ardennival javítják; azelőtt gyakori volt a szürke és a tarka. Marmagassága 155–165 cm. Feje nagy, burkolt, gyakran félkosfej, szemei aprók. Nyaka rövid, vastag. Háta gyakran alacsony, fara igen jól fejlett, barázdált, a túlnőttség gyakori. A mellkas dongás, a végtagok vastagok, burkoltak, bokaszőrük van. Mint gazdasági igáslovat, a Dunántúl legnagyobb részén, mint söröslovat a legtöbb városban megtaláljuk.

A pinkafői hasonló, csak nagyobb, durvább és nehezebb a muraközinél. Marmagassága 165–175 cm között mozog. Jellegzetes hidegvérű ló, mely kizárólag lépésben használható munkára, ismertető jele nem barázdált fara. Kevésbbé elterjedt fajta.

A háború utáni időkben a muraközi lovat az Alföldön is sok helyütt tenyésztik, azonban a melegvérű fajtákat kiszorítani nem tudja.

A nagyobb uradalmi ménesek rendszerint csupán tenyésztésük fölöslegeit adják el, de azokat nem igen viszik vásárra, hanem házukhoz várják a vevőt. Ilyen célból egyesek árverést, vagy pedig szabadkézből való vásárt rendeznek, melyet kellően hirdetnek a szaklapokban. A luxuslovak nagy választékából való kényelmes beszerzésére a legkedvezőbb alkalmat a Budapest székesfőváros által a budapesti Tattersall telepen többnyire évente kétszer tartandó, rendes díjazással egybekötött luxus-lóvásárok nyujtják. A székesfőváros ugyancsak a tattersalli telepen igás lóvásárokat és minden év őszén ménló-vásárokat is szokott rendezni.

A kisebb és a népies tenyésztés eladó lovai leginkább csak a körzetük kereskedelmi központjában tartott országos vásárokon várják az értük jövő vevőt és – ha a fogyasztó ide nem fárad vétel céljából – akkor már csak a közvetítő révén kerülhetnek birtokába.

A háborút megelőző időszakban már hosszú időn át igen élénk lókivitelünk volt, – főleg katonai célra szolgáló lovakból – a Német Birodalomba, Oroszországba, Olaszországba, Görögországba, Szerbiába, Bulgáriába, Törökországba, Romániába és természetesen vámsorompó nélkül, Ausztria egykori tartományaiba. Olaszország katonai lóavató bizottsága csaknem egész éven át működött Székesfehérvárott és Szabadkán; Románia Temesvárott tartott fenn állandó vásárló központot. Oroszország részére szintén Szabadkán vásároltak egész éven át magyarországi megbízott lókereskedők. A többi államok alkalomszerűen vettek a mi piacainkon. Németországba egyrészt értékesebb árut vittek ki tőlünk, könnyű magyar luxus-fogatokat, hintós-lovakat és erős angol félvér hátaslovakat, másrészt pedig a legolcsóbb silányabb tömegárut, mely ott a hasonló értékű orosz és amerikai selejtes könnyű igáslovakkal kelt kereskedelmi versenyre. A Balkán államaiba – részben Bosznia-Hercegovinán keresztül – is elég jelentékeny ló-kivitel folyt.

A jelenben a viszonyok némileg megváltoztak. Oroszország és Törökország még most is keresi nálunk a katona-lovat, de persze kisebb mértékben. Hidegvérű lovat pedig Olaszország vásárol újabban állandóan. Németország igyekszik határait a külföldi ló bevitele ellen minél jobban elzárni, hogy saját termelését elhelyezhesse. A szomszéd államokkal való kereskedelmi forgalom még nem érte el természetes szabad folyását. A Kelet államainak rendszeres lótenyésztésre való fokozatos berendezkedése meg fogja teremteni jó és megfelelő tenyészállataink iránt a fokozott keresletet.

Hazánk szétdarabolásával a lóállomány nagy része is elveszett. A 2.3 millió lóból még egész egymillió sem maradt, azonban az újraépítés nehéz munkáját céltudatosan és nemes igyekezettel megkezdették azok, akik a nemzeti termelés ez ágának irányítására hivatottak. Munkájuk bizonyára komoly megértéssel fog találkozni a lótenyésztés buzgó híveinek szélesebb köreiben és ez a vállvetett erőfeszítés újból felvirágoztatja a magyar nemzet egyik régi büszkeségét: a magyar lovat.