Az öszvérek (Equus mulus és Equus hinnus)

TARTALOM

A magyar ló

Valódi lovak (Equus L.)

Az egypatások harmadik alnemébe a legszorosabb értelemben vett lovakat (Equus) sorozzuk. Ide tartozik a házi ló, valamint a még élő vagy legalább a földtani jelenkor kezdetén élt rokonai. Legföltűnőbb külső bélyegeik a rövid fülek, s már tövétől kezdve hosszú szőrrel borított farok. További jellemző sajátságaik, amelyekről egyébként föntebb a szamárral s az öszvérrel kapcsolatban is szólnunk kellett, hogy mind a négy végtagjukon van egy-egy szarúgesztenyéjük, s hogy 6 ágyékcsigolyájuk van.

Az utóbb fölsorolt két sajátság azonban minden valószínűség szerint kivételeket is ismer. Mondják például, hogy az afrikai lófajták ágyékcsigolyáinak száma állítólag csak 5, s csánkjuk táján a szarúgesztenyéknek csak nyomai – sőt esetleg még ezek sem – láthatók. Ha a lovat rászoktatják, az ismert zöld- és száraztakarmányon kívül a hústáplálékot is szívesen megeszi, s e mellett is egészen jól érzi magát. Az északi országokban például hallal is takarmányozzák őket. Metz ostroma (1870) idején sok lovat úgy mentettek meg az éhhaláltól, hogy végül csupán hússal etették: s a 2–3 kg-nyi nyers hús, ami napi járandóságuk volt, igen jó egészségben és kitűnő állapotban tartotta fönn őket. A beduinok árpát és tevetejet adnak lovaiknak, s ezenkívül gyakran még sáskákat is, s ezekről – Vincenti szerint – azt tartják, hogy lovaik számára valóságos manna-eleség.

A ló sokkal jobban tenyészik száraz, mint nedves, mocsaras vidéken, jóllehet általában silányabb fűneműekkel táplálkozik, mint a többi tűevő háziállatok. A ló közismert hangja a nyerítés, ezzel azonban csak neki kellemes izgalmát nyilvánítja; így ha lótársával találkozik, vagy gazdája, esetleg ápolója lép az istállóba, s tőle abrakot vár, s egyéb ezekhez hasonló alkalmakkor. Ezzel szemben kellemetlen érzésüket – pl. a csiklandós lovak – a disznóéhoz hasonló visítással fejezik ki. Fájdalmának a ló ritkán ad hangot, ilyenhez legföljebb csöndes nyögést hallat.

A ló párzási ideje március és június hónapok közé esik. Három esztendős kancák már ivarérettek. A mént 4-ik éve előtt nem szívesen engedik párosodni; de hetedik életévétől kezdve egy mén 50–100 kanca számára elegendő. A vemhesség ideje átlagban 336–337 nap, vagyis néhány nappal több, mint 11 hónap. De rendkívül tág határok közt ingadozik, mert 307 naptól 412-ig terjedhet. A csikó látó szemmel és szőrrel borított testtel jő a világra, s megszületése után néhány pillanattal már állni és járni tud. Mintegy 5 hónapig engedik szopni, csetleni-botlani, játszadozni, – s akkor elválasztják. Első évében gyapjas a szőre, rövid, göndör és fölálló a sörénye, farka szőre olyan, mint a sörényéé. Már a második évben fényesebb a szőre, sörénye és farka pedig hosszabb és símább.

Korát később metszőfogai árulják el meglehetősen pontosan. Ezek közül legelőször, vagyis 8–14 napos korában, alúl és fölül a középsők, az az úgynevezett „fogók” bújnak ki. Két-három héttel utóbb a fogófogak mellett jobbról 1–1 újabb metszőfog nő ki, ezek a „közép”-fogak; 5–6 hónapos korában a legszélső vagyis „szöglet”-fogak is kibujnak. Ezzel a rövid, síma, fényes, tejfehér csikó- vagy tejfogak száma teljessé válik.

A csikófogakat később az állandó fogak váltják föl. Harmadfél éves korában a fogófogak hullanak ki; egy évvel később a középső-fogakat váltják föl állandók, a következő esztendőben végül a szöglet-fogak helyébe is újak lépnek. Ezekkel egyidőben törnek át a szemfogak is, annak jeléül, hogy az állat egyéni fejlődése befejeződött. A ló 5-ik életévétől kezdve korát a „kupa” alapján tudjuk meghatározni; ez semmi egyéb, mint egy-egy lencsenagyságú, barnán színezett kis üreg a metszőfogak rágófölületén. Ezek az alsó fogófogakon az 5–6 évben mosódnak el. Erre a felső állkapocs metszőfogai kerülnek sorra, hasonló időrendben, míg a 11. vagy 12. évben az összes kupák eltűnnek. A korral együtt a fogak alakja is változik: minél öregebb az állat annál keskenyebbek a fogak. Némely lónak sohasem tűnnek el a kupái.

A ló rövid ideig vedlik, mégpedig leginkább tavasszal. A hosszabb téli szőr ebben az időben oly gyorsan hull ki, hogy egy hónapon belül már jórészt el is tűnik. A szőrszálak pótlása folyamatosan történik; szeptember elején, illetőleg októberben ismét észrevehetően hosszabb szőrök nőnek. A sörény és farok hosszú szálai látszólag változatlanok; a valóságban azonban a kihullott szálak egyenként pótlódnak.

A ló szőrének színezetében éppúgy megtaláljuk a vad színtől való eltérések egész sorozatát, mint a többi háziállat esetében; s ezek a színváltozatok az ember védelme alatt fönn is maradnak. A lovak színének minden nép nyelvében sajátos, többé-kevésbbé általánosan elterjedt elnevezései vannak. Minden gyermek tudja, hogy a fehér színű lovat a magyar ember szürkének mondja. Talán azért, mert a fehér csak nagy ritkán valóban tiszta fehér színű, s még ritkább esetben fehér bőrű és fehéren született. A szürkének leggyakrabban színezett a bőre, s a szőre is vegyes; így például az almásszürkén sötét szőrök almanagyságú kerekded fehér foltokat vesznek körül. Ez azonban az úgynevezett változó szőrű szürke: ilyen lovak ugyanis sötétszínű szőrrel, rendszerint egészen feketén jönnek a világra, s koruk előrehaladásával mindinkább fehérednek. Ezzel szemben a vörösbarna szőrrel kevert fehér, magyarul „vércsederes” születésétől kezdve állandó színű; ilyen a „vasderes” is. Ha a sötét és fehér szőrök keveredése olyan képet nyujt, mintha az állatot legyek lepnék be sűrűn, „legyesszürké”-nek mondjuk. Nagyobb fekete foltok esetén „hermelin”- vagy tigris-szürké”-ről beszélünk. Ha a sötét szín a túlnyomó, rendesen „deres”-nek mondjuk: a „vércse”- és „vasderesen” kívül lehet tehát „almásderes” is. Igen ritkának mondhat a „daruszőrű”, amelynek fekete alapszínében csak nagyon gyéren vannak fehér szálak elhintve. A homlokon előforduló kisebb, kerekded fehér jegyet „csillag”-nak, a nagyobbat és hosszabban elnyúlót „hóká”-nak, az egészen a felsőajakig leérőt pedig „lámpás”-nak nevezzük. A sötétszínű ló egyik-másik végtagjának, – néha mind a négynek – vége teljesen fehér színű: ez a „kesely”-láb. Ezt nem szeretik, mert rendesen sárga patával jár, amely puhább, mint a palaszürke. Egyébként pedig, különösen külföldi ló-fajtákon, elég gyakori az egész test fehértarkázottsága is.

A lovak legnagyobb része „pej”, vagyis sajátos barnaszínű. Ez mindenesetre közelebb esik az ázsiai vadló színéhez; a ugyanezt a színt kell az európai ős vadlóra nézve is föltételeznünk. A pejnek különben rendkívül sok árnyalata van, ezek közül a következők az ismertebbek: világos-, arany-, piros-, almás-, barna-, gesztenye-, meggy-, kék-, sötétpej, s a szattyánbarna.

Ha a barna szín világos árnyalatot ölt, a lovat „fakó”-nak nevezzük. A hortobágyi csikós megkülönbözteti a zsufa- és fátyolfakót, a hamvasfakótól. Ez a legutóbbi szín körülbelül a tarpán színének felel meg, annál is inkább, mert még a szijalt hát is látható rajta. Mind a fakó, mind pedig a pejló sörénye és farka fekete. Ha ezek a hosszú szőrök világosabb színűek, sárga lóról beszélünk. A Hortobágyon rendszerint csak az aranysárgát és a szögsárgát különböztetik meg. Ez utóbbinak rendesen „csóka szeme” van. Az egész feketeszínű lovat, amely aránylag nem is nagyon gyakori, bársonyfeketének nevezik.

A ló – sajnos – sokféle betegségnek van kitéve. Így igen gyakori a csánk-pók, amely kezdő szakában, – amíg daganat – sántaságot idéz elő. Veszedelmesebb azonban az áll-alatti mirigyek gyulladása, népies nevén „csikókeh”. Rendkívül fertőző mivolta miatt nagyon veszedelmes a járványos nyirokérgyulladás, de még inkább a kevésvérűség, s a takonykór, – ez utóbbi rendszerint az orrsövényen is jelentkezik kisebb-nagyobb fekélyek alakjában. Ez a rettentő betegség a lépfenével egyetemben az emberre is átragad, a mi természetesen csak növeli veszedelmességét. Elég gyakori és rendesen pusztító hatású az agykéreggyulladás, buta csíra, tenyészbénaság, bénulásos vérfösték-vizelés, influenza, s a forró földövön a lópestis is. Ezekenkívül külső (rüh) és belső élősködők is gyötrik; ez utóbbiak közül a ló bélgilisztája (Ascaris megalocephala Cloq.) a legföltűnőbb és legveszedelmesebb.

A ló 40, sőt több évet is megérhet, de rendszerint olyan rossz bánásmódban részesül, hogy már 20 éves korában aggnak kell őt minősítnünk. Általában föl kell tennünk, hogy 30-ik életévét ritkán éri meg. Azt a hátaslovat, amelyet Lacy osztrák tábornok a török háborúban lovagolt, a császár parancsára gondosan ápolták, s ilyenformán állítólag elérte 46-ik életévét.

Manapság általánosságban azt mondhatjuk, hogy a lovat a kutyával egyetemben csak nagyon egyoldalúan, azaz csak életében használjuk ki, mint háziállatot, s nem szoktuk hizlalni. Másfelől azonban, amint a szükséget szenvedő proletárt semmiféle tilalom sem tarthatja vissza attól, hogy az előkelőbb városnegyedben valamelyik kedvenc ölebet titkon elcsípve, otthon meg ne süsse, éppúgy a lóhús a nagyvárosok szegényebb néposztályainak általános tápszerévé lett.

Magában Berlinben évenként 12.000 lovat vágnak le, Németországban pedig 140.000; a lómészárszékek éppen olyan szigorú állatorvosi fölügyelet alatt állanak, mint a többiek. Ez magában is elég bizonyíték a mellett, hogy a lóhús legújabban igen jelentős tényezője a lakosság húsellátásának. S a mi elődeink valósággal rajongtak a lóhúsért! A jégkorszak ősemberének konyhahulladékai tanusítják, mennyiszer szerepelt étlapján a ló. Az ősgermánoknál pedig éppúgy, mint az ősmagyaroknál is csak a keresztény hittérítők szakadatlan tiltakozása, sőt szigorú pápai intő levelek eredményezték végül azt, hogy a lóhúsevéstől elszoktak, hogy az ősi pogány hittől való elfordulásukat ezzel is bizonyítsák. S ezzel egyrészt rengeteg táplálóanyag ment századokon keresztül veszendőbe, másrészt pedig a szegény lóra ilyenformán az a mostoha sors nehezedett, hogy egész aggkoráig, illetőleg végső lehelletéig kihasználják munkaerejét.

Mennyire más lenne a helyzet, ha a lovat mint „hús állatot” ésszerűen kihasználnók! Ebben az esetben nem történnék az, hogy a szegény párát korának előrehaladása arányában mind lelketlenebbül kiuzsorázzák, s végül ilyen tönkre silányított állapotban mérik ki az ilyenformán természetesen csekélyebb értékű húsát, hanem teljes értékű lóhúst kapnánk táplálékul. S tudni való, hogy a lóhús nemcsak hogy olyan jóízű, mint akárminő más hús, hanem még egészségesebb is a többinél, mert a lovat elkerüli a borsóka, trichina, vagyis azok a betegségek, amelyek a marha-, birka- és disznóhúsok révén annyira veszélyeztetik egészségünket. S milyen kifogástalan lónemzedék alakult volna ki, ha minden hibás, vagy csekélyebb értékű ló vágóhídra került volna, s ezzel mind a tenyésztésből, mind a munkateljesítésből kiselejteződött volna.

A ló szellemi képességeit illetőleg mindég megoszoltak a vélemények. Sokan azok közül is, akik sokat foglalkoznak vele, nem nagyon hajlandók elismeréssel adózni neki. Német szerzők általában inkább lebecsülik, sőt a német népies nyelvhasználatban a „te ló!” éppoly kevéssé megtisztelő rászólás, minta magyarban a „te ökör!” Azt is mondják, hogy a lónak átlagban csak csekély képessége van arra, hogy szorosabban csatlakozzék az emberhez, s ragaszkodásával bensőbb viszonyba léphessen az emberrel. Kiemelik, mily kevés ló siet örömmel gazdája elé, s mily kevés követi őt hűségesen! S ha mások a cirkuszi idomítók valóban csodálatra méltó lóidomításaira hivatkoznak, a leszólók ezt nem a lovak, hanem az illető idomítók javára írják, mondván: mily bámulatosak ezek teljesítményei, miután még a ló alaptermészetével ellenkező mutatványokra is be tudják őket oktatni.

Mind ezzel szemben – hogy tárgyilagosak legyünk – azon kell fáradoznunk, hogy minden állat viselkedését létfötételeiből és érzekszerveinek minéműségéből tudjuk megmagyarázni. Mert hiszen, ha őszintén szólunk, be kell ismernünk, hogy a lovat erőnek-erejével butítják, a helyett, hogy nevelnők. Állandóan az istállóban tartjuk és csak akkor hozzuk ki onnan, ha befogjuk, vagy fölnyergeljük. Ezenkívül pedig minden áron arra törekszünk, hogy benne az önálló akaratú, gondolkozó lényt elnyomjuk, s e helyett lehetőleg akarat nélküli eszközzé alakítsuk, amely minden jelre, minden intésre gépiesen szót fogad. Vagyis az az igyekvésünk, hogy valóságos „zab-motorrá” idomítsuk, amint ezt a mai motoros világban gúnyosan ki szokták fejezni. S az ilyen lovat aztán meg is dicsérik, mondván, hogy pompásan „belovagolt”, vagy „behajtott” ló.

Ám akkor sem kellene a lovat mindjárt leszólni, és elátkozni, ha ijedős. Mert hiszen a ló eredeti természetére nézve olyan pusztai állat, amelyet gyors futóképessége ösztökél arra, hogy minden valódi vagy vélt veszély elől futással iparkodjék elmenekülni. Szeme ugyan, mint a legtöbb emlősé, mozdulatlan tárgyak éles szemügyre vételére nem látszik nagyon alkalmasnak, de ezzel szemben a mozgásokat élesebben látja az embernél, mert ezek az ingerek erősebben hatnak a ló szemére. Mert hiszen nemcsak annak következtében, hogy a ló szemgolyója, s ezzel együtt recehártyája is háromszorta nagyobb az emberénél, hanem Zürn szerint ezenkívül azért is jobb az ily irányú látása, mivel finomabb szerkezete is tökéletesebb, amennyiben az úgynevezett pálcikák és csapocskák is jóval nagyobb számban vannak. Ezeket tudva, bizonnyal kevésbbé ütközhetünk meg azon, hogy valami zörgős papiroshulladék annyira meg tudja a lovat ijeszteni.

De igazi alaptermészete szerint a ló mégis leginkább „szimatoló állat”, hogy ezt a Zelltől használt és terjesztett megjelölést használjuk; s ezenkívül hallása is igen éles. Ha tehát közelében valami hirtelen megmozdul, s ugyanakkor esetleg még erős zörejt is hall, megijed: azaz az ő szabad életet élt vad őseitől örökölt egész alaptermészete pillanatnyilag arra ösztönzi őt, hogy futásnak eredjen. Tehát inkább csodálkoznunk, s egyben örvendenünk kell rajta, hogy ma már annyi ló egészen levetkőzte ezt az ősi alaptermészetét, s hogy egész fajták vannak, – jelesen a hidegvérűek – amelyeknél már nyoma sincs annak. S ez világosan bizonyít a szellemi átváltozásnak és alkalmazkodásnak bizonyos foka mellett. [Itt a szerző úgy látszik nem gondol arra, hogy a mai igen nagy termetű, hidegvérű lovak ugyancsak igen nagy testű vad ősei bizonnyal ebben a tekintetben sem hasonlítottak a melegvérűek őseihez, vagyis, hogy azok sem voltak ijedősek. S ez annál bizonyosabb mivelhogy különösebben gyors futásra amúgy sem voltak alkalmasak. Védekezésük tehát másféle volt. Fordító.]

S valóban, ha mi a munkát végző lónak több szabadságot nyújtunk, s neki nagyobb akciószabadságot biztosítunk, – így pl. nehéz hegyi utakon, stb. – azonnal láthatjuk, hogy magára hagyatva, önállóan rendkívül ügyesen és célszerűen kerüli ki az útjába kerülő akadályokat, s a gondjaira bízott élő, vagy élettelen teher szállítását kifogástalanul és valóságos körültekintéssel végzi.

És közbevetve itt kell megjegyeznünk, hogy a ló szellemi képességeinek megítélésére a német nép, s általában mindazon népek, amely főleg hidegvérűeket tenyésztenek, nem lehetnek illetékesek. S hogyha ezzel szemben az arabok költői túlzásokkal telt dicshimnuszaikat sem fogadhatjuk el teljes egészükben, oda jutunk, hogy az arany középúton éppen a magyar nép halad.

Hogy a ló a köbgyökvonáshoz is ért, tudományos komolysággal természetesen nem állítható, s ilyen híresztelésnek komoly ember hitet nem adhat. S hogyha ennek ellenére is akadnak emberek, akik még tudományos nevüket is latba vetik a fejszámoló ló érdekében, úgy ezek a valószínűleg az előítélettől teljesen ment, modern tudományos kutatás szellemének vélnek ezzel szolgálatot tenni. Ám ismételnünk kell: lehetetlenség föltennünk, hogy lovak százszor jobb fejszámolók lehessenek az embereknél. S itt gondolnunk kell arra, hogy mint minden lehetőségnek, úgy az elfogulatlanságnak is vannak határai.

Hiszen az emberi és állati lélekről tartott klasszikus előadásaiban már Wundt is azt hirdette, hogy habár valamely állatnak olyan szellemi teljesítményét figyelhetjük meg, amely külső megjelenésére és végeredményére nézve teljesen azonosnak látszik az emberével, még korántsem szabad teljesen bizonyosnak tekintenünk, hogy ez a teljesítmény tökéletesen olyan úton-módon jött létre, mint nálunk, embereknél. Logikai alaptétel ugyanis, hogy tudományos magyarázatok céljából mindaddig nem szabad magosabbrendű és bonyolultabb okokat segítségül vennünk, míg az alsóbbrendűeket, illetőleg egyszerűbbeket mind ki nem merítettük. S ebben az irányban éppen a közelmult juttatott igen érdekes tapasztalathoz. A nagy hírre szert tett Osten-féle fekete orosz mén, az „okos Hans” alapos megfigyelése szolgált sokunk számára azzal a fontos tanulsággal, hogy ezentúl óvatosabbak legyünk olyan esetekkel szemben, amelyekben az állatok okszerűnek látszó cselekedeteiről kell magunknak képet alkotnunk, s ne siessünk ilyesmit mindjárt az emberei teljesítmények szemszögéből elbírálni. Önmegfigyelés segítségével meg tudjuk fejteni, hogyan jönnek létre a mi cselekedeteink, – de az állatokéit csak közvetett utakon és módokon fejthetjük meg; s az összefüggések gyakran annyira rejtettek és bonyolultak, hogy különleges tudományos segéd- és vizsgálóeszközök nélkül közvetlenül még a leglelkiismeretesebb megfigyelés számára is megfejthetetlenek. Erre oktatott ki bennünket az „okos Hans”. Gazdája mélységesen meg volt győződve arról, hogy lovát – rendkívül szellemesen átgondolt módszere segítségével – évek során át folytatott oktatással valóban megtanította számolni, írni és olvasni. Ennek az volt a bizonyítéka, hogy a „tanítvány” megértette a kérdéseket, illetőleg ezekre mellső végtagjával végzett bizonyos számú dobbantással megfelelő választ adott. Az egész világ zarándokolni kezdett a csoda-ménhez. S hány mindenféle ember figyelte és „vizsgáztatta”: a legnevesebb tudósok, legnagyobb állami méltóságok, lovastisztek és versenylovasok, állatkerti tisztviselők és cirkuszigazgatók, lótenyésztők és lóidomítók! Semmi kétség: az állat „olyan értelmes, mint az ember!” Csak néhányan – és ezek közt több hivatásos cirkuszi idomító, – tamáskodtak konokúl, s állhatatosan hangoztatták, hogy az állat bizonyos jeleket is kap gazdájától, vagy általában valamelyes szorosabb kapcsolatban áll vele, illetőleg többi bemutatóival, legkivált az Afrikát is járt Schillingsszel.

S éppen az a tény, hogy a lótól Schillings is és mások is kaptak megfelelő válaszokat, kétségtelen bizonyíték volt arra nézve, hogy ebben az esetben nem valamelyes tudatos jelekről, szándékos útbaigazításról volt szó. Pfungst Oszkár, a berlini egyetem lélektani intézetének egyik szakembere meg is oldotta a rejtélyt. Megfigyelte ugyanis, hogy a kérdezők éppen a legelhatározóbb pillanatokban alig észrevehetően biccentettek fejükkel, s ezzel voltak – akaratukon és tudtukon kívül – segítségére a ménnek. Ezeket az alig észrevehető fejbiccentéseket ugyanis a ló rendkívül finom recehártyája segítségével mindég biztosan észrevette. Ez a megfigyelés Pfungstot az úgynevezett Sommer-féle pszichográffal való ellenőrző kísérletre sarkalta, amely műszere a kicsiny mozdulatokat erősen megnagyítja; a kísérlet alkalmával ő maga játszotta el az „okos Hans” szerepét, a műszert pedig a kérdezővel kapcsolta össze. Ilyenformán egyszeriben kiderült, hogy a kérdező mindannyiszor, ahányszor a helyes feleletnek megfelelő számú dobbantás elhangzott, – a mi szemünknek alig észrevehetően, teljesen akaratlanul és öntudatlanul biccentett a fejével. Vagyis mintegy akaratlanul is a helyeslés jelét adta. S az is kitűnt, hogy igen kevés ember tudja ezeket a „fejtaglejtés”-eket elnyomni, még abban az esetben is, ha erre teljes erejével törekszik.

Természetes, hogy Osten ugyanígy „jelzett” a fejével; ezek a biccentések voltak a sok egyéb mozdulat között a legszabályosabban ismétlődő ingerek, amelyek a lovat tájékoztatták, s az „okos Hans” ezekre gyakorolta be magát. Ennyire tehát valóban okos volt, de ennél okosabb semmiesetre sem. Ezért volt mindegy neki, hogy Schillings szuahéli nyelven, vagy valamelyik arisztokrata nő franciául szól-e hozzá? S természetesen az is közömbös volt, vajjon a számtani föladvány a kis egyszeregy keretein belül mozgott-e vagy pedig a sok számjegy határát érte-e el? A legnehezebb számtani példa „megfejtését” is egy pillanatnyi gondolkozási idő nélkül, mindég rögtön kezdte dobbantani! Mindez azonban most már érthetővé vált, s így Pfungst csakugyan leálcázta a „csudalovat”, amelynek „iskolai ismeretei” abban a pillanatban párologtak el, amikor a kérdező, illetőleg bemutató maga sem volt tisztában a helyes megfejtéssel. (V. ö. Pfungst O. „Das Pferd des Herrn v. Osten.”)

„Krall elberfeldi ékszerész „gondolkozó” lovait Pfungstnak eddig – sajnos nem volt módjában leálcáznia, mert azokat a szükséges hosszabb és tudományos műszerekkel végzendő alaposabb vizsgálatra a sűrű levélváltás ellenére, sem tudta megkapni; s tulajdonosnak mindig volt valami kifogása, vagy – kibúvója. S ez az állatlélektan egészséges fejlődése szemszögéből mindenesetre nagyon sajnálatos dolog, annyival is inkább, mivelhogy az elberfeldi lovak közül az egyik állítólag vak volt. Mert ha ez valóban igaz volt, a rejtélynek más lett volna a megfejtő kulcsa, mint az „okos Hans” esetében.

S az úgynevezett „tudatlan” kísérleteket is, – amelyeknél maga a kérdező sem tudja a helyes választ – sokkal rendszeresebben és alaposabban, teljes gonddal és bizonyító erővel kellett volna ellenőrizni, mint ahogyan ez valóban megtörtént.

De bármint legyen: ennek a „lórejtély”-nek megoldását is voltaképpen azon a módon és azon a csapáson kell keresnünk, mint az „okos Hans” esetében. Más szóval: az elberfeldi lovak sem tudnak köbgyököt vonni, hiszen ennek bonyolult fogalma egy kultúrnyelv ismerete nélkül el sem képzelhető. Bizonyos tehát, hogy ezek a lovak is valami más úton-módon jutnak a helyes eredményhez és – az ezért kijáró jutalomabrakhoz. Erről az „okos Hans” esetében, de általában az állatokkal kapcsolatban gyűjtött tapasztalatok során már eleve is meg lehetünk győződve. És kétségtelen: sohasem kényszerülünk annak elhivésére, hogy a ló jobban tud számolni, mint az ember!

Nem hiába mondják, hogy a lovak törzsfejlődése, – amelyet a legrégibb harmadkortól kezdve, évmilliók folyamán lerakódott üledékekből napfényre került maradványok alapján alaposan ismerünk, – a leszármazástannak, s egyúttal a fejlődéstannak is remek példája. Annak a természettudományos világnézetnek, amelynek a származástan s a fejlődéstan a legbiztosabb két alappillére, ma már nincs is nevesebb ellenfele, mert hiszen semmi egyebet nem tanít, mint azt az önként érthető igazságot, hogy a Földön ma élő növények és állatok azoknak az ősöknek egyenes leszármazottjai, amelyek a földtörténeti multban bolygónkon éltek, s amelyeket maradványaikból számunkra az őslénytan tudománya valósággal föltámaszt.

Az őslénytan ma már annyira haladt, hogy a ló egész törzsfáját az ó- és újvilágban élt őseivel, kihalt oldalágaival, Észak-Amerikából Európába való bevándorlásaival, röviden: az ide tartozó összes szükséges és kívánatos részletekkel egyetemben híven meg tudja rajzolni. A napfényre került részletek az állattani ismereteket is jelentékenyen gazdagították és elmélyítették, tudományos megismerésünk haladását új csapásokra terelték, és talán majd még ezután is újabb utakra irányítják. De a lényeget illetőleg már nem történhetik változás; a lényeg ugyanis az, hogy a mai egypatájú lovat az Ó-harmadkor paleocén rétegeiből előkerült ötujjú őslóféléből le tudjuk származtatni.

Ezzel azonban egyúttal az őspatásokig (Condylarthra) nyúltunk vissza, amelyektől nem csupán az egypatások, hanem az összes patás-állatok is levezethetők. A Tetraclaenodon Scott.-nak még csak karmokhoz hasonló „félpatái” voltak, s mind az öt ujja érintette a földet, de a Phaenacodus Cope, – amelynek fogazata ugyan még nagyon kikülönületlen, – végtagjainak szerkezetét illetőleg már kétségtelenül a páratlan ujjúak legősibb alakjának tekintendő. Ennek az a bizonyítéka, mert járás közben már leginkább a középső ujjára támaszkodott, másfelől pedig a hüvelykujja annyira megrövidült, hogy nem érinthette a földet. S az ujjak elsatnyulása így halad fokról-fokra: mind kevesebb új érinti a földet, s kezdetben kívülről még látható ál-csülökké lesz, utóbb azonban, a legfiatalabb rétegekből már olyan fajok kerülnek elő, amelyeknek ál-csülkei sincsenek, egyetlen ujjon járnak s a hajdani ujjak nyomait csak az úgynevezett kapocscsontok jelzik. Ez a kialakulás természetesen a test más részein is megfelelő változtatásokkal kapcsolatosan. Így legelső sorban a lábközép ment át nagyfokú átalakuláson, amennyiben egyfelől meghosszabbodott, másfelől egyetlen csonttá forrott össze. Mindez kétségtelenül elősegítője volt a gyorsabb mozgásnak, illetőleg javára volt a mindinkább kikülönülő gyorsfutó állatfajnak!

De hogy kissé pontosabban kövessük nyomon a lovak kialakulását, az Eocénkorszakba kell visszamennünk. Ennek vége felé a hüvelyk már csak a bőr alatt mutatható ki, vagyis kapocscsonttá válik, míg az ötödik, vagy kisujj ál-csülök képében még látható. A Harmadkor közepe táján, a Miocénben, ez utóbbi is egészen elsatnyúl, illetőleg csak csökevénye – egy újabb kapocscsont – látható, s ezzel íme kialakult szemünk előtt a hárompatás ősló.

Európában az eocénkori ősöket Hyracotherium Ow., valamint a Palaeotherium Cuv. nemzetségekbe sorozzák. Mindkettőben még az orrszarvúak, s még inkább a tapirok egyes bélyegeit is föllelhetjük, de – különösen a Palaeotheiumnak – már jóval karcsúbbak a végtagjai. A Miocénkor elején, – úgylátszik Amerikából való bevándorlás útján – a hárompatájú Anchitherium H. Meyer képviseli az őslóféléket.

Amerikában ennél jóval több tagú a ló-ősök sorozata, illetőleg sokkal tökéletesebb a lófélék törzsfája. Számos ide tartozó nemzetséget írtak le, s ahány nemzetség, mind megannyi újabb lépcsőfoka a fejlődésnek és láncszeme a rokonsági láncnak. Így az eocénkori Eohippus Marsh és Orohippus Marsh nemzetségeket az Oligocénben a Mesohippus Marsh követi; ez viszont közvetlen előfutára a Miocén Miohippus Marshnak, amely az európai Anchitheriumnak felel meg. De ugyanebben az időben ott már a Parahippus Leidy, meg a Merychippus Leidy nemzetségek is ki voltak alakulva. Amint ezekből is kitűnik, Amerika a geológiai multban valóságos kohója a lófélék nemzetségének, s ez volt egészen a jelenkor elejéig. De mire az európaiak Amerikát fölfedezték, az állatoknak ez a családja teljesen kipusztult, ismeretlen volt. Úgylátszik, hasonló – de előttünk még nem eléggé ismert – okból pusztultak ki, mint nálunk a mammutok.

Zittel már a Merychippust is a szó szoros értelmében vett lófélék (Equinae) közé sorozza, s természetesen annál inkább a felső Miocénben és Pliocénben élt Hipparion Christolt. Ez utóbbi valóban nem is egyéb, mint valóságos ló, amely már egy ujjon járt, ezenkívül azonban még két olyan ál-csülke is volt, mint aminőket a kérődzőkön láthatunk.

Amerikában a Hipparion-nak a Protohippus Leidy és a Pliohippus Marsh a kortársaik, s a Diluviumban, az eljegesedés idején már mind az ó-, mind az újvilágban a ló (Equus) nemzetségbe tartozó igazi lovak is föllépnek.

De, mint már föntebb is érintettük, a lovak földtörténeti kialakulása során nem csupán az ujjak számának csökkenése révén különlegesen kialakult futóláb szenvedett jellegzetes változást. Lépést tartott ezzel az emlősök rendszertanának legfontosabb pillére, a fogazat is. Ennek tökéletesedése is azon a csapáson haladt, amelyen a lábé, amennyiben ennek is a száraz pusztákhoz, illetőleg ezeknek szívós, keményszárú növényzetéhez kellett alkalmazkodnia, hogy a számtalan cellulóze-sejtfallal védett növényi tápláló sejtanyagot erőteljes rágással alaposan föltárhassa, s az emésztés folyamata számára hozzáféhetővé tehesse, a nélkül, hogy a rágás megismétlésére legyen szükség, mint ezt a kérődzőknél látjuk. Ez okból van a lónak teljes – alsó és felső metszőfogsora; már az erős és éles metszőfogaival való leharapás, lemetszés közben is fölaprítja némileg a füvet, de az alapos összezúzás, sőt valósággal megőrlés mégis a hosszú és magas zápfogak föladata. Hogy ezek a fogak minő hatalmas munkát végeznek, akkor is tapasztalhatjuk, hogyha abrakoláskor megyünk be a lóistállóba, s halljuk az abrak hangos zörejt okozó ropogtatását. S mivelhogy az összes zápfogaknak egyforma a rendeltetésük, fogcement állományba beágyazott zománclemezeik kacskaringós redőzöttsége is nagyon egyforma.

Természetes, hogy a még gumós zápfogú eocénkori őspatás fogazatától a mai típusos pusztai fűevő fogazatig éppen úgy megvan minden átmenet, mint ezt a láb kialakulása esetében látjuk. S ez a tény még inkább megerősíthet bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy a napvilágra került ősmaradványok valóban a ló törzsfájának kialakulását érzékeltetik.

Ma már biztosan tudjuk, hogy Földünkön most is élnek igazi vadlovak, s hogy ezek valóban a jelenkor állatvilágának tagjai, s teljes bizonyosságot szerezhetünk a felől, hogy ezek nem a házilovak leszármazottai, vagyis nem elvadultak, hanem őseredeti, vad állapotban élők. S amióta ezt tudjuk, természetesen házilovaink származtatása tekintetében sem vagyunk teljesen tájékozatlanok. Ebben az irányban tehát minden kétkedés teljesen jogosulatlan.

A lószakértő szemszögéből ítélve, a vadlovak termetét egyáltalán nem mondhatjuk nemesnek; háziállatunkká lett leszármazottjával összehasonlítva annyi a vadló kisebb-nagyobb hibája, hogy valóban szembetűnő bizonyítékát nyújtja az állati szervezet formálható mivoltának. A ménló szemmel láthatóan nagyobb és erősebb a kancánál, s ezenkívül az úgynevezett mén-nyak is jellemzi. A vadló feje általában nehéz, s ezt a benyomást az állkapocs hosszú, fölálló szőrzete még öregbíti is. Nyaka rövid és vastag, s mindjárt a fejtől vastagon indul; körrajza az alsó, szügy felé tartó élen kidomborodó ív, vagyis éppen ellenkezője annak, aminőt a házilovakon rendszerint láthatunk. Sörénye rövid, fölálló; üstöke tehát nem is lehet. Lapockája és felső karcsontja meredek állású, s ez természetesen befolyásolja a mellső végtagok állását, amely azonban a mai lótenyésztők ízlését nem elégíti ki. Alakját egészben tömzsinek, ponnyszerűnek mondhatjuk, aminek egyébként mélyebb jelentősége is van. Csak végtagjai lehetnek karcsúak és könnyüek. Patái valódi, széles lópaták; ezzel szemben a farok még nem egészen azonos a valódi lófarokkal, mert tövén inkább csak kétsorosnak mondható, minthogy hosszú szőrök csak kétoldalt nőnek, míg középen, a hátvonal folytatásában rövid szőrrel födött. A farok azonban mindenesetre így is nagyon lényegesen elüt a szamár, valamint a zebra farkától. A farok s a sörény közti összefüggést a hát hosszában végigfutó sötét hátvonal, (németesen „ángolna-vonal”), magyarán „szíjalt hát” is bizonyítja; a farok s a sörény külső (szélső) szőrei ugyanis olyan színűek, mint a testfölület szőre, a középütt levők viszont feketék, mint az „ángolna-vonalon”. Házilovakon ez már nem igen fordul elő.

A sárga színű vadszamarakkal szemben nagyon határozott elkülönítő bélyeg a lábszárak sötét színezete. Eléggé élesen körülhatárolt a száj környéke, amely a szájszögletig fehéres. S ez az utóbb fölsorolt két bélyeg azért is különös figyelemre méltó, mert sok ponnyn és hidegvérű lófajtán máig is ismétlődik. A vadlovak téli szőre sűrű, szinte gyapjasnak mondható; ennek színe meghatározhatatlanabb, árnyalatai alig kivehetők, sőt még a szíjalt hát sem tűnik ilyenkor annyira szembe, mint a nyári szőrrel födött állaton.

A vadlovak földrajzi elterjedését könyvünk céljaihoz képest nehéz pontosan körvonalozni, mert az egyes fajok és fajták Európa, Ázsia és Amerika felső harmadkori üledékeitől kezdve, a Diluviumon keresztül a Jelenkorig követhetők. Amerikában ugyan a Harmadkor végén kihaltak, de Európában – habár csak egyetlen fajjal – még a mult század végéig is képviselve voltak; a ma élő egyetlen faj csak Ázsiában található.

Mint a többi lófélének általában, a vadlónak is a kemény talajú, füves puszta az igazi otthona. S bátran mondhatjuk, hogy ahol nem az ember irtóhadjárata, hanem természetes okok közrehatása pusztította ki, úgy ezek az okok az éghajlat megváltozásában, a nedvesség meggyarapodásával karöltve a növényzet megváltozásában, illetőleg az erdőség térnyerésében keresendők.

Az ázsiai vad-ló (Equus caballus przewalskii Pol.)

Az ázsiai vadlovat, fölfedezője, a híres orosz Ázsia-kutató tiszteletére Prschevalsky lovának is nevezik; (régebbi tudományos neve E. equiferus). Ez az egyetlen élő vadló faj, amely Dzsungária kopár pusztáin máig is látható. Alapjában véve olyan sárga színűnek mondható, aminő sárga színűek Belső-Ázsia vadszamarai, amelyekkel méretek tekintetében is meglehetősen megegyezik, (vállmagassága 1.35 cm). Ez utóbbiaktól azonban, ha magát a termetet, s ennek egyes vonásait ezúttal figyelmen kívül hagyjuk, egyszerű rátekintéssel sötétszínű végtagjai révén is könnyen megkülönböztetjük. Lydekkernek a zápfogak föltűnő nagysága ötlött szemébe, amelyeknek gyökerei is olyan hosszúak, mint aminők az óriás termetű, angol shire-ló fajtáé.

Magától Prschevalskytól tudjuk, hogy az ázsiai vadló, – amelyet a kirgizek kertagnak, a mongolok pedig takinak neveznek, – egy öreg mén vezérlete alatt 5–15 főből álló kis ménesben legelészik. Nagyon félnek, ami másfelől éles érzékeiről is tanuskodik. Amikor Prschevalsky és utitársa ilyen kis csapatra rálőtt, az állatok fejüket szügyükbe vágva, farkukat föltartva, szélvészként elszáguldottak; a mén természetesen legelől vágtatott. Úgy látszik, nagyon kedvelik a teljesen lakatlan, sívár vadont, s különösen kedvükre van, ha sóvirágzásokra bukkannak. Ebből viszont arra lehet következtetést vonnunk, hogy a szomjúságot jól bírják. Mindezek mérlegelésekor azonban arra is kell gondolnunk, hogy a vadlónak a legsívárabb vadonhoz való mai vonzódása vajjon nem csupán az üldözés eredménye-e? Hiszen az alpesi vadállatok is nyilván üldöztetésük következtében nyomulnak mind följebb és följebb az állandó hóhatár felé.

Az ázsiai vadló ma kétségkívül kihalóban levő állatfaj. Maga Prschewalsky is csak két ízben látott egy-egy kis ménest. Másfelől diluviális emberőseink tanyahelyeinek áttanulmányozása során kiderült, hogy a vadlovat pecsenyéje miatt ősidőktől fogva vadászták. Ilyen körülmények közt egyáltalán nem csodálható, hogy az ázsiai vadló napjainkban már egyedül csupán a Kobdo nevű kínai-orosz határvidéken található. S hogy ennek a fajnak valóban meg vannak számlálva a napjai, többek közt az is bizonyítja, hogy a Kobdo pusztaságon három törzsre szakadva, külön-külön, zárt területeken él; az egyes törzsek színárnyalat tekintetében egymástól határozottan megkülönböztethetők, mert ezek a színárnyalatok a törzsön belül állandóak. Ezt az egységes színt természetesen a beltenyészet eredményének kell betudnunk, vagyis annak, hogy most már a törzsek egymástól is elzárkóznak. Ugyanezt a jelenséget láttuk a fokföldi hegyi zebrán is, amelynek egyöntetű csíkozottsága szintén csak csekély számú egyed közt folyó beltenyészet eredményének minősíthető.

Ilyen viszonyok mellett valóban szerencsének mondható, hogy még századunkban is módunkban volt nehány eleven ázsiai vadló példányt beszerezni. Az úttörő ezen a téren Falz-Fein Frigyes volt, akinek Büchner Jenő segítségével sikerült két kancát szereznie; ezekhez utóbb – magának a cárnak ajándéka folytán – egy mén is járult. Hagenbeck Falz-Feintól megtudva, hogy Kobdoban Asanoff vállalkozik vadlovak fogására és szállítására, ezen az úton csakugyan több csikót hozott az állatpiacra, úgyhogy belőlük több állatkert is hozzájuthatott a ma élő emlősök talán legérdekesebb fajához. A legtöbb vadcsikó Angliába, Bedford hercegéhez került, aki a legnagyobb állatkedvelők egyike, s akinél ma alighanem nagyobb vadló ménes él, mint aminő eredeti hazájában. Mert itt az ázsiai vadlovak nemcsak hogy jól érzik magukat, hanem szaporodnak is, sőt házilovakkal is kereszteződnek. Itt megjegyzendő, hogy a keresztezésből származó korcsok is termékenyek, ami különben, a fönnálló rokonsági és származástani kapcsolat mellett másként nem is volt várható. A hallei egyetem mezőgazdasági intézetének házi állatkertjében is sikerrel jártak az ilyen irányú kísérletek; sok helyütt azonban a sikere elmaradt, mert a vad mén megátalkodott vadságát nem lehetett megfelelő korlátok közé szorítani.

Falz-Fein is foglalkozott vadló korcsok tenyésztésével. A korcsok testi sajátságainak egyike sem vallott vadló anyára, viszont nagyon sok bélyeg vallott az angol telivér apára. Szellemi képességeik tekintetében azonban több irányban is kiütött a vadló vér, sőt általános jellemüket is vadnak lehetett mondani. Nagy volt például a hajlandóságuk a megfutamodásra; az emberhez nem hogy vonzódtak volna, hanem inkább mindég húzódtak tőle. Általában határozott függetlenségre való törekvést árultak el, amit különben a délorosz puszta szelid lovainál is tapasztalnunk kell. De mindez nem volt akadálya annak, hogy ilyen korcs, mint egyik pásztor hátaslova tegyen szolgálatot. Az ottani pásztorok egyébként elég jó lovasok ahhoz, hogy a rakoncátlan lovat is be tudják törni és engedelmességre kényszeríteni.

A vadság itt érintett bélyegei különben főként magukon a vadlovakon figyelhetők meg legjobban, természetesen azokon is, amelyek Falz-Fein pusztáján jóformán minden korlátozás nélküli szabad életmódot folytathatnak. Egy lovasított pásztor éppen csak arra vigyáz, hogy kárt ne tegyenek, vagy ki tudja merre, végkép el ne kóboroljanak. Ez a szilaj ménes bizony sokszor nehéz próbára teszi pásztorát, mert mihelyt csak egy kis egérutat lát, kitörni és világgá szaladni kész, de gyávának azért nem mondható. Független természetükről azonban minden lehető alkalommal bizonyságot tesznek, s ez a tulajdonságuk legjobb bizonyítéka ősvad mivoltuknak: legelőjüket ők maguk választják meg, terelni nem engedik magukat, a sálló kanca is maga keresi ki a neki tetsző mént. Ha a pásztor az ő akaratát akarja rájuk tukmálni, az irányból kitérnek, hirtelen megállnak és rúgnak. A cártól ajándékba kapott mén nem csekélyfokú alkalmazkodóképességéről tett tanuságot; mert míg előbbi helyén, Gacsina várában, ahol vadállatként kezelték, valóban nagyon gonosz indulatú volt, Falz-Fein birtokán, a lóval bánni tudó délorosz lovászok keze alatt nagyon hamar megszelidült. Egy cserkesz egy hónap leforgása alatt annyira belovagolta, hogy parancs szóra még a földre is lefeküdt, éppúgy, mint a cserkeszek lovai. Igaz, eleinte erősen megbékózta ez a mester, és ha bármily helytelen hevesebb mozdulatot végzett, azonnal földre kellett rogynia.

A vad méntől származott csikók születésüktől kezdve kimutatták vad mivoltukat; az embert messze elkerülték, s előle a ménes közepébe furakodtak, sőt ha nagyon szorongatták őket, még öles kerítések átugrásától sem riadtak vissza. Joggal véli tehát Falz-Fein, hogy a vadlónak szellemi lénye magában is elég bizonyíték ősvad mivolta mellett. Azt természetesen nem lehet kizártnak tartanunk, hogy hébe-hóba egy-egy megszökött háziló-kanca is csatlakozott a vad méneshez s így Belső-Ázsia mai vadlovainak vérébe némi háziló vér is keveredett. Ez a vérkeveredés azonban csak elenyésző mennyiségű lehet. Ezt látszik bizonyítani Wache Károly is, aki Hagenbeck számára 28 vadlovat szerzett be, – mert a leghatározottabban állítja, hogy a kirgizek és mongolok mostani lovai valósággal ellenségesen viselkednek a vadlovakkal szemben. Wache egy szürke kancát figyelt meg, amelynek a legelőn mindég távol kellett magát a ménestől tartania, s egészen külön legelnie, mert egy vadcsikót szoptatott. Ez a nevelt fia azután sok éven át ragaszkodott is hozzá.

A tarpán (Equus caballus gmelini Ant.)

A tarpán a Dnyeper alsó szakasza mentén elterülő fűves síkságokon még a mult század 70-es éveiben is előfordult, kártevéseivel azonban annyira kihívta volt maga ellen a déloroszországi parasztság gyülöletét, hogy végül is letünt a teremtés színpadáról. Kártevése pedig jórészt csak abból állott, hogy a tarpán mén állítólag el szokta volt csalni a parasztok szabadon legelő kancáit. Ebben az esetben tehát úgy látszik, hogy a tarpán és a háziló közt nem állott fönn az a föntebb szóvá tett ellenszenv, sőt, – legalább a tarpán mén – nagyon is hajlandó volt ménesét háziló kancákkal is gyarapítani. S ha ez valóban így volt, természetes, hogy a tarpánok számának rohamos apadása a tarpán ménekben csak fokozta ezt a hajlamot, s így végül olyan szokásukká fajult, amellyel a lótartó parasztok érzékeny megkárosítását okozta.

De volt a tarpán teljes kipusztulásának ezenkívül egy másik, igen jelentős tényezője is, nevezetesen a szakemberek fölfogásának ingadozása abban a kérdésben, vajjon ez az állatfaj őseredeti, benszülött faja Kelet-Európának, s így egyúttal rendkívül érdekes természeti emlék is, amely a leggondosabb védelemben részesítendő, avagy pedig egyszerűen csupán bizonytalan származású, elvadult kóbor állat. Utóbbi esetben természetesen senki sem tartotta volna kíméletre érdemesnek. S jóllehet mindazok, akik a tarpánt hazájában megfigyelték, határozottan eredeti vadállatnak minősítették, ez a fölfogás az akkori viszonyok mellett nem verhetett elég gyorsan gyökeret, s a tudományos körökben oly hosszan tartott a bizonytalanság, amíg az állatot sikerült tökéletesen kiirtani. Ilyen viszonyok mellett még a múzeumoknak is alig sikerült valamit is megmenteniök és megőrizniök belőle. Tudtunkkal ugyanis kitömött tarpán sehol sem látható; leírását illetőleg tehát csupán a hagyományokra vagyunk utalva.

Azt teljes biztonsággal mondhatjuk, hogy a tarpán az ázsiai vadlótól szín tekintetében is eltérő volt, amennyiben szőre egérszürke vagy fakószürke, a test alsó fele világosabb volt, a hát hosszában pedig megvolt a fekete hátvonal, vagyis szíjalt hátú volt. A világos száj, sötétebb, sőt feketés végtagok az ázsiai vadlóval közös bélyegei voltak. A végtagokon a haránt csíkoltság némi nyomai is láthatók voltak. Amint tudjuk, ezek a visszaütések megvilágítása szemszögéből fontosak.

A tarpán legalaposabb tanulmányozója, Antonius, az idevágó irodalmi adatok teljes földolgozásával a következő jellegek megállapításához jutott. Mindenekelőtt kétségtelennek látszik, hogy a tarpán a törzsfejlődési szempontból elmaradottnak, bizonyos fokig fejletlennek mondható. Antonius szerint ezt bizonyítják az aránylag hosszú és könnyed végtagok, de még inkább a rövid fej, amelyen legfőként az arcorr nagyon rövid. Ehhez járul a „vájt arcél”, (konkáv profil) vagyis a kissé benyomott homlok; s ezt a képet végül a „rossz kötés”, vagyis a hosszú hát és hosszú ágyék, valamint a gyöngébb medence egészíti ki. Nagysága azonos volt ázsiai rokonáéval. Az itt kiemelt különbségek alapján a vaskosabb fej és nyakszirt ellenére tehát a lószakértő szempontjából egészben véve valamivel nemesebb állat képe domborodik ki. De nem szabad itt elfelejtenünk, hogy a tarpánnak ázsiai rokonáénál jóval nagyobb hajlandósága volt a házilóval való keveredésre, s így nagyon érthető, hogy egyik-másik tanulmányozója szerencsétlenségre éppen korcs példányokat kapott vizsgálatai céljaira.

Büchner Jenő, aki a pétervári múzeumtól, sajnos nagyon korán került el, s korán halt meg, alaposan tanulmányozta a vadlovak kérdését. Heckhez intézett egyik levelében röviden vázolja a tarpán kipusztulásának körülményeit. 1768-ban Gmelin, a kiváló búvár még Bobrovszk mellett, Charkovtól északkeletre, tehát a voronesi kormányzóság területén vadászott tarpánra. Abban az időben tehát még a Don mellékén is előfordultak, „de minthogy nagy károkat okoztak, mindinkább a pusztának szorították őket, s a tarpán méneseket nagyon gyakran szétugrasztották.” Gmelinnek egyébként a tarpán igen pontos leírását is köszönhetjük; kiemeli, hogy sörénye rövid és mereven fölálló, farka pedig a házilóéhoz hasonlítva kevésbbé szőrös. Ezt a leírást a Streleczki „Korona-ménestelep” öreg lovászmestere, Timofejev, aki ezeket a vadlovakat a 30-as években ugyanebben a kormányzóságban, illetőleg Don-kozákok területén megfigyelhette, azzal egészíti ki, hogy télvíz idején nagyon hosszú, durva, hamuszürke szőr borította testüket. Már abban az időben is nagyon rohamosan pusztultak, ami a terület benépesedésével volt szoros összefüggésben. A tarpán legtovább a délebbre fekvő új-orosz pusztaságon tudta magát fönntartani, tudniillik a XIX. század második feléig. Ez a vidék – Dnyeper alsó folyásának síksága – a chersoni s a tauriai kormányzóság területére esik, s ez nagyon néptelen volt. Ez volt tehát az európai vadló legutolsó menedéke. S ennek a megállapításnak helytálló voltát egy Dnyeper-vidéki földbirtokos, Basel, valamint egy Azovi tenger melléki gazdatiszt, Radde előtt is bizonyította, állítván, hogy ott minden bennszülött s bevándorolt az 1850-es évek elején olyan lovat jelölt a tarpán névvel, amelyet teljes határozottsággal vad, nem pedig elvadult állatnak minősített. 1851-ben még körülbelül 20 főre rúgott a chersoni kerületben élő tarpánok száma, de 1866-ban ez az állat már az egész kormányzóság területén ki volt irtva.

A Novo-Voronzovka mellett tanyázott utolsó tarpánménesből egy csikót fogtak ki, amely később, 18 éves korában a moszkvai állatkert lakója lett. Csakhogy ez egyáltalán nem volt jellegzetes példány, mert hasoldala nem volt világosabb színű, sörénye pedig 40 cm hosszúra nőtt, s lelógott. Mindezek folytán a moszkvai múzeumban őrzött csontváza sem minősíthető minden tekintetben megbízhatónak, illetőleg jellegzetesnek. Annál sajnálatosabb, hogy legújabban Cserszki, orosz búvár, éppen ezt a csontvázat vette részletes összehasonlító mérései alapjául. Az azonban szinte természetes, hogy ez a máskülönben alapos munkát végzett zoológus ennek a csontváznak alapján tagadja a tarpán faji önállóságát és ősvad mivoltát. Később ugyan még egy más „tarpán” példányt is vizsgált Cserszki, t. i. azt, amelyet Satiloff elevenen küldött volt el a Pétervári Akadémiának, de amint Brandt Sándor nyomán tudjuk, búvárunk ezzel sem járt jobban, mint az előbbivel. Ennek valódisága iránt is kétségek merültek fel, még pedig joggal, pedig kimúlása után (8 éves korában pusztult el) a múzeum megőrizte csontvázát.

Ez a tarpán is Tauriából származott, abból a dél-oroszországi kormányzóságból, amelyben ez az európai ősvad a leghosszabb ideig tartotta fönn magát. Még a XIX. század elején is nagyon sok tarpán volt Tauriában, de az 1812–13-iki rendkívül szigorú tél folyamán nagyon nagy volt a hó, s az ebben nehézkesen mozgó állatokat tömegesen lemészárolták. A 20-as években pedig Kachovka mellett, a Dnyeper alsó folyásánál, több napos hajszolás után egy 20–30 tarpánból álló ménest irtottak ki tökéletesen. Jansch szerint a 40-es évek elején, a Dnyeper jobb partján, jóval északabbra a föntebbi helytől, Dnyeprovszk környékén még négy tarpánménes tanyázott; ez összesen körülbelül 60 főre rúgott. Ennek a számnak azonban legalább egyharmadát elvadult házilovak és korcsok tették ki; az 50-es évek végén egész Tauriában már csak két kis ménes volt látható.

A tarpán szomorú történetének utolsó fejezetéről Falz-Fein Frigyes útján nyertünk megbízható értesüléseket; ő ugyanis apjától hallott sok mindent, aki az állatot még ismerte. Az utolsó kanca Darilin ducsinói földbirtokosnak a Dnyeper partján legelő méneséhez csatlakozott, mindig ennek közelében tartózkodott, sőt a háziló méntől csikaja is származott. Végül a tél elején a többi lóval együtt a karámba szorult. Így került fogságba, s egész télen át az istállóban tartották. Tavasszal azonban, amikor a ménes újra pusztázó lett, a tarpán kanca azonnal kereket oldott, és Ascania-Nova környékén tűnt föl, s egész nyáron át ott is maradt. A rákövetkező télen azonban nagyon sok üldöztetésnek volt kitéve, s végül is, amikor egy behavazott földrepedésben lábát törte, a parasztok agyonverték. Ez 1876-ban történt. Így lett vége az utolsó tarpánnak, s egyúttal természetesen az európai vadlónak is.

Életmódjáról szerencsére még abból az időből is fennmaradt néhány feljegyzés, amikor még nem járta annyira a végét. Ezekből a feljegyzésekből azt olvassuk, hogy a tarpán mindig néhány száz főből álló ménesben él. A nagy ménes aztán rendszerint kisebb törzsekre oszlik, s ez utóbbiak mindegyikének egy-egy mén áll az élén. A nagy ménesek a magasabb fekvésű, nyilt füves pusztákon tanyáznak s ezeken legelőről-legelőre vándorolnak, mégpedig rendszerint széllel szemközt. Nagyon figyelmesek és félénkek, fölvetett fejjel szemlélődnek körül, szimatolnak, fülüket hegyezik, tágra nyitják orrlyukaikat, s rendszerint még idejekorán veszik észre a fenyegető veszedelmet. A csapat vezére és fegyelmezője a legerősebb mén. Ő gondoskodik övéi biztonságáról és semmiféle rendetlenséget sem tűr meg védencei között. A fiatal méneket nem tűri meg a csapatban, s azért ezek, amíg nem hódítottak el, vagy nem küzdöttek ki maguknak néhány kancát, csak tisztes távolban követhetik a ménest. Mihelyt a sereg nyugtalankodni kezd, a mén felhorkant, fülét gyorsan mozgatja, s fejét felvetve keresi, szimatolja a baj forrását. Ha veszélyt lát, harsányan fölnyerít, s erre a ménes szilaj vágtatással száguld tova. Néha mintegy varázsütésre tűnnek el az állatok; valami mélyebb völgybe húzódtak be, s ott várják be a következendőket. A bátor és harcias mének a ragadozóktól sem félnek. Nyerítve rohannak rá a farkasra és mellső patáikkal végzik ki azokat. Azt a mesét, hogy az állatok fejeiket összedugva és farral kifelé fordulva zárt kört formálnak, s folytonosan rugdosnak, már régen természetrajzi koholmánynak minősítették.

A puszták lótenyésztői még a farkasnál is jobban félnek a tarpántól, mert gyakran nagy kárukat okozza. Az állatok – Gmelintől gyüjtött adatok szerint – a szénaboglyák közelében szeretnek tartózkodni, amelyeket az orosz paraszt gyakran a helységtől nagy távolságban kénytelen rakni, és „úgy dúskálnak bennük, hogy másodmagukkal egy éj folyamán egy egész boglyát fel tudnak falni”. Gmelin szerint tehát egy cseppet sem csodálhatjuk, hogy olyan gömbölyűek, jól tápláltak. „Ez azonban, – folytatja szerzőnk – nem az egyedüli kár, amit okoznak. A tarpán mén nagyon bolondul az orosz kanca után, s ahol szerét ejtheti, nem mulasztja el, hogy elragadja”:

A tarpánt nagyon nehéz megszelidíteni, s úgylátszik, mintha el sem bírná a fogságot. Fölötte élénk természetével, erejével, vadságával még a lószelidítéshez annyira értő mongolok művészete sem tud megbirkózni. „Satiloff József, – írja Radde – az ötvenes években egy élő tarpánt ajándékozott a császári tudományos akadémiának, amely az állatot Brandt gondjaira bízta. A tarpán rendes istállózás mellett mindaddig jól viselkedett, amíg nem kívántak tőle mást, minthogy naponként elfogyassza szénáját; azonban egyébként mindig alattomos, szeszélyes állat maradt, amely minden lehető alkalommal rúgott és harapott, s még a legszelídebb bánásmóddal sem lehetett közelébe férkőzni.” A jelentékeny kár miatt, amelyet a tarpán a szilaj méneseknek a kancák elcsalogatásával okoz, serényen vadászták. Mindenek előtt a vezérmént iparkodtak elejteni, mert mihelyt ez megtörtént, a kancák szerteszéledtek, s így könnyebben estek zsákmányul.

Ezek után nagyon messze kell visszanyúlnunk a multba, hogy vadlovakra bukkanhassunk. Mert például a Duisburgi erdő „vadlovai”, amelyeket 1814-ben nagyszabású hajtóvadászat során irtottak ki egészen, csak a minden gondozás nélkül, szabadban folytatott életmód alapján voltak „vad”-aknak mondhatók, egyébként azonban természettudományos szemszögből vizsgálva, egyszerűen elvadult házilovak voltak. Ilyen „vad”-ménesek félreeső helyeken másutt is tanyáztak; így például Lippe hercegségben a Senner pusztán. A Rhone torkolatának Camargue nevű területén, Anglia déli vidékén pedig New-Forests erdős területein egész napjainkig is föntartották magukat egyes „vad”-ménesek. Sőt még akkor sem szabad valódi vadlovakra gondolunk, amikor Röszlin Elizeus adatait olvassuk, amelyek szerint 1593-ban a Vogesekben vadlovak tanyáztak; s legföljebb csak gazdátlan lovakból összeverődött, s esetleg vadlovakkal is kereszteződött csapatnak fogadhatjuk el azt is, amely 1616-ban Pfalzban kóborolt. Erre vonatkozó följegyzés szerint Kaiserslautern városának három „vadló-vadászt” kellett szerződtetnie, hogy szántóföldjeit a vadlovak kártételei ellen megvédje. S csak ilyenfélék lehettek azok a „vadlovak” is, amelyeket Stella Erasmus a XVI. század elejéről Poroszországból említ.

Ezekkel szemben a középkorból származó följegyzések alapján a szó valódi értelmében vett vadlovakra gondolhatunk. Így Ekkehardt apátnak a Kr. u. második évezred legelejéről származó asztali áldásai a szent-galleni barátoknak kifejezetten azt kívánják, hogy a „feralis equi caro” (vagyis a vadlópecsenye) egészségükre váljék; a VIII. században pedig III. Gergely pápa szent Bonifáciushoz írt levelében a vadlóhús evését, – minthogy pogány szokás – megtiltja. Az ókorba menve vissza, Strabo-tól megtudjuk, hogy az Alpok területén az ő idejében voltak vadlovak; Germániára nézve Plinius, a Pyrenaeusi félszigetre nézve meg Varro állapította meg ugyanezt. Timotheus pedig világosan megkülönbözteti a hippagrost, vagyis vadlovat az onagrostól, azaz a vadszamártól. Ezeken kívül az antik ókorból ránk maradt ábrázolások is kétségtelenné teszik igazi vadlovak létezését; így azon a mesteri asszír domborművön, amely Sardanapal hajdani palotájából való (Kr. e. VII. század), a rendkívül ügyes állatszobrász valóban tökéletes képét nyujtja a vadlónak is. A vadló vadászatának és fogásának jelenetében megmintázott lovaknak nemcsak egész alakjuk élethű és kifogástalan, hanem még egyes részletek is, így például farkuk oly jellegzetesek, hogy az állatok a legpontosabban meghatározhatók. Ilyen viszonyok mellett pedig annál nagyobb súllyal esik a latba az, hogy a művész hazája, azaz az Euphrát és Tigris folyó melléke vadlovát könnyű, száraz, keskeny, finom fejűnek ábrázolja, vagyis, amint Keller C. zürichi háziállat-búvár mondja, egyenesen arabló-fejűnek. Adva van tehát, – amit már Franck L. müncheni állatbúvár 1875 óta általánosan elfogadott beosztásában is kidomborított –: a lovaknak két nagy csoportba való beosztása. Az egyikbe a gyors, könnyű, finomcsontú, kisfejű, „keleti”, a másikba a lassú, nehéz, vastagcsontú, vaskosfejű „nyugati” fajták tartoznak. Más szóval: a lovaknak „meleg”- és „hideg”-vérű fajtákba való csoportosításának már a vadlófajokban is megvoltak az előzetes föltételei; a mi házilovunknak több vadló-őstől való leszármaztatása ezek után semmi nehézségbe sem ütközik.

A kelet régi kultúrnépeinél a ló már nagyon korán jelenik meg, mint háziállat. Indiában és Kínában a lakosság már 2000 évvel Kr. e. ismerte és használta a házilovat s körülbelül ugyanebben az időben terjedt el az asszíroknál és babilóniaiaknál is. Nem sokkal később már az egyiptomiak is megismerkedtek a házilóval; a Kr. e. XVIII. és XVII. századból származó emlékeken ugyanis már szerepel a képe, míg a korábbiakon hiányzik. Az ábrázolt nemes fajtának ívesen hajlott a nyaka, hosszú farkát pedig elfelé tartja. Nyilván valamelyik ázsiai lovasnéptől vették át a lovat, még pedig annak ismeretével, hogy nyereg alatt s hámba fogva egyaránt nagy hasznát lehet venni, s valóban nyomai vannak annak, hogy a hátaslónak épp olyan nagy keletje volt Egyiptomban, mint a könnyű kocsilónak, s a mezei munkákban segédkező igáslónak. Ezenkívül azonban az egyiptomi hadseregben, az úgynevezett hadiszekerek révén oly döntő szerepe volt a lónak, hogy Dümichen véleménye szerint ez csak úgy érthető, ha a háziló ismeretének kezdetét jóval korábbi időbe helyezzük. A zsidók, még maga Mózes is, sokáig nem tudtak megbarátkozni a lóval, úgy hogy Izrael országában csak Dávid és Salamon királyok idejében kezdett terjedni. Egyébként pedig már a „hidegvérű” nehéz lovat is ismerték az ókorban, jelesen Perzsiában. Egy kettős fogatnak persepoliszi eredetű, kitünő ábrázolásán nem csupán a rövid, vastag nyak, lecsapott far, mélyen tűzött, s a testhez símuló farok alapján ismerjük föl teljes biztonsággal a hidegvérű lófajtát, de egyúttal ennek ponny-szerű, kicsiny termetét is érzékeltetve látjuk, amennyiben a lovak mellett álló kocsis mindkét ló nyaka fölött át tud kezével nyúlni, s a másik gyeplőszárat a túlsó, rudas ló oldalán tartja.

A nehéz lovakat azonban mégis legfőként Nyugat-Európából, s különösen Észak-Németországból kell származtatnunk. Nehringnek a németországi diluviális üledékekből napfényre került ősló-maradványokon végzett tanulmányai ugyanis nemcsak a nagytermetű lófajoknak akkori nagy elterjedését derítették ki, hanem azt is igazolták, hogy utóbb ezeket a lovakat meg is szelídítették, miután előbb, az egész régibb kőkoron keresztül, táplálékul szolgáltak az ősembernek. Ezt az őskori konyhahulladékok közt talált nagytömegű lócsont kétségtelenül igazolja. A fiatalabb kőkorszakban gyérebb a lócsont-maradvány; de háziállattá talán még ebben a korban sem lett. Leletek alapján csak bronzkorbeli házilóról beszélhetünk teljes biztonsággal; s ez a legrégibb háziló, Svájcban, valamint dél-Németországban előkerült maradványai szerint vékonycsontú fajta volt. De azért könnyű kapcsolatot találunk megfelelő őslómaradványokkal is; mert nemcsak a francia solutréi diluviális ló, hanem a thayngi barlangból (Svájc) előkerült, nemkülönben a dél-németországi schussenriedi (Württemberg) lómaradványok is kicsiny, könnyed termetű állatra vallanak. Vállmagasságát körülbelül 1.30 m-re, vagy valami kevéssel többre tehetjük; homloka szélesebb volt, mint a legszélesebb homlokú keleti fajtáé, vagyis az arab lóé, s így jól rászolgál széles homlokú, vagy jégkori kis ló (Equus caballus fossilis latifrons Nhrg.) nevére, amellyel Nehring látta el. A jégkori nehézló (Equus caballus fossilis robustus Nhrg.) főként Közép- és Észak-Németországban volt elterjedve, beleértve a Rajna közép- és alsófolyásának mellékét is; ez keskeny homlokú, vastagcsontú, zömöktermetű állat volt, vállmagassága pedig átlagban elérte az 1.55 cm-t. A nagyság-különbséget nem szükséges ugyan túlságosan értékelnünk, de ha ehhez hozzávesszük a homlok méretei közt fennálló különbséget, valamint a koponyának s a csontváz egyéb részeinek egyéb alaki eltérő sajátságait is, az egységes kép tökéletesen elegendő alapot nyujt a mai könnyű s a nehéz fajták közt fönnforgó óriási különbségek megvilágítására. Nehringnek a német nehéz lófajta nyugati származását hirdető tételét ma már senki sem vonja komolyan kétségbe, annak ellenére, hogy az a nyelvészek tanítása alapján egészen közfelfogássá vált, ú. n. „indogermán elméletbe” ütközik, amely szerint minden háziállatunk Ázsiából eredt.

Azt az ellenvetést, hogyan élhettek és szaporodhattak a száraz pusztákhoz szokott őslovak Nyugat-Európa és Németország negyedkori nedves éghajlata alatt és erdőségekkel borított területén, maga Nehring azzal iparkodott kivédeni, hogy a jégkorszakban, illetőleg főként a közti szakaszokban (Interglaciális időszakokban) a füves puszták kelet felől egész Közép-Európán keresztül egész a nyugati határokig terjedtek. A jégkorszak lezajlása után, amikor erdőség lepte el az előbb fátlan területeket, természetesen nagyon megromlottak a vadlovak létföltételei, s ennek következtében csakugyan korcsosodni kezdtek. Mindezt Nehring csontmaradványok alapján bizonyította, sőt még azt is, hogy az időközben megindult háziasítás bizonyos fokig maga is elcsenevészesedéssel járt, amit könnyen megérthetünk, ha a cölöpépítményeken vagy már kezdetleges tanyahelyeken nyomorgó emberek berendezkedésére gondolunk.

Mert az nagyon is valószínű, hogy lovaik számára nem építettek valamire való istállókat; továbbá bizonnyal a legszűkebb körű beltenyésztést alkalmazták, amelynek káros voltáról sejtelmük sem lehetett, s általában a lehető legcélszerűtlenebb módon bántak a lóval.

Ilyen körülmények mellett legalább bizonyos fokig már eleve is valószínű, hogy a mai törpe lovak vagy ponnyk, s általában Nyugat-Európa kistermetű lovai őrizték meg leghívebben az őslovak méreteit; ezenkívül azonban más vonatkozásokban is a legközelebbi kapcsolatot a történelem előtti lófajtákkal ezeknél mutathatjuk ki. S valóban így is van, mert legkivált a norvég ponnyn olyan bélyegek ötlenek szemünkbe, amelyeket legegyszerűbben a jégkori ősöktől való átörökléssel magyarázhatunk meg. Elsősorban méretei, – 1.30–1.45 m vállmagasság – továbbá fakó egérszürke színe, vagyis a tarpán-szín, a szíjalt hát és a végtagok sötét színe, valóban csak ősi örökségek lehetnek. De talán még ezeknél is föltünőbb a homlok sűrű, vékony, egészen a zebráéra emlékeztető csíkoltsága, amely a testen, legkivált a könyök táján megismétlődik, s ez egyedül csak az ősökre való visszaütésnek minősíthető. Nyilván tehát a mi északi őslovunkat is csíkoltnak kell elképzelnünk. A kétkerekű túristakordé fáradhatatlan vonójának, a világszerte ismert norvég ponnynak nyaka is föltünően vastag, valósággal vadlószerű.

Hogy a mai törpe lovak csakugyan sok ősibélyeget őriztek meg napjainkig, azt az előbbinél is kisebb termetű, rendesen világosszínű izlandi ponny is igazolja. Ez a munkabírásával és igénytelenségével egyaránt bámulatra késztető állat koponyaméretei tekintetében annyira megegyezik az új előpomerániai tőzeglápból előkerült történelemelőtti ló koponyaméreteivel, hogy még az óvatos Nehring is hajlandó mindkettőnek ugyanabból az ősló-tözsből való levezetésére.

Ewart az angol ponny fajtákon eredeti és ingadozó sajátságokat különböztet meg. Így például a kelta ponny sajátságai közé tartozik az első előzápfog hiánya; nincs meg rajta továbbá a „sarkantyú” sem, úgyszintén hiányoznak hátsó végtagjain a szarugesztenyék is, – akárcsak a zebrán, vagy a szamáron. Télen állítólag farkán kétoldalt nőnek hosszú farokszőrei, úgyhogy farka széles lesz. Ennek az lenne a jelentősége, hogy amikor hófúváskor háttal fordul a szélnek, a széles farok valóságos védőpajzsa. S a kelta ponnynak ez az állítólagos szokása rendkívül figyelmet érdemel, mert teljesen sajátos, s minden más ló-félének szokásával homlokegyenest ellenkező. A lovak ugyanis általában mind fejjel fordulnak szél ellenében, mert a hátszél fölborzolná szőrüket. A kelta ponny teljesen elütő szokása tehát nyilván a zord éghajlathoz való alkalmazkodás, amelyet esetleg már vadon élt ősétől örökölt át.

Valósággal világhírű, s az angoloknál sok vonatkozásban közmondásos a shetlandi ponny, amely a Skócia északi partjai közelében fekvő sziget-csoporttól kapta nevét. Okos és tanulékony, mint a shetlandi – mondják Angliában. De épp ilyen joggal ezt is mondhatnák: szívós és erős, mint a shetlandi. Mert a shetlandi ponnyt télen-nyáron kicsapják a szűkös legelőre, még a borzalmas tavaszi viharok idejét is a szabadban tölti, s e mellett egészen jó húsban van. Télire természetesen bozontos vastag bundát vált, akárcsak a vadlovak.

Teherbírásuknak szinte hihetetlen példáit találjuk följegyezve. Egy nagyon híres kanca két mázsán fölüli lovasát 39 perc és 30 másodperc alatt ügetve 10 angol mérföldnyire vitte. De úgyszólván minden shetlandit megbámulhatunk, s szinte fölfoghatatlannak kell mondanunk, honnan veszi az erőt ez a kicsiny állat, hogy lábukkal a földet súroló lovasait fürgén ügetve hordozza. A shetlandi tudvalevően minden ponny közt a legkisebb termetű, sőt legújabban célzatosan egyenesen ebben az irányban halad a tenyésztése. Londonderry lordnak bressayi ménestelepén már 75–80 cm vállmagasságú méneket is sikerült kitenyésztenie. Természetesen ezek az állatok emellett hibátlan fajlovak, amelyeknek csontozata erőteljes. A lord jól is tartja őket. Egyes különösen törpe példányok nem magasabbak 65 cm-nél, ilyeneket cirkuszokban, majom-színházakban mutogatnak. A közönséges shetlandyt az angol bányavállalatok is nagyon keresik, mert törpe termeténél fogva a csillék vontatására alacsony tárnákban is alkalmazható; s ez a követelmény irányítja a Londonderry-féle tenyésztést is, mert a határozottan kitűzött cél: lehető legnagyobb izomerőnek lehető legkisebb termettel való egyesítése.

Az exotikus törpe lovak, aminők a jávai ponnyk, s mások, – természetesen egészen más eredetűek, mint a nyugateurópaiak: tudniillik a keleti lófajták törpe alakjai, s legalább részben külsejük is olyan, mint valami apró telivéreké. Hogy ilyenekre kivált szigeteken bukkanunk, szinte várható, mert a szűk körre szorítkozó előfordulás törpésítő hatása sok emlősön mutatható ki. Az ily néven szereplő lovak azonban éppenséggel nem oly kicsinyek, hogy mi ponnyknak neveznők; de az angol ezt az elnevezést tágabb értelemben használja, s általában minden kis termetű lófajtát így nevez.

A legnemesebb kistermetű lófajta bizonyára a szantál-ponny. Hazája a Jávától keletre fekvő Szantálfa-szigetek egyike, Szumbra. Valósággal hátaslónak termett, rendkívül fürge és tüzes állat, s e mellett nagyon kezes és jóindulatú. Meg is becsülik az egész indiai szigetvilágban, s nagy árakat fizetnek érte.

A polo-ponnyt minden bizonnyal a nagyobb angol ponnyfajtáknak telivérekkel való kereszteződéséből tenyésztették ki, s talán már nincs is messze az idő, amikor ez az alak valóságos új fajtává szilárdul. Az irányíthatás, vezethetés legmagosabb fokának a rendkívül erős csontozattal, és „tiszta” lábakkal a legszorosabb kapcsolatban kell lennie, mert hiszen az a főkövetelmény, hogy bármily sebes vágtatás közben is bármely pillanatban rögtön meg tudjon állani, mint a cövek.

A polo-ponnynak tehát ezek szerint vajmi kevés köze van a valódi, természetes törpe lovakhoz. Jelentőségét és szerepét azonban biztosítja az a körülmény, hogy a lovaspóló napjainkban nagy mértékben terjed, hiszen ez az eddig csaknem kizárólag Angliára szorítkozott sport ma már hozzánk is eljutott.

Természetes ponnyk, azaz eredeti, ősi típusú, kis termetű lófajták Európa törzsén is találhatók. Így Németországban is. „Európa minden táján megtaláljuk egy közepes nagyságú lófajta utolsó maradványait, – írja Hilzheimer – amelyeket magam legbehatóbban a „schlettstadti” lovon tanulmányoztam. Egyéb ismert tájfajták közül a kis litvániai lovak, valamint a dachaui láp lova tartoznak ide. Megfigyeléseim szerint ezek közt igen gyakori a fakósárga szín, fekete sörény, farok és végtagok, szíjalt hát, és elmosódott harántcsíkok a végtagokon.” Amint már föntebb is láttuk, mindezek vadlovakra valló bélyegek. Ezekhez még egyéb jellegek is járulnak, főként a koponyán, úgyhogy végül Hilzheimer indíttatva érezte magát ezeknek a fajtáknak egyenesen a bronzkor, sőt fiatalabb kőkor lovaitól való közvetlen leszármaztatására. Amióta a német állam a lótenyésztés fontosságát fölismerve, ennek irányításába elhatározó módon beléfolyik, ezek a kis, ősi típusú lófajták pusztulásra vannak ítélve. Ha egyébért nem, de nagyfokú igénytelenségükért itt-ott bizonnyal sajnálkozni is fognak vesztükön.

Antonius szerint ide tartoznak a keleteurópai természetes ponnyk is, vagyis az erdélyi –székely – mokányló, Galicia, Bukovina kistermetű „hucul” lova, s a kis bosnyák ló; mindezek koponyái a képzelhető legtisztább tarpán-típust mutatják. A gyengébb fejváz, keskenyebb homlok, és satnyuló száj Antonius szerint csupán csak a mostoha tartás rovására irandó.

Antonius még a görög művészet fénykorából származó parthenon-friz ó-görög lovain is a tarpán félreismerhetetlen jellegeit látja. S hogyha azt látjuk, mennyire vastag a nyakuk, milyen meredek állású a lapockájuk ezeknek a bizonnyal eleven modell után mintázott lovaknak, igazat kell adnunk Antoniusnak, annak ellenére is, hogy tartásuk kétségtelenül nemes, és minden mozdulatuk csupa tűz. A meredek állású lapocka következtében Antonius szerint a tarpán lovasának súlya alatt kénytelen volt állás közben kissé előre billenni.

S hogy Európa legszélső délkeletének lovakban bővelkedő vidékei időnként nagy lótömegeket szállítottak nyugat felé, abból is tudjuk, hogy Makedóniai Fülöp király 20.000 szittya lovat hozatott lóállományának fölfrissítése és nemesítése céljából. Az ó-görögök lovainak kis termetét a lovak mellett haladó hajtó szemlélteti, mert ez utóbbi csaknem egy fejjel magasabb a lónál; a lovas lába pedig lova „térdén”, illetőleg csánkján alul ér.

Valamint az egész ó-római művészeten, éppúgy természetesen az ó-római ló-ábrázolásokon is szembeötlő a görög hatás. De még így is határozottan megállapítható, hogy a rómaiak lovai, főként a későbbi korokból származók, más fajúak voltak. Állítólag az Alpok vidékéről szerezték be, s így minden valószínűség szerint az úgynevezett nóri faj-ról lehet itt szó, amely a Franck-féle ló-rendszerben különben is igen fontos szerepet játszik. Itt azonban két dolgot kell különösen kidomborítanunk. Az egyik, hogy a római egyáltalán nem volt lovas nép, s még a pún háborúk folyamán sem tudott Hannibal numidiai könnyű lovas-seregei ellenében semmiféle lovas csapatot szembeállítani, ami természetesen nagyon megbosszúlta magát. A második dolog pedig az, hogy utóbb is nem a kisebb, hanem a nagy termetű, nehéz lovak voltak inkább ínyökre. Ezt nem a velencei Szent-Márk templomán látható vastag nyakú, kövér bronzkori lovak alapján mondjuk, – mert hiszen ezek állítólag tulajdonkép Nero palotájának voltak díszei – hanem a római Marc. Aurelius emléklova alapján, amelyet Schönbeck mindenképpen jogos, bonctani alapon álló bírálata ellenére is, – a Schlüter-féle „Nagy választófejedelem” szobormű ló-szobrával egyetemben – minden idők egyik legkiválóbb ló-ábrázolásának mondhatunk. Ennek már nincs is az a merev, nyírott sörénye, mint a görög lónak.

Lófuttatások céljaira természetesen a rómaiak is könnyű, gyors lovakat használták, még pedig a numidiaiakat, – ma berberlovaknak mondjuk – mert ezekhez a karthágóiak legyőzése révén mint hadizsákmányhoz hozzájutottak. Amikor azután Róma a világ ura lett, természetesen minden lófajta beözönlött.

Semmi kétségünk sem lehet az iránt, hogy nemcsak a ló-kereskedelem, hanem a lókeresztezés is nagyon régi multra tekinthet vissza, s így minden okunk megvan annak föltevésére, hogy keleti és nyugati lófajták vére már régóta keveredik. A korán elhunyt Nathusius Simon, aki pontos mérések és mérlegelések tárgyává tette a keleti és nyugati lófajták közt észrevehető eltéréseket, arra az eredményre jutott, hogy nagyobb horderejű különbségek tulajdonképpen nincsenek is. S mégis mindenki tudja, mit kell meleg- és mit kell hidegvérű lovon, és mit telivéren, illetőleg nehéz lovakon értenie! Valóban megragadó, amit erről Bölsche, a költő fordulatos stílusában ír: „...mint az örök konflisgebét, s az örök díszlovat, mint az ostort is egykedvűen tűrő közömbös párát, s azt a nemesvérűt, amelynek tüzét alig bírja fékezni a gyeplő, minta csunya, bár derék igáslovat, s a nemes paripát, amely az ember szemében valósággal esztétikai érték, a lovat, mint dolgozó izmot, s a lovat, mint ideget. Konflisgebe és arab telivér.” Éppen ilyen ellentétek világítják meg legjobban, hogy a Franck-féle beosztásnak sok, maradandó igaza van.

Mindez különben történelmi alapon érthető meg leginkább, ha nem tévesztjük szemünk elől, hogy az izlam erejének tetőpontján, amikor hívei egész Spanyolországban, s egész Bécs városáig diadalmasan nyomultak előre, lovaik is velük vonultak és együtt terjedtek. Ezek a lovak pedig ivadékai vagy rokonai voltak azoknak a kancáknak, amelyek egykoron Mekkából Medinába való futása alkalmával gyorsaságukkal és kitartásukkal a próféta életét megmentették. Ilyenformán hatalmas nagy terület adódik a Földközi-tenger környékén, dél felé mélyen benyúlva Afrikába, kelet felé pedig messzi terjedve a Maláji szigettengerig, – amelyen az úgy nevezett arab ló egészen „magától”, illetőleg mohamedán gazdái és lovasai révén terjedt el és éreztette hatását. S ehhez a területhez egy jórészt különálló, északibb fekvésű terület is csatlakozik, tudniillik az európai kultúrállamok, s ezek élén Anglia, – ahova az arab ló vérét először közvetlenül, majd utóbb közvetve, az angol telivér révén bevezették, s állami támogatással állandóan tovább tenyésztik. A mellett azonban érintetlenül maradtak a hidegvérű, nehéz, igásló tenyésztési területei is, főleg Franciaország, Belgium, Németország és Anglia atlanti partvidékein, teljesen fölismerve a meleg- és hidegvérű fajták tenyésztésének eltérő céljait. S végül Ázsiának az izlám hatásától mentes mongol és kínai területein érintetlen maradt az ottani sajátos, aprótermetű lófajták változatlan tovább tenyésztése is; ezeket a fajtákat a vadlovak egyenes leszármazottainak kell tartanunk.

Európa szemszögéből igen találónak és tanulságosnak mondhatjuk Schőnbecknek tisztán történelmi alapra támaszkodó fölosztását, amelyből egyúttal azt is megtudjuk, hogy egyes nagyobb történelmi korszakokban milyen lófajta tenyésztésére helyeztek különösebb súlyt. Schőnbeck kutatásai arra az eredményre vezettek, hogy valamint az európai embernek magának, éppúgy az ő legnemesebb háziállatának is ugyancsak négy főszakaszra osztható a története: az ókorra, amelyben a keleti fajtát, a középkorra, amelyben a nóri lovat, a puskapor föltalálásától számított újkort, amikor a spanyol fajtát, s az állandó hadseregek szervezésétől számított mai kort, amikor az állami ménestelepeken angol fajtát igyekeztek tenyészteni. Külön fejezet a hidegvérű igásló tenyésztése.

Az ókor lovairól szólva meg kell még emlékeznünk a galliai, valamint a germániai lovakról is, amelyek a rómaiak értékmeghatározása szerint egymásnak kiáltó ellentétei voltak. A gall lovasság s a lótenyésztés ősidőktől jó hírnévnek örvendett Rómában, s Horatius idejében a Via Appia-n gall fogatokban pöffeszkedtek, s ezekkel pompáztak a hatalmasok. Ezzel szemben a germán lovak nem nyerték meg a rómaiak tetszését. Caesar is, meg Tacitus is egyenesen kicsinyeknek és csunyáknak mondja azokat. Római ábrázolások szerint, – így például az Antonius-emlékoszlopon láthatókon – ez a fajta csakugyan közönséges, esetlen, farka a földet söpri, kissé kondor sörénye pedig hosszan borul rá a nyakra. De viszont nagyon erősek és tanulékonyak voltak ezek a csúnya kis lovak: ha lovasaik leszálltak róluk és gyalog folytatták a harcot, nyugodtan abban a helyben maradtak, sőt adott esetben a sörényükbe kapaszkodó gyalogharcost előre ragadták magukkal a csatába, így nem is egyszer voltak a szuévek s a rajnai törzsek rómaiakon aratott győzelmeinek igen jelentős tényezői.

Az ó-germán lovasból, s ennek kicsiny, de erős lovából, amelynek jó tulajdonságai egyébként a mai norvég ponnyra is átöröklődtek, mintegy önmagától fejlődött ki a középkor lovagja, valamint az ő „klepper”-je. Ez sem volt tetszetős, kecses állat, de viszont annál erősebb és kitartóbb, amint az akkori idők rossz útjai s a páncélos lovagoknak ugyancsak páncélba bújtatott lovakon egymással való összecsapásai megkívánták. A páros viadalokat rendesen lovagi tornák vezették be, amelyeknek szokásait és ünnepies szertartásait a normannok állapították meg; s ezek figyelmét természetesen az sem kerülte el, hogy a védőpáncél mind nagyobb mértékben való s magára a lóra is kiterjedő alkalmazása a lótól is mind nagyobb izomerőt követel. Másfelől azonban ilyen küzdelmekben és játékokban résztvevő lovaknak is „vér”-re, természetesen „keleti vér”-re volt szükségük. Ilyen irányú keresztezésre még a késői középkorban is a híres andaluziai fajtát vették igénybe egész Közép-Európa-szerte; ezt a spanyolok a nehéz gót- és tüzes mórfajták keresztezése útján hozták létre. Schőnbeck szerint ezeket a „kasztelán”-oknak nevezett kasztiliai hadi paripákat Dánia, s ott is főleg a frederiksborgi királyi ménestelep tenyésztette a legnagyobb sikerrel. Ezt a fajtát igen magas termet és „atléta-formák” jellemezték. Ilyen ló azonban nagyon ritka és drága volt, s végül túl is hajtották óriási termetét és rendkívül széles hátát. Ennek a fajtának több nagyon sikerült szoborműben jutott szerepe; így Gattamelata zsoldos vezér Páduában álló, Donatello-tól készített szobrán, a Verocchio-tól származó, velencei Colleoni lovasszobron, valamint Dürer Albert sárkányölő Szent György vitéz lovasszobrán is ezt a középkori lótípust látjuk művészi ábrázolásban.

A spanyol ló különösen abban az időben játszott nagy szerepet a lótenyésztés történetében, amikor a Habsburgok birodalmában nem nyugodott le a nap. Bécsben külön császári lovarda volt, amelyben ezeket a lovakat a „magas iskola” céljaihoz képest idomították. A „magas iskola” tulajdonképpeni hazája különben Nápoly, s az iskola-lovaglás egyik alapvető mestere Pignatelli. Az idők ugyanis ekkor nagyon megváltoztak. A puskák és karabélyok golyói ellen a páncél már nem nyujtott védelmet, ezt tehát a lovas is, meg a ló is levethette. Ezzel természetesen mindkettő jóval könnyebb lett; a lóháton való viaskodásban pedig nem az összecsapáskor kifejtett minél nagyobb lendület, hanem minél tökéletesebb vívóügyesség szerzett dicsőséget. Az a megváltozott harcmodor a lótól az irányíthatás legmagasabb fokát, s a kis helyen, sőt egy helyben való nagyfokú mozgékonyságot követelte meg. S mindez benne foglaltatik az első pillanatra komolytalan játéknak és ügyeskedésnek látszó „magas-iskola” valódi lényegében. Ez ugyanis a legvégső következményekig alaposan átgondolt és keresztülvitt ló-idomító rendszer, amelynek segítségével a lovat a lovas minden elgondolható helyzetben, s minden körülmények közt saját céljai szerint állíthatja vagy indíthatja. S ebben az időben mind gyakrabban találkozunk olyan lovakkal, amelyeket jóval furcsábbaknak találunk, mint a legrégibb ó-korból valókat. S ezért oly különösek ezek, mert jóllehet időben annyira közelállók hozzánk, a barok-idők szelleme többé-kevésbbé az ő elfogult, sajátos stílusában ábrázolta számunkra: túlzottan kicsiny, hajlott orrú koponyával, túlzottan hajlott, s e mellett túlságosan kiszélesedő nyakkal, túlzottan széles, barázdált farral és ugyancsak túlzottan hosszú, vékony és szűk állású végtagokkal. S ámbár a hihetetlenül termékeny, s ennek következtében általánosan ismert nevű Ridinger János Illés rézmetsző korának iskola-lovait épp olyan torzrajzokban örökítette meg, mint a szarvasokat vagy más vadat, de ezek a torzrajzok néhány igazi vonást is szemléltetnek. S bizonyos, hogy legelső sorban a Ridinger-féle metszetekre gondolunk, valahányszor a bécsi udvari fogat, hatalmas – 1.86 m. – hosszú sörényű, hosszú farkú kladrubi szürkéi vagy feketéi szóba kerülnek. Az utóbbi időben különben a beltenyészet káros hatása mutatkozott a kladrubi korona-ménestelepen, amennyiben a kancák sállása rendkívül rövid ideig tartott.

Jobban áll a dolog egy kisebb, 1.60 m körüli ugyancsak spanyol vérből származó másik osztrák „udvari lófajtá”-val, a lipizzaival, amelyet a Trieszt melletti karsztban több, mint 300 esztendő óta tenyésztenek. Ez a fajta csupán szürke-színű példányokból áll. Kiválóan alkalmas az iskolalovaglás céljaira. Ezenkívül azonban nagyon élénk, edzett, kitartó kocsi- és hátasló is.

Az újkort, vagyis a lótenyésztés jelenkorát az arab ló, vagy talán még inkább egyik legjobban sikerült leszármazottja, az úgynevezett angol telivér uralja. Az arab lovak azaz a keletről behozott lovak, még ha nagyon tág értelemben használjuk is itt a „kelet” kifejezést, ma már úgyszólván semmi szerepet sem játszanak; s ez talán sajnálatos. Mert való tény, hogy a modern lótenyésztés föllendülése a legszorosabb kapcsolatban van a jó és nemes arab-vér behozatalával. Az egyetlen kifogás, amit az eredeti arab ló ellen fölhozhatunk, egyedül csak kicsiny, – 1.50–1.60 m. – termete. Ezzel szemben a valóban jó, nemes arab ló testének minden porcikája, s különösen lábainak csontjai, izmai és inai – a lótenyésztők örökös sopánkodásának tárgyai – oly eszményien tökéletesek, hogy az állat 20, 30, sőt még több évig is munkaképes. A nagy közönség szemében ugyan egyszerűen csak a szép ló fogalmának megtestesítője, amelyben az erő utánozhatatlan nemes tartással párosul, s a finom „száraz” kis fej, tüzet szóró szem, nagy orrlyuk, táguló, kerek orrcimpa, magasan tűzött, magasra tartott hullámos farok, tüzes, s e mellett kecses mozgással van szoros összhangban. De szakértő gazdája, a pusztai beduin, maga is csak dicséretét tudja zengeni az ő virágos nyelvén, amikor emigyen jellemzi: orralyukának az oroszlán torkával kell vetekednie, szemének a szerelmes asszony kifejezésével bírnia, combjának a strucéhoz hasonlatosan hosszúnak kell lennie, s olyan izmosnak, mint a tevéé; s általában testalkotásra az agárhoz, a galambhoz s egyúttal a tevéhez is hasonlónak kell lennie.

A puszták fiainak élete ma annyira összefonódott kedvenc állatukéval, hogy azt hihetnők, ez a viszony már ősidők óta tart. Pedig csak Mohamed próféta érdeme, hogy a lovat annyira belopta hivőinek szívébe, mert gyakorta prédikálta: „A földi paradicsom a ló hátán található.” S ez nagyon bölcs megalapozása volt azoknak a harcias, rajongó, haláltmegvető lovasseregeknek, amelyek néhány évszázaddal utóbb az ő telivér lovaikon a nyugatot elözönlötték és végigsöpörték. De lovuk nem terjedt tovább, mint ameddig ők eljutottak. A nemes keleti ló Európában, Ázsiában és Afrikában is csak azon a területen él, ameddig az izlam terjedt; végső elemzésben tehát úgy foghatjuk föl, mint az izlam teremtményét, sőt szinte azt mondhatnók: magáét a prófétáét.

A tiszta tenyésztés szempontjából az angol telivér a közhit szerint olyan példaszerű, mint aminő az öszvér a korcstenyésztés szemszögéből; már pedig a mai telivérek, vagyis a származásuk alapján a tenyésztési főtörzskönyvbe (General Studbook) szabályszerűen bevezetett lovak a szó szoros értelmében vett telivéreknek nem mondhatók, mert egyikük sem kizárólag keleti származású ősöknek, illetőleg az 1680. körül, II. Károly király idejében Angliába hozott kancák (royal mares) ivadéka. A versenylovak tenyésztésében ugyanis már előbb is volt szerepe a keleti vérnek, másfelől pedig még utóbb is kevertek bele nórifajtát. A futtatás I. Jakab kora, vagyis a XVII. század eleje óta volt szokásban; megvoltak a helyei és voltak versenypályák is. A verseny díja kezdetben mindössze ugyan csak egy kis ezüst csengő volt és csupán 100 évvel később járult hozzá pénz-nyeremény is. Még a mult idők legjobb versenyparipájának, a soha le nem győzött „Eclipse”-nek, 846 futtatásban 162-szer győző más versenyparipák törzsapjának, amelyik nevét születésnapjának: 1764. április 1-nek híres napfogyatkozásától vette, – családfája még 16 ismeretlen nevű, bizonnyal hazai kanca-őst tüntet föl. S mindenesetre ennek az utóbbi vérkeveredésnek tulajdonítható a testmagasság átlagos 1.68 m.-re való gyarapodása, – amely egyes versenylovaknál már az 1.80 m-t is eléri; s ez a bélyeg a legfőbb különbség s egyúttal a legnagyobb nyereség is a keleti fajtával szemben.

Kivétel nélkül általánosan elismert tény, hogy a XVII. század második, s a XVIII. század első felében bevitt három arab mén – átörökítő képességeinek átütő erejénél fogva – vetette meg az angol telivér sajátos alakjának és képességeinek alapját. Ezeknek részben kalandos volt a sorsuk. „Byerly Turk” eredetileg török hadizsákmányként került angol kézbe, utóbb Byerly angol kapitány birtokába, s ez lett ükősapja „King Herod”-nak (1758), amelytől viszont kiváló versenyparipák egész sora származott; így „Buccaner” Magyarországon, „Charmant” Németországban, „Flying Dutchman” Franciaországban, „Lexington” Amerikában. „Darley Arabian”-t, a második törzsmént Darley versenyistállótulajdonosnak öccse küldötte volt Aleppo környékéről, aki ott gazella-vadászatok alkalmával tapasztalta ennek a lónak rendkívüli gyorsaságát. Ez a mén volt az ősükapja „Eclipse”-nek. A harmadik arab mént, „Godolphin Arabian”-t, állítólag 1781-ben a tuniszi bey küldte volt „Sham” néven egy Agbar nevű szerecsen rabszolgával együtt XV. Lajos királynak ajándékba; csakhogy miután abban az időben a királyi udvarban csak a mutatós, nagytermetű paripáknak volt becsületük, jóformán semmire sem tartották. Így történhetett, hogy egy évvel később Párizsban, mintegy kereskedő szekerét vonó, igába tört, elgyötört, s e mellett rosszindulatú állatot egy angol quäkker vette meg, hogy ezzel Istennek tetsző cselekedetet vigyen végbe. Ez a mén végül Godolphin lordnak, akkoriban a legkiválóbb lótenyésztőnek Gogmagog Hallban levő ménestelepére került, még pedig Agbarral együtt, mert csak ez a szerecsen tudott vele bánni. „Godolphin Arabián” mindjárt elmarta „Raxona” telivér kancától a „Darley Arabian” unokáját, „Hobgolin” szürke mént, amelynek helyettesítőjéül alkalmazták kísérletképpen.

Ebből a fedezésből származott a „Lath” nevű mén, amely már kétéves korában győzött Newmarketben. S ugyancsak tőle származik ennek fiatalabb testvére, „Cade” is, ez pedig apja lett a híres „Matchem”-nek (1748.) A telivérek családapját tudniillik „Matchem”-ig szokás visszavezetni. „Matchem” 11. évétől a 31-ig, mint fedező mén szerepelt, s ivadékai 23 év alatt 3 millió márkán felüli összeget nyertek versenyeiken.

Schwarznecker joggal csodálkozik azon, hogy ami a gyorsaságot illeti, ennek már 200 esztendővel ezelőtt elérkeztek az elérhető legmagasabb tetőfokára. Mert hiszen a szakadatlanul folytatott szigorú gyakorlás ellenére lényegében ma is csak ott tartanak, mint akkoriban, hogy egy angol mértföldnyi távolság (1608.8 m) befutása mintegy 1 perc 4.2 másodpercnyi időbe kerül. „Minden dolognak van bizonyos határa”, – idézi erre szerzőnk Horatiust.

Az arab lóval ellentétben az angol telivér külsejében és mozgásában semmi olyan nincs, ami mindenki szemében megnyerő, megkapó lenne. Az avatatlan bizonnyal nemcsak semmi nemeset, de még csak különösebben érdekeset sem talál benne, amikor szokott hosszú lépésében elővezetik s előre nyújtott nyakát barázdált, sovány combját, s a csánkja fölött félhosszúra vágott farkát szemügyre veheti. Az angol telivér szépnek, a díszlovaknál megszokott értelemben csakugyan nem mondható. „Az előtérben a célszerűség áll, s ez elnyomja a szépséget”, – írja „Lótenyésztés” című kiváló munkájában Schwarznecker. Általában csak nemes, száraz fejét kapta örökül arab őseitől, de a szakértő egyéb jeles sajátságait is fölfedezi, amelyek képességeivel szoros kapcsolatban állanak. Hosszú, karcsú nyaka, amely fejéhez könnyedén, mozgékonyan, törzséhez pedig szélesen és szilárdan csatlakozik, épp annyira távol áll a fölfelé ívelt „hattyú-nyak”-tól, mint az ellenkező hajlású „szarvas-nyak”-tól, de viszont a legalkalmasabb állású a gyors futás szemszögéből. Marja magas, száraz és hosszú, s ez a megfelelően rézsútosan fekvő vállal biztosítja a mellső végtagok természetes, függőleges állását. Háta rövid, egyenesen vagy gyöngén íves, s az ágyéknál jól zárt. Fara közepesen széles és kissé lecsapott, amely ebben az alakjában s a hátsó végtagokkal fönnálló mostani összeköttetésében vágtatáskor éppen a legmegfelelőbben emeli és egyben lendíti előre a testet.

Schwarznecker igen szigorú bírálatot mond az angol telivér végtagjairól, kidomborítva azt, mily káros következményekkel jár ennek a lófajtának különlegesen, s úgyszólván kizárólag a versenyfuttatás céljaira való kitenyésztése. Mert ennek lett a következménye, hogy az az általános munkabírás, amely az egészségesen tenyésztett arab ősnél futtatások következtében fejlődött ki, az egészségtelen irányú kitenyésztés, illetőleg a futtatások következtében csupán versenybirásra korlátozódott. Versenyt ugyanis, különösen rövid távolságút, legkönnyebben a legtöbb láb-hibában leledző versenyparipa nyer. S minthogy a fiatal telivérekkel már kétéves korukban futtatnak, valóban nem csoda, ha ezek legnagyobb része már az előkészítő tréning alatt tönkre megy. Ezekután pedig, tudva azt, hogy a „letört” lovakat az úgynevezett félvér tenyésztés céljaira, vagyis a többé-kevésbbé nemes és melegvérű lófajtákkal való keresztezésre még jó hosszú ideig nagyon jól föl tudják használni, – nagyon könnyen ráakadhatunk a végső okra, miért annyira hibásak a mi „jobb fajta” lovaink lábai, s miért van szükség örökös pólyázgatásra s orvosolgatásra? Ez Schwarznecker kíméletlen őszinteséggel nyilvánított véleménye, amely kell, hogy megdöbbentsen, mert az állam évente nagy összegeket fordít angol telivérek tenyésztésére és megvásárlására.

Bizonyos tehát, hogy az angol telivér tenyésztése mellett szóló okoknak még súlyosabban kell latba esniök. S ezeket maga az éles kritikus sem hallgatja el, sőt örömmel domborítja ki, hogy a nagy termeten kívül a csontváz és izomzat tömörsége és szilárdsága, valamint a vérpálya tökéletes szervezettsége szintén rendkívűl jó oldalai. Míg a közönséges fajta ló szíve 8–9 fontnyi súlyú, a telivér szívének 13 fontot is meghaladó a súlya! Ez olyan eredménye a tenyésztésnek, amelyre az ember – s természetesen elsősorban az angol – valóban büszke lehet. Mert nyilvánvaló, hogy ilyen szív sokkal könnyebben és eredményesebben végezheti még a legnagyobb erőfeszítések alkalmával is szolgálatát, a test anyagcseréjének zavartalanságát. S valóban : a telivér érverése percenként csak 28–32, s ezzel szemben a közönséges lóé 36–40! Különösen élénk, gyors mozgás után a véredények előtűnnek a vékony bőr alatt: duzzadnak a vértől. Tele vannak vérrel; innen a nevük: telivér.

A félvérek olyan lófajták, amelyek telivérekkel való keresztezésből származnak, amelyekben tehát több-kevesebb „vér” van. Két ilyen – Angolországból származó s általánosan ismert és dícsért félvér a hackney, s a hunter. Ezek egymásnak sok tekintetben ellentétei, – mint a hogyan az angol lótenyésztés is ellentétes – de az bizonyos, hogy mindegyik mesterien van különleges céljaihoz képest kitenyésztve. Az egyik ünnepies alkalmakra dísznek, mutatósnak, a másik pedig kiméletlen hajszolás céljára. Mindkettő a nóri vérű régi fajtában gyökerezik, s ezért jóval nehezebbek, mint a telivér.

A hackney-t ma csak azért tenyésztik, hogy a nagyváros parkjainak lovasok számára fönntartott, vagy kocsizó útvonalain mutatós, pompás hátas, vagy kocsilovat is fincoltathassanak. Némileg az oldenburgi fajtára emlékeztet. Járása rávall az angol „túltenyésztő”-re. A díjazott hackney a londoni Olympia-kiállításon díszmenetben úgy lépked, hogy lábát a másik csánkjáig emeli föl, (olyanformán, mint az ú. n. „csöbörbe lépők”) mellső végtagját pedig fölemelés közben annyira behajlítja, hogy patája csaknem a könyökét éri. Művészi szempontból talán nem lehet ezt szépnek mondani, de azért mindenesetre kedves látvány.

A leginkább Irországban tenyésztett angol vadászló vagy hunter egyáltalán nem mondható kecsesnek, sőt még csinosnak sem, mert valóságos csontkolosszus. Mint hátasló szinte felülmulhatatlan. Figyeljük csak meg az angol nemzeti szórakozások, tudniillik a rókavadászatok alkalmával, amikor, rendszerint nem könnyű súlyú lovasával árkon-bokron, kerítésen, falon, patakon keresztül követnie kell a falkát egészen a lefuvásig. Alkalmaztatása megkívánja, hogy épp oly biztos és kitartó vágtató legyen, mint amily ügyes és bátor ugró. Az igazi ír vadászló állítólag mind a négy lábával egyszerre ugrik el a földről, s vadászat közben a legnagyobb könnyűséggel ugrik 1.5 m magasságot, vagy 7–8 m távolságot. Ugratóversenyekre külön is idomított lovak 2 m-nél többet ugranak át magasságban.

Mialatt Angolországban a telivér-tenyésztés rohamosan fejlődött, Németországban a lótenyésztés-ügy általában siralmas helyzetben sínylődött. Magában Poroszországban az egyébként kiváló és körültekintő fejedelmek idejében sem történt a lótenyésztés ügyének föllendítése és fejlesztése érdekében semmi jelentős lépés, legföljebb abban az irányban, hogy a hadsereg lehetőleg olcsón jusson ujonc-lovakhoz, az úgynevezett „remondák”-hoz. I. Frigyes Vilmos a litván herceg bozótos, mocsaras vadászterületén, Trakehnben, Kelet-Poroszországban, megalkotta az ismert nevű főménestelepet, de még Nagy Frigyes lovasezredeinek is mindenféle szedett-vetett, vad, gonosz, megugró pusztai lovai voltak, amelyeket imitt-amott Moldvában, Havasalföldön, Ukrajnában s Lengyelországban vásároltak össze. Maga a nagy király is idegen származású lovat tartott: a mollwitzi szürke tulajdonkép nápolyi származású volt, míg kedvenc lova, a vércsederes „Condé”, az akkori divat szerint nyírott angol paripa volt. Ekkor, éppúgy mint annakidején Angolországban is, egy „Türk Mayn Atty” nevű arany-pej keleti mén indította meg a fejlődést. Ezt a lovat eredetileg Kaunitz herceg Katalin orosz cárnőtől ajándékba kapta volt, s állítólag Aleppoból származott. De több jel, így mindenekelőtt feltűnő nagysága (1.70 m) ritka szép, nyúlánk, hattyúnyaka, s általában rendkívül finom, nemes arányai, arra vallottak, hogy Tiflisz környékéről való, ú. n. karabagh-ló, vagyis az akkori idők legnemesebb arab telivéreinek turkomán lovakkal való keresztezéséből kitenyésztett neme és szép lófajta. Hatása is ennek megfelelő volt; végeredményben ennek köszönheti nemességét a trakehni s általában a kelet-poroszországi ló. Ez utóbbi másfelől a kistermetű, kissé rövid nyakú, vaskos fejű, de jó kötésű és kitartó litván fajtából ered.

A litván lovat már a Német Lovagrend is javította, – még hozzá könnyű lovasság céljainak megfelelően! – s ezenkívül nehéz fajta mének állandó bevitele segítségével nagyobb termetű, jó vérű lovat is kitenyésztett, amelynek további tiszta tenyészete alkotta Trakehn első törzsménesét.

Így lett Kelet-Poroszország már évszázadokkal ezelőtt Németország egyik ló-tartománya, és senkit sem lephet meg, hogy a hadsereg ló-állományának fele ma is onnan származik. A berlini császári istállónak olyan jellegzetes állata volt a combjára égetett stilizált jávor-lapátos billogú trakehni fekete ló, mint a bécsi istállónak a kladrubi, vagy a lipizzai. I. Vilmos német császárt csak trakehni fogaton képzelhetjük el.

Hannover is ló-tartomány s ennek szintén fényes udvari múltja van. Az udvari ménfogatok egyenesen páratlanok voltak a maguk nemében. Az egyik fogat ménjei fehéren született hófehérek voltak, s ezek szerszámja aranyvörös diszítésű volt; a másik fogat zsemlesárga volt, szerszámja pedig kékezüst diszítésű. A szerszámot Herrnhausenben ma is mutogatják, az állatok közül azonban legfeljebb egy-két elöregedett példány – ha még látható.

A német vidék felvilágosodott, jómódú parasztsága, a celleni állami ménestelep támogatásával mindinkább egy nemes alkatú, középnehéz hátas- és kocsiló terjesztésre rendezkedett be, természetesen nem a maga használatára, hanem eladás céljára. Ez a fajta egész alkatánál és külsejénél fogva inkább fényűzés céljaira, mint komolyabb munkateljesítésre való.

S mindez még jobban ráillik a modern oldenburgi lóra, napjaink nemesvérű, nehéz, német kocsiló fajtájára. Ez a voltaképpeni díszkocsi-ló, amelyet „German Carriage Horse” néven ma még Angolországba is kivisznek. Az oldenburgi, a mutatós, előkelő díszfogat nélkülözhetetlen lova, mert tekintélyes nagysága (átlag 1.64 m), szépen ívelt nyaka, értelmes feje, aránylag karcsú termete, izmos lábai és élénk ügetése nagyon sokakat megvesztegetnek. Ez a sötétbarna vagy fekete színű mai oldenburgi fajta a céltudatos tenyésztés érdekében összefogott mezőgazdák munkásságának bizonnyal legfényesebb eredménye; annyival is inkább, mert ez az eredmény minden állami segítség vagy hozzájárulás nélkül sarjadt ki a német talajból. S mint minden hasonló esetben, a nekilendülés sajátságos módon ez esetben is egyetlen törzsménre, a Stäwetől 1820-ban Angolországból behozott s róla „Stäwe-féle mén”-nek nevezett lóra vezethető vissza; ez bizonnyal valami „Clevelend-Bay”-i vagy yorkshire-i kocsiló volt. Ezekkel a fajtákkal ugyanis utóbb is igen jó eredménnyel keverték az oldenburgi vért. De különben nem hiába volt már a XVII. század Oldenburg Antal Günter grófja a „Római szent Birodalom” főlovászmestere, mert ő valóban kiváló lótenyésztő volt. Kedvenc lova, az almásderes „Kranich”, földig érő, szépen befonott sörényével és farkával egyike volt az akkoriban mindenkitől megbámult ló-csodáknak.

Önként érthető, hogy nemcsak a fentebb fölsorolt, hanem a többi német állam és tartomány is részét vesz a német lótenyésztésben. Legtöbbjét az állami méntelepek vezetősége tőle telhetőleg támogatja céljaiban, azon iparkodva, hogy a tenyésztőknek lehetőleg minden óhaját teljesítsék. A fő és állandó szempont természetesen a német lótenyésztés állandó fejlesztése. S hogyha természetes okokból kifolyólag, hasonló létföltételek következményeképpen a szomszédos országrészek lófajtái egymással többé-kevésbbé megegyezők, nagyon is érthető, hogy egységes célkitűzés és egységes vezetés mellett az összes tájfajták külső és belső sajátságai egy bizonyos irányban mindinkább összefolynak. Nagyon helyén való tehát, hogy a német gazdaszövetség az egyes tájfajták földrajzi elnevezéseit föladva, vagy legalább is lehetőleg mellőzve, a német lovakat két csoportba: 1. melegvérű hátas- és kocsilovak, 2. hidegvérű igáslovak csoportjába osztja. Az első csoportban ismét két alcsoportot: a könnyű hátas- és kocsilovat, s az erősebb fajtát különböztetik meg.

A nehéz igásló arra való, hogy lépésben haladva, nagy terhet húzzon; ezzel szemben a hátas- és kocsilónak munkáját ügetve vagy vágtatva kell elvégeznie. A lépésben való munkavégzéshez tüzes vérre valóban semmi szükség sincsen; fontos csak a jámborság és kezesség. A „keleti vér” egyenesen káros lenne az igáslóban; s ha netán van is benne valami, ez már nagyon régen keveredhetett az ő vérébe, s ma már ennek mennyisége elenyészőnek mondható. Újabban egész bizonyosan nem keverődik.

A hidegvérű lovak a melegvérűek főtömegével szemben sok tekintetben önálló csoportot alkotnak s lényegükben a nyugati nehéz vad- és őslovaktól származtatandók le, amelyeknek sok bélyege máig is felismerhető rajtuk. De vannak eltérő vonásaik is. Ilyen a felső zápfogsor zománclemezeinek erős redőzöttsége. A fej egészben véve nagy ugyan, de keskenyhomlokú, megnyúlt arcorrú; a nyak rövid és vastag, mint a vadlovaké. Végtagjainak külsőleg esetlenek és vaskosak ugyan a csontjai, ezek azonban belső szerkezetük tekintetében kevésbé tömörek és szilárdak, mint a melegvérű lovaké. Nagyon jellemző továbbá az az ősibb típust igazoló sajátság, hogy az elkorcsosodott 2-ik és 4-ik ujj csontcsökevényei, az úgynevezett kapocs-csontok nincsenek annyira elsatnyúlva, mint a melegvérű lovakban. A hidegvérűek egész testalkotása, beleértve az izomzatot s a bőrt is, bizonyos fokig szivacsosnak, lazának mondható, vagyis kevésbbé szikár és szilárd, mint a fél- vagy telivéreké. A csűdizületen, főként a hátsón, lelógó, hosszú szőrt találunk; ez a bokaszőr, amely ha a tenyésztési viszonyok ebben az irányban kedvezők, feltűnő hosszúra is megnőhet.

A hidegvérű ló törzsének és részeinek számszerű viszonyai – Henseler összehasonlító mérései és számításai szerint – megokolttá teszik azt a felfogást, hogy az állat termete magas és rövid; ennek alapján az igavonásra való rátermettsége valóságos adottság. Erre való tekintettel mellső végtagjainak előre billenésre való hajlandóságát is elnézhetjük neki, annyival is inkább, mert „indítás”-kor úgyis ez az állás a természetszerű. Ezzel szemben legújabban erősen küzdenek a meredeken álló, lecsapott far-forma ellen, mert kiderült, hogy az ilyennek izommunkája túlságosan fölfelé ható, nem pedig lefelé irányuló. A far, mint a nehéz igásló előre irányuló mozgásának főtámasztéka és előrelendítője, mindig széles és barázdált, vagyis mindkét csípőtáj izomtömegeinek felhalmozódása folytán középütt hosszanti mélyedés képződik. Ez a barázdált far csökönyösen öröklődik és a hidegvérű lovat az első pillanatra elárulja. Azt kell hinnünk, hogy ez már a jégkori nehéz vadló fajt is jellemezte, ha talán nem is teljesen mai alakjában.

A nóri vagy pinzgaui fajta nevét elterjedési területétől, a rómaiak Noricum nevű tartományától vette, amelynek helyén ma Stájerország, Tirol, Karintia, Krajna és Felső-Ausztria terül el. Lényegében tehát ez az alpesi tartományok nehéz igáslova, amely Bajorországba is átterjed. Természettudományi szemszögből azért is kíválóan érdekes, mert benne azoknak az alpesi vadlovaknak egyenes leszármazottját látják, amelyről még a római írók is megemlékeznek. S valóban az ősi hagyomány szerint is ez ennek a vidéknek eredeti állatfaja. Bécs utcáin nehéz társzekerekbe fogottan, sokszor festőien felszerszámozva, mindenütt látható ez a lófajta, vagy legalább is olyan ló, amelyre a nóri fajta félreismerhetetlenül reányomta bélyegét. S bizonnyal még az avatatlannak is szemébe ötlenek ezek az állatok különös tarkázottságukkal, amelyet „tigris-tarká”-nak, vagy pedig „hermelin színezet”-nek mondanak; ez fehér alapon, fekete foltokból áll, s legtöbbször a hátsó testfélen, illetőleg a faron mutatkozik. Még Drezdában és Lipcsében is láthatunk ilyen lovakat.

A nóri fajta azt a benyomást teszi a szemlélőre, hogy a nehéz lófajták között aránylag a legkönnyebb és a leghosszabb lábú. Ennek az a magyarázata, hogy törzse sokszor valamivel hosszabb, s így karcsúbbnak látszik. Talán ez okozza, hogy a far meredek állása inkább szembetűnik, ami egyébként a hidegvérű fajták jellemző vonása.

A pinzgaui fajta nem igen versenyezhet az Északi-tenger partvidékének nehéz tájfajtáival, s így továbbra is az alpesi tartományok környékére fog szorítkozni; legfőbb jelentősége abban áll, hogy erős hegyilovak kitenyésztésének ő az egyik fontos tényezője. Amely tartományokban tehát súlyt helyeznek hegyilovak tenyésztésére, a méntelepeken legújabban pinzgaui méneket is tartanak.

A dániai, vagy mint a németek nevezik, schleswigi tájfajta, amelynek tenyésztési gócpontja Jütland félszigete, semmi összefüggésben sincs a régebbi századokban a lovagoknak oly nagy hírnévre szert tett dán származású lovaival. A mai dán ló kétségtelen és jellegzetes nehéz ló; s ebben a minőségben sem felülmúlhatatlan, utolérhetetlen tenyésztési csoda, hanem jó közepes képességű tájfajta, amely minthogy egy kis élénkség is van benne, bizonyos határig ügető lónak is alkalmazható. Ebből a fajtából valók voltak azok a hosszú, lenszőke sörényű, farkú és bokaszőrű hatalmas sárga lovak is, amelyek a „benzinló” kora előtti időben Berlin társaskocsijainak legnagyobb részét vontatták. Hatalmas termetüket és izmaikat látva, minden utas nyugodtan bízhatta magát reájuk, mert bizonyos lehetett benne, hogy az utasokkal megtömött kétemeletes alkotmányt az ő lomha poroszkálásukkal is elvontatják a világváros egyik végétől a másikig.

Mezei munkára is kíválóan alkalmas a dán ló, mert még a szívós talajjal is megbirkózik, s a német gazdaszövetségek kiállításain mindig elismerést arat. Feje jellegzetes, mert nagy, keskeny homlokú és hosszú arcorrú, nyaka azonban éppenséggel nem feltűnően rövid és vastag s azonképpen törzse is aránylag a karcsú és hosszú, ami szintén nem szolgál javára. Legjobb tulajdonsága tehát az, hogy miután nem olyan nehéztestű, könnyebb a mozgása is, és nem szorítkozik kizárólagosan lépésben való munkateljesítésre.

Ez utóbbira a belga lovat, s ennek német tájfajtáját, az alsórajnavidéki hidegvérű fajtát használják kizárólag. Amely német nagy városban, vagy ipari központon még nem teljesen általános a tülkölő, zakatoló és bűzölgő teherautó, vagy a telepnek nincs külön iparvasútja, esetleg a vasúti állomásról kiágazó gyári vágánya, ott még most is ez a hatalmas csont- és izomállat vontatja dübörgő, csattogó lépésben másodmagával az ugyancsak megrakott társzekeret, vagy egymagában, két rúd közé fogva, a két nagy keréken járó rajnai kordét. Ennek a tájfajtának kiállításokon szereplő ménjei valóságos szörnyetegek! De ha megbarátkozunk velük, örömünk telhetik ezekben az óriásokban. A 1.80 m vállmagasságot is elérő állat súlya 18–20 mázsa, s ha a szerszám s a kocsi súlyát is hozzászámítjuk, összesen mintegy 100 mázsát cipel el lassan, de biztosan a német nagy városok és ipari központok jókarban tartott útjain, ahol éjjel-nappal óriási terheket hurcolnak egyik helyről a másikra. Sőt olyan kivételes esetet is feljegyeztek – teljesen hitelt érdemlően, – hogy 132 mázsát vontatott el a belga nehéz ló.

Az avatatlannak legtöbbnyire a belga ló hatalmas, sőt mondhatnók természetellenes vastag és széles nyaka ötlik szemébe, ami a lószakértő szemében egyúttal borzalmas is. A nyak rövidségét még a látszat is fokozza, amennyiben aránylag mélyen illeszkedő feje kicsiny. De ez a „túlzott nyak” bizonnyal nem ront az egész állat tekintélyességén, mert valóban igen tetszetős ívben emelkedik ki a törzsből. Marja sokkal kevésbbé ötlik szembe, mint széles, barázdált, hatalmas izomzatú, kissé lecsapott fara. Háta rendesen kissé behajlott; jelentéktelen, mélyen tűzött, s mindig rövidrevágott farka mélyen illeszkedő, minek következtében hátulról az egész állat még szélesebbnek és hatalmasabbnak tűnik föl. Elülről is tekintélyesnek látszik a belga ló, de csak az avatatlan szemében, aki nem veszi észre, hogy a szügyet csak szivacsos zsírpárna tünteti föl szélesnek; mert az valójában nem elég széles, s a zsírpárna csak terheli a mellső végtagpárt, akadályozza és nehézkessé teszi mozgását.

A síksági nagy belga ló kisebb, hegyi mása az ardenni-fajta. Akik a régebbi időkben még a német egyfogatú lóvasutakat látták, bizonyára emlékeznek erre a tájfajtára.

Franciaország északi partvidékének is megvannak a maga hidegvérű lófajtái; ezek közül a boulonni tájfajtákat kell kiemelnünk, amelyek egyike, a Szajna torkolatától délre fekvő Perche város vidékén tenyésztett percheron. Ez ugyanis kettős úton jutott nagy hírnevéhez: egyfelől Bonheur Róza művészi ecsetje által, másrészt a francia delizsánc, azaz postakocsi, illetőleg a párizsi omnibuszok révén. Ki ne ismerné a páratlan állatfestőnő festményei nyomán készült régi metszetek alapján a hatalmas testű, büszke fejhordozású, nemes fejű tüzes szemű pompás almáspejeket? És akinek módjában állott ezeket a lovakat a természetben, illetőleg munkaközben megfigyelnie, – ez utóbbi esetben mindenesetre jóval kevésbbé szilajaknak bizonyulnak – vajjon nem kellett-e csodálkoznia azon, hogy a nagy, erős, „fehér bárányok”-at mily kevéssé zavarja a zajos város zűr-zavara, sürgése-forgása? S vajjon nem csodálkozhatott-e azon, hogy egy-egy társas-utazás ember-tömegével megrakott óriási omnibuszt mily jámboran, s a kocsivezető minden szavának és gyeplőrántásának engedelmeskedve vonják ötösével, nem törődve semmi egyébbel? Aki még nem látott, itt láthat olyan lovakat, amelyek az ijedtséget, félelmet hírből sem ismerik! Ha pedig módunkban áll kitapasztalni, hogy ez a fogat nemcsak rendkívül népes utcákon és tereken, hanem szűk és görbe sikátorokon, hirtelen forduló sarkokon is éppen oly biztosan és egyenletesen üget végig, lehetetlen elismeréssel nem adóznunk a fogat kocsisának, különösen ha működését közvetlen közelből, a mellette lévő, bár abszint illatú helyről figyelhetjük. Az ember majdhogy elmulasztja valamely emlékmű tervszerinti megtekintését, annyira leköti figyelmét Alfonz mester ügyeskedése, amellyel az ötfogatú bárkát a gyümölcsöskofák sűrű sorai köz, portékájuk veszedelmeztetése nélkül kormányozza.

Ilyen mesteri teljesítményeket azonban csak ilyen lovakkal lehet elérni! Nincs is semmi csodálni való azon, hogy egy időben a percheronkorcsoktól nagyon sok jót reméltek, annyival is inkább, mert finom, száraz feje keleti, nemes vérkeveredését is elárulja. De abban az irányban sok csalódást okozott híveinek, mert joggal vádolható meg azzal, hogy semmiféle bélyege sem állandó, csupán almásszürke színe. De mindegy: a percheron mégis csodaló, s örülünk, hogy legalább cirkuszokban sokszor láthatjuk viszont, amint nyugodt, állandóan egyenletes, valósággal „óraműügetés”-ével a porondot körülfutja, mialatt széles hátán különféle lovasbohócok, akrobaták, vagy táncosnők végzik mulattató mutatványaikat.

Az angol hidegvérű lófajták, amelyek eredetileg Hollandiából és Belgiumból származnak, a lóisme általános szabályait szem előtt tartva, valamennyi közt a legjobbaknak mondhatók. A főleg Dél-Skóciában, a Clyde-folyócska mentén tenyésztett clydesdalei, amelyet mai tökéletességében Hamilton herceg tenyésztett ki, Schwarznecker szerint 1.75 m vállmagasságával és 600–800 kg súlyával egyenesen „a nyolcadrét-telivér nagy negyedrét kiadásának felel meg”. Kitűnő mezei munkás; ez másfajta angol és francia nehéz lovakkal való szántóversenyeken derült ki. S éppen ilyen jó a hatása a keresztezések esetében: a mén igen alkalmas kisebbtermetű igáslófajták termetének megnövelésére, a kanca viszont fél- vagy telivérménekkel igen nagy, többé-kevésbbé nemes hátas vagy kocsilófajtákat hoz létre. Az angolok tudvalevően mindig meg-megújítják ezeket a fajtákat, míg a németek a keresztezésekből származott korcsok átörökítőképességű, vagyis állandó fajtákká való kitenyésztésére törekszenek.

Állítólag még arra is felhasználják a clydesdalei mént, hogy egyik-másik ír vadászló (hunter) tenyészetet ismét erősebbé, csontosabbá tegye.

Angolországban újabban a shire-ló lépett homloktérbe, amelyet sportszerűleg a legóriásibb lófajtává tenyésztettek ki. Még a belgánál is jóval nagyobb és nehezebb ló ez, de nem olyan egyenetlen testarányú, – mert például a nyaka egyáltalán nem túlságosan vastag – ennek egészen arányos a termete, éppen csakhogy – óriásló! Az egyetlen feltünőség rajta csak a rendkívül dús bokaszőrzet. Ez a mellső végtagokon csaknem térdig, a lábakon pedig csánkig terjed fel; gondosan ápolva és fésülve, nagyon sajátságos, bozontos talapzatul szolgál a hatalmas törzshöz.

A shire-mén egyébként üzleti tekintetben is beválik, mert ha mellette néhány olcsóbb fajta nehéz kancát tartunk, a keresztezésből származó igen jó minőségű igáslovakat mindenkor jó pénzen lehet eladni.

Fajtákban ma az orosz ló a leggazdagabb; de ez nem volt mindig így. Ha így lett volna, az ország bizonnyal nem esett volna oly könnyen a hunnok rohamának áldozatául. A mai lóbőség a keleti puszták lovas nomád népeinek: baskíroknak, kalmükoknak és másoknak, de legkivált a tatároknak leigázása, vagyis a XVI. század óta köszöntött be. Hiszen a krími tatárok 60.000 lovat voltak kénytelenek egyszerre beszolgáltatni; ezek közt sok nagyon nemes vérű is akadt, aminő pl. a turkomán „argamak”, amely kiváló képességei mellett rendkívül kis igényű. Ez az igénytelenség, vagyis más szóval a jó takarmány-felhasználás máig is jellemzi a közönséges orosz lovakat, ami az orosz paraszt kulturális és pénzügyi viszonyainak nagyon is megfelelő. Ha ezeket a kicsiny, sovány, izmos állatokat bizonyos ideig jól tartjuk, oly kövérek és gömbölyüek lesznek, mint a csigák.

De mint minden egyébben, úgy lovak tekintetében is Oroszország a legkiáltóbb ellentétek országa. A többé-kevésbbé kicsiny és csekély értékű lovak tömeges tenyésztésével nagyon nemes vérű lovak tenyésztése áll szemben, s utóbbi Anna cárnő kegyencének, a kurlandi Byron Jánosnak működéséig vezethető vissza, akinek céltudatos, műértő és eredményes lótenyésztésétől olyan szigorú bíráló is, mint Schwarznecker, teljes elismeréssel szól.

A jobb fajták egyike a szt.-pétervári közönséges bérkocsiba és bérszánba fogott finn ló; ennek a norvég ponnyval való rokonságát kivált a nyaka és feje világosan elárulja.

A pétervári szállítóvállalatok társzekereit és szánjait egy igazi oroszosan fölszerszámozott, faragott és kiföstött járomba fogott, sűrű sörényű, hosszúfarkú, hatalmas termetű nehéz fajta ló, a bityug húzza, amely a Don egyik mellékvizétől kapta nevét. Termete csak közepes nagyságú, nyaka hosszú, súlya is mérsékelt, s így gyorsabb mozgású állat; föltűnően erőteljes végtagjai „tág állású”-ak.

Schwarznecker szerint a bityug legújabban pusztulóban van, s úgylátszik, hogy ennek a tájfajtának föllendítése még az állam segítő beavatkozása ellenére sem sikerül.

A nemzetközileg általánosan ismert és dicsért orosz ló az Orlov-ügető. Bárki emlegesse az orosz nemesvérű lovat, mindjárt erre, vagy ivadékaira gondolunk.

Az „Orlov” még nagyon fiatal lófajta. Kitenyésztője Orlov gróf, aki a woronesi kormányzóságban levő chojenovojei ménestelepén, 1778-ban hozta létre. Törzsapja a „Bars I” nevű mén volt, amely viszont arab, dán és holland lovak keresztezéséből származott. Az „Orlov”-fajta bámulatosan átütő erejű, ennélfogva a gyors és mutatós ügetésben haladó ló egész Oroszországban nagyon elterjedt s a nemzeti hármasfogatot világszerte ismertté tette. A hármasfogatban (trojka) a középütt levő csengős járomba fogott, nagyobb termetű ló gyors ügetésben halad, míg a kétfelől befogott kisebb termetű lovak ugyanakkor vágtatva futnak. Ez a fogat azonban, kivált hosszabb úton, mégsem halad oly gyorsan, mint vélnők, mert a lovaknak csakhamar ki kell fújniok magukat. Látványnak azonban mindenesetre nagyon tetszetős; s aki szeret hajtani, ennek a kedvtelésének Oroszországban valóban tág tere nyílik!

Állás közben az ember nem igen nézné ki az orosz ügetőből, hogy mire képes; annál kevésbbé, mert rendesen mind a négy végtagját maga alá szedi, mintha egyetlen ponton akarná testét alátámasztani. A hivatásos lószakértő egyébként sok más kifogásolni valót is talál rajta. Mert való ugyan, hogy kissé hajlott orrú feje száraz, nyaka szép ívben hajló, s fejét magasan hordja, de viszont kifogásolandónak találja, hogy a mellkas nem elég tágas és mély, hanem inkább lapos. És hogyha szegycsontja elég hosszú is és így a tüdőnek legalább hosszanti irányban van terjeszkedésre helye, se annál kevésbbé dícsérhetjük hosszú, tehát nem eléggé szilárd hátát. Általában pedig a lapos mellű, s a csánktól befelé hajló, vagyis szűkállású állat bizonyos fokig nyurgának tűnik föl. Ezzel szemben viszont dísze a hosszú sörény és farok. A far sajátságosan domború, s egyúttal hátrafelé lesüllyesztett, ami kétségkívül összefüggésben áll az ügetéssel. Az „Orlov” élénk vérmérséklete különben is az ő sajátos ügetése közben tűnik leginkább szembe, s ez valósággal megnemesíti az egész állatot.

„Fejét magasan hordozva, nyúlánk nyakát kecses ívben hajlítva, a gép könnyedségével és egyenletességével dolgozik, – írja Schwarznecker; – ügetés közben lábaival jóval túllépi mellső végtagjai nyomait. Mellső végtagjait, vagyis kezeit pedig „térd”-ben annyira behajlítja, hogy patáival csaknem mellét éri. Egyes pillanatokban mind a négy patkóját a levegőben látjuk lebegni, s e mellett a far oldalmozgása oly csekély fokú, hogy egy pohár víz is megállhatna rajta, anélkül, hogy kiömlenék.”

S végül szóljunk még az új-világról: Amerikáról és Ausztráliáról! Az a teljes ló-hiány, amelyben fölfedeztetésekor mindkét földség leledzett, már régen ló-bőséggé változott át. Ausztráliában ma nagyobb arányokban folyik a futtatás, mint bárhol másutt. Ma már egész Délkelet-Ázsia számára ez a földség szállítja az európai színvonalú hátas- és kocsilovakat.

Az Északamerikai Egyesült-Államok Európában eszközölt nagy arányú vásárlásaival régen megteremtette alapjait annak a lótenyésztésnek, amely immár mind az ottani vidékiek, mind pedig a városiak ló-igényét minden irányban kielégítheti. Sőt mi több, még olyan tájfajtát is sikerült kitenyésztenie, amely meghódította az ó-világot is: ez az amerikai ügető, amely az ügető versenyek révén mindenütt elterjedt és népszerű.

Ennek a fajtának külső bélyegeit alig lehet fölsorolni és ismertetni, egyszerűen azért, mert ennek kitenyésztői a külső alakra semmiféle figyelmet sem fordítottak, hanem kizárólag csak a képességekre. Egyszerűen azokat a lovakat párosították, amelyek leggyorsabban ügettek. S az így szerzett tapasztalatok – Schwarznecker szerint – rendkívül érdekesek, mert minden tiszta tenyésztési szabály ellenére, elérték a kívánt eredményt. És szerzőnk szerint az „ügető” története azt a tanuságot is fölszínre hozta, hogy a lónak valamely sajátságát egyszerűen csak ki kell pécézni, s boszorkányos gyorsasággal máris kitenyészthető.

Az ügetősport még alig száz esztendős, s ez idő alatt nemcsak, hogy nagyon elszaporodott az „ügető”, hanem már 60–70 év mulva innen és túl az óceánon elég olyan is akadt, amely óránként átlag 10–12 angol mérföldet futott be a kezdeti 8–9 mérföldes átlaggal szemben. S 1900-ban már 2 perc 2 1/4 másodperc volt az angol mérföldes (1600 m) ügető világrekord. Azóta azonban ez már 2 percen belül áll. Az eddig még le nem győzött amerikai kanca, „Loo Dillon” 1 perc és 16 másodperc alatt futott be 1 kilométert!

Az amerikai ügetősport kitűzött céljával teljes összhangban, ennek a fajtának ügetése is egészen más természetű, mint az orosz ügetőé, amely főleg fitogtatásra irányuló. Az amerikai ló ügetése térnyerő és hosszú lépésű, de aránylag alacsonyan, csaknem a föld színén tovasíkló. Így röpül a közepes nagyságú, karcsú, izmos állat a pályán, s közvetlenül hosszú farka mögött a hajtó, aki egy kétkerekű kocsinak úgyszólván utolsó maradványain, a tengelyen ül, kinyújtott lábait a villás rudnak támasztva neki. Ez a csúf „farok-függelék” bizony nagyon lerontja a nézőnek az ügető futásában való gyönyörködését, de hát ez valóban alig is oldható meg másként. Mert ha ügető versenyről van szó, nyilván a hajtás nem maradhat el!

A ló nagyon könnyen és gyorsan vadul el. Ezt a kétségtelenül igazolják azok a vad ménesek, amelyek Dél-Amerika fűves pusztáit benépesítik. Tudnunk kell ugyanis, hogy fölfedeztetésekor Amerikának nem volt lova, s ezt az állatot csak az európaiak vitték oda be. Annál méltóbb a csodálatunkra, hogy az indián mily gyorsan vált igen jó lovassá.

„Az 1535-ben alapított Buenos-Airest – írja Azara – később elhagyták. A kivándorló lakosság egyáltalán nem helyezett nagy súlyt arra, hogy minden egyes lovát magával vigye. Így történt, hogy 5 vagy 7 darab ott maradt. Amikor 1580-ban ugyanezt a várost újra megszállották és lakni kezdték, közelében már nagyon sok elvadult lovat találtak, s ezek nyilván az itt hagyottak vad ivadékai voltak. Ez az eredete a La Platatól délre eső vidéken legelésző nagy számú elvadult ménesnek.” Ezek az elvadult lovak, az ottani nép nyelvén „cimarrones”, megszámlálhatatlan ménesekben élnek a pampákon, s egy-egy csapat is több ezer főből áll. Minden mén annyi kancát szerez magának, amennyit csak tud, de ezekkel egyetemben bizonyos kapcsolatban marad a ménessel. Külön vezetője nincs a nagy tömegnek.

A cimarron-ok alkalmatlanoknak, sőt károsaknak mondhatók, egyfelől, mert a jó legelőt lelegelik, másfelől, mert a házilovakat magukhoz csalják. Szerencsére éjjel nem mutatkoznak. Csodálkozással tapasztalják, hogy azokat az útvonalakat, amelyeken vonulásuk közben átmennek sokszor több kilométer hosszúságban borítja hulladékuk. Nem lehet kétségünk az iránt, hogy egyenesen ebből a célból keresik föl az utakat. S miután a lóféléknek az a szokásuk, hogy fajtársaik hulladékát megszaglásszák, s ezután saját ürülékükkel gyarapítják, ilyen útszakaszok valóságos trágya-hegyekké növekszenek. Ezt a szokást Zell nyomán „postá”-nak mondjuk, aminek az lenne a célja, hogy a „szaglászó állatok” ilyeténmódon adjanak hírt egymásról. S az elvadult állatoknak ez az eljárása úgy magyarázható, hogy elvadulásuk a vadlovak ősi sajátságait újra fölébresztette bennük.

Céltudatos tenyésztéssel újabban Argentinában is szép sikereket arattak, – Németországból pl. az oldenburgi tájfajtát vitték be keresztezés céljaira – úgyhogy most már az argentinai lótenyésztés is számottevő.

Még Patagóniában, sőt a Falkland-szigeteken is vannak elvadult lovak. Hudson azonban megjegyzi, hogy Patagónia némely vidékén a pumák kiírtják a vadlovakat, s azt véli, hogy ilyen irányban kell okát keresnünk, annak is, hogy az eredeti amerikai ősló kipusztult.

A földrész kultúrájának előrehaladása következtében természetesen az amerikai vadlovak – általános nevükön musztangok –sorsa is változást szenvedett. Észak-Amerikában, ahol még az indiánok és indiántörténetek idejében fontos szerepet játszottak, már gazdátlan ló nagyobb tömegben és nagyobb területen el sem képzelhető. De Dél-Amerikában is nagyon rajta vannak, hogy a lovakat újra az ember szolgálatába kényszerítsék.

„A lovak rendszerint csoportosan foglalnak el bizonyos vidéket, – írja Rengger 1830-ban, – ahol már zsenge koruk óta ismerősek. Minden ménre 12–18 kanca esik, ezeket ő tartja együtt, s idegen mének ellenében megvédi.” Ez a viselkedés oly mélyen gyökerezik a ló lényében, hogy – amint Falz-Fein megfigyelte – még a telivér mén, tehát a nemesített ló megtestesülése is éppenígy tett, amikor a pusztára a ménesbe kicsapta. Ez is egy csomó kancát terelt össze és aztán együtt tartotta, mint a vadmén. „Ha a lovak valamivel túlhaladják a 2, vagy 3 éves kort, olvassuk tovább szerzőnknél, a fiatal mének közül kiválasztanak egyet, hozzá megfelelő számú fiatal kancát osztanak be, és hozzászoktatják ahhoz, hogy nekik szánt területen együtt legeljenek. A többi mént kiherélik, és egy külön csapatba osztják be. Az egy csapatba tartozó lovak közül egyik sem keveredik más csapat közé, és összetartásuk oly szoros, hogy nem kis nehézségbe ütközik egyiket eltávolítani közülök. S ha össze is keverik egy uradalom összes lovait, hamarosan újból egymásra találnak és csoportosulnak. A mén nyerítő szóval hívja össze kancáit, a paripák kölcsönösen fölkeresik egymást és minden csapat az ő legelőhelyére vonul. Ezer lóból álló ménesnek alig van egynegyed órára szüksége, hogy 10–30 főből álló csoportokra szakadozzék. Egyébiránt pedig ezek az állatok nemcsak társaikhoz, hanem legelőikhez is nagyon ragaszkodnak. Olyan eseteket is láttam, hogy egyes lovak 80 órányi távolságból is visszatértek megszokott legelőjükre. Annál különösebb az a jelenség, hogy olykor-olykor egy-egy vidék összes lovai egyenként vagy csoportosan kereket oldanak. Ez olyankor szokott megtörténni, amikor tartós szárazság után hirtelen erős záporeső esik...”

„Úgylátszik, ezeknek a vadon élő lovaknak élesebbek az érzékeik, mint az európai lovakéi. Hallásuk föltűnően éles; éjjel füleik mozgatásával jelzik, hogy a lovas figyelmét elkerülő legkisebb neszt is meghallották. Látásuk, mint a lovaknál általában, meglehetősen gyönge; de szabadban való tanyázásuk ideje alatt mégis annyira gyakorolják, hogy az egyes tárgyakat már nagy távolságból is meg tudják különböztetni. Környezetükről azonban legfőként szaglásuk segítségével szereznek maguknak pontos tájékozódást. Ami előttük idegennek tűnik föl, azonnal megszaglásszák. Jó ló abban a pillanatban szokta lovasát megszaglászni, amikor ez kengyelbe lép; s én már láttam olyan lovakat, amelyek a lovast egyáltalán nem engedték hátukra ülni, vagy pedig semmiképpen sem voltak hajlandók neki engedelmeskedni, ha nem hozott magával olyan köpenyt, stb., mint aminőt az őket megfékező és belovagló ottani lakosok viselnek. Ha valamely tárgytól megijedtek, úgy nyugtathatjuk meg őket a legkönnyebben, ha megengedjük, hogy azt megszagolják. Nagyobb távolságra természetesen nem terjed ki szimatoló képességük. Ritkán láttam olyan lovat, amelyik a jaguárt 50 vagy még több lépésről megszimatolta volna. Innen van, hogy Paraguayban legtöbbnyire belőlük telik ki a jaguár zsákmánya. Hogyha aszályos években megszokott forrásuk elapad, inkább szomjan vesznek, mintsem más ivóhelyet fölkeresnének; ezzel szemben a szarvasmarha sokszor 5–10 órányi utat is megtesz az ivóvízért.”

„Ízlelésük különböző; némelyek könnyen hozzá törődnek az istállói takarmányhoz, s hamar rászoknak mindenféle szemtermésre, sőt még szárított húsra is rászoktathatók. Mások viszont inkább éhen vesznek, minthogy a közönséges füvön kívül mást is megegyenek. Tapintó érzékük a szabadban való élet viszontagságai, valamint a moszkítók és bögölyök állandó sanyargatásai következtében, már zsenge koruk óta meglehetősen eltompult.”

„A paraguayi ló rendszerint jó természetű; sajnos azonban, hogy szelidítés közben elszenvedett erőszakoskodások következtében nagyon sokszor elrontják. Emlékezőképessége egyenesen csodálatra méltó. Olyan lovak, amelyek csak egyízben tették meg az 50 mérföldnyi utat Villa Realból a missziókra, innen több hónap múlva is egyenesen vissza tudtak futni Villa Realba.”

„Ezek a lovak általában kevés betegségnek vannak kitéve. Ha jól takarmányozzák őket és tulságosan meg nem erőltetik, éppen olyan magas kort érnek el, mint az európai lovak. De minthogy rendszerint sem táplálékuk, sem pedig gondozásuk nem szokott megfelelő lenni, a 12 éves lovat már öregnek kell tekinteni. Paraguay lakói különben egyáltalán nem abban az irányban használják föl a lovat, mint mi. Ők tulajdonképpen csak szaporítás céljából tartják, s csupán a paripáknak veszik hasznukat. De különben sehol sincs annyi lóháton járó ember, mit Paraguayban. A ló ott arra való, hogy gazdája veleszületett lomhaságát megszenvedje, amennyiben ez száz apró-cseprő ügyes-bajos dolgát, amelyet gyalogszerrel sokkal gyorsabban tudna elintézni, kényelmessége következtében lóhátról intézi el. A paraguayiak szálló igéjévé lett: Mit érne az ember ló nélkül?”

Az északabbra eső „llanok” elvadult lovainak életét néhány vonással mesterien rajzolta meg Humboldt Sándor. „Amikor nyáron, az örökké derűlt égboltról merőlegesen tűző napsugarak ezeknek a mérhetetlen fűves pusztáknak gyeptakaróját teljesen porrá égeti, mindenfelé úgy meghasadozik a föld, mintha hatalmas földrengések tördelték volna össze. A sűrű porfelhőbe burkolt elvadult ménesek és marhacsordák éhségtől és égető szomjúságtól gyötörve kóvályognak a pusztán; a lovak magasra emelt fejjel szimatolnak szél ellenében, abban reménykedve, hogy a légáramlat valamely nem egészen kiszáradt pocsolyáról hoz hírt... S hogyha a nappal égető forróságát föl is váltja a hasonló hosszúságú éjszaka hűvössége, a lovak és szarvasmarhák még sem szabadúlnak gyötrődésüktől. Éjszaka ugyanis a levélorrú denevérek hada támad reájuk, s hátukra telepedve, kiszívja az alvó állatok vérét." [Humboldtnak a vérszopó denevérekre vonatkozó állítása, – amelyet bizonnyal csak hallomásra alapított, – ma már nem állja ki a kritikát s ebben az alakjában egyenesen természetrajzi koholmánynak minősítendő. Fordító.]

„S amikor az aszályt végűl a jótékony esős időszak váltja föl, megváltozik a szín. Alig nedvesedik át a talaj fölszíne, a puszta a legpompásabb zöldbe öltözik. A ménesek s a csordák dúskálnak az élet örömeiben. A magas fűben azonban a jaguár is el tud rejtőzni, s biztos ugrásával sok lovat, s főként csikót ejt zsákmányúl. Hamarosan megáradnak a folyóvizek, s azok az állatok, amelyek az év egy részében csaknem szomjan vesznek, ilyenkor valósággal kétéltű életmódra kényszerülnek. Az anyakancák csikaikkal a víztükör fölé szigetszerűen kiemelkedő magasabb fekvésű dombhátakon keresnek menedéket. De napról-napra fogy a víztől el nem árasztott terület. Mindinkább fogy a legelő, s a mind összébbszoruló állatok sokszor órák hosszat is kénytelenek ide-oda úszkálni, hogy az áradás szennyes vízéből itt-ott kiemelkedő növényi részeket lelegelhessék, s életüket így eltengessék. Ilyenkor bizony sok csikó fullad az árba, sokat pedig krokodilusok csípnek el, farkukkal összezúzzák és elnyelik. Nem is ritka az olyan ló, amelynek combján a krokodilussal vívott élet-halálharc beheggedt nyomai láthatók.”

Mindezeken kívül pedig van ezeknek a csordáknak még egy borzalmas ellenségük, amelyet állandóan magukkal hurcolnak. Időnként rettentő félelem, ijedség szállja meg őket. Száz és ezerszámra őrült futásnak erednek, ilyenkor semmiféle akadály sem tartóztathatja föl őket, nekirohannak szikláknak, szakadékoknak, s úgy zúzzák magukat halálra. Éjjel hirtelen ott teremnek a szabadban táborozó utazó karaván tanyáján, keresztül rohannak a tábortüzeken, sátrakon, szekereken, a málhásállatokat is halálos rettegéssel töltik el, s az eleven folyam ezeket is magával ragadja – mindörökre. Így írja ezt le Murray, akivel ilyen eset megtörtént.

Ausztráliának is megvannak a maga elvadult lovai; ezeket ott brumby-nak nevezik. Prschwalsky közleményeiből tudjuk, hogy házilovak még manapság is elvadulnak. Mongoliai utazásai közben több olyan kisebb elvadult lócsapatot látott ez a kiváló megfigyelő, amelyek egy évtizeddel azelőtt még az ember szolgálatában állottak, s ezeket csak a Kan-szú kínai tartományban támadt zavargások alkalmával engedték át sorsuknak a bennlakók. Ez a rövid idő pedig teljesen elegendő volt arra, hogy az embertől valóságos vadlovak módjára féljenek és elmeneküljenek.

Az öszvérek (Equus mulus és Equus hinnus)

TARTALOM

A magyar ló